Kedves Anya és Apa!

Még mindig zaklatott vagyok az álom miatt. Ahogy telnek a napok minden előjel vagy következetesség nélkül villannak be emlékek erről a Pandora nevű nőről. Hogy valóban volt-e bármi közöm hozzá nem tudom. Lehet ez is csak a gyógyszerek hatása, és amit emlékeimnek hiszek azok valójában csak az agyam kreálta történetek.
De mégse tudok megszabadulni ettől a borzongató érzéstől, hogy ezzel a nővel nekem nagyon is sok dolgom volt. Hogy valahol, valamikor közel került hozzám. Csak ő hozzám mert én nem voltam képes igazán áthatolni a szívét körül bástyázó falakon.
Nem volt szabad belesnem az ajtón, ami mögött elbújt, de ha jól viselkedtem megengedte, hogy bekukucskáljak a kulcslyukon.
Viszont ő megbéklyózott és magához láncolt mert ő kettőnk helyet is elég volt.
Egy olyan személyként emlékszem rá, aki ha belépett valahova betöltötte a teret és talán ez is volt a veszte mert senkit se tudott megmenteni pedig annyi mindenkit kellett volna. Talán nem is akarta őket. Talán nem akart engem se.
Végül csak ő keseredett bele ahogy az emberek kivágtak belőle darabokat majd eltűntek.
Nem.
Ő tüntette el őket. Megetette velük a mérgezett darabkáit és mikor túl betegek lettek elhajította őket.
Aztán pedig jöttem én. Legalábbis így emlékszem és kimondatlanul összekötöttük az életünket.
Olyan könnyei voltak, mint Varinkának. Tejkvarcokat sírt. Én pedig mint egy istent úgy imádtam nem is tudván, hogy ő az Ördög.

June-nal megvagyunk. Ő éli az életét teljes virágában. Könyveket olvas, dolgozik és az egyetemi vizsgáit teltház előtt adja elő mióta ismét mindenkinek szól a dala. Kettőnk helyett is él.
Én pedig itthon vagyok leginkább fekszem mert még mindig túl gyenge vagyok és sütök. Mindenféle süteményeket készítek, hogy elüssem az időt minden pillanatban egy emlékképtől rettegve, ami Pandorát juttatja majd eszembe.
De tegnap elmentem otthonról, hogy levágassam a hajam. Erről is a nő jutott eszembe mert ő vágta le egyszer régen egy rideg lakásban. Most is ugyanolyan kissé ódivatú gengszter frizurát vágattam hiába próbált lebeszélni róla a fodrászlány.
Legalább ebben jobb lettem. Könnyebben jön már a nem, mint az igen.
Valójában nincs mit mesélnem.
Mégis miket írtam régen olyan hosszan? Már nincsenek igazán emlékeim miről írtam nektek. Valóban nektek írok egyáltalán? Él még valaki valóban Oroszországban vagy mind meghaltatok?
A címzésre csak a kezem emlékszik, ha valaki megkérdezné hol laktok nem tudnám megmondani.
Csak automatikusan leülök hetente legalább egyszer levelet írni. Néha nem is küldöm el mert az oldalakat csak zagyvaságokkal töltöm meg. Mintha ez lenne az én saját kis rituálém. Már feladni se megyek el, June-t kérem meg. Nincs elég erőm olyan messzire jutni.
Mintha a testem valami nagyobbra, valami fontosabbra készülne és csak mentené el szüntelen az energiát rá.
Nem tudom mire készülök.
Úgy érzem valahol bennem van még valaki, aki irányít a tudatalattimban.
Talán a régi Juraj nem halt meg csak alszik.
Félek.

Fiatok
Juraj

Kedves Anya és Apa!

Mostanság nagyon sokat vagyok egyedül.
Megértem mert Mike-nak és Andy-nek is megvan a saját élete és azért, ha tehetik beugranak hozzám. Most már hivatalos, hogy elutaznak. Elhagyják az államot, hogy egyetemre menjenek. Nem akarom elvenni a kedvüket ezért nem figyelmeztetem őket milyen hely is valójában az iskola. Ott lesznek egymásnak úgyis. Nem lesznek egyedül, mint egykoron én. Ők majd túlélik.
June másrészt mostanság folyton elmaradozik. Többet van el, mint itthon.
Mindig van rá magyarázata. Hogy már nem volt ideje hazaugrani ebédelni, még elment meginni egy kávét egy munkatárssal vagy vissza kellett vinnie a könyveket a könyvtárba.
Megértem, hogy elfoglalt, sőt talán túl terhelt, de akkor is tudnia kéne, hogy számomra csak ő van.
Ez önzőség ugye?
Próbálok nem tapadni rá és mindent megteszek, hogy ne lássa rajtam mennyire rosszul esik, hogy hiába élünk egy fedél alatt mégis alig látom. De rosszul palástolhatom mert mikor hazaér és leveszi a cipőjét felpillant rám és a mostanság jól ismert bűntudatos arccal nézi ahogy fekszem a kanapén, még a tévé se megy. Tudja, hogy csak rá vártam és tudja azt is, hogy cserben hagyott.
A szex is csak vigasztalás, minden elmondott szeretlekje pedig inkább hangzik bocsánatkérésnek én pedig lassan megfulladok kettőnk bűntudatától, ami mintha még a falból is folyna.
A lakásunknak sajnálat és magány szaga van és én lassan börtönnek érzem a karjait.
Mi lesz velünk?

Fiatok
Juraj

Kedves Anya és Apa!

Hivatalosan is két hónapja élünk együtt June-nal. Már nyár van, tényleg és igazán. June azt ígérte ekkorra már jobban leszek én is, és neki is több szabad ideje lesz, amit velem tölthet.
De mégse lett így.
Itt a nyár és June nincs sehol, az én világom pedig három utcára zsugorodott. Minden délután felkelek és sétálok egyet a környéken ezzel emlékeztetve magam van még világ, és van még Nap is, csak én nem vagyok részese ennek a túlcsorduló vadvirág színű életnek.
June nincs sehol én pedig nem vagyok jobban.
Az állapotom stagnál a gyógyszereknek hála, de csak ez mozgat még, mintha minden pirula egy érme lenne a játékgép testemnek, hogy még bírja tovább.
Andy és Mike elköltözött egy másik államba. Egyetemre mentek Texasba és így már senki sincs, aki igazán rám nyitná az ajtót.
Én pedig csak gyászolom a barátságunk hiába tudom nekik most már sokkal jobb lesz.
De mi lesz velem?
June nincs sehol, elment. Nem örökké, de úgy érzem.
Azt mondta el kell szabadulnia egy kicsit és a nagyszülei elhívták, hogy menjen el velük valahova a hegyekbe fotózni és kempingezni.
Engem is hívtak, de mind jól tudtuk még az Orchidea községet se tudom elhagyni nem, hogy a várost. Ez az én magánzárkám.
Még mindig Pandorán gondolkodom mert, ha valamit nem felejtett el a szívem az az, hogy megígértem neki, hogy elhagyom ezt a várost.
Legalább egyikünknek meg kell ezt tennie! Ez az álmunk és én vagyok az egyetlen, aki ezt megteheti.
Majd, ha jobban leszek...
Majd...
Féltek, hogy találkozunk még?
Féljetek.

Fiatok
Juraj

Kedves Anya és Apa!

Tudom nem is olyan rég írtam nektek, de ma valami fantasztikus történt velem!
Annyira rég nem éreztem ennyi erőt magamban, mint most ebben a pillanatban! Képes lennék át futni akár az egész városon is!
Ma késő délelőtt a korai vacsorám után nem voltam még álmos.
Ez ritka mert általában este hattól másnap délig alszom, de nem most.
Ma este úgy voltam vele teszek egy rövid sétát.
Tényleg csak rövidet mert vissza akartam érni a pontos időre mikor be szoktam venni a gyógyszereimet, amit evés után fél órával teszek mindig, hogy ne legyek rosszul.
June még mindig nincsen otthon és ez megnehezítette a gyógyszer utánpótlást ugyanis nála volt az összes receptem, amit magával vitt ezért már megcsappantak az adagjaim.
De ez pár rosszabb epizódon kívül nem okozott több kellemetlenséget és végre kissé tisztább is a fejem így tényleg nem volt nagy ára. Kicsit olyan volt mintha ismét a régi önmagam lennék, vagy annak egy meglepően jó másolata.
Mikor leértem az utcára megálltam egy kicsit és néztem az eget. A városunk fölött mindig igazán parányi és ronda az égbolt. Nem szerettem különösebben, mert nem váltott ki belőlem semmit. De ma egy vékony szalagszerű vonalon az ég rózsaszín volt, mint a gyöngyökben megcsillanó fény és meg kellett állnom egy pillanatra, hogy megcsodáljam. Az a darabka az égből már nem is a városhoz tartozott inkább New Orleans-hoz és ez már igazolta is a létezését mert ebben a városban semmi szép nem élhet meg.
Ezért ment talán el June és ezért ment el ő is.
De ekkor mintegy érezve, hogy el kell fordítanom a fejem, az utcavégre néztem, ahol ott volt Ő.
Pandora.
Ott állt tőlem ötven méterre se és ő is az eget nézte a szokott melankóliájával. Seprűs szempillái beárnyékolták szemét, de jól ismertem ezt a tűnődő, nem is igazán a jelenben lévő nézését.
- Pandora! – sikítottam, de aztán rájöttem nem hallhat. De talán ő is tudta, sőt érezhette, hogy van most fontosabb is az égnél mert felém fordította nemsokára a fejét.
Volt valami végzetesen egyszerű az egymásra találásunkban. Valami sorsszerű elrendezés.
Elindultunk egymás felé és épp csak egy kar nyújtásnyira álltunk meg egymástól. Mert már nem azok az emberek voltunk, akiket itt hagytunk egykor. Nem omolhattam a karjaiba és ő se sírhatott nekem.
Rettegtem, hogy ha megérintem rájövök már megint csak képzelődők.
Szükségem volt rá, hogy találkozzam veled, akartam mondani, de nem tettem. Azt pedig végképp nem akartam tudni hova tűnt.
- Miért hagytál el? – kérdeztem.
- Tönkre tettelek. Nem utálsz? Elültettem benned ezt a kórt és most se tudsz megszabadulni tőle.
- Ez – próbáltam ellenkezni, de nem tudtam, valóban egy bizonyos végzetes ponton Pandora keze is benne volt, hogy ide kerültem – szükségem volt rád.
- Egykoron volt.
- Nem! – tiltakoztam – most van a legnagyobb szükségem rád! Egyedül vagyok! Félek – sírtam minden szégyenérzet nélkül. Mit kellett volna előtte szégyellnem? Ha valaki tudta milyen vagyok hát az ő volt. Hogy senki vagyok azt ő tudta a legjobban. Talán még egy bizonyos groteszk élvezete is volt benne, talán egy kicsit szándékosan is tört össze.
- Ez így van rendjén. Ebben a városban senki se tartozhat senkihez – szemei lámpásként villogtak lehetetlenül tükrözve az égen átfutó rózsaszín csíkot. Ez nem volt valóságos. A szemeinek nem kéne ilyennek lennie...
Megráztam a fejem.
- Mit csináljak? Mond meg mit tegyek!
- Tartsd meg az ígéreted. Én megtartottam. Elmentem.
- Itt hagytál.
- Sose ígértem, hogy magammal viszlek – arca először húzódott mosolyba mintha csak mulattatná a közös emlékeinkből ez a hiányzó elem.
- Látlak még valaha?
- Persze. Juraj – a jól ismert remegés futott át rajtam ahogy kiejtette a nevem – ez a világ nem elég nagy, hogy távol tartson tőled. Egy nap valahol egy másik helyen találkozunk.
- Együtt maradunk?
- Soha. Ígérd meg hogy elmész! – arca komoly volt, mint egy vadállaté bennem pedig nem maradt elég erő, hogy megszólaljak így csak bólintottam.
Ekkor pedig összemosódtak a dolgok. Valamikor ekkor Pandora elbúcsúzott én pedig haza mentem és elégettem a bátorság dobozom. Anyám szeretőjének a képét, mozijegyeket, amik nem emlékeztem milyen filmekhez voltak, de Mike és Andy között ülve néztem végig. A képet June-ról és rólam. Egy tucat kacatot egy rég eltemetett Jurajtól.
Utána mély örökkének ható álmatlan alvásba merültem. Pedig csak egy órát aludtam.
Akkor már tudtam el kell nektek ezt mondanom.
Talán nem őrültem meg.

Fiatok
Juraj

Kedves Anya és Apa!

June hazajött.
Talán így kéne írnom inkább: June visszatért mellém és újra önmaga volt.
Mint aki a víz alatt töltött percek után végre újra levegő után kapkod. Kétségbeesetten a túlélésért küzdve.
A tudta nélkül kebelezte be az óceán, magába süllyesztve a vihart, ami ő maga volt. De most, hogy a távol töltött napokban magára talált már megértettem miért nem csak az arcába vagyok szerelmes.
June tombolt és mindent eltiport a csöppnyi bánatsziget- lakásunkban, ahogy elmeséltem neki a találkozásomat Pandorával.
Nem a tény rettentette meg, hogy egy halottnak hitt nővel beszéltem, hanem hogy visszajöttek az emlékeim, egy jó része legalábbis.
A mi világunkban nem volt meglepő, hogy a halottak épp annyira itt voltak, mint az élők vagy éppen még fontosabbak is voltak, mint akik lélegeztek.
Hisz az ő lelke is itt keringett a falaink között.
Beatrice.
- Hazudtál – ültem a kanapén összefont ujjaimat nézve ahogy ő egy újabb könyvet vágott neki a falnak.
- Nem vetted be a gyógyszereidet! Nem szereztél be újakat se! A mosás áll mióta eljöttem és még tejet se voltál képes venni! Konzerven éltél és süteményen! – úgy mondta mintha olvasta volna, még kereste magában a régi June-t, az igazi vihar istennőt. Idő kérdése volt megtalálnia, mert minden falhoz vágott tárggyal közelebb ért önmagához.
- Hazudtál – ismételtem meg mire felordított. Csak egy, a hatalmas tüdejéből telő artikulátlan kiáltás volt, ami percekig is tarthatott.
- Elfelejtetted. És én örültem neki... hogy eltűnt belőled és csak én maradtam. Hogy sose kell szembe néznem a tetteimmel. Hogy elhihessem tényleg nyertem Minek hoztam volna fel? Féltem csak még inkább belebetegedsz, el se hittem addig amíg igazán utána nem néztem. A tévében is láttam egykor... de nem kötöttem össze vele – idegesen leült mellém és megfogta a kezeim – hát nem látod, hogy még mindig itt van? Hogy köztünk... ezek között a falak között jár?
- Szerinted tényleg meghalt? – fordultam felé komolyan.
- Nem – rázta meg a fejét majd a szemembe nézett – reménykedni se merek benne. Csak lelépett. Ahogy mindig is akarta. Nem... nem tudom valóban találkoztál-e vele a szó hétköznapi értelmében... de él, ha nem pont úgy is, mint mi. Szinte biztos vagyok benne, hogy él mert még mindig rettegek – majd a vállamra hajtotta a fejét – nem kellett volna ideköltöznünk. De féltem, ha felhozom őt akkor csak még inkább kiakadsz. Mentségnek is kevés, hogy nem tudtam ez az ő otthona volt.
- De most már nem maradhatunk itt – suttogtam. Mind ketten tudtuk bármennyire is szeretjük a másikat nem maradhatunk egymás mellett. Én egy láthatatlan nyakörvvel Pandorahoz tartoztam, June-t pedig lassan felette a velem való élet.
Nem voltunk jó hatással egymásra és végül csak szenvedést okoztunk a másiknak.
- Megígéred, hogy nem ölöd meg magad? – sírta a kezemet szorítva. Homlokon csókoltam.
- Visszamegyek Oroszországba. Felkeresem a nagynéném. Nyitok egy cukrászdát. Mit szólsz? Szerintem illene hozzám. Tele csinos süteményekkel, zongorával és egy díszpáhollyal, ahova majd beültetlek, ha meglátogatsz. És hetente írok majd neked. Mert már nem is tudok meglenni, ha nem sírhatom el valakinek a bánatom szavakban. A zongorám még egy ideig siket lesz. De majd dolgozom rajta, hogy egy nap visszatérjen.
- Én pedig elvégzem az egyetemet aztán pedig visszamegyek Algériába és fotózni fogok. Magammal viszem a nagyapám is. Aztán tovább megyek és csak fotózom és énekelek de csak azt, amit akarok. Minden leveled elolvasom és válaszolok. Meglátogatlak majd Oroszországban és boldogok leszünk amíg bírunk majd elválunk ismét újra és újra. De egy nap lesz egy férjem, aki egészséges és gyerekeim lesznek– a hangjában semmi harag nem volt. Már-már mindketten éreztük a csontjainkban ez mind így lesz. Semmi kétség sem volt. Az útjaink újra és újra össze fognak érni majd szétfutnak. Ebben semmi szomorú nem volt. Nem vesztetettem el örökre June-t.
Akkor mégis miért akartam sírni?
Akkor miért kívántam ismeretségünk óta először Pandora halálát?
- Hé June – emeltem fel a fejem az övéről – szeretném, ha tudnád sose hazudtam. Tényleg szeretlek – feldereng előttem Pandora és amit egykor mondott nekem – de azt hiszem nem volt elég, hogy megmentsen. A szerelem néha nem elég.

Így lett hát vége az életemnek June-nal.
A terv már kész.
Két hetem van elhagyni a lakást, June már elment.
Egyedül vagyok. De mégse igazán. Itt érzem magam körül, táncot jár a falakban és ugatva kacag.

Fiatok
Juraj

Kedves Anya és Apa!

Ez az utolsó levelem nektek.
Itt ülök a Faustban és írok.
Mikor bejöttem szinte vártam, hogy a jól ismert pincér kérdőre von. Hogy rajtam keresteti Pandorat vagy sértetten megszólja hol voltam eddig. De nem mondott semmit, hogy azért-e mert valami misztikus képesség folytán tudta mi is történt, vagy mert nem érdekelte nem tudtam eldönteni. Ez csak paranoia, mondja a tudatos énem, aminek hangja megegyezik Dr. Mole-éval.

Soha többé nem jövök vissza ahogy ígértem Pandorának. Soha nem látom többé az undok kis égszeletet, ami a város fölött lóg változatlanul mert nem is tud, és nem is akar megváltozni. Soha nem sétálok el a táncház előtt, ahol mindenkit megismertem, akit szerettem.
Pandorat. June-t. Andy-t és Mike-ot.
Már nincsen sehol senki, mind elmentek, mind eltűntek, mert itt talán mindenkinek el kell tűnnie.
June távozása utáni nap felhívtam Varinkát.
Azonnal tudta ki vagyok, ami meglepett. Azt gondoltam hosszú és kínos magyarázkodás és győzködés kell majd, hogy rábírjam segítsen nekem. Ehelyett megdöbbentő támogatást kaptam. Elmondta nemrégiben egy svájci klinikán kellett eltöltenie több mint egy évet, hogy pihentesse az idegeit. Őt a siker és gazdagság is nyomasztotta. Csak hárfázni tudott és csakis ezt szerette.
A magánnyal viszont még mindig nem tudott megbirkózni. Bármennyire is szeretett volna visszatérni Oroszországba, egyedül nincs ereje, mondta. Végül a telefont úgy tettük le, hogy tudtuk mindkettőnk egymástól függve fogja csak tudni átvészelni a következő éveket.
De nem bánom mert szeretem Varinkát és ő is engem. Talán végre mindketten megtaláljuk a családot, amit annyira kétségbeesetten kerestünk.
A nagyszüleimtől is elbúcsúztam. Ők már feladták a boldog véget nekik már mindegy mi lesz velük. Leéltek egy életet többnyire rossz döntésekkel és hidegen, így is fogják itt hagyni ezt a világot.
Ezek nem az én szavaim, hanem az övék.
Rá akartam bírni őket, hogy velem jöjjenek. Nem kell Varinkával élniük és velem, anélkül is szívesen fizeti a jegyüket, ha látni se akarják. Mert megérdemlik.
De ők már nem mennek sehova. Csak annyit kértek, ha meghalnak a Nizhneyansk közeli folyóparton, szórjuk szét a hamvaikat.
Együtt.
Mert minden ellenére, ha már nem is többek barátoknál egymáson kívül mindenki elhagyta őket.
Így tényleg egyedül megyek vissza.
Izgalmas új kezdet? Kaland?
Nem... azt hiszem ezek a szavak nem jók rá.
Talán hívjuk így:

Hazatérés

A ti örök tékozlófiatok, aki szeret titeket
legyetek bármilyen emberek is
A legközelebbi viszontlátásig

Juraj Alexandrovics Kramszkoj