Kedves Anya és Apa!

A közös életünk June-nal nem kezdődött könnyen.
Még egy hónapot töltöttem a kórházban és ez alatt beköszöntött az előnyár is már. Én ebből nem sokat érzékeltem ugyan, csak mikor Mike és Andy látogatásai magával hozták a nyár jól ismert illatait vagy June alapos beszámolóiból tudhattam meg.
Nagyon fontosnak tartotta, hogy napra kész legyek így mikor kikerülök annál könnyebben illeszkedhessek vissza. Mesélt hát a híradóban történt nagy eseményekről, a városunkról és New Orleans történéseiről, de még a természet kiújulását is hosszan ecsetelte. Egyedül az egyetemről nem esett szó köztünk, de ez így volt jó. Némán megfogadtuk, hogy ez mostantól, ha együtt akarunk lenni tabu lesz.
Így felmentettem June-t a bűntudattól, magamat pedig a kudarc elismerésétől.
Amikor a nagyszüleimnek megmondtam June-nal akarok élni, ha elhagytam a kórházat nem nyugodtak bele olyan könnyen.
Főleg mikor megtudták, hogy June fekete.
Soha nem bántottam a nagyapám. Tényleg soha nem akartam agresszív lenni, főleg nem velük, de mikor valami megbocsáthatatlant mondtak rá teljes hangerővel üvölteni kezdtem velük. Még Dr. Mole is bedugta a fejét, hogy mégis mitől kaptam már megint pszichózist. Ő küldte ki a nagyszüleimet végül azt magyarázva nekik épp most döntik romba a kemény munkáját.
Így lettem hát kitagadva végérvényesen is a családból.
Nevettek már?
Te anya biztos boldog vagy, hogy végleg az utolsó szálat is elvágtam, ami ehhez a családhoz kötött. Talán el kéne dobnom a Kramszkoj nevet is. Mostantól lehetnék Juraj Nikto.
Vagy csak Juraj.
Azt hittem össze fogok omlani ettől, mégis csak üresen bámultam ki a kórterem ablakán. Semmilyen érzelmet nem találtam magamban. Üres voltam.
Holnap elhagyom ezt a helyet és mégse vagyok képes örülni. Elmegyek innen, pedig lassan olyanná vált ez a kórterem mintha az egész világ lenne. Egy jól behatárolható magányos világ.
Ha így kell lennie, ha az embereknek mind ki kell sétálniuk az életemből tartom én majd nekik az ajtót csak akkor tényleg takarodjanak.
Nem is igazán vágytam már senki után úgy igazán.
Ha June ma bejön és azt mondja többé nem látjuk egymást bólintanék és hagynám. Menjél csak, mondanám és búcsút intenék neki.
A magány valójában nem olyan rossz. Talán végre igazán megszerettem, vagy csak megtanultam beletörődni. Ha egyedül vagyok nincs kinek elszámolnom mit teszek.
Tudom, hogy az a régi másik nő jóízűen kacagna a hazugságaimon. Aztán mondana valamit és én feloldozást találnék a szavaiban és újra feltámadnék.
Hisz mind tudjuk ezek hazug szavak és én még most is épp olyan kétségbeesett vagyok, mint régen.
De elhagyott engem ez az isten és már csak az ördög űz velem tréfát.

Juraj

Kedves Anya és Apa!

Az Orchidea községbe költöztünk June-nal, ami a városunk szélén van.
Tetszett a neve, olyan barátságos hangzása volt.
Nekem nem sok pénzem volt, vagyis inkább egy bizonyos összeget nem voltam hajlandó beleadni a lakásba. De June nagyszülei valamilyen érthetetlen okból szívesen segítettek ki minket anyagilag.
June amíg én a kórházban voltam munkát talált magának, hogy el tudjon minket tartani. Reggel egy bisztróban szolgált fel esténként gyakran egy bárban énekelt.
Én is segíteni akartam, de azt mondta most egyelőre a gyógyulásom a legfontosabb. Némi bűntudattal, de hallgattam rá. A legtöbb nap valóban se erőm, se motivációm nem volt felkelni. Mintha valami kiszívta volna belőlem az életet és mivel a gyógyszer adagjaim ismét csökkentek nem tudtam azokra fogni.
De nem beszéltem erről June-nak, nem akartam felzaklatni.
A lakásunk kicsi volt, de az előző lakótól ránk maradt egy halom bútor. Még egy zongora is, ami kissé el volt ugyan hangolva, de működött. Ugyan soha többé nem akarok hivatásos zongorista lenni nem akarom örökre száműzni az életemből a zenét.
Egy nap majd elég jól leszek, hogy ismét hosszú órákon át játsszak, még ha most fáj is ránézni.
Az egyetlen bajom, vagyis bajunk a lakással a szörnyű története volt. Az egyik szomszéd mesélte el nekünk, hogy az előző lakót megölték az otthonában. A történet valahogy úgy szólt, hogy a nő egymagában élt itt, és egyedül csak az öccse és a szeretője látogatta, senki mása nem volt. Egy nap összeveszhetett a szeretőjével, még többen hallották is ahogy a férfi kiabál a lakásban. Aztán odáig fajult a veszekedés, hogy a férfi megölte a nőt. Több mint egy hét is eltelhetett mire a nő öccse meglátogatta és rátalált. Magát a testet szerencsére rajta kívül senki se látta, de hát a halottszállítók már csak ilyen diszkrétek.
Az asszonynak még munkája se lehetett, ha az ég világon senki se kereste.
A férfi nem sokkal miután a híradóban leadták a hírt feladta magát. Mint kiderült családos ember és az itteni nő a titkos kis afférja volt. De mikor elakart válni, hogy ezzel az asszonnyal éljen az visszautasította őt. A szomszéd szerint a nő egy magának való különc volt, aki ráadásul testi fogyatékkal élt.
Nyugtalanító jelenség volt, sopánkodta az öregasszony nekünk.
A lakásban egy üres ketrecet is találtunk, ami az előző lakó madaraié volt, akik minden bizonnyal gazdájuk halála után éhen pusztultak. Az elsők között dobtuk ki őket. Még rájuk nézni is irtóztam.
Két napig takarítottuk a tiszta lakást és June már ott tartott inkább hív valakit, hogy tisztítsa meg a lakás energiáit.

Végül megnyugodtunk miután napokig nem érzékeltünk semmi földöntúlit.
Aztán tegnap este ismét rémálmom volt. Pedig mióta beköltöztünk többé kevésbé nyugodtan aludtam.
Az álmom azt hiszem egy emlék és egy lidércnyomás keveréke volt, bár nem emlékszem honnantól nem volt már igaz. Mert valamikor ennek meg kellett történnie, tudom, mert a szívem nem kalapálhat így egy mesétől.

Az egész a lakásunk előtti folyosón kezdődött. Az ajtónk nyitva állt és egy pillanatra megborzongtam mit találok majd oda bent. Kiraboltak volna minket? June jól van? Hívjam már most a rendőrséget? Mégis a várt pánik érzet elmaradt. Ekkor kellett volna sejtenem nem valóság az egész. De akkor csak arra gondoltam muszáj bemennem.
Bentről veszekedés hallatszott és bár ismertem a hangot nem tudtam kihez kötni. Egy mélyen dörgő férfi basszusa volt, akit gyűlöltem. Nem, nem gyűlöltem.
Féltékeny voltam rá.
Közelebb araszoltam a félig nyitott ajtóhoz pedig a gyomrom már liftezett az idegesség jól megszokott érzésével. Igen ez már voltam inkább én. Egy gyáva kis senki.
Bentről csattanások és madársikítások hallatszottak ki az összekeverhetetlen fémes hanggal, amit a ketrecnek csapódó szárnyak adnak ki. Egy nő és egy férfi veszekedésének foszlányai.
Valami nagyon megrémisztette az állatokat és ez bennem is csak növelte a rossz előérzetet. Úgy éreztem valahogy tudom mi van bent, de önmagam előtt is titkolom. Mintha az agyam elzárt volna előlem egy nagyon fontos részletet a történetből. Az pedig, hogy most újra itt voltam a lehető legrosszabb forgatókönyvnek tűnt.
Az előszobában, nem, a mi előszobánkban megjelent egy férfi, aki feldúltan a kabátjáért nyúlt majd mégis meggondolta magát és visszafordult a nappalink felé. Itt kellett volna valaminek történnie. Az agyam vészesen jelzett egy elem hiányzik, egy karakter kimaradt a jelenetből. Oda, ahova a férfi néz, ott kéne lennie valakinek. De a jelenet groteszk hiányában a férfi folytatta egyedül az előadást. Valahogy ez az álombeli szereplő is olyan ismerős volt számomra. A spanyolos megjelenése és a szép arca. Talán egy latin-amerikai sorozatban láttam? De akkor mit keres az álmomban?
Nem. Jobban ismertem őt, mint csak egy telenovellabeli karaktert.
- Te mocskos kurva! – fröcsögte az alak – ezért hagynak el! Kibírhatatlan vagy! – majd arcán rettegő kétségbeesés futott át az üres térbe bámulva – mondj már valamit! Mindig ezt csinálod! – és zokogásban tört ki. Bárhogy is helyezkedtem még se láttam, ahova néz. Az eltűnt karakternek nyomát se láttam beljebb lépni viszont tudtam veszélyes lenne. De miért is?
- Miért fekszel ott? Ne játszd magad tudom, hogy mindjárt fogod magad és lelépsz! Unom azt nézni, ahogy elhagysz! Nem vagyok képes rád várni tovább! Minden... minden a te hibád! Tudom... sosem kértelek.... ezt a szarságot! Sosem kértél, hogy várakozzak. De végig tudtad, hogy érzek, és mégis mindent hagytál megtörténni! Hogy elvegyem Emmát mert ő is olyan rohadtul szerelmes volt belém. Még volt pofád elfogadni, hogy a keresztanyja legyél annak a gyereknek, mert neked úgy se lesz, mi? Melletted maradtam és végig nézted ahogy elsorvadok. Mert én is félek a magánytól. De nem törődtél az érzéseimmel, szartál rájuk. Még élvezted is, te beteg ribanc! Ha bocsánatot is kérsz tudom nem változik semmi az életemben. Nem is kell a bocsánatod. Tudod, évekkel ezelőtt elfogadtam volna... megbocsátottam volna neked. De nem most. Belefáradtam szeretni téged. Megérted ugye? Ugye te is azt akarod, hogy boldog legyek? Ezért nem az én hibám. Viszlát Door... viszlát Pandora– majd végül felvette a kabátját és elindult kifelé. Én csak arrébb álltam az útból mert tudtam semmi értelme már elbújni nincs hova és nincs is miért. A férfi kinyitotta az ajtót és szemtől szembe találtuk magunkat. Ő még mindig zokogott és kezeit kabátja zsebébe rejtette ahogy ugyan akkora rémülettel néztünk egymásra.
- Ha az Ördög emberi alakot öltene úgy nézne ki, mint Pandora... - nem is a szájából hallottam a szavakat inkább a belsőm visszhangozta őket.
Nem kellett újra bemennem a lakásba, hogy tudjam a meggyilkolt Ördögöt látnám fején nyílt sebbel, amiből szinte komikus módon úgy folyik a vér mintha csak arcon loccsantották volna egy bögre kávéval. Mire beérek a vér már meg is alvadt szinte barnára.
Nem akarom újra látni...
Újra látni...

Mit is?

- Juraj ébredj! – sikította kétségbeesetten June. Mikor kipattantak a szemeim szinte semmire nem emlékeztem az álomból csak a névre.
Pandora.
- Pandora – suttogtam kiszáradt ajkakkal.
- Mi? – simogatta kétségbeesetten June az arcom kisimítva belőle a hajtincseket. A pizsamám izzadságtól gyűrődten csavarodott körém. A takaró az ágy sarkába rúgva hevert és az egész testem lúdbőrözött a langyos nyári estében.
- June ismertem valaha egy Pandora nevű nőt? – pillantottam rá rettegve. Ha ismertem... ha valóban jelen volt ez a nő az életemben... ha ez a nő az Ördög...
Mégis ki a franc Pandora?
June arca nem mondott el semmi érzelmet pár pillanatig még simogatta az arcom majd elmosolyodott halványan.
- Csak nem megálmodtad a szomszéd rémmeséjét? Az egyetlen Pandora, akit ismersz az az előző tulajdonos... de nem személyesen – csókolta meg a homlokom – nem iszol egy kis vizet? Kérsz egy altatót? Az elűzné ezeket a butaságokat – már csak fecsegett a tipikus „nővér hangon" ahogy a kórházban is beszéltek velem. Nem bírtam, ha ezt tette. Nem egy bentlakásos ápolónőt akartam, hanem egy szerelmet.
Hol volt már az a June és Juraj, akik matrózokról énekeltek cukrászdákba és könyvtárakba járva? Mikor lettünk két roncs, akik megpróbálnak felszínen maradni a fojtogató tajtékos tengeren?
Megtehetem én ezt June-nal? Tönkre tehetem minden következmény nélkül?
- Kérlek ne csináld ezt – suttogtam elkapva a csuklóját a mellkasomra téve – beteg vagyok nem gyerek.
- Tudom... - csókolt meg – nem akartam... én... nagyon aggódom miattad – mosolygott valamivel meggyőzőbben és én megpróbáltam mindent, hogy leutánozzam a gesztust.
- Hé June – pillantottam a plafon felé, hogy minden gyanúját eloszlassam – emlékszel mikor felvittelek a táncház tetejére? – June nagyot sóhajtott megkönnyebbülten és visszafeküdt mellém. Ujjai lustán követték a kulcscsontom vonalát. Kunkori tincsei csiklandozták az arcomat és elhittem egy pillanatra, hogy minden rendben van.
- Amikor a csillagokról és a szeretetükről beszéltél? – kuncogott halkan és csak félig tűnt hamisnak – nagyon tetszettél akkor... mintha más lettél volna – majd mikor rájön mit is mondott fölém hajol bűnbánóan – nem úgy értettem. Bármilyen is vagy szeretlek. De ott akkor boldognak tűntél. Ahogy... a csillagok szeretetéről beszéltél meg minden...imádlak.
Még zagyvál valamit, de már nem tudok odafigyelni a szavaira.
Az én emlékezetemben nem így volt.
Nem ketten voltunk és végképp nem én beszéltem.
Mi a franc?
Ki hazudik valójában?

Fiatok,
Juraj

Sergey
Nem értem.
Hiába lapozok oda-vissza az oldalak között. Nem értem mi történik!
Mikor csavarodott ilyen szörnyűségekbe a bátyám élete?
Hol van? Hova tűnt Pandora?
Meghalt?
Nem, nem halhatott meg.
Ez rettenetes. Ennek nem szabadna megtörténnie. Mert ha ez igaz az azt jelenti a bátyám sokkal rosszabbul volt, mint azt bárki gondolta volna. Van egyáltalán kiút ebből az egészből? Meg lehet még menteni a bátyám?
Meg kell találnom Jurajt. Meg kell találnom és meg kell mentenem. Mert June ehhez nem elég.
De én igen.
Osztozom vele ezen a mérgezett őrült véren, és ha valakinek tönkre kell mennie, hogy ő élhessen legyek én.
Majd én elbukom veled, Juraj. Engem tönkre tehetsz.

Nikto - Senki (orosz)