Kedves Anya és Apa!

Meglepetés!
Élek!
Bár a meglepetéseknek örülni szoktak...
Szóval meg akartam ölni magam. Egy rakás gyógyszert lenyomtam a torkomon és mikor fel akart jönni az öklömet kellett a számba dugnom, hogy ne tudjam kiöklendezni.
Bevallom fogalmam sincs mit vettem be. Talán ezért vagyok még itt.
Nem fogom elmondani mi történt. Nem is emlékszem mi történt igazán miután June-nal találkoztam. Azt hiszem csak hazamentem és úgy voltam vele megölöm magam.
Tudjátok mit?
Basszátok meg.
Mindannyian.
Kivéve Sergey-t.
Nem.
Tudjátok mit?
Baszd meg te is Sergey.
Egy halom gyomormosás, rosszullét és vérvétel után olyan csoffadt vagyok, hogy legalább a súlyom felét elveszthettem. A gyógyszerektől májkárosodást szenvedtem és besárgultam
Az elmúlt másfél évnyi szegényes étkezést követően a testem nagyjából mindenben hiányt szenved.
Az orvosok Xanax-szal és más zagyva nevű gyógyszerekkel tömnek. Naponta egy-két pánikroham színesíti az amúgy egyhangú bent töltött időmet.
Képzeljétek a legnagyobb eseményem az volt, hogy tortát is kaptam a születésnapomon. Mert rohadtul február van már és én két hónapja fekszem bent. A szilveszterre nem emlékszem milyen is volt mert épp ki voltam ütve.
Párszor megpróbáltam megfojtani magam a párnával, de ezek a nővérek mindenütt ott vannak, hogy lefogjanak és ismét jól megszurkáljanak a szaros tűikkel.
Meglep, hogy ilyen pipa vagyok?
Dr. Mole a seggfej, aki kezel azt mondja teljesen természetes mind gyógyszeri mellékhatásként mind pszichológiailag a haragom. Néha elgondolkodom inkább őt kéne megfojtani egy párnával. Tilos látogatni is amíg érzelmileg instabil vagyok. A nagyszüleim a portán kell hagyják, ha behoznak nekem valamit. Nem is akarok senkit se látni és ők is biztos így vannak velem.
Kíváncsi vagyok ki sajnálja legjobban, hogy nem sikerült megölnöm magam.
Még meg is bocsátanék nekik mert én is sajnálom. Te erre édesanya meg küldtél nekem egy újévi levelet.
Január közepén.
Idézem: „Boldog Újévet!"
Hát 2008-nak máris megvan a legjobb vicce.
De akkor folytatódjon a show mert, ha nem haltam meg mi más értelme lenne az életemnek mint, hogy titeket szórakoztassalak? Talán erről szól az egész. Én vagyok a komikus karakter a ti történetetekben.

Mint mondtam Amerika éves gyógyszerfogyasztásának nagy részét én teszem ki mostanság. Ki hitte volna, hogy mindenre van egy kis pirula? Talán már évekkel ezelőtt rájuk kellett volna szoknom. Mert képzeljétek el a függőség garantált, mondta Dr. Mole, amiért majd külön vissza kell jönnöm, hogy kikúráljanak már, ha valaha elég jól leszek, hogy gyógyszerek nélkül éljem az életem.
Mindezt rohadt borsos áron mert Amerika egészségügye egy kullancs ráadásul az amelyik Lyme-kórt terjeszt.
De ezeknek a cuki kis bogyóknak számos mellékhatásai vannak, mint például csak még jobban meg akarok halni, pánikrohamok vagy, hogy az agyam olyan pépes, hogy inkább vagyok halottabb mint élőbb mióta szedem őket.
Plusz ott vannak a hallucinációk is.
Mindent elviselnék csak azok ne lennének.

Az első rémálmom még egész tűrhető volt mármint a többihez képest.
Fekete-fehér volt minden és bár épp csak belecsöppentem tudtam mi történik.
Háború dúlt.
Egy zárt kis lyukban voltam a mellkasomhoz ütemesen csapódott a tölténytől nehéz fegyver és remegett az ujjam a ravaszon.
Egy tank, jöttem rá nemsokára. Egy tank belsejében ücsörögtem egészen elől, bár nem láttam ki az ablakon. Egyenruhám bár színeket nem láttam felismertem. A Vörös hadsereg egyenruhája volt. Közlegényként szolgáltam. Mögöttem egy másik katona a tank puskáját kezelte és minden lövésnél úgy éreztem szétszakad a világ és vele együtt én magam is. Remegő kezem elvettem a ravaszról attól félve ijedtemben meghúzom és végzetes kárt okozok mindannyiunkban. A levegő állott és férfi szagú volt. Fulladoztam és ki akartam kaparni a torkom, hogy végre rendesen levegőhöz jussak. Ki kellett jutnom mielőtt meghalok. Inkább lőjenek szitává dezertálásért.
A tank halálosztó fegyvercsöve ismét eldördült én pedig a levegőbe emelkedtem. Egy pillanatig azt hittem vége és meghaltunk valahogy mi is. Emlékeztem a történetekre, hogy gyakran a tank puskacsöve, ha eltömeszelődött a bentiek mind szörnyet haltak. Bár megtörtént volna.
Felfordult gyomromat szorongatva megkocogtattam a tankot vezető katonát.
Nagyapa volt az.
Nem az öreg komikus alkatú, hanem a peckes és még akár jóképűnek is nevezhető ereje teljében lévő.
Mint a régi fekete-fehér képeken.
Ő nem ismert fel hisz ekkor még gondolat se voltam sehol. Talán még anyám se született meg.
- Ki akarok szállni – nyögtem ahogy ismét megemelkedett a világ egy újabb lövésnél. Erre mérges orosz szavak kíséretében tarkón csapott. Rémülten jöttem rá nem értem mit mond.
Nem értettem az anyanyelvem.
Erre elsírtam magam mire ismét tarkón vágott.
- Nagyapa... ki akarok szállni! Állítsd le! Állítsd le a tankot! – sírtam kitüntetésektől megpakolt zakóját tépve.
Erre hangosan nevetni kezdett ismét orosz szavak áradatával. Ide-oda kapkodtam a fejem, de sehogy se találtam a kiutat ebből a rémálomból.
Aztán nagyapa előkapott egy doboz gyufát a régi fajtát, amin Sztálin profilja volt. A rettegett Sztáliné, akitől nagyapám a mai napig félt és halála kijelentésekor alkoholmérgezésig itta magát örömében.
A gyufa sercegve lángra kapott mi pedig egy őrült pillanatra farkasszemet néztünk a lángon át míg nagyapa kacajban tört ki és földre dobta az égő szálat. A tank padlója lángra kapott, amit nem is értettem, de abban a percben csak kétségbeesetten próbáltam eltaposni a tüzet.
A kis belteret hamar ellepte a füst, amitől alig kaptam levegőt. A mögöttünk lévő másik katona és nagyapa egymás szavába vágva beszéltek és kacagtak míg én a tokrom kaparva fuldokoltam.
Mikor végleg elveszett minden remény elájultam.

Ezután sokáig nem tudtam aludni és folyton légszomjam volt. Addig-addig húzódott az álmatlanság, hogy Dr. Mole-nak is be kellett számolnom a rémálmomról csak, hogy végre pár óránál többet aludhassak. Ő emelte a dózisokat és egy álomtalan, de ébrenlét nélküli világba taszított. De tényleg mindentől távol tartott én pedig a zabkásaszerű agyammal naphosszat csak ültem. Néha reggel felültem és mire észbe kaptam a nap már elhagyta a delet is én pedig azt hittem csak pislogtam. Az idő múlását a nyitott számból kicsorgó nyál jelezte csak, ami átáztatta a takaróm.
A kórterem ajtaját szánakozva nyitva hagyták, hogy lássak valamit a világból.
De csak addig amíg egy nap egy születésnapi tortát nem vittek el előtte, aminek a gyertyája égett már.
Pánikba estem a gyufalángra emlékeztető égő gyertyától és azt se tudtam mit teszek amíg a nővérek el nem kaptak és a gyűlöletes szíjjakkal le nem fogtak, hogy ismét abba a mesterséges álomba tegyenek a tűikkel. Ekkor jött a második rémálom.
Azt hiszem erről a nőről már meséltem nektek.
Mesélnem kellett mert fontos volt számomra.
De nem emlékszem ki ő.

A kórtermemben feküdtem mikor ott termett. Megfakult mióta legutóbb láttam. Mintha elővettem volna egy régi fényképet. Már nem voltak élénk színei. Haja elvesztette telt barnaságát fakó szőkévé csendesült. Hosszú volt, mint akkor mikor még nem ismertük egymást szó szerint. Csak én figyeltem őt a messzeségben három asztal távolságában. Valamikor kellett lennie egy ilyen időnek. A világ megteremtésének peremén egy kávéházban találkoztunk.
Ez a nő... ki is ő?
Bőre halványan fénylett akár egy lámpa fénye sütne át a hártyává vékonyult fehér bőrén.
Arcán a sebeit fekete tintával rajzolták rá, hogy megsértsék isteni szépséget.
Isten volt, nem halandó.
Nem.
Nem volt benne semmi szentség.
Az Ördög volt.
Fekete szárnyai tintaszerű szurkot könnyeztek és féltem mind belefulladunk, hogy az egész kórházat feleszi. Fekete szarvai, mint a kosé.
Féltem tőle.
Azt akartam tűnjön el innen.
Ő pedig rám nézett a borostyánkőből kifaragott szemeivel.
Nem jutott eszembe, hogy hívják.
Tudtam kire emlékeztet ez a nő, de nem tudtam megmondani ki ő nekem és mit jelent számomra.
Mire észbe kaptam már folytak a könnyeim.
- Elég- és hullámokban jött a nosztalgia ahogy hosszú ujjával letörölt egy kósza könnycseppet. Ha akartam volna se mozdulhattam volna arrébb. Ágyhoz szögezett a puszta jelenléte.
- Ki vagy? - a hangom nem az enyém volt. Egy gyereké, egy senkié volt.
- Kinek látsz? – hajolt fölém a nő meredten bámulva le rám. Nem voltak emberiek a mozdulatai. Mintha valaki ide oda rángatta volna benne az izmokat. A teste túl kicsi volt a benne dúló erőnek, amitől csontjai ropogtak izmai ide-oda vándoroltak a bőre alatt kúszva. Undorító és szépséges volt ahogy az erek szerteszét futottak áttetszőnek tűnő bőrén. A fekete palást alatt láttam a dobogó szíve bordó izomfalát ahogy lehetetlenül lassan dobban.
Dob...dob...dob.
Mint a harang lassú kongása.
- Nem tudom - suttogtam.
- Csak a gyógyszerek teszik - biztosított minden szelídség nélkül. Nem volt kedves, de ártó se. Az idegenek közömbösségével szemlélt.
- Miért nem engem választottál. Miért nem? - hangja vádló, egészen számon kérő volt, amibe beleremegtek a falak a vakolat pedig peregni kezdett körülöttünk.
- Nem tudom...
- Mit találsz ebben a testben vonzónak? – kígyó kezei besurrantak a takaró alá és egészen addig felcsusszantak míg megmarkolták a tagomat a bő kórházi pizsamanadrágon át.
Az ujjai hidegek voltak, de az érintésük nyomán éles fájdalom hasított belém. Sikítottam, de ő nem eresztett vasmarkával és féltem, ha megmozdulok kasztrálni fog. Arca merev volt és tudtam megalkuvásra esélyem se volt
Számára semmit sem jelentett az intimitás.
Én satuba szorítva nyöszörögtem ő pedig az arcomra szegezte tekintetét. Csak ekkor jöttem rá, hogy a kérdésére várja a választ.
Mit találok ebben a testben vonzónak?
- A sebeid... - pillantottam félre próbálván megfeledkezni mi is történik épp – gyönyörűek. A szemeid, mint a prédát látó tigrisé. A tested... - nagyot nyelek – egy érett nőé.
- Ennyi? – billenti oldalra a fejét továbbra is kémlelve azt kutatva hazudok-e. Egyetértően bólintok. Igen, ennyi.
- Hogy nézett ki az anyád szeretője? – könyörgőm ne kérd, hogy válaszoljak erre - hol láttad azt a nőt?
- A kapualjban... a dolgozószobában... anyám tárcájában a képet... egyszer... egyszer elloptam - vallom be keservesen fulladozva. Még soha senkinek nem mondtam ezt el. Ez volt a saját mocskos kis titkom. Azon a napon nem véletlenül nyitottam be. Meg akartam ismerni azt a nőt. Lubov-ot, akinek még a neve is szerelmet jelent. Azt a nőt, akinek az arcát az Ördög viselte.
- Szeretted? - fölém magasodik alakjával és kezével kisimítja a hajam a homlokomból. Hűvös volt a keze, de égetett, ahol hozzam ért.
- Imádtam- szégyelltem bevallani is. Talán mert anyám is szerette azért tetszett nekem is. Olyan kétségbeesetten vágytam egy kapocsra köztem és anyám között, hogy még az általa imádott nőbe is beleszerettem.
- Undorító vagy – mondta és tudtam igaza van - June Darlingot nem érdemled meg. Sose lehetsz vele együtt. Nem engedem. Megátkozlak.
Egészen a fülemig hajolt, ahol belenevette az utolsó szót mielőtt eltűnt.

A nővérek pattogó, kiabáló hangjára riadtam fel.
A nyugtatók megállították egy nanoszekundumra a szívem és meghaltam.
Örültem volna, ha nem tudnám most már, hogy a halál után ez az nőstény Ördög-emlékkép fog várni.
Már nem akartam meghalni.
Már attól is féltem.

Később elmeséltem rettegésemben a látomásom Dr. Mole-nak. Öreges szemüvege mögött résnyire húzta össze szemeit ahogy arcvonásai megkeményedtek. Méregetett egy ideig, tollát ütemesen a kartonomnak ütögetve. Gyűlöltem mikor ezt csinálta. Semmi ritmus érzéke nem volt. Szinte fájt hallgatnom. Már zavarba se jöttem, hogy intim lázálmokat osztok meg vele. A gyógyszerektől felszedtem egy keveset, de még így is jobban hasonlítottam egy szikkadt mazsolára. Úgy is éreztem magam. Egy szikkadt minden szégyenérzetet mellőző mazsola lettem. Végül Dr. Mole leengedte a tollát.
- Juraj. Őszintén csak kettőnk között szólva, de ha ezt nem fejezed be pszichiátriai kezelésre kell küldjelek. Már rég ott lenne a helyed. Szeretnél bebörtönözve maradni még hosszú ideig? – teszi fel kérdésként a burkolt fenyegetést.
- Ez már nem a pszichiátriai kezelés? – bámultam rá bután. Mostanság csak ennyi telt tőlem. Legalább nem nyáladzottam éppen.
- Dehogy – nevetett fel az orvos mintha egy jó viccet meséltem volna – a szorongásodat és a depressziódat valóban kezeljük, de első sorban a gyógyszer túladagolásod miatt vagy itt aztán annak következményei miatt. Fiatal vagy még, ezért tudom, hogy hamar talpra tudnál állni. Csak hagyd abba ezeknek a rémképeknek a kergetését. Mit szólnál, ha megpróbálnál részt venni a csoportos terápiákon? Én pedig cserébe megengedném, hogy látogatok jöjjenek hozzád? Például az a helyes lány, aki néha felbukkan, hogy látni akar. A nagy afro frizurás.
- June járt itt?! – ugrok ki majdnem az ágyból mintha csak bármelyik percben benyithatna, hogy én a karjaiba vessem magam. A doktor határozott kezei visszanyomtak az ágyra.
- Bizony. A nagyszüleid is egyre türelmetlenebbek, hogy lássanak. Szóval áll az alku? – és megint úgy mosolygott, hogy rá akartam ordítani. Csak laposra akartam verni ezt a férfit mert pontosan tudta, hogy mennyire hiányoznak a szeretteim. Akire igazán ráfért volna egy sokk kezelés az Dr. Mole lett volna.
Biztos vagyok benne, hogy egy pszichopata.

De elérte, hogy tartsam a szám. A lidércnyomásos jelenetek jöttek majd mentek én pedig tartottam a szám. Sőt részt vettem a barátságos csoport és más terápiákon. Még lovagolni is majdnem elvittek, de arra inkább azt mondtam félek a lovaktól így nem erőltették.
A nővérek is kicsit kedvesebbek lettek miután nem hoztam rájuk a szívbajt folyton. A gyógyszeradagok még mindig kiütöttek, de lassan csappantak az adagok. Nem jelentősen csak annyira, hogy a napjaim tisztább tudatban teljenek.
Bár minden nap félve hunytam le a szemem, hogy látom azt a nőt nem jelent meg újra. Talán csak egy rémálmom volt, ami megrázott bár nem osztottam meg Dr. Mole-lal. Hülye lettem volna mert segítség helyett csak bezárt volna megint a gyógyszerektől kipörgött agyam ketrecébe.

A lidérclátomás vagy hívjam bárminek Varinkáról szólt.
Megint kint voltunk Nizhneyansk-ban a vonatállomáson. A hófúvástól minden kicsit lehetetlen, minden kicsit álomittasnak tűnt. A vörös szalagok a fekete hajában lázasan lobogtak a szélben és valahogy sárkánynyelveknek tudtam képzelni azokat.
Varinkában mindig volt valami lehetetlen. Inkább volt egy könyvben megbúvó szereplő, mint hús-vér ember. Inkább volt olyan, mint én, mint saját magam. A szomorú szürke szemek és a mosolytalan arca. Nem láttam soha nevetni. Talán sose voltam vele eleget, hogy lássam. Hisz csak egy hónapot töltött nálunk.
De valami végzetesen közös volt bennünk.
Szerettem a csöndes melankóliáját.
Olyan volt, mint az én csöndes melankóliám csak egy másik testben, de felismerhetően.
Szerettem őt egy sose ismert családias szeretettel. Nem a néma rajongással ahogy az öcsémet, és nem a félő, rettegett szeretettel ahogy a szüleim. Nem azzal a kétségbeeséssel, mint anyámat.
Varinka valósabb és álomszerűbb volt egyszerre, mint az összes eddigi ember az életemben. Akár az anyám szerelme vagy az a sose ismert nő a kávéházból.
Bőrkesztyűs keze feltartotta az én két kipirosodott tenyeremet az ég felé. Egy ideig csak néztük ahogy a hópelyhek megülnek a kihűlt bőrömön.
- Gyere velem. Lehetnél az én fiam – suttogta szavait ahogy vörös ajkaival megcsókolta egyenként az ujjbegyeim. Az érintése hidegebb volt a hónál.
- Milyen lenne? – tettem fel a kérdést az égbe bámulva. A fellegek szürkék voltak, egyszerűek és mozdulatlanok. Az ég sehol máshol nem távolibb, mint Nizhneyansk-ban. Olyan messze van, hogy a világ összes csillagát láthatod, ha felnézel esténként. Egyik se különb a másiknál. Mindegyik olyan messze van, hogy semelyik se különleges. Szerettem az elfojt szürke festék érzetét. Mintha folyton csak tágulna és egyszer felenné a hegyeket majd felinná a tengert és rám zuhanna, hogy agyon nyomjon.
Valójában a kérdésem inkább így hangozhatott volna:
„Hogy folytatódik a mese?"
Mert az volt. Csak egy tündérmese, amiben eljátszhattam volna egy szerepet. Nem lett volna sokkal másabb, mint amit később átéltem életem során.
- Elmennénk Párizsba. Mit szólsz? – a hangja mosolygott, de az arca nem – Süteményeket ennénk reggelire. Azokat nagyon szereted, ugye? És zenélnénk. Vennék neked egy hangversenyzongorát, olyat amilyen még a legnagyobb zenészeknek sincs. És velem lennél mindig. Velem jönnél az Operaházba mikor fellépek. És mikor éljenez a koncertem végén a tömeg, odahívnálak magamhoz. Egy csokor virágot adnál nekem én pedig a karjaimba kapnálak és az ölembe ültetnélek. Aztán hazamennénk és bedőlnénk az ágyba. Zenét hallgatnánk a rádióból és meséket mondanék neked. Ezret is akár, ha azt szeretnéd. Mindent megveszek neked. És örökké szeretni foglak.
Sírt.
A könnyei olyanok voltak, mint a tejkvarcok. Fehérek és édesnek tűnők. Valaki más is sírt már így nekem. Persze csak évekkel később. Vagy talán soha. Talán az is csak egy lidércnyomás volt a sok közül.
Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak, de a számat befogták a fekete csápok és megéreztem a fűszeres boszorkány illatot.
Mögöttem volt az Ördög.
Varinka arca eltorzult a rémülettől ahogy ellökött magától. A vonat sikító füttyétől megbolondulva elkezdett rohanni a peronon. A vastag hópelyhek viharából kifordult June magas meseszép alakja karjaiban egy csecsemőt tartva. Ajkai sebes mozgásából láttam énekel valamit a kisbabájának.
Beatrice.
A megtébolyodott Varinka feléjük sietett és én kiáltani akartam, de a csápok nem engedtek. Mögöttem a nőstény démon nevetni kezdett úgy ahogy a pezsgős poharak verődtek össze.
Varinka megragadta a kisbabát és June hiába kiabált és küzdött kitépte a kezéből a lányát. Ezek után a nő felugrott a vonatra és eltűnt.
A jelenetből csak June összeeső alakja maradt ahogy a földre rogy keservesen zokogva majd elkezdi kaparni a torkát.
A fehér hón átvilágított a feltépett torkának vörössége. Valahol felfogtam, hogy nem lehet ennyi vér, hogy már a bokámig érjen, de csak June egyre mélyebb sebét tudtam nézni ahogy felfeszíti karjaival a torkát.
Hallottam ahogy reped a bőr és fröcsög a vér.
Hallottam ahogy a csigolyái ropognak.
Hallottam ahogy a szájából gurgulázva tör elő a vér.
Mindent hallottam és azt kívántam bárcsak siket lennék.

Arra ébredtem, hogy belezokogok a már eláztatott párnámba. Valahol az éjszaka közepén jártunk már bár sokáig tartott amíg elég erőt szereztem ahhoz, hogy felemeljem a fejem. Attól féltem, ha körbe nézek valahol a szoba egy sarkában az Ördögöt találom majd.
A szomjúságtól a nyelvem szikkadtan pihent a szám alján, de nem mertem kikelni, hogy hozzak magamnak egy pohár vizet.
Éberen feküdtem egészen a reggeli vizitig mikor Dr. Mole vigyorgó arca jelent meg.
- Na, hogy aludtunk? – lépett be a kórterembe – kissé sápadtak vagyunk ma reggel ahogy elnézem.
- Csak szomjas vagyok – a nyelvem lustán mozgott a számban az álomittasság látszatát keltve.
- Áh pedig a folyadék fogyasztás fontos. Főleg a vesédnek és a májadnak a gyógyszerek miatt – írt pár szót fel magának – ma akkor igyunk kissé többet, rendben? – annyira meg tudtam volna ütni a bosszantó többesszámaival.
- Persze – bólintottam a ki nem mondott forgatókönyv szerint haladva és még fel is ültem mintha igazán odafigyelnék rá.
- És mesélj milyen volt az éjszaka? Szépet álmodtál? – a szemüvege fölött figyelmeztetően villant a szeme. Nyálatlanul nyeltem egyet.
- Nem álmodtam, mélyen aludtam– majd mintegy érezve ez túl szép, hogy igaz legyen hozzá tettem – bár egyszer felébredtem, hogy szomjas vagyok, de rögtön vissza is aludtam – még egy gyenge mosolyt is villantottam rá.
Csak a szokásos szánalmas kis Juraj. Ezt a szerepet kellett tovább vinnem. De azt hiszem egy részemet már megöltem. Vagy én, vagy a gyógyszerek.
- Ez igazán remek – mosolygott ő is elégedetten még írva valamit a jegyzeteihez – akkor ezzel megnyithatjuk a kórtermed a látogatók előtt.

Az örök komikus karakter

Juraj

Sergey
Nem tudtam hibáztatni,hogy mérges ránk hisz minden joga meg volt rá. Csak írja tovább a leveleket. Ezszámít egyedül. Ha ezek az utolsó nyomok a bátyám után az összeset elolvasom,utána pedig elindulok és személyesen bizonyítom be neki, hogy én más vagyok,mint a szüleink.
Ha egész életében vigyáznom is kell rá és sose engedhetem majd el nem baj.Megérdemli, hogy feláldozzam az életem érte, mert mindez nem áldozat nekem.
Csak a gyógyszerekre tudom fogni azt, hogy elfelejtette Pandorát. Anyának megkellett volna írnia, hogy eszébe juttassa.
De vajon hol volt a nő épp akkor mikor a legjobban kellett?
Tényleg ott maradt abban a másik városban vagy ő is elfelejtette Jurajt ahogy abátyám őt?
Furcsálltam az egészet és nem tudtam figyelmen kívül hagyni a bátyám növekvőinstabilitását.
A gyomromba beköltözött egy szűnni nem akaró rettegés.