Kedves Anya és Apa!

Bocsánat a legutolsó levelem bántó vége miatt. Utána napokig szörnyen éreztem magam. Talán az teszi, hogy June csak az egyetemről beszél. Hogy mit csinálunk majd és milyen jó lesz minden. Próbálok hozzá jó arcot vágni. Én tényleg próbálkozom.
Talán Mike-nak volt végig igaza és nem is igazán vagyok ilyen mélabús alkat. Nem tudom a kirohanásom változtatott-e valamit a barátságunkon. De azt hiszem nem. De emiatt is eléggé rosszul érzem magam. Nem kellett volna kiabálnom. Nem is értem mi ütött belém.
De még mindig minden olyan fura! És egyszerűen nem tudom mi az, ami elmozdult az univerzumban!
Olyan mintha kilöktek volna a pályámról és csak bolyonganék a semmiben. Biztos csak a stressz. Visszaszoktam a vakaródzásra is. Visszatért az érzés. Ez a bőrszaggató viszkető érzés. Ha elég ideig vakaródzom talán letéphetem a bőröm és megszűnne ez a borzalmas test.
A seb hamar vérezni kezd épp csak benedvesítve a papírvékony bőröm. A körmeim végig karistolják újra és újra a karom hosszú vörös szalagokat hagyva maguk után.
„Milyen szép" mormolja a szoba a csöndben és érzem, hogy hányingerem lesz.
Folyton emlékeztetnem kell magamat, hogy Pandora létezik. Csak épp nincs itt és nem ad magáról hírt. Talán vissza se jön. És ha erre gondolok csak még inkább kaparom a karom.
Talán megelégelte ezt az egészet. Talán visszaolvadt a tengerbe vagy a tudatomba.
Hamarosan el kell indulnom June-nal lesz találkozóm...
Nem aludtam szinte semmit csak Tchaikovsky Hattyúk tava fináléját játszottam. Most együtt tudtam érezni a hattyúval, hogy itt a vég. Hogy ez a szomorú kitaszított Juraj halála lesz vagy...
Butaság ilyeneken gondolkodni.
Este megírom a folytatást egy másik levélben. Félek este újra írnám az elejét és nem adnám így át a színtiszta igazságot.
Nemsokára írok!

Örökké szerető fiatok
Juraj

Sergey
Aggódom a pszichéje miatt. Zavart a viselkedése, az írása szinte olvashatatlan és az ujjai piszkos foltokat hagytak a lapok szélén. A következő levél biztos jobb lesz. June meggyógyítja majd.
Ilyen egyszerűen a bátyám, hogy még a nem túl szép igazságot se cseréli le egy szebb hazugságra.
Ismét kotorászok a dobozban és a soron következő levél elüt a többitől. A már elolvasott leveleket mind visszatettem a maguk borítékjába ezért látszott annyira a különbség.
Juraj borítékai fehérek és mindig csinos bélyeget használt pontosan elhelyezve. Semmi ferdeség vagy piszok, néhány kávéfoltos pohár aljának lenyomatát leszámítva, amit inkább a figyelmetlensége okozott. Vagyis a boríték és bélyeg is újak voltak.
Ez a levél azonban egy nagyon sárga borítékban érkezett, mint ami sokáig feküdt volna el egy fiók alján miután a tulajdonosa már nem írt több levelet. A bélyeg a legolcsóbb fajta volt és ferdén állt mintha sietve nyomták volna rá.
Az írás rajta...
Nem a bátyámé.
Ő mindig apának és anyának címezte a leveleket ez viszont anyának szólt csak. Az írás gyöngybetűkből állt mégis zilált volt mintha még a címzést is sietve firkantották volna rá.
Nagyot nyeltem, de a görcs a hasamban nem akart elmúlni.
Aztán kinyitottam...

Dunya!

Számtalanszor próbáltalak elérni telefonon, sőt még a legközelebbi orosz nagykövetségre is bementem az elérhetőségeid elkérni.
Szégyenlem magam, hogy ilyen ember lettél és a saját anyádat sem keresed. Lehetsz bármennyire is mérges édesapádra ne engem büntess!
De ha ránk mérges is vagy, hogy dobhatod el a saját fiadat? Miért teszed ezt vele?
Tudok arról, hogy leveleket írt nektek, de sose kapott választ.
Nem vagy méltó arra, hogy anyának nevezzenek!
Juraj feladta!
Minden a hibád! A te hibád, ha az a gyerek meghal, mert nem voltál ott neki.
Bent fekszik a kórházban...
Ivan talált rá...
Gyógyszerek... beszedte az összeset, amit talált.
Könyörgőm neked Dunya és ne értem, hanem a fiadért, de csinálj valamit. Keresd, írj neki.
Csak válaszolj egy levelére.
Pár szó is elég... valamit. Bármit.
Olyan szeretetre méltó fiú.
Vannak bajai, de sose ártana senkinek.
Te nem látod milyen nagyon hiányoztok neki...
Ha az anyja vagy írsz neki.

Édesanyád
Yulia Andrejewna Barinova

Sergey
A papíron annyi volt a maszat és az elfolyt szó, hogy nem is tudtam mindent kiolvasni. A lap hullámos volt a könnyektől, de nem remélhettem, hogy az anyámétól.
Sikítottam. Addig sikítottam amíg az fuldokolni nem kezdtem. Feltúrtam az egész dobozt, de nem lapult benne más levél a bátyámtól már. Felálltam ezzel fellökve a bárszéket. Úgy kapart a torkom mintha a gyomromból a számon át ki akarnának tépni egy szögesdrótot.
A szüleim és Olga berontottak a konyhába mikor már a földön feküdtem. Az ajtó csapódásának hangja egy pillanatra kitisztította az elmém, hogy érzékeljem itt vannak.
A földön kúszva közeledtem feléjük. Szánalmas lehettem ahogy zokogva négykézláb csúszva közeledtem feléjük.
De ez a fájdalom rosszabb volt mindennél. A fehér sistergő hang a fülemben és ahogy a szemeim lángoltak úgy éreztem menten kirobbannak.
A bátyám...
Sikította a fejemben a hang és talán én is vele sikítottam.
...meghalt.
MEGHALT!
- Megöltétek... - a hangom karcos volt inkább egy szellemé, mint egy emberé - meggyilkoltátok - apám lába felé kaptam, de ő hátra lépett. Anyám mellém vetette magát és megpróbált átölelni.
- Seryozha... kincsem - nyúlt felém, de ellöktem.
- Gyilkos - suttogtam remegve és meg akartam ütni, de apa lefogta mindkét kezem és talpra rángatott.
- Sergey! Elég legyen! - és hogy nyomatékot adjon a szavainak pofon vágott.
- Ne merészelj kezet emelni rá! - most már anya sikított megállás nélkül hisztérikusan. Az egész helyzet kezdett káoszba fulladni mikor Olga ordította el magát.
- Elény lenyen! - mély hangjától megdermedtünk mind. Anya magához rántott és hiába voltam nála magasabb fejemet a mellkasára szorította.
- Szegény Seryozha-m. Szegény kicsikém - gügyögte szánakozva miközben a pofon helyét simogatta. Nem kellett látnom, hogy tudjam veszélyesen villámló szemekkel mered apámra.
Undorodva ellöktem magamtól mire könnyekben tört ki. Rá se tudtam nézni. Még az álomvilági süteményillatától is hányni tudtam volna.
- Mi történt Seryozha? - kapott csuklóm után vasmarokkal apám így felé fordultam. Össze kellett szorítanom az ajkaimat, hogy el ne sírjam magam megint.
- Olvastam őket... a leveleket - és a doboz felé mutattam. Anya mögöttem még hangosabban jajongott és sírt, de senki se figyelt oda rá. Valamikor Olga közben lelépett. Megint csak nem hibáztathattam.
- Milyen levelek? - apám arca ritkán mutatott mély érzelmeket, de most az őszinte értetlenséget mutatta. Zihálva bámultam rá ahogy összeállt a kép.
- Nem tudsz róla... te nem tudod! - anya felé fordultam, aki már a konyhapulton feküdt el félig a vodkás üvegből nyelve. Hát persze, az örök dobozoló, aki a padlás egyetlen látogatója... anya.
- Apa... papa - most már én kapaszkodtam belé kétségbeesetten ahogy még talán kisgyerekként se tettem soha - hol van Juraj?
Apám döbbenten pislogott le rám. Nem emlékezett rá rögtön kit is takar ez a név és ez még jobban fájt. Hogy felejthettétek el, akarom üvölteni a mellkasát verve. De én is ezt tettem.
Annyira sajnálom.
- Hát Nizhneyansk-ben van Dunya szüleivel - majd megbántott arccal hozzá tette - nem hallottam róla nagyon rég. Már huszonkilenc, biztos családja van... nem tudom - és tényleg szomorú volt. Fel tudtam volna ordítani ismét, de csak ráztam a fejem.
- Nem, nem! New Orleans-ban van... volt.
- Mit keres ott?
- Nyert egy zongoraversenyt és kiköltöztek! Elhagyták az országot és vissza se jöttek! El se mondták nektek! De leveleket írt! Leveleket írt nektek!
- Dunya! - üvöltött apám felfogva az elhangzottakat - ezt nem mondtad! Ezt sose mondtad! Mikoriak a levelek?! - apám sokszor volt dühös néha azon is elgondolkodtam talán nem is képesebb ennél komplexebb érzésekre. De sose volt ennyire dühös. Anyám ijedten hátrált a konyhapultig. Ő talán igenis jól ismerte ezt a dühét.
- Tíz éve íródtak... és most... most - és ismét sírni kezdtem ahogy felfogtam sose fogom látni a bátyám. Apám nem indult meg hogy megüsse anyát, hanem a dobozhoz lépett és az utolsó levelet, a nagymama levelét olvasta el, ami a doboz mellett feküdt a kezeimtől gyűrődten és szakadtan. Időbe telt neki is kibetűznie aztán hirtelen a hatalmas medve termetű apám összerogyott az egyik bárszékre, mintha csak egy kipukkadt lufi lett volna.
- Juro - remegve fújta ki a levegőt - azt mondtad jól van. Csak mérges és nem keres minket. Azt mondtad jól van. Hogy megnyugszik egyszer és csak úgy felbukkan a semmiből. Azt mondtad jól van! - a hangja fáradt volt és megtört. De hallottam benne a bűntudatot is és nem vagyok elég jó ember, hogy megvigasztaljam és azt mondjam nincs benne az ő keze is. Mert ebben a szobában mind közrejátszottunk a halálában.
- Miért... miért történt mindez? - néztem rá szipogva a vodkás üveget remegve szorító nőre - anya... miért tetted?
- Oh csak azt ne mond, hogy ez is az én hibám - köpött ki tőle elütő vulgaritással - ebben a rohadt családban mintha csak én követnék el hibákat!
Furcsán alpári lett ahogy még egyszer beleivott az üvegbe majd személyre szabott kosztüm ingének ujjába törölte száját. Anyám nem volt feltűnő szépség, de ha eleget nézte az ember több mint elbűvölőnek találta. Szürke szemei szelíd szomorúsága a vasárnapi égre emlékeztetett mindig, de most zavaros volt, mint egy feneketlen pocsolya.
Mindig fennkölt és elegáns volt, de most alpárinak és közönségesnek hatott. Még a tartása is megváltozott. Talán régen mikor ő is Nizhneyansk-ban élt ilyen volt aztán Moszkva megcsiszolta.
- Akarod tudni, hogy jutottunk ide? - nevetése üres volt és ideges - Seryozha kicsikém - már becsiccsentett a vodkától - a mama olyat fog neked most mesélni!

Seryozha - A Sergey becézése