Kedves Anya és Apa!

A bűntudat szinte összeroppantja a csontjaimat ahogy átgondolom mi minden borzadályt műveltem az elmúlt időben az ismerőseimmel. És nem is tudom. Valahogy úgy érzem még történt valami. Valami rettenetes és elmondhatatlan, ami úgy megtört, hogy képtelen vagyok visszaidézni.
Talán csak a paranoiám. Mint szinte mindig. Mert gyakran érzem úgy az életem örökösen csak egy fordulóra van a teljes széthullástól.
Csak még egy kanyar és megőrülök. Még egy és meghalok. Még egy és még az emléketek is eltűnik.
Mindenesetre ott kezdődött ez a borzalmas érzés mikor a June-nal és Andy-ékkel való találkozás után valóban elmentem Pandorához ahogy azt ígértem. A tudat, hogy egy ideig biztos nem látom megrémisztett. Ezért sütöttem egy pitét neki. Ki kell engesztelnem, gondoltam bár magam se tudom miért.

A pékségünk két villamos megállóra volt a tértől mégis szinte sose használtam. Ha esett, ha fújt, gyalog mentem. Szerettem figyelni ahogy az emberek élnek és teszik a dolgukat mintha az egész város egy jól működő óra lenne, és így nem is számítana, ha én megállok és csak létezek. A világ mozog és köszöni nélkülem is jól el van. Ez néha elborzasztott, néha boldoggá tett.
De ma nem érdekelt semmi más csak, hogy a málnás tejszínes pite még melegen eljusson Pandorához. Éheztem a nő társaságát még, ha ma reggel már találkoztunk is. Akkor olyan távoli volt szinte el se érhettem.
Talán veszélyes is ennyire függeni két embertől, de egész életemben függtem, mint azok a félig törött karácsonyi díszek, amiket csak ostoba szentimentalitásból őriz meg az ember bár a fára már nem tesz ki soha.
Öt megállót kellett mennem az Orchidea községig és izgatottan számoltam az ujjaimon a megállókat. Utána pedig elbóklásztam a vége nincs ugyan olyan négy emeletes házak között.
Végül egy néni igazított útba, mert az ilyen kis közösségekben könnyű volt kiszúrni a másságot így tudta pontosan, hogy ki felől érdeklődtem.
Pandora eléggé elütött az átlagtól.
De ez is csak az egyik szeretett tulajdonsága volt.
Ahogy fölfele baktattam a lépcsőn a táskámban a nehéz Monte Cristo grófja ütemesen verődött hátamnak míg kezemben a pite vészesen vesztett melegségéből. Mikor felértem Pandora emeletére és láttam a nő ajtaja nyitva van már tudtam valami nincs rendben. A szívem felpörgött a gondolattól, hogy ismét Elijah-val fogok összefutni. Óvatos léptekkel osontam az ajtóhoz.
A szobából Pandora éles sikolyszerű kiáltásai hallatszottak.
-... és mégis mit gondoltál? Hogy majd fasszal megvigasztalsz? Nevetséges vagy! - akaratlanul is összerezzentem a szavak hallatán. Valahol az agyam mélyén gomolygott egy emlék, ahol a szüleim hasonló szavakat sugdostak egymásnak mosolyogva mikor azt hitték senki se figyel.
- Oh, mintha nem esne neked kurvára jól, hogy valaki rád nyitja az ajtót! Vedd már észre magad te szerencsétlen! Ha megpusztulnál se venné észre senki! És most már engem se érdekel! - hamar felismertem a férfi hangját és a pánik érzete csak növekedett a mellkasomban ahogy felém, vagyis a bejárati ajtó felé irányuló lépések koppantak a padlón. Csak most tűnt fel, hogy a madarak milyen élesen vijjognak, mint akik maguk is átélnék a rettegésemet. Tudtam már kit fogok látni, de mégse álltam rá készen.
Az a bizonyos Albert feltűnt a folyosón, de még nem vett észre engem a bejárati ajtó mögé bújva. Itt volt az utolsó lehetőség, hogy elmeneküljek. Remegtem, de életemben először nem csak a félelemtől, hanem a haragtól is. Ezek a szavak Pandorának szóltak, és senki sem beszélhet büntetlenül így Pandorával. Senki. Meg fogja büntetni. Nem én, hanem maga Pandora.
A nő is felbukkant az előszobában. Haja csapzott volt és fehér ingén ahogy az arcán is kávé csurgott le. Mintha elmosták volna az anyajegyeit, ahogy a barna lé végig csordult az arcán majd az állánál lecsöppent. Arca élettelen és rideg volt. Harag helyett inkább a győzelem üres fénye csillogott a szemeiben. Elfordítottam róla a tekintetem. Nem bírtam nézni. Mintha halott lenne.
- Te mocskos kurva - fröcsögte visszafordulva vadul jelelve az a bizonyos Albert. Szép arca most torz volt már-már démoninak tűnt, ahogy a profilját mutatta nekem.
- Ezért hagynak el! Kibírhatatlan vagy - és Pandora csak állt és nem mondott semmit. Mint az óceán vihar előtt ő is a csöndbe burkolózott. Ismét az a rémkép jelent meg előttem ahogy a nő feje kibukik a habok közül.
- Mondj már valamit! - már nem is jelelt csak ordított - Mindig ezt csinálod! - az a bizonyos Albert hangja sírás közeli nyüszítésbe fulladt - csak állsz és nézel aztán fogod magad és lelépsz! Unom azt nézni ahogy elhagysz! Nem vagyok képes rád várni tovább! Minden... minden a te hibád! - és Albert zokogott. Ronda levegő után kapkodó zokogásban tört ki. És megértettem, hogy ezek a könnyek nem a mostban születtek. Ezek a könnyek nap nap után értek meg ahogy Albert egész eddigi életét Pandora mellett töltötte.
- Tudom - bólintott a nő - sosem kértelek...
- Oh ne kezd ezt a szarságot!
- Sosem kértelek arra, hogy várakozz. De végig tudtam mit érzel. És én mégis mindent hagytam. Hagytam, hogy Emmat vedd el mert tudtam, hogy szerelmes beléd. Elfogadtam, hogy a keresztanyja legyek a fiadnak mert tudtam nekem nem lesz gyerekem. Melletted maradtam és végig néztem ahogy elsorvadsz. És mindeközben nem törődtem az érzéseiddel.
- Szartál az érzéseimre... még élvezted is te beteg ribanc.
- Ha bocsánatot kérek se változik semmi. A házasságod, a fiad, vagy az életed nem változik meg.
- Nem is kell a bocsánatod. Tudod, évekkel ezelőtt elfogadtam volna... megbocsátottam volna neked. De nem most. Én ebbe belefáradtam. Belefáradtam szeretni téged - nem kiabált és nem is sírt már csak bámulta Pandorát üresen.
- Megértem - bólintott ismét a nő és félmosolyra húzta a száját - remélem boldog leszel. Viszlát Berty... viszlát Albert - és ezzel megfordult és visszasétált a nappaliba. Albert szipogott párat majd felvette a kabátját. Amikor kinyitotta az ajtót szembe találta magát velem. Meg se próbáltam elbújni bármilyen kényelmetlenek is voltak a bennem feszengő érzések. Egy pillanatig farkasszemet néztünk majd félre álltam az útból. De Albert továbbra is csak bámult rám. Tekintete ködös és rémült volt. Teljesen megzavarodott.
- Ha az Ördög emberi alakot öltene úgy nézne ki, mint Pandora... - mondta sírástól rekedtes hangon. Nem tűnt zavartnak attól, hogy láttam őt sírni. Mintha valami egészen más zaklatta volna föl. Rájöttem, hogy sose álltunk még így egymással szemben. Magasabb voltam, mint ő, mint általában mindig, de most először éreztem, hogy tényleg kisebb. Albert összetöpörödött.
- Szerettem azért büntetni mert nem szeret. Hagytam, hogy az anyja bántsa. Hagytam, hogy eltávolodjon mindenkitől. Hagytam, hogy ilyenné váljon. Nem vigasztaltam soha. Mikor tönkre ment az élete. Mikor meghalt az apja. Most. Azt gondoltam hogyha az élet összetöri rájön arra csak mellettem maradhat életben. De egy szörnyeteg lett csak. Nem, mindig is az volt talán. Azt akartam, hogy szeressen. Nem akkora dolog mi? Hogy viszont szeressenek. És még ezt se adta meg nekem. Még ezt is sajnálta tőlem. Mert minden egyes pillanatát élvezte, ha nyomorultabbá tehette az embereket, mint ahogy ő érezte magát - ismét visszaköltözött a harag a hangjába, öklei halálos szorításba görbültek. Milyen ostoba, gondoltam, Pandora az olyanokat falja fel leggyorsabban, akiknek ilyen gyenge a szíve.
- Szerintem az a legnagyobb dolog. Viszont szeretni. Engem még sose szerettek viszont - testvériesen együtt éreztem Alberttel még, ha az eszközeivel nem is.
- Hogy pont veled legyek egyforma - nevetett fel keserűen Albert - pont egy magadfajtával. Valahol nagyon elbasztam - elővett egy cigarettát és rágyújtott - mindig ilyen volt. Mármint Pandora. Gyűjti az elkúrt embereket. Én is egy lúzer voltam világ életemben. A volt férje egy csődtömeg volt. Emma, a feleségem csak hallássérült, de szörnyen ostoba. És itt vagy te, az új kapás. A nyomorult kis srác, aki egész életében boldogtalan lesz. És most megpecsételt végérvényesen mindkettőnket. Befejezte a mesterművét.
- Gondolod?
- Tudom. Te is túl sokáig fogsz rá várni. Figyelj... mi is a neved?
- Juraj.
- Ja, ja igen. Figyelj Juraj. Ne menj be. Fuss el olyan messzire amennyire csak a lábad bírja.
- Nem akarok...
- Szerinted én igen? - hisztérikusan kitárta a karjait - tudod mit? Még várnék rá. Várnék rá még húsz évet. Még ötvenet. Még százat. Várnék én rá ezer évet is vagy egy örökké valóságot. És mégse fog szeretni. Érted ezt? Kibaszottul kiteheted a lelked neki. Meztelenre vetkőztetheted. Megcsókolhatod és szeretheted. De mégis rohadtul nem fog viszont szeretni. Mert mikor a szemeibe nézel rájössz. Rájössz, hogy ő az óceán és te csak egy csepp vagy. Egy rohadt kis csepp. Ezért nem teszem. Nem várhatok rá. Mert nem fogja meggondolni magát. Ezért kellett...
- Befejezted? - engem is meglepett a hangom ridegsége. Eddig abban sem voltam biztos képes vagyok-e egyáltalán így viselkedni. De már képtelen voltam tovább hallgatni ezt. Igen, ezt eddig is mind tudtam Pandoráról. De azt is tudtam ez nem feltétlenül rossz dolog. Nem lehetett Pandorát csak rossznak látni.
- Majd meglátod - ingatta fejét bosszúsan Albert - én mosom kezeim - azzal elindult lefelé a lépcsőházban. Még vártam egy kicsit. Emésztettem a történteket. Albert is csak egy egyszerű alak volt, aki csak boldog akart lenni. Mi van, ha én is így végzem? Ha tíz vagy húsz év múlva én fogom feladni Pandorát? Ha megutálom a nőt?
Végül besétáltam a lakásba. Szépen felakasztottam a kabátom majd a nappaliba mentem.

Egy pillanatra felvillant előttem a lépcsőház képe mintha valójában visszafordultam volna. Talán tényleg azt kellett volna tennem.
Pandora az íróasztalánál ült még mindig kávétól ázva nyirkosan és fagyit evett a dobozából. Eléggé sztereotipikusnak hatott eltekintve az üres arcától, ami semmit se árult el.
- Bocs a zavarásért. Meg hogy csak úgy bejöttem. Amúgy szia! - kezdtem bele a zavart magyarázkodásba majd végül homlokon csaptam magam. Pandora még mindig nem nyerte vissza a hallását valami mágikus módon és a nappali ajtajában állva bőven kint voltam a látóteréből ahogy a fagylaltos doboz alját mustrálta.
Így legjobb ötletként előrébb léptem és vadul hadonászni kezdtem fél kézzel, amivel nem a pitét tartottam. Ezt már érzékelte láthatólag a nő.
- Azt mondtam viszlát Albert - pillantott fel majd egy pillanatra teljesen elképedten pislogott rám. A döbbent tekintet a tágra nyílt szemekkel egészen fiatallá, szinte ártatlanná tette. A sebek szerteszét szaladtak arcán és azt az időt juttatta eszembe mikor az oroszországi tavakba dobáltam a köveket ezzel megrepesztve a jéggé fagyott felszínt. A szép nem volt jó szó rá. Talán megigéző? Hívogató? Mindig is bennem volt az a bizonyos elpusztíthatatlan vágy, hogy a jégre lépjek mikor az megreped.
- Hallottál mindent? Mindegy. Kicsit fura nap. Szar. Nagyon szar - nem nézett rám, a lakáson futott át a tekintete majd jobb kezével eltakarta arcát - nem tudom. Nem tudom mit gondoltam. Várj, elmegyek lezuhanyozni aztán beszélünk. Jó? - végig mondta anélkül, hogy rám nézett volna majd eltűnt a fürdőben. Így csinált Pandora, ha nem akarta, hogy válaszoljanak. Ellenkezhettem is volna és sikíthattam volna teljes erőből, ha nem látja nem számított.
Nem igazán tudtam mit tegyek. Menjek el?
Pandorának szüksége van valakire. Meg kellett vigasztalnom. És még ha nem is értettem ehhez meg kellett próbálnom.

Nem igazán tudtam hányadán állok Edmond Dantes-szel vagyis Monte Cristo grófjával. Lassú olvasó voltam, főleg angolul a furcsán idegen latin betűkkel. Ez egy örökös szégyennel eltöltő kis titkom volt. Az egyetemen is csak nehezen ment a tanagyagok angolul való olvasása legyen az tankönyv vagy a tanár írása a táblán. A számok meg örökösen fejben való számolás útján jutottak csak eszembe. Mégiscsak tizennégy voltam mikor érdemben először hallottam angol szót.
A történetben még csak most került börtönbe a főszereplő. Sajnáltam őt. A véletlenek végzetes fordulata volt, hogy rosszkor volt rossz helyen. De mégis elhúztam a szám a gondolatra milyen hosszan kesereg.
Jó, azt én is beláttam, hogy ez eléggé ironikus tekintve, hogy én a szenvedések mártírrá avatott királya voltam mindenki szemében. A világmindenség felrobbanásáig képes lennék keseregni. Talán June ezért adta nekem olvasni pont ezt a könyvet.
- Mit csinálsz? - lépett be Pandora. Világoskék puha fürdőköntöst viselt kezében a már üres fagyis dobozt szorongatta, ami végül a szemetesben végezte. Haja nedvesen csöpögött és a cseppek végigfutottak vékony nyakán. Nem viselt már semmilyen sminket most először azóta az este óta mikor felfedte őket nekem. Így már tényleg harminc évesnek tűnt. Szemei apróbbnak tetszettek a sebek pedig figyeleméhesen villogtak.
Szerettem volna megcsókolni őt.
Olyan más volt, annyira idegen a saját magától.
Becsuktam a könyvet miután beillesztettem az összehajtott kottalapot, ami a könyvjelzőm volt. Majd feleszmélt.
- Bocsánat azt se tudom, hogy szereted-e - majd egészen elszomorodtam ahogy a már felvágott és felszolgált piteszeleteket néztem- butaság volt. A süti nem is jó ötlet. Cukros és egészségtelen. Mintha fel akarnálak hizlalni, hogy cukorbeteg legyél és levágják a lábadat... - még folytattam volna, de Pandora feltartotta a kezét.
- Hé, hé nyugi! - kapott fel egyet - most csináltál fő gonoszt az édes vidulj fel sütiből - azzal a villával levágott egy darabkát és megkóstolta - úristen ez de finom! - kapta szája elé a kezét - gondolkodtál már arra, hogy nyitsz egy cukrászdát?
A szívemben kivirágzott az a bizonyos leginkább csak bolyhosnak nevezhető érzés. Ízlik neki és egy egészen picurkát jobb kedvre derítettem. Pedig tudtam jól, hogy nem szereti az édeset.
- Mi ez? - bökött a csukott könyv felé, amit még mindig a kezeim között szorongattam.
- A Monte Cristo grófja - mutattam fel a borított, ha nem tudta volna leolvasni a számról.
- Nem tudtam, hogy olvasol - ült le velem szembe és enni kezdett. A morzsák szétfutottak az asztalon mintha csak menekülnének.
- Nem néztem volna ki belőled - csámcsogta a nő nagyokat nyelve. Végül fölállt és öntött magának egy bögre tejet.
- Kérsz? - rázta meg felém a dobozt és rábólintottam. Mikor a nő ismét ült és párat kortyoltam a papagájos bögréből összenéztünk, hogy folytathassuk a beszélgetést.
Valójában még soha nem gondoltam arra az emberek gondolnak rólam bármit is. Mindig én voltam, aki másokon agyalt. Furcsa volt a másik helyzetben lenni. Megszerettem volna kérdezni a nőt pontosan, hogy is lát, de most Pandorának vigaszra volt szüksége nem arra, hogy engem elemezzen.
- Nem is szoktam - táncoltattam ujjaim a bögre peremén oda se pillantva - June adta még az első randinkon - az arcom lángba borult a lány puszta említésére is. Pandora fáradtan mosolygott. Most smink nélkül az egész lénye fáradtabb volt és tudtam most látom a legintimebben a nőt. Pandorában mindig is talán benne volt ez a fáradság ez a soha szűnni nem akaró álmosság. Csak jótékonyan elkendőzte a világ elől.
- Akkor jól sikerült az a bizonyos első randi. Ügyes vagy - mondta őszintén és talán csak bele hallottam, de mintha büszkeséggel is. Most volt először olyan érzésem, hogy Pandora bőre alatt nem bújik meg egy csupa fog fenevad. Hogy talán nem olyan, mint ahogy Albert mondta.
- Te is adtál régen könyveket? Mondjuk a férjednek? - a szavak sokkal több haraggal csúsztak ki a számon, mint gondoltam. Valójában dühös voltam, hogy ennyire nem tudtam semmit a nőről.
Igen, teljesen átéreztem Albert helyzetét.
Még a templomi buta játék után is, ami olyan rémesen végződött igazából semmit se tudtam meg. Kékszakáll története továbbra is ott lebegett körülöttünk mégis csak egy egészen aprócska részét fel akartam tárni annak az ezer lakatos szívnek, ami a nő mellkasában dobogott.
- Oh - dőlt hátra Pandora minden meglepettség nélkül.
- Nem mondtál róla igazán semmit se el - dünnyögtem, de azért le tudja olvasni a számról. Vagy legalábbis sejti mit mondtam.
- Szeretnél róla hallani? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem! Egy kicsit... talán. Nem, azt hiszem nem. Vagy...
- Albert mutatta be. Fiatalabb volt, mint én, de rögtön jól kijöttünk. Mindig is jobban szerettem a fiatal férfiakat, azoknak nem akkora a képük. Aztán egyszer Elijah meglátott minket és elmondta anyánknak. Ő pedig kék-zöldre zúzta az arcomat a Bibliával, mert spanyol volt. Utána csak még jobban kellett. Ekkor tájt már Albert és a barátnőm Emma jegyben jártak. Úgy éreztem elhalad mellettem az élet. Untam a futó kapcsolatokat. Megkérte a kezem mikor csak egy hónapja ismert. Igent mondtam. Titokban, mint a bűnözök - Lassan bólintottam bár tudtam mindegy. Pandora már megint kizárt a beszélgetésből azzal, hogy nem nézett rám.
Talán a történet nem is volt igaz. Nem tűnt annak. Belegondolva inkább tűnt az én ábrándképemnek ez a sztori mintsem, hogy a romantikát mellőző Pandorát ennyivel levegyék a lábáról.
- Újra hozzá mennél? - simítottam meg a nő gyűrűsujját, hogy rám nézzen. Pandora elgondolkodva elfordult, mint aki zavarban van. Ki vagy te és mit tettél a régi Pandorával?
- Ha most felbukkanna az ajtómban és azt mondaná „gyere Door mi összetartozunk!"? Ha a mostani életembe csöppenne bele... nem. Nem mennék hozzá. Ha most jönne már nem. Szerettem. Szeretem most is. Régen hajnalban sikítva ébredtem és őt szólongattam, hogy mentsen meg a rémálmaimtól.
- Rémálmaid vannak?
- Rengeteg. Mindig. Néha még csak aludnom se kell hozzájuk.
- Miről álmodsz?
- Hmm... nehéz megmondani. Anyámról. Mostanság főleg. Ahogy a szemei kidüllednek és felemeli a karját, hogy lesújtson. És még nem is tudom. Hogy örökre itt maradok. Hogy nincs is kiút ebből a városból. Talán mindannyian a purgatóriumban vagyunk és örökké itt is maradunk. Régen mikor templomba jártam nem a pokol rémisztett halálra. Valahol megragadni a köztes létben nem hinném, hogy van ennél ijesztőbb - majd egészen közel hajolt hozzám. A legféltettebb gondolataimnak adott szót. Épp csak nem belőlem olvasta ki ezeket a gondolatokat. Apró ajkai egy pillanatra összemorzsolódtak egy vonalba - és mik a te rémálmaid?
- Nincsenek. Csak édes álmaim vannak. Az otthonomról és a családomról. Hogy visszamegyek és újra együtt vagyunk - Pandora engedelmesen bólogatott - kimenni és végig sétálni Moszkva havas utcáin. Anyám édes illata és apám erős szívara. Az öcsém totyogó léptei a sarkamban. Újra visszatérni az életbe.
- Tudod... attól, hogy erre vágysz még ezek is rémálmok.
- Nem hiszem - ráztam meg hevesen a fejem. Az nem lehet.
- Hogy kelsz fel ezekből az álmokból?
- Általában... - majd ismét elpirultam - mindig zokogva. Fájó szívvel. Mintha minden éjjel meghalnék. Mintha minden éjjel elhagynának.
- És mi a titkod? - majd oldalra dönti a fejét - titkaid - helyesbít - mi az, amit magadba zársz? - feláll és kivesz az egyik szekrényből egy üveg gint és tölt magának. Felém is meglibbenti az üveget, de nemet intek. Kínosan kerültem az alkoholt egy jó ideje. Ugyanis vagy erőszakossá vagy még nyomorultabbá tett az ital. Ráadásul csak tizenkilenc voltam így legálisan még sört se vehettem.
Pandora úgy iszik, mint egy férfi. Sokat önt és gyorsan iszik. Az arcán a megkönnyebbülésen kívül nem is látszik más. Mintha az apámat látnám.
Mégis belül forrongtam, az agyam pedig sebesen kattogott. Nem azért jöttem ide, hogy ilyenekről beszéljek. Nem titkokról. A titkokról sosem! Sosem fogok!
Még magamnak sem. Még ebben a kritikus pillanatban sem.
- Mindig ezt csinálod - szakadt fel belőlem mikor a nő ismét rám nézett - kedves szavak és mindig, mindig a másik. Meghallgatod őket és egyebek, de valójában baszol rájuk - magam is meglepődtem mikor kibukott belőlem a káromkodás és még inkább mikor nem kértem érte bocsánatot - hagyod, hogy a többiek függők legyenek tőled. Ők közel engednek magukhoz te pedig még mindig tartod a három lépés távolságot. Előállsz a szabályaiddal arról, hogy nem kérdezhetnek. Én iszonyatosan szeretlek és mégis... mégis te semmit se mondasz el. Azt hittem, hogy ez jól van így. Hogy elég, ha én függők tőled. De csak bűntudatom van. Mert te is ember vagy! Ne nézz félre! Tudnom kell, hogy ember vagy! - kaptam el mindkét kezét a nőnek erősen. Pandora lehunyta szemeit, de már késő volt. A tejkvarc színű könnyei kibuggyantak pillái alatt majd végig szaladtak orcáján. Némán könnyezett.
Én pedig erősen tartottam a nő kezeit, amik lassan visszaszorítottak. Ezek a könnyek olyanok voltak, mint Alberté. Talán egy egész életen át tartogatta őket.
- Szeretnék táncolni - szipogta lehunyt szemekkel. Visszakozni akartam. Én nem tudtam táncolni, de ha most Pandora a Holdra akarna menni akkor még űrhajót is építenék hozzá. Így hát lassan bizonytalanul felálltam és magammal húztam őt is. Pandora úgy mozgott, mint egy marionett baba, minden önálló akarat nélkül. Szemei még mindig ontották a könnyeket.
A gyomromban nyílni kezdett a pánik, hogy eltörtem a nőt. Hogy valamit elrontottam benne.
De valahol tudtam már mikor beléptem a lakásba valamit örökre elzártam magamban. Pandora pedig már sosem lesz a régi.
De mikor a nő átkarolta a nyakamat és a mellkasomnak döntötte a fejét már más miatt pánikoltam. Még mindig nyirkos hajának sampon és a tusfürdő körte illata egészen bódító volt. A mellkasunk összesimult. Volt valami perverz az egészben. Valami bűnös boldogság, amit megosztottunk egymás között. Amit nem szabad elmondanom. Sem Michaelnek és Andrewnak és legfőképpen nem June-nak. Akkor még úgy gondoltam ezt a napot meg se írom a szüleimnek.
Mert mikor Pandorával voltam nem voltam más csak Juraj. Nem léteztek országok a világunkban, ebben az apró univerzumban kettők között. Csak ez a purgatóriumi város létezett, ami láncra verve tartott minket és ki-ki saját okából nem rázta le azokat. Nem létezett múlt, se jövő, leggyakrabban még a jelen se. Pandora nem volt siket és nem volt férjnél soha. Én se tudtam titkokat, amik tönkre tehetnék mások életét. És nem voltam csak zenész, és csak egy tehetséges gyerek. Soha nem gondoltam arra, hogy mennyire meg akarok halni.
Meghalni.
Minden nap minden percében csak meg akartam halni.
De aztán megjelent Pandora és a szavak a fejemben ritkultak, halkultak.
- Olyan vagy mint a Nap - susogta alig érthetően felpillantva a nő. Állát neki döntötte a mellkasomnak. Vonalai olyan könnyedén illeszkedtek az enyémhez mintha egy egész ketté tört darabkáit újra összeillesztették volna.
- Te vagy az én Napom. És én vagyok Icarus - úgy suttogta, hogy minden porcikámban remegtem. Volt valami Pandora tekintetében, ami megrémisztett. Nem úgy, ahogy az életem minden percében megrémültem inkább attól ijedtem meg mit tett a testemmel ez a tekintet.
- Nem tudom miről beszélsz - válaszoltam végül nagyot nyelve.
- Buta - kuncogott Pandora majd lassan ringatni kezdet minket - olvass utána. Várj inkább még se. Szeretném, ha meglepne a vége. Sajnálom, hogy már sose mondhatok el neked semmit...
- Szörnyű vagy - temettem bele arcomat a nő nedves tincseibe. Kezeim sután pihentek valamivel a csípője fölött. Ezt a ringatózást nehezen lehetett táncnak nevezni, de elég volt nekünk.
- Miért nem mész el? - pillantottam le újból Pandorára.
- Hmm... hmm - hümmögött fáradtan - még nem. Még nem mehetek el. Egy kicsit. Egy egészen kicsit szeretnék még a világ legjobb helyén maradni. Még ha meg is kell osztanom.
- Hol? Hol van a világ legjobb helye? - kérdeztem, de a másik ismét csak kinevetett. Ezután sokáig nem szóltunk, sőt nem is néztünk egymásra. Csak tipegtünk ringatózva a nem létező ütemre.
- És te miért nem mész el? - kérdezte némi idő után.
- Nem tehetem - a szememet szúrták a könnyek és már nem is igazán láttam - nincs hová. Nincs hová... sehol semmi. Félek. Rettegek.
- Menj el - a tenyerébe zárta a jobb orcámat és a szétesett világ ismét csak Pandorából állt - ígérd meg. Ígérd meg, hogy eltűnsz innen és soha nem jössz vissza ebbe a városba. Soha többé nem jövünk vissza! - a végére már üvöltött.
- Soha nem jövünk vissza! - ordítottuk együtt újra és újra míg már elment a hangunk.

Nem tudom, hogy jutottam haza. Úgy érzem az egyik pillanatban Pandorával beszélgettem a másikban pedig az ágyam alatt rettegve, lihegve bújtam meg. Mit kerestem ott?
De ez a nehéz az érzés a mellkasomból nem akar távozni. Soha nem mondtuk azt, hogy együtt hagyjuk itt a várost.
Nem tudom. Kezdek megint elveszni a történésekben.
És félek. Félek lassan nem tudom megállni, hogy bármi is rejtve maradjon belőlem Pandora előtt. Mi lesz June-nal?
Annyira szeretném hallani a tanácsotokat. De ti még mindig mélyen hallgattok.
Bocsánat ez ismét csak követelőző volt. De azzal a tudattal, hogy talán nem is olvassátok el a leveleket később esetleg kevésbé szenvedek majd a bűntudattól, ha bocsássatok meg, de kimondom, amit nem szabad.
De talán mindent tönkre teszek, ha felszakítom a sebeket.
És annyira gyűlölőm érte magam, de ha nem is elsősorban értetek, de Sergey miatt...
Ő megérdemel egy szép családot.
Talán hibák voltak a levelek...

Sergey
Az üveg szétrobban a szemközti falon. A karom belefagy a dobás mozdulatába ahogy lihegek.
Bassza meg!
A csempéről folyik a drága Stolichnaya úgy, mintha csak víz lenne. Megfürödnék benne, ha azzal bármin változtathatok.
Olyan közel voltam... olyan közel ahhoz, hogy végre megtudjam mi a franc folyik itt.
Kösz Juraj, hogy meghagytad nekem ezt a baromi jó kis családot!
Úgy érzem magam, mint aki ezeréves álomból ébredt. Minden olyan világos most. Nem is értem, hogy gondolhattam, hogy a mi családunk olyan szép és normális. Ma reggel még éltem a kis nyugodt gazdag kölyök életem és a legnagyobb gondom az volt szerzek-e egy nyaralót.
De most már mindent látok. Nem, nem ez a jó szó rá. Mindent összeraktam.
A mama és a papa turbékolásnak hitt szított vitáit. Azt, hogy anyám még a nyári melegben is hosszú ujjú ruhát hordott, hogy eltakarja a sebeit. Apám szétszaggatott nyakkendői és a csúnya karomnyomok anyámtól a nyakán.
A színfalak mögött háború dúlt. Komoly veszekedések és a másik módszeres tönkretétele.
Anyám „elveszett" ékszerei és apám felbecsülhetetlen családi ereklyéi, amik még a Szovjetuniót is túl élték anyám haragját már nem.
Az európai utak, ahol anyám elszállt a hotelszobában, apám pedig a bárt itta ki.
És én? Én szartam az egészre. Jó volt, hogy nem csesztetnek és azt csinálhatok, amit akarok. Sose vágytam elsírni a bánatomat a szüleimnek, így észre se vettem, hogy soha nem volt rám idejük.
Egy Kramszkoj ennél büszkébb, ezt hamar megtanultam.
De a mama és a papa szépen együtt maradtak és sose csalták meg egymást. Féltek sőt rettegtek az ilyesfajta botrányoktól.
Az orosz diplomáciából könnyű kikerülni a mai napig is, és ezt ők is jól tudták.
- Mi jó büdőny' fenyé'?! - rontott be Olga.
- Takarodj! - üvöltök rá és földhöz vágom a poharam is. Az egyik visszapattanó szilánk megvágja meztelen talpam, de nem érdekel.
Olga ronda arca a haragtól még inkább elcsúnyul. Gyerekként megijedtem volna tőle. Sőt sokáig rettegtem ettől az amúgy ártalmatlan banyától. És mikor ezt elmondtam apámnak? Két nevelési célzatú pofonnal aludni küldött. És rohadjon meg érte, hogy nem emlékeztem erre se eddig.
Most is érzem ahogy egy pillanatra inkább visszavonulót fújnék. De már nem vagyok gyerek és tudom jól Olgának is csak a szája nagy.
- Azt mondtam takarodj! - ordítok rá megint, érzem, hogy nyakamon kidagadnak az erek.
Egyedül kell lennem! Csak én és a bátyám!
Soha többé nem engedem, hogy elvegyék tőlem.
- Etteny nyég hallja' nyagysány! - azzal fúria vörös arccal kimegy.
Nem tud érdekelni a boszorkány fenyegetése.
Szóljon csak a szüleimnek. Várom őket szeretettele egy kellemes családi kupaktanácsra.
De mégis... ez a levél más miatt is felkavart. Valami nem volt rendben. Valami megváltozott és nem tudtam rá mutatni mitől állt fel még a karomon is a szőr ahogy olvastam.