Kedves Anya és Apa!

Kicsit elárulva érzem magam. Ne értsétek félre nem azért, mert nem válaszoltok. Dehogy.
Hanem mert:
I. Pandora Ivyes és June Darling összeesküvő boszorkák.
II. Pandora Ivyes és June Darling tud a levelekről, vagyis lebuktunk.
III. Pandora Ivyes és June Darling pontosan tudják, hogy ha összefognak semmi esélyem sincs velük szemben.
Megjegyzés: Külön-külön sincs esélyem ellenük elképzelhetitek, hogy együtt olyanok, mint a hurrikán.
De minden könnyed sorom ellenére kétségbeesetten rettegek a jövőtől.
Micsoda változatosság!

A kék ingemet vettem fel, amit a June-nal való egyik randinkon is hordtam már és akkor megdicsérte. Valójában reszkettem a vékony dzseki és az ing alatt, de duplán olyan jól kellett kinéznem december ide vagy oda.
A katasztrófa ugyanis beköszöntött. June felhívott és annak ellenére is, hogy végre telefonon is beszéltünk a lány azt mondta Pandorával várni fognak hétfőn a Faustban.
A két világ összeért.
BUM!
Apokalipszis!
De azért nagy levegőt vettem, hogy némileg megnyugodjak majd beléptem a kávézóba.
A pincérünk az a srác, akire sose vetettem két pillantásnál többet a maga néma biccentésével üdvözölt. Most először bámultam meg a másikat. Hogy nem szenteltem több figyelmet neki? Hisz tényleg majdnem annyit, sőt talán többet láttam a pincért, mint a legtöbb ismerősömet.
De a nálam talán csak pár évvel idősebb fiú gondolatát azonnal elkergette a két nő látványa.
June puha afro frizuráját lófarokba fogta és a szívem még hevesebben dobogott az izgalomtól.
Még nem láttam felfogott hajjal.
Pár édes göndör fürt lógott bele a homlokába. Rám mosolygott, amint észrevett. Vörös gyapjú pulóvert viselt nyakában mintás sállal és fényképezőgéppel.
Úgy tűnt June-é az összes férfi figyelme a kávézóban és büszke voltam, hogy a lányt egy egészen kicsikét, de a magaménak mondhatom. Szomjaztam már June közelségére.
Mellette Pandora halványan csillogott csak ahogy a régi sztárok az új üdvöskék mellett. De elegáns sötétzöld ruhája és nehéz nyaklánca őt is kiemelte a tömegből.
Számomra legalábbis.
- Jó reggelt! – ültem le velük szemben idegesen. A pincér hamarosan odaért hozzánk és June a kezébe nyomta a gépet. Nem tudom én voltam-e meglepettebb vagy a srác.
- Csinálj rólunk kérlek egy képet – intett a lány ahogy közelebb csusszant Pandorához és jelelt neki valamit mire a nő elvigyorodott és bólintott.
Tátott szájjal meredtem June-ra, hogy megszólalt.
Megszólalt.
June Darling beszélt mások előtt.
Nem tudom Pandora bűvölte-e meg, vagy esetleg történt vele valami, de a világ ismét hallhatta June hangját.
- Ne vágj már ilyen hülye pofát! – mondta nekem a lány a szája sarkában billegő mosollyal. A pincér vigyorgott csak én pedig nyeltem egy nagyot.
Hát ki ne vágna béna képet, ha most hallaná először a szívszerelmét beszélni, mármint mások társaságában is? Azért is hálás tudtam lenni ebben a pillanatban, hogy a nyitott számmal nem nyálaztam az asztalra.
Már csak arra eszméltem fel, hogy Pandora felállt és magával vonta June-t is. Pánikolni kezdtem, hogy a nő megelégelte az egészet és most lelép June-nal együtt. Itt hagynak a fenébe és csak ezért hívtak ide. De ehelyett ránevetett a lányra majd odahajolt hozzám míg June-t a másik oldalamhoz intette.
A barna hajú is felnevetett a maga csengő-bongó harangvirág kacajával és ettől az izmaim is felengedtek valamelyest. Nehéz volt lélegezni, de azért jobb lett minden a nevetésüktől.
Pandora fűszeres boszorkány illata megnyugtatott ahogy a vállamra tette kezét. „Maradj és figyelj" üzente a mozdulat. Ezután fejét könnyedén az enyémre teszi és csak sejtem, hogy a kamerába nézhet.
June a másik oldalamon fészkelődik egy keveset, de végül megunta és egyszerűen térdre ereszkedik, hogy megfeleljen a magassága. Így most Pandora volt a legmagasabban, aztán én és végül June a felkaromhoz hajtott fejjel.
- Souris-moi, mon petit poisson séché! – búgta nekem June franciául. Később elmondta, hogy kis szárított halnak nevezett. Nem tudtam zokon venni mert életem nagy részében tényleg így is éreztem magam.
Így zavartan és piros arccal, de mosolyogtam. Mert tényleg vidám voltam. A két meleg test mellettem, az egyiknek fűszerek a másiknak a vanília illatával, de mind ugyan olyan édes számomra. Sírni szerettem volna egy kicsit, de sajnáltam volna elrontani a képet.
A vaku felvillant, de még így is látszott a pincér kaján vigyora. Tényleg csak egy mellékszereplő volt ebben a komédiában, de látszólag neki jutott a legtöbb móka.
Ezután visszaadta a gépet és a varázs megtört ahogy a két nő visszaült a helyére. Rendeltem és a pincér pedig eltűnt.
Mindhárman izgatottan a gép fölé hajoltunk ahogy lassan kicsusszant a kép. June megrázta finoman párszor majd az asztal közepére tette, hogy mind jól lássuk.
Pandora fel se pillantott mikor átnyújtott egy szalvétát amikor elpityeredtem.
Ki tudja miért sírok már megint?
Én biztosan nem.
De tetszett a kép. Ahogy a három arc mosolyogva fordul a kamera felé. A pír arcomon összeillett Pandora vörös körmeivel és June pulóverével. Csak erre tudtam összpontosítani. Hogy mindhárman belecsempésztük a vöröset a képbe az olcsó bársonyfalakkal magunk mögött. Az egész képről lerítt az élet.
- Varázslat – motyogtam rekedten mire June hosszú ujjai megsimították a karomat. Még pillanatokig néztük a képet majd June áttolta elém.
- A tiéd. Hogy legyen egy képed hármunkról közösen – dőlt hátra elégedetten vigyorogva.
- Olyan ez a kép, mint egy ablak... egy tökéletes világra – suttogtam hálásan ahogy a kezembe fogtam a képet.
-Meglepően költői vagy ahhoz képest, hogy nem vagy olvasott – mosolygott June egy kósza kunkori tincset a füle mögé tűzve – biztos a levelek miatt, amiket folyton írsz – bökött a kabátzsebemből most is épp kilógó levél felé. Elsápadt ahogy ráeszméltem milyen nyilvánvaló volt egész végig a titkom. Elég kiábrándító érzés még ha nincs is okom titkolni. Kínosnak tűnt beszélni a családomról, akik jó ideje nem szerepeltek az életemre. Ezzel elárulnám milyen elhagyatott is vagyok. Elfeledett egészen.
Kicsit sértette az önérzetemet is.
De a kép mindent megbocsájttatott velem. Be fogom tenni a bátorság dobozomba. Abba a dobozba, amibe azokat az apró dolgokat gyűjtöttem, amik fontosak voltak számomra. Amióta eljöttünk Oroszországból megvan. Kottákkal, koncertjegyekkel egy másik életből mikor értettem az embereket és pár lányról írt suta levelek, amiket sose küldtem el. Innen is eredt a szüleimnek való írás gondolata. Ha egyszer elutazom és mindent magam mögött hagyok csak ezt viszem magammal.
Vagy ezzel temessenek el.
Amelyik hamarabb megtörténik...
Végül rájöttem nevetséges vagyok. Ők pedig pontosan tudják ezt rólam. Megvontam a vállamat.
- A szavak bennem olyanok, mint a tej, ha túl sokáig maradnak bent megsavanyodik az egész – még sóhajtottam is mellé.
- Á – dőlt hátra June lenyűgözve – igazi Csehov a srác. Ha nem is mint író, de drámailag – jelelte le az egészet a mellette ülőnek.
Pandora hangosan felugatott aztán elkomorult tőle szokatlan módon. A hirtelen hangulatváltozást még a szoba is érezhette mert ismét fázni kezdtem.
- Legalább jó kedve van most... - sóhajtott Pandora.
- Megbeszéltük – fordul felé June vadul jelelve – azt mondtad segítesz! Ha most meghátrálsz... – hangja mély és fenyegetővé vált bár láthatólag Pandorát nem ijesztette meg. Persze mert nem is hallotta a benne ropogó indulatot.
Elfognak hagyni. Most jön a nagy bejelentés.
Bocs túl problémás vagy többé nem találkozhatunk.
Szinte láttam az összes eddigi barátnőmet megbújni a kávézó bútorai mögött. Mutogattak és nevettek rajtam.
Mi megmondtuk. Mi megmondtuk.
- Juraj! – kapott utánam mindkét nő. Olyan erősen rándultam össze, hogy fájdalom hasított végig a gerincemen.
- Nem épp a megfelelő pillanat kiesni a jelenből – fújtatott June, de végül arca megenyhült – én...
Ekkor Pandorára pillantott szinte segélykérően. Ő is csak egy gyerek volt még és szüksége volt egy tapasztaltabb emberre. Pandora pedig lehunyta tigris szemeit egy pillanatra. Mikor ismét kinyitotta rám villantak.
- Visszamész az egyetemre – mondta. June a fejét fogta. Én pedig ismét eltátottam a szám. Ez sokkal rosszabb, ez mindennél rosszabb, mint amit elképzeltem.
- Ne így! – jajveszékelt a lány. A két nő között járattam a tekintetemet ahogy a számat rágtam. Vártam a tapsot, a műsorvezetőt, hogy bekiabálják ez itt a Kész átverés! show.
De Pandora csak vállat vont a maga unott módján.
- Mit köntörfalazzunk? Szerettél volna beszédet mondani? Mert otthon hagytam a pezsgőt.
A kettő között parázslott a levegő. Úgy tetszett June-nak minden erejére szüksége volt, hogy ki ne törjön, hogy ne kezdjen őrjöngeni, mint egy vihar. Ezzel szemben Pandora a maga csöndes készültségében várt, hogy hullámtörő tengeri orkánná váljon.
Végül June csak dühödten felsóhajtott párat. Mellkasán összefűzte karjait, amitől olyan volt, mint egy morcos kislány.
- Csak nem akartam, hogy rosszul érezze magát – hangja halk volt és megbántott így én, az a szerencsétlen, aki sose bírta elviselni mások nyomorát mert úgy éreztem mindebből jobb, ha csak nekem jut ki megfogtam a lány kezét.
- Visszamegyek – suttogtam aztán szemeim tágra nyíltak a felismeréstől mit is mondtam. Pandora mintha csak a saját madarait imitálná feje ide-oda rebbent.
- Mit mondott? Mit mondott? – tudakolta.
- Visszamegy – suttogta kivirulva June mint aki maga se hiszi el. Csillogó szemmel jelelte le a másiknak. Pandora tenyerébe rejtette arcát. Most jöhet a világvége, eső és villámhang, függöny le, lámpák ki. Én legalábbis közel voltam az ájuláshoz.
Nem kéne, hogy ez történjen.
Minden tönkre fog menni.
Nem baj. June-ért megéri. A mostani boldog mosolyáért és a büszke hangjáért.
Megéri.
Vagyis most könnyű volt ennyivel lerendezni. Előadni a hősszerelmest.
- Én... - kezdtem bele rekedten esdekelve Pandorára nézve, de az még mindig lehajtott fejjel ült.
- Szuper lesz – June hangja szikrázott a boldogságtól – minden reggel találkozunk az iskola előtt és együtt megyünk végig a folyosókon és elkísérlek az órádra és érted is megyek. Egy pillanatig se kell félned mert ott leszek! – húzta ki magát.
Ez rossz. Ne mond ezt. Ez az én dolgom. Nem akarom, hogy megvédj. Erősnek kell lennem, erőssé kell válnom. Erőssé akarok válni.
Pandora.
Pandora!
Sikítani akartam, de nem tettem. Rimánkodni, sírni és könyörögni akartam, de Pandora kivonta magát a történésekből visszahúzódott holdvilágból épített kastélyába. June pedig pörgött és sziporkázott pedig csak egy helyben ült és olyan szép volt.
Olyan szép volt, hogy fájt a szívem és oda kellett kapnom.
És végül arra jutottam talán soha nem is menekülhettem volna meg ettől. Mosolyt erőltettem hát az arcomra és egybefűztem az ujjaimat June-éval.
Pandora is lassan kikémlelt ujjai között nézte elmúlt-e már a szörnyűség. Rám emelte szomorú barna szemei, de arcán fél mosoly ült. Talán még egy kicsit dühös is. Ezt nem ő tervezte el, ez nem az ő macskajátéka, amivel ide-oda húzza a szívemnek a húrjait. Ő magától sosem vétene ilyen fatális hibát és most mégis talán bűntudatból, talán mert még az ő szíve is képes meglágyulni enged ennek a tragikomédiának. Nem számolt June-nal és az ő forradalmár vérével. Azzal, hogy ez a lány nem hisz a lehetetlenben.
Nem kell kimondania, hogy tudjam mit gondol.
Buta.
De nem csak egy buta kölyök voltam, hanem egy tragikus hős is és ezzel szembe kellett néznie Pandorának.

- Tényleg rendben vagy ezzel? – kérdezte June ahogy a havas utcán sétáltunk. Pandorának röviddel a beszélgetés után el kellett mennie, mert este egy állás interjúra megy Belle Chasse-ba és fel kellett készülnie az útra. Mosolyognom kellett ezen. Valahogy természetes volt, hogy a nő inkább a hosszabb hajózást választotta, mint hogy vonatra vagy buszra üljön.
De indulás előtt még egy marék csokoládékockát nyomott a kezembe, hogy így gratuláljon és kérjen bocsánatot.
Azzal az ígérettel búcsúztam el, hogy még mielőtt elmegy felugrom hozzá.
Most kézen fogva mentünk June-nal és messzinek tűnt a kávézói incidens. Legalábbis szerettem volna messzinek érezni.
Valójában ott lihegett a nyakamban a páni félelemmel.
- Miért hagytad ott végül amúgy? – ostromolt tovább June és életemben először rá akartam kiabálni, hogy fogja be. Csak egyszerűen fogja be.
Kussolj June!
Nem, soha nem tenném ezt, mert nem is érdemli meg a lány ezt a bánásmódot.
- Hát... összejöttek a dolgok – néztem föl a borsófőzelék színű égre. Utáltam a borsófőzeléket. Ezen a ponton mindent utáltam. Kivéve June-t.
Hol volt egy autó vagy egy szemetes amikor az ember fel akart gyújtani valamit?
Bár valójában ez a keménykedő viselkedés nem én voltam.
Ez az a Juraj volt, akit otthagytam az egyetemen és lám máris utat fúrt a fejembe akár egy féreg.
- Milyen dolgok? – June hangja könnyed volt, mint a léptei és egy chansont dúdolt. A teljes diadal lángjában égett mintha lehozta volna a csillagokat, Pandora segítsége pedig csak félkész asszisztálás lett volna.
Egy pillanatra gondolatban visszamenekültem abba a teremtés előtti világba, ahol csak Pandora meg én léteztünk és a Faust. Sőt még visszább a kezdetek meseszép álomvilágába Dervushka-val egy idilli és szigorúan csak a fejemben létező Paradicsomba.
- Rossz dolgok – mondtam keserűen. Valójában nem igazán emlékeztem rá mik történtek.
Volt egy buli. Rengeteg piával és egy lánnyal. Egy lánnyal, akinek lila csipkés melltartója volt. Azt hiszem flörtöltünk egész este és a lány leöntötte a pólómat. Igen, ekkor elrejtőztünk a fürdőszobában. A csempe dermesztően hideg volt, de a lány puha és meleg ezért nem bántam. Semmit se bántam mert olyan részeg voltam, hogy még az arcát se láttam igazán. A létező összes lányt a helyére képzelhettem.
De volt egy barát is, aki a lila csipkés melltartó egyetlen jogos megtekintője volt. Aztán annak a haverjai is, akik túl sokat és túl hangosan beszéltek míg az egész világ tudta.
Mintha egy régi sorozatból kéne felidéznem a nem túl érdekfeszítő mellékszereplők problémáit és nem a saját életemet nézném vissza.
Talán így is volt. Lehet semmi se történt meg ebből és az egészet csak hallucináltam ahogy mindig tettem. Eltűntem a kis álomvilágomban, amiben megsebeztem magam aztán leléptem.
- De szuper lesz! – lendült tovább a lány mert érezhette, hogy erre a témára még nem állunk készen – rengeteget leszünk végre együtt – hangjának karistoló felhangot adott a féltékenység.
- Bánod, hogy Pandorával vagyok? – June szeme félre siklott mintha csak olyan érdekes lett volna a túl oldalon lévő használt ruhaszalon kirakata.
- Jaj, már – sóhajtott – csak Pandora nagyon... hangsúlyos az életedben. Mintha nekem nem is maradna hely.
Olyan hirtelen álltam meg, hogy azzal visszarántottam June-t is. A lány megütközve nézett vissza rám.
- Szóval választanom kéne köztetek? – mereven előre tekintetten, de közben az állam megfeszült. Ne kérlek. Nem akartam elveszteni már senkit. Belefáradtam, hogy az életemnek ajtaját mindenki forgóajtóként kezeli.
Hopp, szia! Hopp, viszlát!
Állandóságra vágytam, biztos pontokra. De valójában az egész életemben nem volt semmi, amibe kapaszkodhattam volna. Csak egy nyomoronc ladik voltam a tengeren, amit senki se akart.
- Figyelj nem bánom, ami most van – bújt hozzám közelebb a lány – de – és itt a komolyan a szemembe nézett – nem vagyok hajlandó veszíteni. De buta tini lány se vagyok. Ha nem engem választasz te vagy a hülye. De békén hagylak.
Ez egy eléggé egyértelmű válasz volt.
Aztán egy hirtelen rántással June karjaiba zuhantam, aki kattintott egyet a gépével.
- A mi képünk – nyomta a kezembe a még fekete fényképet – csak a miénk.

- Ne legyél már folyton szomorú! – hadonászott a zacskós kenyérrel Andy majdnem fejbe vágva a körülötte állókat.
Csak félig lehunyt szemekkel államat a seprű nyelének tetején pihentetve figyeltem a jelenetet ahogy Mike idegesen kikapja a másik kezéből a kenyeret.
Ne legyek szomorú? Szemeimmel a fél lelkesen égő villanyra néztem. Én is pont ilyen voltam. Csak félig voltam jelen.
Pont ahogy June mondta...
- Állj! – tartotta fel szabad kezét Mike megszakítva a gondolataimat- most valami nagyon drámaira gondoltál mi? Hogy olyan vagyok, mint ez a kenyér csak félig kiörölt és magvas, de magjaimat nem szereti senki brühühü – sóhajtozott pózba vágva magát.
- Az egy fehér kenyér – mosolyogtam halványan, hogy valóban tetten értek – és nem létezik olyan, hogy félig kiőrölt.
- Mi? – pillantott le a kezében tartott pékárura – baszd meg Andy! – vágta a másikhoz, aki el is kapta – mondtam, hogy rendeset vegyél! A fehér kenyér gyilkol!
-Ez már biztos nem – néztem a töredezett, szétmorzsolódott fél kilós veknire.
- De visszatérve rád Tolsztoj – fordult vehemensen felém a szőke – elegem van a megjátszott temetési körmenetedből! Forogsz itt köztünk mint egy kibelezett hal és mindenkire odaveted az üveges szürke szemeidet. Ha egy villogó neon táblát akasztanál a pöcsödre azzal a felirattal „Szomorú vagyok!" se lenne egyértelműbb. Az élet szar. Nagyon. Hidd el kijutott belőle nekünk is mint melegek. Vagy June-nak, aki fekete. Vagy Pandorának, aki siket. Szóval ja mindenkivel megesik, hogy fejjel esik a padlóra. Az élet egy olyan játék, ahol vagy hatost, vagy egyest dobsz a nagy kockával. És te is az vagy aki egyest dobott. Nagy kaland! Anyádék feléd se néznek? Ott vannak a nagyszüleid. Itt vagyunk mi. És ott van June. A nagy betűs Darling. Még Door is kedves veled. Akkor meg mit teszel úgy mintha egyedül lennél a nagyvilágban? – tárta szét karjait Mike.
- Mert egyedül vagyok! Elmondjam mi szar Mike? – ordítottam rá haragtól remegve – tudni akarod mi olyan igazán szar ebben a világban? Mikor elhagyod az országod és egy olyan helyre kerülsz, ahol a nyelvet se beszéled. Mikor rajtad áll tizennégy évesen, hogy eltartsd a családod, mert hatalmas adósságokba verték magukat, hogy te a billentyűket püföld. Mikor az amerikai cukormáz rohadt, és nem tudunk visszamenni mert képtelenek vagyunk beismerni elbasztuk.
És az is elég szar tud lenni, ha tudod valami gáz van a fejedben. Én nem kértem, hogy szülessek meg sem azt, hogy zenei tehetség legyek. Én nem kértem Amerikát, se a szüleimet. És mégis én vagyok itt egyedül, nem ők! Rá kellett jönnöm nem számítok számukra és ezt olyan rég tudom, hogy másról se tudom már elhinni kellhetek nekik. Ezért enged meg nekem, hogy hadd legyek egy hangyányit szomorú, ha éppen úgy érzem magam – a seprű hangosan csattant a padlón. Hányingerem volt és levegő után kapkodtam. Kimondtam, kimondtam az egyik legnagyobb titkom és nem érdekelt, ha a nagyszüleim hallották a konyhában. Francba az se érdekelt, ha a szüleim Oroszországban is hallották.
- Hű - sóhajtott Andy – nem tudtam, hogy ekkora hangerőre vagy képes.
- Én se eddig – nyögtem arcomat a tenyerembe ejtve – bocsánat – suttogtam izzadságban úszva.
- Hagyd – legyintett Mike – jó tudni, hogy ilyen is lehetnél. Hogy talán ilyen lennél, ha nem egyest dobtál volna.

Sajnálom a kirohanást. De minden igaz és ezt ti is tudjátok. Tőletek indult ez a pestis.
Cserébe bár tudom a legkevésbé se érdekel titeket, de elküldöm a képet hármunkról. Tudom, hogy viszonyultok a bőrszínekhez de remélem azóta ezt elengedtétek és képesek vagytok látni June szépségét. A belőle áradó erőt. A másik képet csak kettőnkről a bátorság dobozomba tettem. Vajon egy másik városban előveszem majd? Vagy a krematóriumban enyészik velem semmivé?
Nem tudok egy jó indokot mondani miért akarok meghalni. Emiatt gyakran csak még mocskosabbul érzem magam.
Mert nincsenek hatalmas traumáim nincs semmi az életemben se különösen rossz, de jó se.
Mintha az egész életemet egy buszmegállóban tölteném, de sose jönne busz.
Valahol a dolgok kezdetén talán már egész fiatalon rájöttem, hogy az én létezésem és nem létezésem között nincs sok, sőt semmi különbség nincs.
Ez az a bizonyos köldökzsinór, ami a szibériai vidékhez köt. Mert a hóban ott a lábnyomom a betört jég felszíne sose lesz ugyan az. A fagyban, ha csak pillanatokig is, de jelen voltam kitörölhetetlenül. Nem úgy, mint a ti életetekben.
Egy traumám mégis van talán.
A pillanat mikor mindez elkezdődött az a pillanat volt mikor rájöttem soha többé nem fogtok keresni.

Juraj

Sergey
Kiszáradt szájjal éhesen kaptam a boríték után.
Egy kép. Egy fotó a bátyámról! Izgatottan fogtam kézbe a borítékot.
Benne volt!
Nyüszítve az izgalomtól és megtépve a borítékot, de kiszedtem a képet. Ott voltak rajta. Juraj, June és Pandora!
Remegő ujjakkal húztam végig az ujjam a fényképen az összebújó alakok sziluettjén. A lány sugárzó mosollyal és a fiú a maga visszafogott boldogságában és a nő, aki letekint rájuk engedékeny félmosollyal. Milyen szép. Szép, szép, szép.
Igazán jóképű lett a bátyám. Rám hasonlít. Vagyis én rá. Tinta haj, puha arcvonásai és világító szemek. A körmöm hegyével a képet nem sértve az arcát is körbe rajzolom mintha egy térképen keresgélnék. Szinte látom a megannyi „Ön itt van" táblát a közös vonásaiknál. June-ra kevés pillantást pazarlok. Igen gyönyörű, de a bátyám untig pontos leírást adott róla így az ő látványa nem volt sokkoló. Pandora rémisztő jelenség valahogy túl sok éllel és árnyékkal. Az a fajta, akire nem a szép, hanem a megbabonázó a jó szó. De ők nem fontosak számomra. Ellenben Jurajjal.
Hol vannak itt a hal vonások, amit mindenki ecsetel? Akkor nekem is hal fejem van? Dehogy van hal fejem!
De azért felállok és a pirító tükröződésében megnézem magam. Jó. Kissé vékony a szám. A szánk. De hát ettől senki se lesz csuka!
És nevetek. Mert ez csodálatos. Hogy ennyi mindenben hasonlítunk. Ha a hal arc azt jelenti olyan vagyok, mint ő akkor rendben van.
Én Sergey Alexandrovics Kramszkoj hal arcú vagyok.
Pont, mint a bátyám.