Kedves Anya és Apa!

Ma büszke vagyok magamra. De ti nem lesztek. A pénteki remek hangulatom elég jól kitart. Még Andy is megjegyezte kevésbé nézek ki úgy, mint akit egyfolytában egy esőfelhő üldöz. Kicsit még most is beleremegek, hogy June és Pandora találkoztak. De jól ment. Azt hiszem.
June olyan gyönyörű volt a csillagok alatt. Persze mindenhogy szép, de egy életet le tudnék élni úgy, hogy keresem-kutatom a szépségének megannyi arcát.
Pandora szavai pedig még mindig kőként ülnek a hasam mélyén. Még talán nem vagyok elég a felfogásukhoz.
De egy nap én is el akarom neki mondani mit jelentenek számomra a csillagok.
Akkor pedig egyenrangúak leszünk.
Elmondtam ezt tízszer a párnámnak hátha valóra válik.

Visszatérni a Faustba végre valahára olyan volt, mint mikor a matrózok ismét a szülőföldjükre lépnek.
A megszokottság csendes biztonsága burkolta be minket ahogy együtt tízóraiztunk. A nő szemei alatt sötét árkok húzódtak a kialvatlanságtól. Mindig elegáns külsejétől élesen elütött haja szokottnál is nagyobb rendezetlensége. Azért egy kicsit örültem, hogy így látom, hisz most volt igazán önmaga. Egy kis bekukkantás a függöny mögé. Semmi tilosban járás.
Félkedvvel mutogatta a fiúnak nemrég készült rajzait. A nőt tegnap kirúgták, senkit se lepett meg legfőképpen nem Pandorát. Azért én mégis sajnáltam, még ha nem is mutatkozott rajta semmi megbánás.
Most pedig, hogy munkát keresett frissítenie kellett a portfólióján. Az unszolásomra a tökkislány meséjéhez készült jobb rajzok is bekerültek.
- Jut eszembe! – kapott homlokához míg hangja élesen felcsendült, mint ahogy a kutya kel versenyre a szirénával. Többen is odakapták a fejüket, hogy sötét pillantásokat vessenek ránk. Kényelmetlenül fészkelődtem, de már kezdtem hozzá szokni az ilyen helyzetekhez.
Pandorát így vagy úgy, de megnézték. Vagy azért, mert ha ő a szobába belépett azt mindenki észrevette, vagy mert mint most is hangos volt. Pandora egyszer megemlítette, hogy gyakran nézik fogyatékosnak a beszéde miatt. Ez engem mélységesen felháborított. Senki se gondolhatja Pandoráról, hogy ostoba! Pandora többet tudott a világról, mint bárki más. Én már csak tudtam!
- Mi az? – kérdeztem végül.
- Holnap van karácsony – az arca semmi izgalmat nem árult el – szabad vagy?
Valójában az voltam. Holnapután volt a következő esedékes randim June-nal a tegnapi napot pedig Andyvel és Mike-kal töltöttem. A nagyszüleim se vették túl komolyan az ünnepet.
Már láttam is magam előtt ahogy belépek a Coca Cola reklámszerűen feldíszített lakásba - bármennyire is állt messze Pandorától a díszítés - és kettesben eltöltünk egy estét sült hússal és tojáslikőrrel. Pandora nemlétező kanapéján elfekszünk és a puha takaró alá menekülve elfeleznünk egy brownie-t, amit épp csak kivettem a sütőből. Pandora meleg keze a hajamba fut ahogy összebújunk én meg lazán és menőn átkarolom őt ahogy a vállamra hajtja a fejét. A nemlétező tévén pedig rossz karácsonyi műsorokat nézünk míg végül be nem alszunk rajtuk. Mikor felébredünk a teraszon már áll a vastag hó. Pandora káromkodik és nevet. Én hozom a seprűt, hogy letakarítsam a havat és közben karácsonyi dalokat dúdolok.
- Igen – suttogtam izgatottan. Muszáj volt összekulcsolnom az ujjaimat, hogy ne lássa, hogy remegnek az izgalomtól.
- Eljössz velem a misére?
- A hova? – kérdeztem vissza értetlenül elég hangosan, hogy ismét mindenki felénk nézzen.
- A karácsonyi misére az itteni templomba. A New Orleans-iba jártam, de... nem szívesen futok össze anyámmal. Az itteni pap pedig eléggé jó.
- Nem tudtam, hogy vallásos vagy... én... én nem vagyok megkeresztelve – kapkodtam levegő után. Az apám szivarjának tüdőt ülő illata megcsapott és beleremegtem.
Itt van.
Itt lesz csak egy pillanat. Aztán beleremeg jöttébe a világ is és mind meghalunk mikor összezárul körülöttünk a veszélyes marok, a kegyetlen, de szerető marok és elmorzsol minket.
- Hé – kapta el a karom Pandora – na, gyere vissza – néz szemeimbe mélyen – a templom kapujában nincs keresztelővíz detektor. Bárki bejöhet – mikor látta a jelenben vagyok kiles az ablakon – nem vagyok éppen Istenfélő. Én és Isten... nem igazán értünk egyet. De megszokás. Anyám mélyen hívő és a siket intézet is katolikus iskola volt. De ha nem akarsz...
- De... - nyikkantam még mindig foglyul esve az apám emlékének – még sose voltam. Látni... akarom. Látni akarom.
- Unalmas lesz.
- Akkor legalább van már valami közös bennem és a hitben – vontam vállat reszketve.
- Buta – nevetett fel a nő és félénk mosolyra húztam a szám.

A városunk temploma is olyan volt, mint az összes másik a világ bármelyik pontján. Vagy legalábbis én így láttam. Nem voltam otthon az építészetben nem is érdekelt különösebben. Egy ház lehet szép, ha hideg nem jó lakni benne. A templomok is hasonlóak voltak. Voltak a nagy kockák meg a hosszú kockák tornyokkal és harangokkal vagy sok ablakkal. A Notre Dame is ugyanolyan volt a szememben, mint ez itt előttem. Kevesebb rózsaablakkal és kisebben, de ennyi.
Kivéve a Boldog Vazul székesegyházat. Mert abból a világon csak egy volt és sose lesz hozzá hasonló. Mert bár nem jártam benne, de a látóhatáron ott ült mindig díszes cukorka tornyaival. Úgy tetszett számomra gyerekként, a világ is felrobbanhat semmi se pusztíthatja el a székesegyházat és amíg az áll addig a holnap is el fog jönni.
Talán már csak ezért haza kéne mennem. Hogy újra lássam és most be is menjek. Talán ott bent megtalálnám a saját Istenemet. Talán ott valami megváltozna bennem és mikor kijönnék még a moszkvai tél is forró lenne, mint a párás New Orleans-i nyarak és visszatérne hozzá a jól ismert szerelemittas cukrászdaillat is, amit úgy hiányoltam Amerikából. Talán.
- Na bejössz? – karolt belém Pandora, aki egész eddig mellettem állt. Csak én tűntem el már megint.
Erről le kell szoknom.
Ahogy lassan kezdtem elszokni Dervushka gondolatától is.
Eltemettem magamban és kicsit valahol gyászoltam is a képzeletbeli legjobb barátomat bármennyire is szerettem Pandorát.
Pandora megölte Dervushkát. A valóság megölte Dervushkát.
- Biztos nem lesz belőle baj? – toporogtam a szám szélét csócsálva. Nem akartam bajt okozni és végképp nem akartam, hogy bárki rosszat gondoljon Pandoráról, ha valami módon a szeretőjének hisznek.
Bár egy egészen kicsikét szerettem volna, ha annak hisznek...
- Ha lesz akkor végre lesz egy okom, hogy ne járjak többé templomba – kacagott és ugatására felénk fordultak páran. Tényleg kezdett megszokhatóvá válni. Ha csak ennyi ára volt az eltöltött időnknek én semmit se bántam.
- Lehet valójában te nem akarsz bemenni? – vontam fel szemöldököm.
- Te jobbá teszel mindent – hümmögte alig érthetően majd elkezdett behúzni az épületbe. Pandora egyenesen előre nézve felszegett állal ment és így nem láthatta ahogyan az arcom már nem csak a hidegtől olyan vörös.

Hátra, de nem a leghátsó sorban foglaltunk helyett a legszélén a padok között futó folyosónál. A templom kellemes narancssárga fénye megnyugtató volt. A képek a falakon sem ábrázoltak semmi vérontást leginkább Máriát és a kis Jézust. A karácsonyfa szentjánosbogár izzói bájosak voltak.
Pedig, hogy irtóztam idejönni! Az apám súlyos emlékei és a saját hitetlenségem azt az érzést keltette bennem azzal, hogy átlépem a küszöböt elárulom a családom. Pedig nem volt semmi rossz a templomban.
De nem tudtam mi következik.
Körbe kérdeztem mindenkit, de Andy szintén nem tudott sokat a templomokról, Mike se, June pedig csak a kórusról tudott bármit is mivel ő se volt soha misén. Ilyenkor kívántam azt bárcsak lenne otthon internetünk.
June felé terelődtek a gondolataim, hogy a lány erős szopránja vajon, hogy töltené ki ezt a termet és csapódna vissza a falakról. Néha el is felejtettem, hogy a lány operaénekesnőnek tanul. Sokkal inkább illettek hozzá a füstös francia dalok, mintha ő maga lenne a XXI. századi Edith Piaf. Nem a templom melege, vagy az opera reflektorfénye, hanem a kocsmák félhomálya illet hozzá. Még az élettörténetük is összeillet valamelyest.
Arra jutottam ma Beatrice-hez fogok imádkozni. Ez sokkal megfoghatóbbá tette az imát és elfogadhatóbbá a gondolatot, hogy itt vagyok. Nem Istenhez fogok beszélni hanem June lányához.
Páran odajöttek hozzánk persze nem miattam, hanem hogy Pandorát üdvözöljék és kellemes ünnepeket kívánjanak neki. Néhányan faggatóztak mégis kit hozott magával, de a nő könnyedén mondta, csak az egyik barátja vagyok.
Az egyik barátja.
Még csak nem is a barátja. Csak egy a sok közül. Ez eléggé bántott, de nem tudtam vele igazán foglalkozni. Minden érzelmemet ugyanis a haragba öltem.
Mert kedves volt mindenki, de úgy beszéltek Pandorához, mint egy idiótához. Hadonásztak és élesen tagolták ordító szavaikat. Pandora pedig halovány félmosollyal kezelte mindezt minden megalázottság ellenére. Az egész olyan volt mintha hülyét csinálnának magukból az emberek előtte.
Mikor pedig végre mindenki eltűnt a közelünkből egy nehéz teáskanna füttyszószerű sóhajjal a vállamra hajtotta a fejét.
Szerettem, hogy milyen természetes köztünk a testi kapcsolat. Lenéztem rá és alaposan szemügyre vettem porcikáit. Pandora szempilláin itt-ott megült a festék, mint ahogy a leveleimen szokott a tinta, ha túlfolyik. A legnagyobb felfedezésem pedig a homlokán egészen a hajtövénél megbúvó anyajegy volt. Édes kis vadállatnak tűnt, aki megbújik a susnyásban figyelve és várva.
Szerettem volna megcsókolni.
- Gondoltam egy játékra... még úgyis jó idő míg elkezdődik a mise – kezdett bele Pandora egy idő után felnézve rám. Hevesen bólogattam erre. Ki mondhatna nemet neki? Fáradtan elmosolyodott, ezt a fajta gyengédséget még nem láttam az arcán. Olyan igazi volt.
- Sokat gondolkodtam és azt hiszem sokat vártam el tőled. De te mégis tartottad magad Kékszakáll tanulságához- hümmögött párat. Zavartan megvakartam az arcom. Pandora szende pillantásában is csillogott valami kis szórakozott fény. Fél komolyan fél kedvesen ahogy néha szokott. Talán Pandora volt a leggonoszabb és legkedvesebb ismerősöm. Fél kezével mindent megadott nekem, de végül mégis fel akarta falni a szívem szórakozásból. Csak mert megtehette.
- Ezért ma este azt játsszuk, hogy mindenre válaszolok, amit kérdezel. Nem nézek félre és neked nem kell semmit se felfedned magadból, ha nem akarsz.
Ez egy veszélyes játék volt. Ha rossz kérdést teszek fel és Pandora így is töretlen őszinteséggel válaszol rá akkor szétzúzhatjuk azt, ami köztünk van. Én pedig határozottan nem álltam készen egy olyan életre, amiben egyedül kell élnem Pandora nélkül. Ezzel mindketten tisztában voltunk.
- Miért nincs gyereked? – még mindig Beatrice járt az fejemben. Pandora leolvasta a számról a szavakat és azonnal hátrébb húzódott. Nem mérgesen csak feldúltan. Ha meg is bánta a nagylelkűségét már késő volt visszakozni. Mert én is ismertem őt, és Pandora nem fog megfutamodni.
- Egy időben folyton ezen járt az agyam. Miután összeházasodtunk az exférjemmel, Angeloval nem élhettünk sokáig boldogan. Épp csak meghalt az apám és egy új idegen országban éltünk csak mi ketten. Azt gondoltam akkor, talán megy ez nekem. Tudok olyan lenni, mint minden más nő. De Angelo kapott egy levelet. Hogy a régi barátnője megtudta, hogy terhes tőle. Rendes katolikus fiú volt olyan, aki mindig próbált felelősséget vállalni a tetteiért. De menthetetlen bolond is volt, aki arról álmodozott híres festő lesz. Ezért jöttünk ki olyan jól talán. Ő eleget álmodott kettőnknek is.
Mikor megtudta nem akart elhagyni. Imádott, azt mondta a művészetét én teszem élővé. Én vagyok az ő Mária Magdalénája. Annyit kért hadd látogathassa a gyereket meg, hogy fogadjuk be, ha kell neveljük is fel mert az a másik nő szegény családból való és ha megtartja a gyereket lehet kitagadják. Nem akart elveszíteni. De én nem bírtam elviselni a gondolatát egy gyereknek. Mindent feláldozó szeretettet kért tőlem és önzetlen odaadást.Valaki olyat akart nekem adni, akiért felelősséggel tartozom, hogy rendes ember legyen belőle. Nemet mondtam. Jobb lesz ez így, bizonygattam nevetséges módon. Látszólag bele törődött. Édesgettem, kenegettem a sebét, hogy hamar begyógyuljon és elfelejtse a gyereket. De nem felejtette, egy szemcsés ultrahang felvételt kellett csak látnia, hogy felébredjen benne a lelkiismeret. Elhagyott és én hagytam elmenni mert beláttam vesztettem – szemei úgy csillognak a meleg fényben, mint két pislákoló lámpa. Már emlékeztem a versre, ami annak idején nem jutott eszembe Pandora szemeit nézve.
"Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?

Milyen katlan, mily egek
Mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
Aki e tűzhöz nyúlni mert?"
Vajon a költő tényleg egy tigris szemébe nézett ekkor?
Vagy egy nőébe?
Talán Pandora valamelyik ősének szemei szülték e sorokat vagy a világ kezdetén ő maga állt ott és várta, hogy valaki megírja ezt? Pandora mindig is létezett, itt ebben a városban a találkozásunkra várva.
- Hogy érzed magad? – az előző súlyos kérdés után ostobán és sután csúszott le a nyelvemről a következő kérdés.
- Hát – vont vállat Pandora kuncogva – azt hiszem hamarosan vége szakad mindennek. Mégis valahogy mintha az összes rossz döntésem hirtelen jónak tűnne mert ide értem. És bár ez csak egy megálló... oh, hogy nem maradhatunk így itt örökké! Ez a kedvencem. És ez lesz a kedvencem. Sose gondoltam, hogy találkozom veled. Azt hittem nem létezel. Féltem a létezésedtől.
A közös napjaink megvannak számlálva, és ez nagyon fáj. Bárhogy kapaszkodom beléd bárhogy ölelhetlek – meredt a napfényhiányos napoktól újra sápadt kezeire – nem adhatok mindent meg, amit meg kell adnom. És nem mondhatom el neked mindazt, amit akarok. Szeretem azt a táncot, amit csak mi ketten ismerünk.
Albert pedig velem fog bukni, túl sokáig maradt mellettem és azt hiszem erre ő is hamarosan ráébred. Már tudom, hogy minden tettemért meg fogok fizetni. Az emberek nem játékbabák és ezt meg kell tanulnom. Féltékenység mardos June miatt mert szebb és talán jobb számodra. De hazudnék, ha azt mondanám nem élvezem. Az utolsó pillanatokig élvezni fogom és nevetni fogok a végén, mert én nyertem. Mindent – ismét azzal a fogas vigyorával csillog rám. Vesztettem. Elpazaroltam a kérdéseimet olyanokra, amiket már tudtam.
Valahol a teremben felsírt egy kisbaba. A ködfoszlányos elbeszélés abbamaradt. Pedig Pandora még csak nem is hallotta. Talán érezte, vagy ki tudja valahol a rég elzárt anyai érzései rezonáltak a gőgicsélésre.
Felkaptam a fejem és a hang irányába nézett. Még Pandora szavaitól nehéz pillákkal azt képzeltem ismerem ezt a hangot.
Sergey, Sergey, Sergey...
Itt van! Itt van mellettem, ha most kinyújtom a karom megreped az üveg, leomlik a fal és összeér a kezdet és a vég. Ha most kinyújtom a kezem az öcsém kezét fogom megtalálni.
A szemeim megtalálták az anyát és a gyermeket.
A nő óvó karjai körbe ölelték a szép ruhába bújtatott kisbabát. Nem Szűz Mária volt és Jézus bármennyire is volt ősi a mozdulat.
Sergey és az édesanyánk.
Az anyánk meseszerű szépsége, amit gyermekkoromból őriztem még most is ragyogott. A fekete haja és szürke szemei, amik pont olyanok voltak, mint az enyémek... és Varinkáé.
Megráztam a fejem.
Most nem gondolhatok másra. Mindjárt eltűnnek!
A karácsonyi fényekben zokogni akartam. Oda kell mennem! Le akartam borulni anyám lábaihoz, hogy bocsánatért esedezzem és én is el akartam bújni a karjaiban a kisöcsémmel.
Már nyúltam volna ki értük mintha a karom elég hosszú volna nem, hogy csak a termet, de a kilométereket és az időt is át tudjam szelni.
Pandora keze viszont körbe font, mint egy kígyó és nem engedte, hogy akárcsak felemeljem.
- Mit látsz? - kérdezte sistergő hangon, mint az izzó parázs. Olyan közel hajolt, hogy a szempillai gyufaként karcolták végig az orcámat, hogy az lángra lobbanjon.
Mintha tudná, hogy több, valami más van itt a templomban és egyszerre voltam egy másik világban, a régi tökéletes tükör-hasonmásában, és a sajátunkban.
- A templom egy misztikus hely – a nő hangja karcos lett és halk - ártatlanok és szentek vérével festették fel a falakat. És mikor nem figyelsz, mikor elmerülsz benne, a démonok beleköltöznek az árnyékodba és megmutatják a szíved vágyát.
- Az Ördög? - a hangom a rémülettől sípolt, már láttam, már éreztem ahogy a démonok rátaposnak a cipősarkamra. A szívem szaggatottan és bordáimat megrepesztve vert. A légszomjamat semennyi levegő nem csillapíthatta. Pandora nevetésének hangja mintha csak üvegszilánkokon táncolna. Be akartam tapasztani a füleim, de a karjai kígyókká válva gúzsba kötöttek.
Hirtelen biztos voltam benne Pandora valójában mindig is ismert csak azért jött el hozzám, hogy megkísértsen majd Pokolba taszítson. Meg fogok halni... meg fogok halni Pandora kezei által.
- Nincs Ördög, de a démonok nagyon is valósak...
- És mit tesznek? – dermedten figyeltem Pandora lángoló szemeit. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy láttam bennük a sárga szemű tigrist, aki a bozótosból villogtatja rám fogait és arra vár, hogy felfaljon.
- Néha csak ennyit ... csak vágyakozást. És néha többet.
-Mit?
- Emlékeket - hunyta le szemeit és a varázs megtört visszatértünk a mostba. A templom fényei visszanyerték szelíd melegségüket, a felekezet tagjainak tompa zsivaja is visszatért.
Pandorára tekintettem és szemeiben nem égett tigris láng és a karjai se voltak kígyók. Ellenben arca tökéletes tükre volt saját rémült ábrázatomnak. Most először mutatott a nő bármiféle zavart. Sose volt meglepett közelébe se kerültem annak, hogy valaha bármit tegyek amire nem számított. Kivéve most.
- Eltűntél – lehelte – a szemeid... mintha nem láttál volna... – levegő után kapkodva magához húzott. A fejem hullámzó keblére bukott míg karjai kétségbeesetten próbáltak jobban ölelni mintha elrejthetne magába mélyre, ahol nem érhet baj.
A rémálmaim szertefoszlottak egy kis időre és élveztem a nő aggódását. Hát tessék Pandora, mondj, amit akarsz előttem sose titkoltad egy pillanatig se. Ember vagy, jobb és rosszabb, mint bárki tud lenni ezen a világon.
Te vagy az első nő az életemben.
Te vagy az első mindenem. A világom veled kezdődött és én is veled kezdődtem.
Talán kegyetlenség tőlem, hogy jól éreztem magam ahogy egy kevés eloszlott a Pandorát körbe ölelő misztikumból.
Egyszer jó volt gonosznak lenni és nem áldozatnak.

Így kezdődött el hát az első misém.
Bevallom annyira nem fogott meg és egész végig arra gondoltam a pap úgy néz ki, mint Marlon Brando fiatalon. Miden bizonnyal ezért volt népszerű az amúgy közönséges templom.
De az orgona hangja gyönyörű volt ahogy nem csak a templomot, de a testemet is betöltötte. Pandora azt mondta az orgona mélyebb hangjaiba bele-bele remegnek a padok és abból ő is érez valamit.
A kórus daloknál csak tátogtunk és talán mindketten csak June-ra tudtunk gondolni.
A mise után gyertyát gyújtottunk Pandorával, hogy ő kiért/miért azt nem tudom én Beatrice-ért. Valójában sok dologért szerettem volna. Egy halom emberért és dologért, de talán ezeket Isten mind a postaládájába vagy az e-mailjére kapja és ha meglátná a huszadik Juraj Alexandrovics Kramszkoj levelet már dobná is a szemétbe, hogy: „Még mit nem, te kaptál már eleget!"
Ti is így vagytok a leveleimmel? Már egyenesen kidobjátok őket?
Ezért nem érkezik hát válasz?
Megsúgom, hogy amíg Pandora szóba elegyedett pár emberrel gyújtottam még egy gyertyát.
Értetek.
Leginkább Sergey-ért.

Boldog karácsonyt!

Örökké szerető fiatok

Juraj

Sergey
A levél olvasása közben öntöttem még egy pohár vodkát ki tudja hányadikat. Néha a sorok emiatt összefutottak és ki se tudtam bogozni őket csak sokadik átolvasásra.
Zihálva olvastam a bátyám rémképeit.
Hallucinált.
Határozottan nem volt vele rendben valami.
A végére pedig ismét elérzékenyültem. Úgy tűnt jól érezte magát. Talán élete legszebb időszaka volt ez?
Biztos csak az idegei játszanak vele. Amint jobban összeszedi magát el is múlnak.

Remélem tényleg jobb napok köszöntenek rá. Még volt hátra pár levél.
Alig várom, hogy megírja melyiküket választotta, hogy örökké boldog legyen vele. És talán a végére megtudom hol van és felkereshetem.
Izgatottan fészkelődők a székben.
Vajon mit fog mondani mikor ajtót nyit nekem?
A nyakamba borul vagy már előbb vetem magam a karjaiba?
Mennyit változhatott az évek alatt?
Rögtön felismer majd? Biztos vagyok benne, hogy igen. Meglát és tudni fogja ki vagyok ahogy én is tudni fogom az első pillanattól mikor ajtót nyit, hogy ő az én bátyám.
Előhalászom a következő levelet a soron követő dátummal. A borítékon három bögrének kávéval otthagyott kerek lenyomata van.
Körbe rajzolom őket ujjaimmal mintha térképet követnék.
Elképzelem, hogy az enyém az egyik.
A másik a bátyámé. Jó cukros, és zongorista ujjait rajta pihenteti. Mi egymás mellett ülünk vállunk puhán ér össze ahogy előrébb hajolunk Pandora felé.
Rajzokat mutat. Andersen illusztrációkat.
Arcán a százszor írt lusta mosollyal néz hol egyikünkre hol másikunkra. Világmegváltó szavait most együtt hallgatjuk Jurajjal és hazafele a saját otthonunk fele tartva együtt próbálunk bennük értelmet felfedezni.
Vagy éppen June-é a másik?
És mi ketten osztunk meg cinkos vigyort mikor Juraj fülig vörösödik valami butaságon.
A lány dalol, halkan hümmögésbe csapva néha és hallom a dallamban én is a matrózok öblös nevetését. Hárman sétálunk az utcán egy macskát hajszolva, hogy June lefotózhassa.
Fára mászok a cica után és June bátorít míg Juraj kétségbeesetten kering a fatörzs körül jajveszékelve, hogy csak le ne essek.
Nevetünk...
Jurajnak igaza van... ha nem teremtem meg magamnak a csodát soha nem leszek boldog.

Az idézett vers William Blake: The tyger (Szabó Lőrinc fordítása)