Kedves Anya és Apa!

A legeslegjobb dolog a világon, ha vannak barátaink. Bocsánat, de itt nem az olyan politikusokra és fontos emberekre gondolok, akik körül jó lenni. De nem is az olyanokra, mint Terry vagy Adam. Én Michaelre és Andrewra gondolok. Először fura volt mellettük, mert hát azért mégis csak egy pár. Azt hittem óhatatlanul is harmadik kerék leszek. Ők mégis a maguk módján nagyon kedvesen bánnak velem és nem érzem kirekesztve magam. Még ha egymás legjobb barátjai is örülök, hogy engem is barátnak tekintenek.
Ezt pedig be is bizonyították.
Ma nagyon hosszú idő után megcsörrent a telefonom. Andrew és Michael kihangosítva egymást túlkiabálva kérdezték milyen volt a randi. Egy pár pillanatig nem is tudtam megszólalni mert az izgalomtól hányingerem lett és le kellett ülnöm.
Az első értelmes mondatom az volt, hogy kölcsönadott egy könyvet. Andrew erre felröhögött és a tompa puffanásból ítélve, ami ezt követte le is esett valahonnan. Michael próbált vigasztalni, hogy ez még nem jelent semmi rosszat.
Erre pánikolni kezdtem.
Azt hittem, ha valaki könyvet ad az egy jó dolog. De akkor mégsem? A könyvek nem valami mágikusan személyes dolgok, amiket csak a rá érdemesekkel osztunk meg?
Nem értem a könyvmolyokat.
De közben jól is esett mert nagyon régóta nem volt senki, aki megpróbált vigasztalni. Pandora kurta-furcsa próbálkozásait le számítva.
Aztán mindent lassan elmondtam néhol talán unalomba menően részletesen, de meghallgattak, ami nagyon jól esett. Mert hallottak és nem kellett semmit se máshogy mondanom. Csak, ami volt és ez így volt rendben.
Aztán megkérdezték mi lesz Pandorával.
És én nem tudtam erre mit mondani. Ők megértőek voltak, azt mondták csodálkoztak is volna, ha máris megoldottam volna ezt az egészet. Elhívtak a vásárba, hogy majd élőben folytatjuk a beszélgetést.
Remélem nem sértem meg őket, ha a barátaimnak nevezem őket. Én is megpróbálok a lehető legjobb barát lenni! Keményen fogok dolgozni!
A barátaim...
Szóval mai napom életem egyik legjobb napja volt... talán... pár dolgot leszámítva.
Először a nap elején segítettem kirakni a pékségben a karácsonyi díszeket. Csak most döbbenek rá, hogy még három hét és itt a karácsony! Az se igazán tűnt fel, hogy elhagytuk a Hálaadást és a Halloweent mivel egyiket se ünnepeljük.
Oroszország ilyenkor már a hó alatt pihen. Amerika viszont más. Öt év alatt se tudtam megszokni.
A másik a karácsony. Nálunk -bár most inkább úgy mondanám nálatok- nem pont így van. És még mi se szoktuk meg a nagyiékkal. Persze otthon is állítottunk fát, ahogy most az üzletben, de mégis, ha „Boldog karácsonyt!" kívánnak mindig furcsán nézünk rájuk.
Persze a nagyiék a hagyományokhoz is ragaszkodnak. Nem eszünk majd most se húst csak a hagyományos ételeket és összekötjük majd az asztal lábait még ha már nem is tartunk semmilyen állatot, illetve majd nekem kell először belépnem az ajtón, mint „vendég", hogy a nagyi egészsége kitartson.
Valójában nem tudom, hogy állok az ünnepekkel. Azt hiszem nem szeretem a karácsonyt. Ha olyan lenne, mint amilyen a TV-ben szokott lenni az csodás lenne. Kaláccsal és fagyöngyökkel meg ilyesmikkel.
June-nal eltévedni a karácsonyi vásáron majd forró csokis csókot váltani a fagyöngy alatt a kivilágított fák között.
Pandorával tojáslikőrt inni a fehér abroszos terítőnél. Összekulcsolt ujjakkal. Aztán bedőlni az ágyba és másnap délig aludni és akkor is csak egy kávéfőzésre kikelni.
Sok eséllyel mindketten a családjukkal töltik majd a karácsonyt és ez teljesen érthető is.
De azt hiszem nagyon elkanyarodtam.
Szóval miután reggel segítettem a díszítésben és a délelőtt nagy részét sütéssel töltöttem tizenegy után valamivel már New Orleansban is voltam.
Általában bőszen izzadva mégis remegve mentem oda, de ma két okból is kisebb pánikkal bolyongtam az utcáin.
Az első az volt hogy Michael és Andrew elkísért engem. Barátokkal voltam! És jól éreztük magunkat! Viccelődtünk és ettünk és nem nevettek ki. Nem voltak beszólások. Vagy legalábbis nem bántóak.
Megnéztük a vásárt és betértünk egy kávézóba.

A forró bögrére tapadó ujjaim lassan vörössé váltak, de nem bántam. Jól esett a kinti csípős szél után.
Mike és Andy velem szemben ültek és lassan ismét a veszekedés szélére keveredtek.
De ezt sem bántam. Lehunyt szemmel hallgattam a másik kettő szikrázó duruzsolását. Inkább volt mellékzaj, mint bármi más. A fejemben már rég June-t vezettem kézen fogva az utcán.
De most a lány még az egyetemen volt. Egy fél óra vagy háromnegyed és találkozunk. Bár még nem olvastam ki a könyvét, valahogy mégis sikerült elég bátorságot szereznem, hogy elhívjam a következő randinkra. Mert be kellett látnom, ha Monte Cristo grófon múlik húsz év múlva találkozunk.
Ahhoz még nem volt elég merszem, hogy telefonon beszéljek vele, de rendszeresen SMS-eztünk. Egyelőre ez is teljesen jó volt.
- Ne legyél ennyire elszállva magadtól Jumbo! – fordult élesen felém Andy.
- Juraj... – jegyeztem meg örökké tartó türelemmel - most mit csináltam?
- Poligám vagy! Két vasat tartasz a tűzbe – csapott az asztalra a szokott vehemenciájával Andrew. A hangra megugrottam reflexszerűen de már majdnem kezdtem hozzászokni a srác vérmérsékletéhez.
- Bár végül is egyikkel se vagy együtt hivatalosan – ivott pár kortyot kávéjából Mike – de azért ugye nem tervezed ezt sokáig fenntartani?
- Nem... nem tudom – néztem oldalra zavartan. Ez volt a nagy kérdés, ami fent tartott alapból is álmatlan éjszakáimon.
- És itt van megint a csodás határozottságod! – Andy agresszívan beleharapott a muffinjába majd feldúltan rágni kezdte.
- Ne légy ilyen mérges. Rosszat tesz az emésztésednek... – feleltem aggódva ahogy Mike a markába söpörte a muffin morzsákat és Andy tányérjába szórta őket. Olyan otthonos gesztus volt, hogy elmosolyodtam rajta. Jó lehet valakivel ilyen közel állni.
- Te azzal csak ne foglalkozzál Jumbo! Inkább válaszolj – vágta le az asztalra a süteményt és Mike ismét megismételte a morzsa az előbbi mozdulatait.
- Hát... nem tudom – bocsánat kérően elmosolyodtam – nem hinném, hogy bármelyiküknél is lenne komolyabban esélyem. June sokkal... menőbb, mint én. Pandorat meg ki se lehet ismerni. Én meg... én vagyok.
- Úristen ez a srác! – dőlt hátra fájdalmasan Andy míg Mike csak somolygott.
- Juraj volt már valaha kapcsolatod? – kérdezte a szőke.
- Persze, volt pár – majd elgondolkodtam – bár nem tartottak sokáig – ittam ki a keserédes végét a forró csokoládémnak. A tömény íztől lúdbőrzött a hátam.
- És miért lett végük? Már, ha nem bántalak meg – Mike hangja tele volt törődéssel, amitől ismét az a bizonyos érzés lett a mellkasomban. Talán csak ezért az érzésért már megéri élni. Milyen jó is, ha törődnek az emberrel, suhant át agyamon abban a pillanatban.
- Mert unalmas vagyok. És gyáva, és buta, és szerencsétlen, és unalmas. Várj ezt már mondtam. Szóval mert nem is annyira jó talán az angolom. És nem lehet velem beszélgetni, és gátlásos vagyok, és azt hiszem sekélyes is, és velem nem lehet elmenni sehova, felvállalhatatlan vagyok és azt hiszem csúnya is, nem szörnyen, de eléggé, és borzalmasan öltözködőm. Talán csókolni se csókolok jól, és tapadós vagyok és... - számoltam az ujjaimon az okokat teljesen belemelegedve. Egy egész életembe telt megírni ezt a listát.
- Elég! – szólt rám mindkét srác egyszerre mire feltartott ujjakkal befogtam a szám. Tágra nyílt szemekkel fordultam feléjük mégis mit rontottam el. Esetleg szerettek volna valamit hozzátenni?
- Hú, basszus – sóhajtott fel Mike – és ezt mind az előző barátnőid mondták?
- Nem, dehogy – ráztam meg a fejemet hevesen – nagyon kedves lányok voltak. Sose mondták volna a szemembe. Általában beleszerettek másba, vagy azt mondták ez nem működik, mert nem illünk össze. Vagyis én minden bizonnyal nem illek hozzájuk.
- Ezzel a sráccal komoly bajok vannak – túrt bele a hajába Andy feldúltan – na, ide figyelj Jumbo.
- Juraj...
- Szerintem nem esett le neki, hogy ez egy becenév – fordult barátja felé Mike meglepetten. Erre előrébb hajoltam hátha esetleg rosszul hallottam.
- Ugye tudod, hogy tudjuk a neved? – hajolt közelebb Andy felém mintha csak egy kisgyereknek magyarázna.
- Hát, – vonogattam vállam – az én nevem fura. Az emberek nem mindig jegyzik meg ezért nem nagyon veszem magamra.
- Nem hiszem el ezt a srácot! – fejelte le az asztalt a latin. Ezzel szemben Mike -ból kitört a nevetés. Behúztam a nyakamat pironkodva mekkora egy idióta vagyok. Mentségemre legyen mondva a becenevekkel mindig is hadilábon álltam még oroszul is. Az amerikai becézések meg egyenesen érthetetlenek voltak számomra.
- Kérlek – kacagott levegő után kapkodva Mike – kérlek őrizd meg ezt a naivitást. Ezért esnek beléd az emberek. Imádni való vagy – mondta mire zavartan kezeimbe temettem az arcom. Még sose hívtak így. Valami zavart habogásba kezdtem, de semmi értelmes nem jött ki belőlem. Imádni való vagyok. Ezt is felvehetem a listámra?
A hullámokban rám törő zavartól homlokomat az asztalra fektettem. Ki kellett pihennem ezt az érzelmi sokkot.
- Remek most hazavágtad a gyereket. Nézz rá! Kisült – rázta fejét Andy.

Zavartan rugdostam szét a köveket magam körül. Mike és Andy már elindult a saját randijukra én pedig June-t vártam biztos távolságra az egyetemtől. Még nem voltam elég bátor, hogy végig fussak a hosszú folyosókon és rátalálva a lányra kimentsem őt onnan. Majd egyszer...
Még mindig égett az arcom Mike szavaitól. Sose mondták még rám, hogy imádni való. Ez egy jó dolog, nem?
Talán csak azért mondta, hogy felvidítson. Minden bizonnyal azért mondta. Csak kedvesek voltak velem, mert megsajnáltak.
A gondolatok elkaphatatlanul köröztek a fejemben, és ha oldalra billentettem volna mind kifolytak volna a fülemből egyenesen a macskakőre.
- Hé – szólt valaki hirtelen. Felkapva a fejem megláttam, hogy June alig pár lépésnyire áll tőlem. Hangja még rekedt az egész napos hallgatástól. Körbe kémlelve láttam csak mi vagyunk a mellékutcában. Persze, másképp June meg se szólalna ahogy a Ságra Szívben se tette amíg nem voltunk hallótávolságon kívül. Ez a némasági fogadalom komoly volt. Ez szöget ütött a fejemben.
- Szia – libbent oda hozzám és a mellkasunk összeért ahogy csókot nyomott a sebessé harapott ajkaimra. Más volt a teste, mint Pandoráé. Nem úgy illet a testemhez, mint mikor egy ketté tört üveget ragasztottak össze. Helyette vanília illata volt és törékeny melege. Az agyam közel volt a túlterheléshez.
- Szerinted imádni való vagyok? – bukott ki belőlem majd hátrébb ugrottam. Nem akartam megkérdezni, ez olyan mintha sarokba szorítanám. Épp csak nem sajtolok ki belőle egy halom bókot, hogy az egómat legyezgessem.
June egy pillanatra meglepődött majd kattintott egyet az elhagyhatatlan polaroid gépével. Csak ezután lépett oda a hozzám és pofozott meg finoman. Összeszorított szemekkel tűrtem a fájdalommentes csapásokat. Aztán June a kicsúszó képet eltette és csak azután fordult hozzám vissza.
- Ma reggel a rádióban szólt egy szörnyen nyálas popszám. A szerelemről. És tudod mit tettem? – tette fel a költői kérdést összefont karokkal.
- Elkapcsoltál?
- Általában ezt teszem. Utálom a modern zenét. De nem ma. Ma reggel ettem a száraz pirítósom. Mert anyám mindig túl sokáig hagyja bent a pirítóban. Mindegy. Szóval ettem azt a szikkadt lekváros kenyeret és rád gondoltam. És mosolyogtam – suttogta undorodva – és nap közben egy másik buta szerelmes számot hallva megint rád gondoltam. Minden rohadt szerelmes dalról te jutsz eszembe. Minden dalról te jutsz eszembe. Hallottam egy fagylaltreklám zenéjét és arra gondoltam vajon mi a kedvenc ízed. A mosópor reklámnál arra gondoltam vajon melyik márkát használod? És szereted-e? Vagy ezzel nem is törődsz?
- A nagymamám veszi és ő mos, úgyhogy őszintén még a márkát se tudom – majd hezitálva hozzátettem – a vanília a kedvencem.
- Én is erre jutottam – bólintott egyetértően June – a kérdésedre válaszolva pedig egyértelműen igen – azzal zavartan oldalra pillantva összefűzte az ujjainkat – na, gyere! A mai randi a városi könyvtárban lesz.
- De még az előzőt se olvastam ki! – nyögtem fel az újabb ezer oldalas könyvekre gondolva.
- És? A könyvek nem lányok, hogy megsértődjenek, ha egyszerre kettőt olvasol. És én nem randizok olyan fiúkkal, akik nem kísérnek el a könyvtárba.
A gyomrom felkavarodott a szavakra. Végül is én is pont ezt tettem. Játszmázok mint egy seggfej, és a seggfejek a legkevésbé sem imádni valók. Be kéne vallanom ezt June-nak. De bárhogy is próbáltam a nyelvem száradtan tapadt a szájpadlásomhoz megvonva tőlem minden szót.
- Na, nem kell könyvet választanod. Elég, ha csak velem jössz – bújt hozzám békítőleg June ismét a vanília szeretetreméltó illatával bódítva. Elszorult a torkom, de mentem tovább engedve a lányt, hogy vezessen. Ez a szépséges idill és szappanbuborék szerű boldogság olyan messze volt tőlem mindig is. Meg akartam óvni önzőségemben.
Nem érdemlem meg ezt a boldogságot.
Mert egy seggfej vagyok.

New Orleansnak több könyvtára is volt.
Elméletileg.
Én ugyanis még az egyetemi könyvtárba se néztem be soha. Nem láttam értelmét, ha úgyis csak kínkeservesen olvastam angolul, orosz szövegből meg bármily meglepő nem bővelkedtek. Valahogy a hangjegyek mindig is természetesebbek voltak a szememnek, mint a latin betűk. Főleg úgy, hogy amíg Amerikába nem jöttem nagyon keveset tudtam angolul. A nagyszüleim még most is csak törve beszélték.
Így most is csak feszengve sétálgattam fel-alá a vége nincs könyvespolcok között, mint aki keres valamit. Nem állt szándékomban könyvet kivenni még, ha June fel is ajánlotta, hogy vehetek ki az ő kártyájára. De úgy lenni egy könyvtárban, hogy tudod túl buta vagy az ott lévő könyvekhez elég lehangoló volt. Mégis jó arcot vágtam hozzá, mert June azt mondta olyan fiúval szeretne randizni, akivel járhat könyvtárba. És a karomat is ledarálnám, ha olyan fiúvá válhatnék, akit June szeretni tud.
Ráadásul még mindig melengette a szívem a lány szavai, hogy mindenről én jutok az eszébe. June gondolataiban élni meg merem kockáztatni nagy kiváltság volt.
Szerettem volna magamhoz ölelni és megsúgni neki én is pont így vagyok vele.
De ott volt a tény, hogy Pandoráról mindezt szintén elmondhattam volna. Szóval így Juraj Alexandrovics Kramszkoj nem más, mint egy két vasat a tűzbe tartó seggfej.
Amíg magamat szidtam és June-t valahol a sorok között elvesztettem, elkeveredtem az irodalmi könyvektől.
Unottan húztam végig ujjamat a pszichológiai könyveken és hasonlók gerincén. Lehet jobb lenne átsétálnom a gyerekrészlegre, gondoltam savanyúan.
Miért is nem születtem legalább egy kicsit okosabbnak!
Bezzeg Sergey. Ő biztos osztály első. Igazi akadémikus géniusz. Már babaként is látszott rajta ahogy az okos kis fejét forgatta. Egy érdeklődő tudóssá nőhette már ki magát és szégyellné, ha megtudná micsoda egy ostoba ember a bátyja. Legalább egyikünk okos. Ezzel próbáltam vigasztalni magam.
Mosolyognom kellett ahogy felidéztem, ahogy egész éjszakákat töltöttem el az öcsém szobájában menedékre lelve és hogyan néztem a kicsit ahogy csendesen szuszog.
Életem legszebb éjszakái voltak. Olyan rendszeresen merültem el ezekben az emlékképekben, hogy sose fakultak meg.
Az ujjam végül megállt az egyik kék könyv gerincén. Egy kis kéz rajz volt a tetején alatta írás.
- Jel. N-nye-nyelv. A-Alapok - olvastam ki bizonytalanul. A kis lámpa az agyamban felvillant. Ha megtanulnék jelelni minden sokkal könnyebb lenne. Mostanság Pandora úgyis hamarabb elfáradt a beszélgetéseink alatt. De ha jelelnénk akkor minden simábban menne. Pont úgy, mint azzal a bizonyos Alberttel is szokott!
De ki venne ki egy könyvet, hogy tudjon beszélgetni egy nővel egy másik nő olvasójegyére, akivel épp randin van?
Egy seggfej.
Ez a seggfej Juraj Alexandrovics Kramszkoj ezt fogja tenni.

A könyvtár kávézójának két előnye volt. Az egyik, hogy jól elkerített ülőhelyei a másik, hogy olcsó volt, ami az egyetemistáknak megváltás volt. De az olcsóságnak is meg volt az ára. Mindennek ugyan olyan foghagymás íze volt a süteménytől a szendvicsekig. Ha pedig egy meggyes pitének foghagymás utóíze van azon bizony el kell rendesen gondolkodni.
Legalábbis én a saját meggyes pitémet rágva ezen agyaltam. Vagy csak nem akartam ránézni a köztünk pihenő jelnyelv könyvre. Kék borítójával és sárga kéz rajzával világított a sötét asztallapon. Inkább a June által kivett Villon verseskötetre meredtem rezzenéstelenül. Franciául volt. June egy olyan ember volt, aki képes más nyelveken olvasni versesköteteket. Irigyeltem egy kicsit ezért. Én is ilyen akartam lenni, aki intellektuális, és több nyelven képes kifejteni a véleményét.
De én az a fajta voltam, akinek még véleménye is alig volt. Ha mégis lett volna pedig mélyen eltemettem magamban. Talán ez volt az igazi gond.
- Ki az, akiért kivetted ezt a könyvet? – kérdezte egy idő után June. A rettegett kérdéstől éreztem, hogy izzadni kezdtem. A villát is erősebben kellett fognom ahogy az élet kiszökött az ujjaimból.
- Gondolod, hogy valaki miatt vettem ki? – pillantottam oldalra abban reménykedve hátha képes vagyok elterelni a témát. Vagy legalább húzni az időt a végső megsemmisülésig.
- Ne hülyíts – és a szavak mellé June jelelt. Több mint döbbenten meredtem a lányra. Éreztem ahogy az összes vér kifut az arcomból és ettől menten szédülni kezdtem.
- Nem beszélek. Szóval megtanultam jelelni. Ez általában távol tartja az embereket. Zavarban vannak mert nem értik mit mutogatok – vonogatja vállát belekortyolva a túl vizezett teájába.
- Megtanultál jelelni csak, hogy távol tartsd az embereket?
- Nagyon komolyan veszem a nem beszélek szabályt – vont vállat June. Ez ismét eszembe juttatja, amit kérdezni akartam tőle már egy ideje. Amit valójában mindenki meg akart tudni, aki csak ismerte.
- Ezt már szerettem volna megkérdezni de... - nem tudtam, hogy tehetném fel ezt a kérdést – de mi ez az egész némasági fogadalmad? – June hatalmasat sóhajtott a kérdésre – persze csak ha akarod akkor mond el. Nem... nem erőltetem vagy bármi – tettem hozzá azonnal a csészém mögé bújva. Ahogy ráharaptam a számra az egyik sebet sikeresen felszakítottam és a vér íze beszökött a számba.
Határozottan veszélyes vizekre hajózunk ezzel. Ha June elmondja némasága titkát. Ha én felfedem Pandora létezését. Lehet ebből még valami?
Nem vagyok benne biztos meg tudok birkózni June titkaival mikor még a sajátjaimtól is rettegek. Ezért volt olyan jó Pandorával. Őt nem érdekelték az enyéim és nem volt hajlandó beavatni a sajátjaiba. Vele elhihettem nincsenek is, June-nal viszont folyton emlékeznem kellett rájuk.
- Elmondom... - mondta egy örökké tartó csönd után June – de! Ha valaha is tovább adod ezt a titkot. Megöllek. Istenemre esküszöm Juraj Alexandrovics Kramszkoj. Szeresselek akár mennyire is, ha elárulsz megöllek – nem kiabált, suttogott, és ha lehet ez csak még inkább megrémisztett. June juhar szirup színű szemei tomboló viharként lángoltak, amik bármikor szétzúzhattak volna. Nagyot nyeltem majd a szívemnél megmarkoltam agyon mosott pulóveremet és biccentettem.
- Soha... soha nem árulnálak el – mondtam, de valahol talán hazudtam. Ha egy vulkán katlanja fölött lógna Pandora és June vajon kit választanék? Minden bizonnyal saját magam vetném bele a tűzhányóba megoldásként.
- Akkor – hunyta le szemeit míg arcán egy pillanatig fájdalom suhant át az emlékektől – egy éve. Pontosabban tizennégy hónapja elvesztettem a kisbabámat. Egy francia negyedi srácba voltam szerelmes. Amolyan fej nélküli őrült szerelem volt. Vagyis csak én. Ő csak hülyített – June beszívta alsó ajkát és egy ideig csak a perecét bámulta – teherbe estem ettől a fiútól. Mindig is zűrös volt, de én bíztam benne. És mikor elmondtam – reszketve a homlokához kapott ahogy halkan felnevetett – kidobott, hogy neki ehhez semmi köze. Két héten belül lelépett az Oregonban élő anyjához. Még az államot is elhagyta csak ne kelljen látnia! A szüleim rám hagyták a döntést. A nagyanyám és a nagyapám is teljesen támogatott – remegő lélegzetéből rájöttem a sírás szélén áll – és én úgy döntöttem megtartom. Kislány lett volna. Beatrice, mint a nagymamám. Így hívtam volna – és már képtelen visszatartani csak zokog. Ijedten kapok a lány mindkét keze után és megszorítom őket. Ez a baj a titkokkal! Soha de soha nem szabadna őket kimondanunk és én most tönkre tettem June-t azzal, hogy kikényszerítettem belőle.
- Ennyi elég! Ennyi elég! – suttogtam – könyörgőm...
- De a negyedik hónapban... elvetéltem. Egyik este iszonyatos fájdalomra keltem. Mintha valaki felgyújtott volna belülről – June a körmeit belém mélyesztve kapaszkodott a kezembe, mintha ismét azon a lidércnyomásos éjszakán lenne – sikítottam. Úgy sikítottam, hogy az egész utca felébredt. A mentő túl későn ért oda. Túl későn! Elment! Elment! Beatrice meghalt – önkívületben suttogta az utolsó mondatát. Üveges szemeivel valahova messze tekintet. Talán Beatrice-t kereste még mindig.
- Minden rendben? – kérdezte zaklatottan egy velünk egyidős lány, aki a büfé pultjában dolgozott. Dülledt szemekkel meredt a csöndben könnyező June-ra. June még mindig sírva rámeredt a lányra és mikor felfogta áll vele szemben valaki ráharapott az alsó ajkára. Rémülten pattantam fel ahogy June ajkából kiserkent a vér és végigfutott a lány állán rá a fölsőjére. Csak pár csepp volt, de elborzasztott a vér látványa és az ájulás szélére sodort. Egy halom szalvétát felmarkoltam és próbáltam a lány állához nyomni őket. June értük nyúlt, de nem tűnt úgy teljesen tisztában van a mozdulattal.
A pultos lány most válaszokat remélve fordult felém. Sírni szerettem volna, elmagyarázni neki én se értem mi történt, de minden az én hibám. Nem szabadott volna felnyitnom ezt a ládát.
- Minden rendben van? – kérdezte a lány ismét. Már mindhárman pánikoltunk. Senki se uralta a helyzetet. Az egész egy káoszba fulladt uzsonna lett és ez a szerencsétlen idegen pont rosszkor vállalt műszakot.
- Igen. Igen. Igen csak... csak fel... felzaklatta magát – idegességemben rám tört a szörnyű dadogás és épp csak nem haraptam rá a nyelvemre ahogy kiszenvedtem a szavakat. Mikor ránéztem a lány hófehér arcára rájöttem még egy baj van.
Oroszul szólaltam meg.
Agyam őrülten próbálta keresni az angol szavakat, de nem találtam. Pedig olyan egyszerűek voltak mégis a statikus zaj az agyamban egyre csak erősödött. Szipogva néztem June-ra újra, de az katatón állapotban harapta egyre vérző ajkát esetlenül odatartva a halomnyi szalvétát. Kristály fehér fogai vörösen fénylettek a rossz LED világításban. Nagyon hideg lett, hidegebb, mint kint. A világ rosszul fókuszált a szemem előtt és a pultos lány pacákra esett szét. Meg se tudtam volna mondani milyen színű a haja hiába bámultuk egymást várva mit lép a másik.
Nem bírtam tovább. Felkaptam a két könyvet az asztalról szinte vakon majd karon ragadtam June-t és jobb ötlet híján azt tettem, mint mindig. Menekülőre fogtam.
És futottunk ahogy az állatok futnak mikor kiönt a folyó, elemi félelemmel és a rejtekhely biztató gondolatával.

A mississippi fagyos szele csípte a szemem és az arcom. June a karjaimban reszketett Beatrice nevét suttogva önkívületében. Már sötétedett, de egyikünket se érdekelte. Kattintottam pár képet a folyóról mert June később talán szeretné majd látni. A lány egyelőre, mégis inkább a rusnya pulóverembe fúrta az arcát.
Minden egyes Beatrice-re kicsit jobban gyűlöltem magam, és amit tettem. Bár lett volna ott egy zongora, hogy elvonhassam a lány figyelmét, ahogy ő tette legutóbb. De nem ismertem egy dalt se. Szörnyű memóriámba csak kották és régi oroszországi emlékek fértek, semmi más.
Aztán Pandora iránt vágyakoztam, hogy bár ott lenne és mindentől óvó karjaival megvédene minket. Az élettől. A fájdalomtól. De leginkább a saját titkainktól.
Hogy meséljen nekünk tökbe szorult kislányokról és ollókról, amik megváltják az emberek életét.
Ezért dúdolni kezdtem.
Valami Chopin és Mozart keverékű vidám dallamot próbáltam kreálni és magam is meglepődtem milyen egyszerűen találom meg a dallamot, ami segít a túl pörgött szívemen. Talán mert igaz volt, talán mert olyan rég őriztem valahol a lelkemben, amit el akartam játszani June-nak zongorán, hogy most könnyen fűztem tovább.
June könnytől csillogó szemekkel pillantott fel rám ahogy állát megtámasztotta a kulcscsontomon. Az arca olyan közel volt, hogy éreztem a belőle áradó meleget.
- Még. Dúdolj még.
- Nincs jó hangom.
- Borzalmas hangod van. Mint a nagymamám kakadujának mikor nem adsz neki kekszet. De szép a dal. Tehetséges zenész vagy – a dicséret jól esett és halványan elmosolyodtam.
- Csak azért mondod ezt mert még nem kóstoltad a gyümölcskenyerem.
- Nem szeretem az édeset. Sós párti vagyok.
Hát ez volt az én szerencsém. Két lányt is szerettem, de egyik se szerette az édeset. De azért csak folytattam a dalt, de sehogy se találtam el a végét.
- Majd egyszer megírom neked az egészet – ígértem a többedik sikertelen dallamfoszlány után. Már tényleg besötétedett. A folyó mentén kirakott lámpák lidércfényekként mutatták hol is kell lennie a túlpartnak. Már ha hiszünk nekik. Lehet a gyanútlan emberekben akarják csak elhitetni van túloldal, ahova el lehet jutni. Valójában a világ végén is állhattunk akár. Ha hittem a szememnek. De én annál okosabb voltam, mert rá kellett jönnöm többször látok valótlant, mint valóst.
- Jó, és most mesélj arról a másik lányról. Aki jelel – June szemei olyan szeretettel csillogtak rám, hogy nehezen, de rávette magát – mert tudom, hogy van. És tudom, hogy lány.
- Inkább nő. Pandora. Valamivel régebb óta ismerem, mint téged.
- Oh, szóval őt csalod meg velem?
- Nem megcsalás éppen – az, hogy még itt a fagyhalál közelében is képes voltam megizzadni mindent elmondott a helyzetről – éppen csak. Nem tudom, fura. Furák vagytok!
- Mi? A női nem? Nem te vagy a fura, szellem fiú? Tudod, ha nem lennél olyan, mint egy kidobott kiskutya belefojtanálak a Mississippibe – June hangjában a durva szavak ellenére se volt semmi él. Inkább volt fáradt ahogy közelebb fészkelte magát a mellkasomhoz. Ügyetlenül átkaroltam békítő szándékkal.
- Megérdemelném. Csak... csak olyan. Nem tudom! – fakadtam ki, próbáltam kétségbeesetten megragadni a bennem kialakuló őrületet, de képtelen voltam – szerethetlek titeket egyszerre, de másképp? Pandorával csak Juraj vagyok az, aki épp abban a pillanatban él. Veled ebben a világban élek. Itt vagyok és mégis van múltam meg családom és emlékeim és.... – kezdtem kifogyni a szuszból.
- Annyira el vagy cseszve Juraj – sóhajtott June – és nem tudom, hogy képes vagyok-e végig melletted maradni annyira problémás vagy. Annyi titkod van mintha csak félig léteznél a jelenben. Mintha bármely pillanatban megfordulhatnék és te eltűnsz.
- Sajnálom – hajtottam le a fejem, mert nem akartam, hogy lássa a szánalmas képemet – sajnálom. Sajnálom, hogy ilyen vagyok, sajnálom úgy sajnálom. Ne menj el. Ne hagyj itt. Sajnálom.
- Csitt – csapott a fejemre finomat mielőtt belelovalhatnám magam – de közben mikor megismertelek arra gondoltam: Ez a fiú nem fog velem semmit se csinálni, ha én nem akarom. Biztonságban érzem magam veled. A testem keresi a tested, a szám a szád – érintette össze ajkainkat egy pillanatra – és akár a Nap a melegséged felolvaszt bennem valamit. Valamit, amit Beatrice halála megfagyasztott bennem most lassan nagyon lassan újra élni kezd.Ezért nem éneklek, mert akiért dalolhatnék elment. Eltaszítom magamtól azéletet, hogy vezekeljek. Minden Beatrice-ért van. Minden.

Így alakult hát, hogy June megtudta Pandora létezését.
Én pedig most megosztom veletek June titkát, pedig magammal kellett volna vinnem a sírba. De talán nem is számít. Mert valahol tudom a nektek írt szavak sose érnek el hozzátok, ahogy akkor se értek el mikor egymás mellett ültünk. És még fáj, most is fáj, de hát én már csak együtt élek ezzel a súlyos szívvel. Pandora volt szerelmeivel, June halott gyermekével, mind kézen fogva kört alkothatunk a tábortűz mellett és énekelhetünk míg a parázs az égbe száll.
De a mai nap arra is rádöbbentett a titkok okkal vannak lepecsételve. Így pedig Anya, végre nyugodtan alhatsz. Sose nyitom ki a szám. Ezt a titkot tényleg a sírba viszem, ezt a titkot nem hallja majd se June, se Pandora. Csak azt remélem egy nap boldog leszel. Nem úgy, mint régen inkább valahogy úgy, amit talán sose ismerhettél meg igazán. Anya, tőled örököltem ezt a nehéz szívet és tőled örököltem ezt a boldogtalanságot. Így mint ajándék közel tartom őket a szívemhez.
Egy pillanatig se tudnálak kevésbé szeretni titeket, mint ahány csillag van az univerzumban.
Talán ti sose lesztek boldogok, de minden nap Sergey boldogságára gondolok. Hogy valahol él és szeret, és viszont szeretik.
Hogy ő nem él ezzel a súlyos szívvel, mint mi.

Örökké szerető fiatok
Juraj

Sergey
Utoljára az első iskolai napomon sírtam. Akkor apám lekevert egy hatalmas pofont, hogy a mozgó tejfogam majdnem kiesett és azt mondta: „Most már iskolás vagy. Azok pedig nem sírnak."
Ott pedig elvágtak mindent. Nem sírtam többé. Nem mertem még a szobámban se, mintha a falakon át is láthatott volna az apám.
Most mégis hangosan zokogok mert már nem bírom. Valaki vessen véget ennek a fájdalomnak.
Halott csecsemők, a bátyám öngyilkossági kísérlete és Pandora darabokra zúzott szíve. Ez nem olyan volt, mint egy mese. Ezek az emberek éltek és megtapasztalták ezt a fájdalmat. Valahol most is emberek százai élik ezeket át és ez úgy nehezedett a lelkemre, mint egy sose ismert égető-sistergő borzalom. Megéri-e élni így? Megéri-e így felkelni minden nap?
És a bátyám még így is csak az én boldogságomra gondolt.
Igen! Szeretek és viszont szeretnek. Szeretlek téged, a szívem összes eddigi önző jégdarabkájával!
Te pedig úgy szeretsz, hogy nem is látod milyen szerethetetlen emberré váltam.
Olyan vagyok, mint apánk. Kegyetlen és rideg.
Sajnálom de bennem is ez a nehéz szív dobog.
- Ejnye, nye – Olga úgy lép oda hozzám, hogy észre se vettem a jelenlétét. Kezében hímzett öregasszonyos zsebkendő. Ronda zokogástól rázkódva veszem el.
- Kösz...önöm – hüppögőm arcomat a zsebkendőbe rejtve. Olga a levelekre tekint arca a szokott savanyú ábrázatába rándul.
- Gonyosz lenyelek – mormogja megveregetve vállam.
- Olvasták őket? – kérdem gyengén még és mindig érzem a torkomban az előkívánkozó zokogást. Olga válasz nélkül kisétál.
Végül is megértem, hogy nem akar részese lenni a közelgő családi drámának. Engem legrosszabb esetben egy rokonhoz dobnak és többé nem hallok róluk. Ami ezen a ponton nem is tudna zavarni. Ő viszont az állását veszítené el.

Oroszországi karácsony:
Az orosz naptárban először van Újév és utána karácsony (jan. 7). Ezért Újévkor jön náluk a Fagyapó (Gyed Moroz), aki hozza az ajándékokat unokája Hópelyhecske (Sznyegurocska) segítségével. A kilencvenes évekig tiltottak voltak a vallásos ünnepek szóval még csak szünnapnak se számított. Ma már egyre nagyobb népszerűségnek örvend és már piros betűs nap is mindkettő.

Orosz Újévi babonák:
Össze kell kötni az asztal lábait, hogy el ne vesszenek az állatok. Böjt nap a „karácsony" este, ahol tizenkét fogást készítenek, hogy az év tizenkét hónapján legyen mit enni. Ha Újév első napján az első vendég nő az rossz ómen mert akkor a háztartás nő tagjainak egészsége romlani fog.