Kedves Anya és Apa!
Szóval eljött a randink napja June-nal. Pandoráról semmi hír, de ma kaptam egy bátorító SMS-t Mike-tól. Egész éjjel fent voltam és már háromszor zuhanyoztam. Próbáltam ötleteket összeírni, hogy miről beszélgessünk, de azt hiszem egy olyan unalmas srácnak, mint én jobban jön a spontaneitás. Csak haladni az árral, bólogatni mindenre.
Az biztos, hogy elmondom neki én is az egyetemre járok. Vagy már csak múlt idő lenne? Valóban valaha visszamegyek még oda? Az emlékeket megpróbálom minél messzebb űzni a gondolataimból. Ezt a napot nem rontom el. Ez talán az egyetlen esélyem. Nem ronthatom el! June megérdemel egy rendes, jó randit!
A többit este megírom...

Egy órával hamarabb odaértem. Komolyan vettem June fenyegetését, hogy utál várakozni. Így inkább én tettem. Annyira komolyan vettem ezt a randit, hogy a szebbik, ritkán hordott bőrdzsekimet és egy kék sose használt inget vettem föl. Még egy éve vásároltam egy zongoraversenyre, de arra végül sose mentem el, így az ing száműzve lett a gardróbom aljába, mivel nem volt fekete. Egy kezemen meg tudtam volna számolni hány színes ruhadarabom volt. Zoknikat is beleértve.
A fennmaradt időt őrült elméletekkel és maratoni körcirkálással töltöttem. Igazán pihentető volt.
Mire June megérkezett már lesétálhattam volna New Orleans-ba. Tökéletesen időben érkezett, mint egy biztos óra.
A lány gyönyörű volt. Omlett sárga pulóvere világított szarvasbőr kabátja alatt és kiemelte vékony nyakát és kulcscsontját. Hirtelen megértettem miért pont a nyakat harapták meg a vámpírok.
June nyakában egy régies polaroid gép csüngött és ahogy közelebb ért hozzám a lány elsütött egy képet. Egy pillanatra megrezzentem a vakutól, majd értetlenül meredtem a lányra. A szemem előtt még foltok táncoltak a hirtelen fénytől. Ő csak rám villantott egy mosolyt egészen csintalant. Nem viselt sminket. Egy pillanatra kerestem a hegeket, de márványszobrokat idézően tökéletes volt. Egy pillanatra elfogott a kétségbeesés, hogy talán nincs is June-ban hiba. Akkor mihez kezdek?
A kép közben lassan előbukkant a gépből mintha csak egy sárkány nyújtotta volna ki a nyelvét. June kikapta és óvatosan megrázta párszor majd elmosolyodott.
-Valójában nem tesz jót a képnek... de nagyon menőn néz ki – azzal elengedte a gépet, hogy az tovább himbálódzón a nyakában.
- Szeretsz fényképezni? – kérdeztem, de a következő pillanatban már meg is bántam. Hogy lehet ilyen baromságot kérdeznie rögtön egy randi legelején?! Még szép, hogy szeret, minek lenne különben gépe?
- Hát, – karolt belém June míg másik kezével még mindig a képet tartotta – máskülönben hülyeség lenne egy fényképezőgépet magammal cipelni, nem gondolod?
- Bocsánat.
- Fölösleges – rázta meg fejét June – hova megyünk?
- Gondoltam kávézhatnánk. De ha inkább teás vagy... az is van ott szóval... vagyis te hova szeretnél menni? – teljesen belezavarodtam a már előre eltervezett mondatomba ahogy a lány törékeny teste hozzám simult. Pandorával ellentétben June magas és vékony volt, igazi tündérkisasszony, akinek a csontjai helyén liliomok nőttek. Próbáltam feltűnés nélkül megszagolni magam, hogy ugye nincs már most izzadság szagom.
- Oda megyünk, ahova eredetileg akartál. Amúgy kicsit sok dezodort használtál, de okés vagy – szagolt bele az ingembe a lány és ahogy az orra a mellkasomhoz ért majdnem elestem a saját lábamban. June mindent látott és bár Pandora se fogta magát vissza fizikálisan ez a lehengerlő magabiztosság még őt is lekörözte.
Közben a kép is lassan láthatóvá vált. June minden részletét betérképezte a tekintetével oly annyira, hogy kezdtem zavarba jönni. A kép enyhén szólva pocsék lett. Nem June hibájából, hanem mert én szerepeltem rajta és messze nem voltam a fotogén emberektől. Az arcomon furcsán félő grimasz látszott és idegesen kapkodó kezem elmosódott.
- Szörnyű – mondtam lehangoltan és már a nyelve hegyén volt a következő bocsánat mikor June meglegyintette az arcom a képpel.
- Hülye – forgatta szemeit a lány – nekem tetszik – vont vállat majd oldaltáskája apró zsebébe rejtette a lesifotót – vezess! - adta parancsba én pedig lelkesebben indultam meg.
Eddig egész rendben mentek a dolgok, lélegeztem fel.
Nem a Faustba vittem. A puszta gondolat is, hogy a két lány még ha időben eltolva is de egy helyen létezzen megrémisztett. Helyette a főtértől pár utcára lévő Sárga Szív nevű cukrászdába mentünk. Még az én szakértői véleményem szerint is kiváló süteményeik voltak.
A cukrászda maga csak egy apró helységből állt. Meleg barna lambériái fölött mézszínű festéssel. A plafonról sárgára festett parafaszívek csüngtek alá és June-nal összenevettünk mikor mindketten belegabalyodtunk magasságunk miatt. Ahogy leültünk egy fehér terítős asztalkához rájöttünk sehogy se férünk el a hosszú lábaink miatt, így végül féloldalasan voltunk kénytelenek ülni.
Még a giccses helyen is szinte vibrált June-ból az élet, ahogy kattintott pár képet. Leginkább rólam. Ha Pandora volt az óceán akkor June maga volt a vihar. Én pedig csak egy apró csónak.
- Minden randira viszel fényképező gépet? – kérdeztem miközben a menüt lapozgattam.
- Nem tudom, ez az első randim – mondta könnyedén June, de észre vettem, ahogy körbe kémlel van-e valaki a közelben- szeretném megörökíteni. Szeretek mindent megörökíteni.
- Tényleg ez az első randid? – kaptam fel a fejem – ideges vagy miatta?
- Aha – vont vállat nem is zavartatva magát a lány – nem szoktam idegeskedni. Lúzer dolognak tartom, mint a túlgondolást – majd a menüre bökött - Szerintem quiche-t és eper limonádét rendelek.
- Vagyis akkor még barátod se volt? – majd átfutottam a szemem ismét az étlapon – az eper limonádé itt borzalmas, porból készítik. De a quiche nagyon finom. Télen mondjuk több benne a hús és kevesebb féle zöldséget raknak bele. Én megőrizném azért a legtöbb zöldséget benne még télen is. Bár üzletvezetésileg érthető döntés – nem is értettem, hogy voltunk képesek egyszerre két dologról beszélni. Mostanság csak Pandorával beszélgettem, de akkor egyszerre szigorúan csak egy témáról különben a nő képtelen lett volna követni a beszélgetés fonalát. Bűntudatom volt, hogy ennyire élvezem a June-nal töltött idő minden másodpercét. Normális fiú voltam egy normális lánnyal egy randin. Sőt egy nagyon klassz lánnyal.
- Hmm – hümmögött párat June egyik göndör tincsével játszva – barátom volt pár, de igazán a klasszikusnak vett randevún, ahogy a nagykönyvben van megírva nem voltam még. Eléggé otthon vagy úgy tűnik a sütemények világában. Cukrásznak tanulsz?
- Nem... én – zavartan megvakartam a fejem – én is oda járok, ahova te... tudom szemétség volt, hogy... - szabadkoztam mikor a lány érdektelen arca belém fojtotta a szót. Hát nem mérges, hogy kicselezve rá vettem, hogy beszéljen egy egyetemi társával?
- Tudom. Mit gondolsz a mentás limonádéról? – majd még egyszer a menü elejére ugrott – szeretem a mentát...
- Tényleg? – majd letekintettem én is a menüre – a mentás szerintem jó? – kezdtem teljesen belezavarodni a beszélgetésbe. Annyira elszoktam az igazi ide-oda csapongó társalgásoktól, hogy most csak nehezen találtam vissza mit is akartam akár csak pár másodperce is mondani.
- Persze. Mivel ott voltál az előadáson és tudtad, hogy nem beszélek másokkal. Valójában azt hiszem jó pár hónapja te vagy az első a családomon kívül, akivel beszéltem, jó pár bolti eladó és kaja vásárláson kívül. De a lehető legminimálisabb mennyiségben – levágta a menüt az asztalra – akkor mentásat kérek.
- De miért nem beszélsz?
- Ezzel vezekelek. Ez az én saját személyre szabott Poklom. Egy nap majd újra beszélek majd mindenkivel. De most még nem. Amúgy te se jársz már be. Soha nem láttalak az iskolában – June hangjában a keserűség szinte belém mart. Gyerekesen csak arra tudtam gondolni, hogy fel akarom oldozni őt bármitől is van bűntudata. Így elmosolyodtam. Olyan szélesen, hogy fájt a szám.
- Akkor megyek és hozom, amit kértél – még mielőtt elfordulhattam volna June lőtt még egy képet.
- Micsoda tragikus hős – dünnyögte a lány mikor azt hitte már nem hallom.

Ezután megkönnyebbülésemre lazább témák következtek. June-nak ugyan éles nyelve volt és sokszor lehülyézett, de ezek az apró sértések nem fájtak mert tudtam a lány nem gondolja komolyan. June mesélt a bakelitlemezek iránti gyűjtőszenvedélyéről, és hogy ha teheti mindenhova viszi magával a fényképezőgépét már kilenc éves kora óta.
- Tulajdonképpen mit akarsz megörökíteni? – kérdeztem egy idő után és még egy púpozott kanállal tettem cukrot a teámba. A citrom érintetlenül hevert a tálcán.
- Semmit – felelte először a lány majd elgondolkodva oldalra döntötte a fejét és felkuncogott – vagy talán mindent.
Arra emlékeztettet a nevetése mint, mikor világosodás előtt indultam iskolába Oroszországban. Az erdőn át vezető úton hallgattam ahogy a madarak leverik a havat az ágakról. Édes tompa puffanásokkal értek földet maguk alá temetve a vacogó harangvirágokat. Gyönyörű volt és élesen más, mint Pandora élettel teli csaholása. Más de nem jobb. Pont annyira édes.
- Azt akarom majd csinálni, amit a nagyapám. Ő fényképész. Azt akarom, hogy mikor az unokáim – ennél a szónál félre pillantott majd úgy folytatta - ha azt kérdezik: Mit csinálták nagyika mikor fiatal voltál? Bumm! A képükbe dobok egy halom albumot. Remélhetőleg az enyémben kevesebb lesz a halott – az értetlen pillantásomra egészen gonoszul elmosolyosodott – a nagyapám hadi tudósító volt az algériai háborúban, legalábbis a kirobbanásakor. Aztán mikor túl forró lett a talaj lelépett és New Orleans-ba érve elvette a szintén szabadságért küzdő aktivista nagyanyámat, akit Rose Parks alatt küzdött. Egymásba szerettek és nagyon hamar megszületett az anyukám is majd a három másik testvére. Gyönyörű történet nem? – majd kattint még egy képet a döbbent arcomról – bizony, mondhatni szabadság folyik az ereimben. Mindent túlélünk. Túl éljük a háborút, az elnyomást, de még a hurrikánt is. Neked milyenek a nagyszüleid?
- Pékek. Csak... csak egyszerű pékek – éreztem ahogy egy izzadságcsepp végigszalad a hátamon. Utáltam ezt a témát. Utáltam a családomról beszélni. Még a Katarina hurrikánról is, mert ahelyett, hogy bármit tettem volna, a nagyszüleimmel rettegtem otthon abban reménykedve nem járunk úgy, mint New Orleans. De még a Hurrikán se találta meg ezt a várost, még ha hozzánk is eljutott a vele érkező eső és szél a károk elhanyagolhatóak voltak a nagyvároséhoz képest.
- De te orosz vagy nem? Nálatok aztán minden történt a huszadik században – húzta el száját elégedetlenül June – és te Oroszországban nőttél fel ugye? Hallatszik a beszédeden, hogy az angolt csak tanultad.
- Igen? Nem vagyok valami jó történelemből... - nehezen beszéltem a gombóctól a torkomban - meg hát mi nagyon a szibériai részen éltünk. Sokszor nem volt villany és befagytak a vízvezetékek. Volt egy tél mikor nem jártak hozzánk a vonatok se, mert tönkre mentek a sínek... szóval csak unalmas dolgok. Annyira nem volt ott semmi, hogy a szomszédos városba jártam zongora órákra. Már amikor a nagyapám kocsija nem robbant le a fagytól- a villa rémesen remegett a kezemben így az eperszem lepottyant róla. Egy pillanatra felsejlett előttem egy magas nő hosszú, hosszú fekete hajjal vörös szalaggal és még annál is vörösebb szemhéjjal és vörös szemekkel a könnyektől. A vonatablakból még átnyújtott nekem egy kottát. Vajon még megvan?
Csajkovszkij: A baba temetése.
Illet a nőhöz. Olyan volt, mint aki mindig búcsúzik, de sose érkezik meg. Egy örökké bolyongó lélek, mint én. Vagy Pandora. De talán még June is.
Mert minden gyönyörű mese az őseié volt. Ő még kereste a saját forradalmát ott, ahol hurikánná válhat.
- Értem – bólogatott June ezzel visszahozva az emlékeimből, arcán látszott az elégedetlenség – nem szeretsz ezekről beszélni ugye? Távoli vagy, nem is igazán élsz, ha úgy vesszük. Nem vagy köztünk igazán. Olyan vagy mintha már meghaltál volna– hangja elmélázó volt, de a szemei úgy villogtak, mint a mentőautó szirénái. Szinte hallottam is.
Akkor se ijedhettem volna meg jobban, ha egy mentőautó csapódik be a cukrászdába. Sőt. Csak fohászkodni tudtam, hogy jöjjön egy.
A havas oroszországi pályaudvar semmivé foszlott és már éreztem ahogy a meleg szél a ruhámba kap. Felnézek, és az ég olyan kék, mint talán évek óta sose volt.
Nyár van és olyan meleg, hogy éget mégis reszketek. Megbántam, amint ugrottam. A rettegéstől összeugrott a szívem és csak néztem és néztem az eget, a felhőket. Az egyiknek olyan arca volt, mint a csecsemő öcsémnek és bár nem sikítottam rájöttem, hogy ostoba vagyok.
A hideg víz az anyám ölelését juttatta eszembe és annyira is volt fojtogató, ahogy a víz utat talált az orromba és a számba. Aztán kibuktam a vízből és égő szemmel köhögve kimásztam a partra. Órákig feküdtem ott majd felszálltam a távolsági buszra és visszatértem ide. A nagyszüleim nem is vették talán észre a még mindig nedves ruháim. Vagy csak nem akarták szóvá tenni. Tapintatból vagy sajnálatból, hogy még ebben is kudarcot vallottam.
Nem bírtam. Hogy kérdezhette ezt meg, hát June nem ismeri Kékszakáll történetét?
Hirtelen gyűlölni tudtam volna őt. De nem tettem. Csak saját magamat hibáztathattam. Nem voltam képes szembe nézni önmagammal.
A szék hangosan csattant mögöttem, ahogy felpattantam. A pultos lány haragos tekintete még inkább megrémisztett.
Ki kell jutnom! Ha most azonnal nem tűnők el...
És rohantam. Kivágtam az ajtót fellöktem egy férfit, de csak rohantam és rohantam bár nem tudtam hova. Végig futottam a latyakos utcákon felverve a kutyákat, akik csaholása megrepesztette papírvékony koponyámat.
Ahogy megrántották a karom sikítani akarok, de az ajkaim összeszáradtak. June vékony olajágkarjai körbe öleltek a lüktető világot kizárva.
June-nak vanília illata volt, ami messze állt Pandora boszorkány fűszerességétől. Mint egy fekete lyukban a hangok eltűntek, ahogy a lány nyakába fúrtam a fejem. A hosszú ujjak belefutottak és eltévedtek a hajamban lúdbőrt hagyva maguk után.
June egy francia dalt kezdett énekelni. Amsterdam kikötőjéről és talán a tengerről és matrózokról.
Ki tudja?
Nem tudtam franciául, de abban a pillanatban még a nevem se lettem volna képes kinyögni. June úgy énekelt és ringatott, hogy szöveg nélkül is értettem mindent.
Láttam a síró-nevető matrózokat Amszterdam kikötőjében, éreztem a hajók ringását az éjszakai nyugodt tengeren, még a hal szaga is az orromba kúszott. June és én pedig kezén fogva kilépünk a kocsmából mögöttünk tovább mulatnak a neve nincs emberek. Halnak, élnek és mulatnak mindet ebben a kikötőben.
Szorosabban kulcsolja ujjait az enyémbe. A sötét éjben ezer helyről szól a dal. A kacagás és a sírás egybefullad mint a hullámok. Végig sietünk a sötét utakon csak mi ketten, és senki se lát minket. Az árnyékunk hosszú és torz. A hajónk ránk vár, ring a vízen hívogatóan Tudom végre szabadok leszünk. Szabad és itt lesz velem June.
June. June. June!
A hajót elkötöm míg a lány a kormányhoz lép. Erős markában engedelmesen fordul a kormány. Átkarolom a derekát és pillangó csókot nyomok a szájára. A szemem mégis visszasiklik a partra.
Pandora alakja már-már eltűnik a ködben, de ilyen messziről is érzem a nőt. A számban a keserű csokoládé szétolvad és felkavarja a gyomrom míg a nő sebei úgy villognak rám, mint megannyi tűzparázs. Pandora a vízbe veti magát és sikítani próbálok, de June megelőz. A lány reszketve keres menedéket a karjaimban ahogy a vízből félig kilógó női fejre mutat. Pandora maga lett az óceán és June is eltűnt a karjaimból. Szó szerint semmivé vált. Hiába kapok a lány hűlt helye után.
Ekkor pedig lecsap a vihar. A sikoltó szél és a tenger háborúba kezd én pedig csak az egyre kisebb csónakban vergődőm...
- Juraj! – June hangja olyan éles volt, mint a téli szélvihar – eltűntél – most először mutatott a hangja bármilyen gyengeséget. Édes szopránja metszővé vált, ahogy kétségbeesetten kapaszkodott belém, hogy visszahozzon.
- Félek – motyogtam majd lassan visszatért a tudatom – bocsánat – szakadtam ki a lány öleléséből és döbbenten néztem a lány utánam kapó kezeit. De biztos távolságban maradtam. A földet bámultam és csak el akart tűnni. Jobb volt mikor senki se látott. Mert az nem fájt így, akkor elfelejthettem néha milyen is vagyok.
- Nem volt jó randi, igaz? – nem kellett ránéznem, hogy tudjam June csalódottan lebiggyeszti pünkösdi rózsa ajkait. Csókolni valóan szomorú volt. Így azt is tettem, kiléptem az elmém sötét ködéből visszatértem a földre és felülkerekedtem önön gyávaságomon. Átszeltem a köztük lévő lépésnyi távolságot és összeérintettem az ajkainkat. A legintimebb csókom volt, amit valaha átéltem. Nem nyitottuk ki a szánkat. Tényleg csak a két ajak tökéletes összesimulása volt. De éreztem a méz és menta ízét és tudtam ez June saját maga. A melegsége a lánynak a benne dúló vihar a vékony testbe bújva. Végül elengedtem.
- Hülye – súgta a lány – hülye. Te hülye. Hülye – morgott, ráncolta a szemöldökét és tudtam, hogy egy egész kicsit az enyém lett.
- Te hülye, hülye Hamlet. Te hülye, hülye tragikus hős – megrázta a fejét és felkacagott.
- Darling – és vele együtt nevettem én is – azt a dalt. Szeretném, ha elmondanád mi az a dal!
- Nem érdemled meg, mert megrémisztettél – pördült ki June az ölelésemből és elindult visszafele amerről jöttünk. Utána futottam és egybefűztem ujjainkat, mint a látomásban.
Talán boldog voltam.
Nem tudtam, hogy ez volt-e az az érzés, amire eddig vártam. De még mindig láttam Pandora villogó szemeit, ahogy kiemelkedik az óceánból. A szívem a robbanás szélén állt.

Hazafele menet megkérdeztem June-t mi ez a mániája a tragikus hősökkel, mire ő a kezembe nyomta a Monte Cristo grófját mondván ő úgyis csak újra olvassa. A könyv megrettentően vastag és láttam már belőle a filmet. Kettőt is. De June kinevetett és azt mondta köze sincs hozzá, mert szörnyű adaptációk és amúgy is legyek hálás, hogy nem kapásból franciául adja oda. Így is képtelenségnek tartom, hogy emberek kétszáz oldalnál hosszabb könyveket olvassanak, ez meg ezer fölött van!
De talán tényleg el kéne olvasnom és nem csak azért, hogy June kedvére tegyek, hanem mert, ha jól emlékszem a főszereplő fickó a végén mindent a dupláján visszaszerez, amit régen elvettek tőle. Mondjuk, ha nekem adnának valamit vissza azok csakis ti legyetek!
Ma este szokásomhoz híven ledőltem az ágyamra egy kis zongorázás után. Bach egyik francia szvitjét játszottam, amit úgy szeretsz Anya, mert szerinted nagyon „nyugat európai", vagyis kifinomult. Én inkább a bájos jelzőt adnám nekik, de a te véleményed a lényeg.
Szóval már a ti emléketekre dőltem le, hogy mint minden este egy nyugodt kis fél órára magam elé képzeljelek titeket, hogy el ne felejtsem egy részletetek se.
Téged Apa ahogy karjaidba kapsz és erélyesen a zongoraszékre ejtesz majd visszavonulsz az asztalod mögé. Még hallom a hangod, ami úgy recseg, mint a szán amint friss havon csusszan. „Játssz! De valami rendeset!" És bár szemed már rég a diplomáciai leveleket futja a füled nagyon is figyel. Szóval előveszek egy Tchaikovsky-t.
Ekkor eszembe jutott a gyerekkori kotta, de nem akartam felkelni az ábránd képeimből. Megvár holnap a keresés.
Szóval játszok valamit. Valami rendeset, egy oroszt, mert Apa szerinted az a rendes és a te szavad szent. Bár gyerekként rajongtam Debussyért, mégis ritkán játszottam mert, te, Anya túl harsánynak és idegesítőnek gondoltad. És persze ekkor te is belépsz a képbe, karjaidban Sergey-jel. És én sikongva rohannék karjaidba, ha nem tudnám, hogy gyűlölőd, ha összeráncolom a ruhád. A parfümöd illata most is rátelepszik a szobára míg Apa rá nem gyújt egy szivarra.
Sergey már alszik, édesen. Olyan gyönyörű! Szeretném abbahagyni a játékot, hogy egy kicsit én is a kanapén üljek melletted Anya, és Sergey mellett, de tudom, hogy nem szabad és én tényleg csak a kedvedben akarok járni...
De most kivételesen nem áll meg itt az emlékezés. Ilyenkor minden este lassan ködbe vesztek és ennyi volt. Mint a pénzbedobós távcsöveknél itt is lejár az idő. De most a gyerekkorom moszkvai nappalijába még valaki belép. Magam is megijedek milyen jól emlékszem arra, hogy nézett ki Piotr. Vagyis a mélyen tisztelt . Igen, a nagyon mélyen tisztelt Rurik-dinasztia szegről-végről szakadt rokona. Persze nehéz lenne elfelejteni mert minden valamire való zenetörténeti könyvben ott a mása csak Franz Schubert néven. Mert Piotr tanár úr veszedelmesen hasonlított a még fiatal jóképű Schubertre. És itt megjegyezném rosszindulatúan, hogy ez volt a legnagyobb köze a zenéhez.
Mert Apa és Anya meg kell gyónjam nektek csapnivaló tanár volt, és én nem szóltam egy szót se mert rettegtem a hatalmas, vékony, de erős kezétől és undorodtam féloldalas mosolyától, amivel lenézett mindenkit. Leginkább engem.
Jurik, Jurko, Juro skandálta össze-vissza a nevem bárminemű becézését gúnyolódva. „Nem is vagy te olyan gyors!" csapott oda majd mikor sírni kezdtem gügyögve kedveskedve megráncigálta a hajam vagy a fülem...
De ez jellemépítő volt tudom! Nem kellett volna olyan rossz diáknak lennem és minden máshogy lett volna... Tudom jól, hogy ti mindig az én javamra döntöttetek!
Mindegy túl sok a múltból, és mikor ennyire túlcsordulnak az emlékek csak még jobban hiányoztok.
Azt hiszem most búcsúzom.

Örökké szerető fiatok
Juraj

Sergey
Meghökkentem. Tudtam, rettegtem tőle, de tudtam, hogy azon a napon a bátyám megpróbálta eldobni az életét. És miattam életben maradt.
A bátyám egy idióta. Egy kedves, de mérhetetlenül szerencsétlen ember. De mégis csak a testvérem így haragot is érzek. Még, hogy a mama és a papa valaha saját magukon kívül bárki javát nézték volna!
Hitetlenkedve gondolok vissza a padlásra, az elfeledett mocskos titkok temetőjére.
- Hát elhiszitek ti ezt?! – kérdezem a semmit hitetlenkedve a vodkától harapós szavakkal. De most már biztos vagyok benne a bátyám egy kezeletlen pszichológiai eset. Ezek a rémképek nem normálisak. Az se, hogy meg akarta ölni magát. De leginkább azt nem értem Varinkára arra a mocskos fattyúra, hogy tud ilyen kedvesen megemlékezni egy rohadt kottafüzet miatt. Mert én is emlékszem arra a nőre, bár hozzánk csak évekkel később jött el. Az a némber a nagyapánk félrelépésének a „gyümölcse". A katona éveiben igazán nem tudta féken tartani azt a bizonyos fegyverét és az elvetett mag egy szerb nőben kicsírázott miközben a mélyen tisztelt nagyapa a Szovjetunió zászlaja alatt állomásozott.
Csak a nő hamarosan elhunyt Varinkát meg elküldte a saját nagyszüleihez, akik, saját nyomorukban nem tudták felneveli a lányt. Így beadtak egy mesét az apjáról, aki csak rá vár a nagy Oroszországban. Így egy nap ez a Varinka megjelent az akkor még szintén épp csak tízen-pár éves mamánál és a szüleinél. Tönkretette az életüket.
A nagyszüleink nem váltak el. Az nem volt módi akkor. De a mama nem tudta elviselni Varinka látványát se.
Mert Varinka gyönyörű, ezt még nekem is el kell ismernem. Magas és hosszú fekete hajában a vörös szalaggal olyan, mint valami szláv ősistennő. Mintha menten folyót tudna fakasztani. De, ami legjobban fájt talán mamának, hogy Varinka tehetséges zenész volt. Pedig, ha valami akart lenni a mama az a zenész volt. De Varinka került végül a Dulova hárfa iskolába, amit a nagyapánk fizetett. Mamának pedig a saját erejéből kellett egyetemre járnia és végül így lett diplomata. Tudtommal Varinka sose házasodott meg, és bár nagyon akarta sose lett gyereke. Pedig még él bennem a kép ahogy sóváran tekint a műgonddal beállított családi képeinkre.
Ez a Piotr fickó is ismerős bár nem igen emlékszem rá. A mama leginkább azért fogadhatta fel mert a Dulova család tagja volt és ez is egy olyan dolog volt, amit versenynek élt meg a húgával szemben. Az pedig, hogy engem miért nem tanított rejtély. Hogy én egyáltalán miért nem tanultam zenélni az is.
Azt se tudom, hogy mit keresett Varinka a bátyámnál. Mert meg volt neki tiltva, hogy még egyszer felüsse a fejét, mint valami betegség, ami mérgezi az így is rohadt családunkat.

*A Juraj ügyeset, gyorsat jelent