Kedves Anya és Apa!

Biztos nagyon megleptelek titeket ezzel a levéllel. Mármint, most komolyan. Ki ír még levelet a 21. században? Azt hiszem, én...
Bocsánat, tényleg fura lehet nektek levelet kapni pont tőlem, de... szerettem volna felvenni veletek a kapcsolatot...
Sergey, hogy van?
Azt hiszem tényleg nagyon bizarr ez az egész... szóval gondoltam, jó lenne kapcsolatba lépni veletek. Persze elfoglaltak vagytok, meg minden, de néha hiányoztok. Vagyis nagyon. És mindig.
Ne gondoljátok, hogy hibáztatlak titeket! Választ sem várok. Komolyan. Csak jó lenne, ha elolvasnátok a leveleket, amiket írok, jó? Kérlek.
Már jó ideje gyűjtöm a bátorságot ehhez a levélhez, százszor elképzeltem már mit írok nektek majd.
Magamról, az életemről, a gondolataimról még talán rólatok is.
De végül azt hiszem, nincs ezekhez elég bátorságom.
Szóval mi lenne, ha csak leírnám nektek a napomat?
Mármint ma nagyon érdekes napom volt. Azt hiszem...
Kissé zavarban vagyok e miatt az egész levél-dolog miatt nézzétek el nekem, hisz sose voltam a szavak embere.
Szóval a mai napom....

Az életem olyan fordulatokat vett, amiknek végén kikerültem a társadalomból. Hogy ez mennyire volt magán száműzetés vagy igazi kitaszítás már nem emlékszem. Sose emlékezem, megtanultam elfedni jótékonyan mindazt, ami valaha történt velem. Ha becsukom a szemeimet nem látom a sebeket, ha nem hagyom, hogy elkalandozzanak a gondolataim sose kell felidéznem többet, mint ami ma reggel történt. Én élveztem ezt az aranyhal életet, amit ebben az apró városban való körözéssel töltöttem. Olyan messzi emlék volt már csak a zsongó élet, hogy vissza se próbáltam kerülni bele. Vagyis általában így volt.
Azért még nem adtam fel, annak ellenére se, hogy lassan fél éve nem is találkoztam össze igazán senkivel. Vagyis volt egy lány, aki érdekelt, de ne képzelje senki, hogy szerelemből.
Valami furcsa bajtársiasságot éreztem az idegennel szemben. Mert különcnek tűnt, pont, mint én. Rokonszenvezésemben képzeletbeli társalgásokat folytattam a lánnyal. Ugyanis minden hétfőn, kedden és pénteken együtt reggeliztünk tizenegykor egy kisebb kávézóban a városunk főterén. Valójában soha nem váltottunk egy szót sem, és legalább három asztal mindig elválasztott minket. A lánynak a hangját se hallottam soha. A pincér amint leült, azonnal hozta neki a kávéját és az apró szendvicsét, a lány pedig rögtön még akkor fizetett is, így elkerülve minden társalgást. Még csak telefonálni se telefonált soha senkivel. De én a hangtalanságát is szerettem. A képzeletemben a lány hangja dallamos volt, kissé magas és orrhangú, mint a franciáké. A fantáziatársalgásokban Dervushkanak hívtam nemes egyszerűséggel. Dervushka gyakran mesélt nekem arról, miket írogat minden találkozásunkkor a noteszába. Történetet ír, mert író akar lenni, bár most az egyetemen még orosz szakos, de jövőre átmegy a bölcsész szakra és rengeteg irodalmat fog tanulni. Mivel oroszt tanul, Dervushka folyékonyan beszéli azt, így végre kitudom magam igazán fejezni, ami több évnyi angol tanulás után se mindig sikerül. Mesélek neki az egyetemről, de nem sokat, Dervushka pedig megérti, hogy nehéz róla beszélnem, nem úgy, mint mások, és igazat is ad nekem, majd faviccekkel próbál felvidítani. Vannak belsős vicceink, kedvenc sorozataink és filmjeink meg természetesen rengeteg közös sztorink, amiken nosztalgiázhatunk.
Legjobb barátok ezek vagyunk mi. Dervushka meg én.
De miután a lány elmegy ráébredek, hogy már megint minden csak a fejemben történt, és soha nem váltottunk egy szót se, mire iszonyatosan magányos leszek.
Mostanság senki sincs, akivel igazán beszélgethetnék. A nagyszüleimet nem akarom még jobban leterhelni mikor így is olyan sokat dolgoznak, hogy müködjön a pékség.
Dervushka nem a legszebb lány, akit valaha láttam, éles vonásai vannak, mint egy rókának. De a szája szép, kicsi és telt a színe, mint a megérett cseresznyéé. Bár talán csak a rúzs miatt. Még nem láttam nélküle. A haját ő vágta, ebben biztos voltam. Fél éve „ismertem" a lányt, és az első hónapban még hosszú haja volt, majdnem a háta középéig ért. De egy nap megjelent rövid hajjal. Elöl túl hosszú volt, majdnem a válláig ért, hátul viszont olyan volt, mint a kacsa farka. Csak lófarokba fogta és levágta. Nagyon kócos és karamell színű volt. De az anyajegyeit szerettem legjobban. A jobb szeme alatt volt három: egy nagyobb, amit két kisebb fogott közre, a kedvencem pedig a kulcscsontja fölött lévő kettő volt, amik olyanok voltak, mint egy vámpírharapás. De még jó pár volt. A fülén, a mellén, a karjain. A bőre még őrizte a nyári barnaságát, még októberben is.
Ezzel szemben én túl magas vagyok, már-már egészségtelenül fehér, mint egy hulla, és csak feketét hordok, hogy eltűnjek a kémlelő tekintetek elől. A hajam nagymama legnagyobb felháborodására túl hosszú egy fiúnak. Legalábbis az ő elmondása szerint. Nem tudom akarok-e olyan lenni, mint a többi fiú.
A legjobb szándékkal is lehangolónak tűnők bárki szemében. És még vicces anyajegyeim sincsenek.

Ma kedd volt, vagyis találkozhattam Dervushkával. Mindig tizenegyre érkezett meg.
Otthon megreggeliztem, majd besegítettem a pékségben, végül uzsonnára befutottam a Faust kávézóba egy kávéra és croissanra. Persze ehettem volna otthon is, de nem akarok egyfolytában bezárva lenni. Elegem van már belőle.
Dervushka mindig kicsit később érkezett, mint én. A rekordkésése eddig fél óra volt. Épphogy csak felkelhetett ilyenkor, ugyanis örökké kissé álmosnak tűnt, még ha a fejemben jókedvűen is csevegtünk, a valóságban csak kedvetlenül lapozgatta mindig vele levő noteszát, és abba dolgozott. Egy órát maradt általában, majd már ment is.
A kávéját teljesen feketén itta, míg én tejjel és három kockacukorral. Én egy édesszájú fiú vagyok, Dervushka pedig egy keserű szájízű lány.
Ma Dervushka idegesnek is tűnt a szokott nyúzottság mellett. Többször is a karórájára nézett. Talán vár valakit, gondoltam ijedten. Ha valaha is látnám valakivel a lányt, minden ábrándom összetörne róla. Eddig bele se gondoltam, mennyire rokonszenveztem a gondolattal, hogy Dervushka a való életben pont olyan elveszett és magányos, mint én. Nem rosszindulatból, csak jól esett volna valaki, akivel egy csónakban evezhetek. Látni bárkivel megeshet az, ami velem. De nem látszott úgy, hogy bárki felbukkanna, így lassan megnyugodtam, és elmerültem képzeletbeli beszélgetésünkben.
Dervushka egy beadandó miatt volt ideges. Ugyan ez volt az utolsó féléve ezen a szakon attól még jól akart teljesíteni. Próbáltam megnyugtatni, hogy sikerülni fog neki, és mikor mindenből átmegy, majd elmegyünk ünnepelni. Mondjuk egy steakbárba vagy valami hasonló helyre, ahova az ember a barátaival megy. Már nem igazán emlékeszem az ilyenekre. Dervushka pedig megnyugodott, és elmesélte a legutóbb hallott szörnyű viccét. Csak úgy tudtam elképzelni, mint aki imádja a favicceket.
Meglepődtem mikor felpattant az asztalától, és felkapva táskáját, kezében a noteszával elindult kifelé. Alig maradt fél órát. A szendvicse pár harapástól eltekintve érintetlenül maradt a tányérján. A kezeim, amik eddig önállóan zenét komponáltak halkan dobolva a fém asztallapon, most megmerevedtek, ahogy megpillantottam egy papírfecnit az asztal alatt. Csakis az övé lehetett. Lehet, hogy fontos, futott át az agyamon, aztán rögtön hárítottam is, biztos üres vagy lényegtelen. Talán csak egy bevásárlólista. De mégis itt volt a tökéletes alkalom tényleg megismerjem őt. A barátjává válni. Egy igazi beszélgetés kettőnk között, amiben végre meghallom az igazi hangját. De a pesszimizmusom azonnal mást súgott a fülembe azt mondta kinevetne, ha hozzá szólnék, vagy csak bizarrnak találna, vagy perverznek. Valójában talán kicsit se hasonlít arra a Dervushkára, akinek elképzeltem. Sőt, valójában Ruth a neve. Az borzalmas lenne. Utáltam ezt a nevet.
De mégis mire észbe kaptam, már fel is vettem a papírlapot. Kék régimódi írólap volt félbehajtva. Ahogy kinyitotta, egy mesefigurát pillantottam meg rajta. Tágra nyílt szemekkel bámult vissza rám a fekete borsószemű tollrajz-hercegnő. Koronával, díszes ruhában épp csak felvázolva, mintha csak egy animációs stúdió karaktervázlata lett volna. A következő Disney hercegnő. Eddig eszembe se jutott, hogy a lány valójában talán egész végig rajzolt a noteszbe. A képzeletbeli Dervushka borzalmasan rajzolt.
Gyorsan ledobtam a pénzt az asztalomra, majd már futottam is a lány után.
Nem volt nehéz kiszúrni az utcán. Tizenegykor a legtöbben épp dolgoztak, és ma a lány vörös lenge kabátot és fekete-fehér csíkos harisnyát vett fel, ami könnyen kiszúrhatóvá tette. Dervushka épp ráfordult volna a sarokra mikor észrevettem.
Úgy sprinteltem, mint ahogy talán még a testnevelés órákon se tettem soha. Nem vagyok jó a sportokban, én mindig is a zenész gyerek voltam vékony tagokkal és könnyen hajló ujjakkal. De most úgy rohantam, ahogy csak a lábam bírta. A sarkon befordulva, kinyújtva hosszú ágszerű karom elkaptam a lány vállát.
Aztán már csak azt érzékeltem, hogy a fejemet oldalt eltalálja valami súlyos, és elveszítve egyensúlyom nekitántorodtam a falnak. Fájdalmasan felszisszenek, a megtámadott pontot tapogatva, miközben lecsúszok a fal tövébe. Inkább csak reflexből, hogy védjem magam mintsem a fájdalomból. Felpillantva megláttam a fölém tornyosuló lányt.
Kicsit se tűnt kedvesnek.
- Azt hiszed hagyom, hogy kirabolj te szarházi? – sziszegte rémisztő fúriaként – most menekülj amíg elengedlek!
A hangja egyáltalán nem hasonlított a képzeletbeli Dervushkaéra. Mély volt, és furcsán ejtette a hangokat. Olyan volt, mint ahogy a kövek a vízbe hullanak. Ijedten előre nyújtottam neki a lapot a fejem rázva, jelezve, hogy nem akartam kirabolni. A támadásra pedig végképp nem számítottam. Ennél idillikusabbnak képzeltem az első igazi beszélgetésünket. A lány bizalmatlanul kikapta a kezemből a kék lapot, majd mikor felismerte, rögtön megváltozott az arckifejezése. Először meghökkent, majd hitetlenkedve pillantott vissza rám. Jéghideg szemei felolvadni látszottak.
- A... a kávézóban hagytad – böktem ki végül nehezen. Olyan régen beszéltem idegenekkel, hogy furcsán zavarosnak és képzetlennek éreztem a hangom. Mintha egy elkopott zenedobozt akarnék újra működésre bírni. A felismeréstől kedvesebb lett a lány arca, már nem tűnt úgy, hogy bármelyik percben megharaphat.
- Bocsánat – túrt bele hajába zavartan a lapra nézve – tényleg azt hittem, hogy kirabolsz. Nem ez lett volna az első eset, de valójában megmentettél –rántotta meg szája végét mosoly gyanánt, amitől úgy nézett ki, mint egy barátságos farkas. Egy barátságos farkas, aki az előbb még kész lett volna felfalni és leszarházizott. Már sehol se volt az álom-Dervushkám.
- Ugyan – legyintettem lehajtott fejjel, ahogy éreztem, hogy elönti arcom a zavar melegsége – csak láttam, hogy leesett és gondoltam, fontos... meg hát én se örülnék, ha elhagynék valamit, és... - fecsegtem össze-vissza.
- Áh... tudnál rám nézni, mikor beszélsz? – kérdezte a lány hirtelen. Az értetlen pillantásom láttán megvonta vállát.
- Tudod, siket vagyok – mondta mintha semmiség lett volna – szájról olvasok... szóval érted. Látnom kell a szádat, hogy értselek. Hacsak nem tudod a jelnyelvet. De gondolom, nem tudod. Soha senki se tudja –kalandozott el beszéd közben, de csak nehezen jutottak el hozzám szavai a sokktól. Siket. Az álom Dervushkával rendszeresen mentünk koncertekre és moziba, míg az igazi még csak a hangom se hallotta.

Így történt hát első találkozásom az igazi Dervushkával. A valódi neve Pandora Ivyes, és egy szót se hall. Semmit.
Tudom, elég sok kérdésetek lehet ahogy így belevágtam az egészbe. Már, ha végigolvastátok. De ne aggódjatok. Szép lassan ugyan, de szeretnék nektek elmesélni mindent úgy, ahogy történik velem. Nem tudom még, hogy hova vezet ez az egész. Lehet, soha többé nem beszélek majd Pandorával, de végül az a bátorság, amivel őt megszólítottam -bár végül is ő ebből szigorúan véve semmit se hallott- adott ahhoz is elég bátorságot, hogy megírjam nektek ezt a levelet és a következőket. Ha nem is találkozom már sohase vele, szeretném mégis megköszönni neki. Bár ki tudja, mi lesz velem?
Ha nem is reménykedem, de boldogan fogom várni a leveleteket. Kérlek, írjatok Sergeyről is, feltétlenül. Hiányoztok.

Örökké szerető fiatok
Juraj

Dervushka - lány (orosz)