A griffendéles diákok szemében másnapra közellenségek lettünk. Elvesztettünk oly sok pontot, és ezzel az előnyünket is. Nem csak a Griffendél, a Hugrabug és a Hollóhát is haragudott ránk, hisz ők is örültek volna, ha idén végre megverjük a Mardekárt. Az ezutáni napok, hetek nehezek voltak mindannyiunknak. Megaláztak, kinevettek, mutogattak ránk és kibeszéltek a folyosón. Elhatároztuk, hogy nem avatkozunk többé a dolgokba, és csakis a saját bajainkkal foglalkozunk, amik akkor épp a közelgő vizsgák voltak. Éjt nappallá téve tanultunk. Magoltuk az átkokat, bájitalrecepteket, varázsigéket, igyekeztünk megjegyezni a varázslástörténelem fontosabb évszámait. Így ment ez a vizsgák előtti utolsó hétig.

Egyik délután épp Hermione és Ron társaságában tanultam asztronómiát, amikor Harry berohant. Valami olyasmiről hadovált, hogy Piton megint megfenyegette Mógust

- Szóval sikerült neki. - Mondta Ron.

- Ha kiszedte Mógusból a feketemágia-ellenes varázslat ellenszerét...

- Akkor is ott van még Bolyhoska. - Vágott Harry szavába Hermione.

- Lehet, hogy vele Hagrid segítsége nélkül is elboldogul. - Ráncolta a homlokát Ron, és a polcokon sorakozó kötetekre pillantott. - Biztosan van itt olyan könyv, amelyikben benne van, hogy hogyan kell elbánni egy háromfejű kutyával. Mit csináljunk, Harry?

- Szólunk Dumbledore-nak. – Válaszolt Harry helyett Hermione. - Már réges-rég ezt kellett volna tennünk. Ha megint a saját szakállunkra nyomozunk, biztos, hogy búcsút mondhatunk az iskolának.

- De hát nincsenek bizonyítékaink! - Tárta szét a karját Harry. – Mógusra nem számíthatunk. Mindenki tudja, hogy utáljuk Pitont. Dumbledore azt fogja gondolni, hogy csak be akarjuk feketíteni. Frics akkor se segítene nekünk, ha az élete múlna rajta, hiszen jóban van Pitonnal, és minél több diákot dobnak ki a Roxfortból, neki annál jobb.

- Azt se felejtsétek el, hogy se a kőről, se Bolyhoskáról nem szabadna tudnunk. Órákig magyarázkodhatnánk. – Mondtam.

Végül Ron lezárta a beszélgetést, méghozzá azzal, hogy csak még nagyobb galibát okozunk, így mind lemondtunk a további nyomozásról. Másnap reggel a baglyok üzenetet hoztak Harrynek, Hermionének, Neville-nek és nekem is. Mind a négy levélben ez állt:

Büntetését ma éjjel tizenegykor kapja meg. Frics úr a bejárati csarnokban várja magukat. McGalagony prof.

Meg is feledkeztem a büntetésről, amit azóta még nem teljesítettünk. Mind megérdemeltnek tartottuk a büntetést. Ahogy a levél írta, tizenegykor a bejárati csarnokban voltunk, ahol Frics már várt ránk, oldalán Malfoyjal. Hát persze... Hisz ő is kapott aznap büntetést. Frics morogva hívott magával minket, és az udvaron keresztül vezetett.

- Legközelebb majd kétszer is meggondoljátok, mielőtt megszegitek a házirendet. Úgy bizony... A kemény munka a legjobb tanítómester. Bár, a régi, jól bevált módszerek még hatásosabbak. Az lenne az igazi, ha a csuklótoknál fogva fellógatnának titeket néhány napra. A láncok még megvannak, mindig megolajozom őket, hátha egyszer szükség lesz rájuk. Na, mozgás, és ne törjétek szökésen a fejeteket, mert nagyon ráfizettek!

A hold fényesen világított, de az átvonuló felhők árnyékba vonták a kis csapatot. Hamarosan megláttuk Hagrid kunyhóját, és a világló ablakait. Mind megrökönyödtünk, amikor felhangzott: a tiltott rengetegbe készülünk. A rengetegbe? De hát az tiltott? Neville rémülete nőttön nőtt, és Malfoy bátorsága is megremegett. Frics folyamatos ijesztgetése csak rontott a helyzetünkön, Hermione is felvett egy kétségbeesett arcot, és Harry sem volt olyan magabiztos. Mindemellett persze én is vártam már hogy véget érjen az éjszaka, mégis jobban tartottam a szőke fiútól, mint bármilyen vérfarkastól, ami odakint kószált. Hagrid hamar elzavarta a rosszindulatú gondnokot, aki morcogva, de alattomos mosollyal távozott.

- Az erdőbe én nem megyek! - Jelentette ki Malfoy. Bár titkon egyet értettünk vele, láttam Harry arcán is, hogy a kellemetlen társunk rémülete valamennyire kárpótolta az estét.

- De bizony, ha Roxfortos diák akarsz maradni! Rosszat tettél, és most megfizetsz érte.

- Azt hittem, százszor le kell írnunk valamit, vagy ilyesmi. Ha apám tudná, hogy mire kényszerítenek...

- Akkor elmondaná neked, hogy mennek itt a dolgok. Méghogy írogatni! Mi a ménkűnek? Vagy csinálsz valami hasznosat, vagy fel is út, le is út! Azt hiszed, apád jobban örülne, ha kicsapnának? Akkor eredj vissza a kastélyba, és már szedheted is a sátorfádat! Indulj! - Malfoy arcán látszott, hogy az óriás sarokba szorította, és lesütötte a szemét. - Erről ennyit. És most nyissátok ki jól a fületeket, mert veszélyes dologra készülünk, és nem akarom, hogy bajotok essen.

Hagrid az erdő szélére vezetett minket. Ott megállt, magasra emelte a lámpáját, és a fák sűrűjébe vesző kanyargós, szűk ösvényre mutatott.

- Látjátok azt a fénylő micsodát a földön? Az egy unikornis vére. Azt jelenti, hogy valahol az erdőben van egy súlyosan sebesült egyszarvú. Egy héten belül már másodszor fordul ez elő. Múlt szerdán is találtam egy elhullott példányt. Az a dolgunk, hogy megkeressük a szerencsétlen párát, és véget vessünk a szenvedésének.

- Mi lesz, ha nem mi találjuk meg az egyszarvút, hanem minket talál meg az a valami, ami megsebesítette? – Nyafogott Malfoy remegő hangon.

- Nincs az erdőnek olyan lakója, aki bánthatna titeket, ha velem vagy Agyarral maradtok. És soha ne térjetek le az ösvényről. Most pedig két csapatra oszlunk, és követjük a nyomokat mindkét irányba.

- Én Agyarral megyek! - Jelentette ki Malfoy.

- Rendben. - Bólintott Hagrid. - De figyelmeztetlek, hogy Agyar gyáva, mint a nyúl. Akkor hát Harry, Hermione, Neville és én leszünk az egyik csapat, Draco, Bridgette és a kutya pedig a másik. Aki megtalálja az egyszarvút, zöld szikrákkal jelez a többieknek. Aki pedig bajba kerül, piros szikrákkal hívhat segítséget. Próbáljuk ki. – Mind elővettük a pálcáinkat, és egy-egy zöld, majd piros szikra szabadon engedése után, Hagrid a kezembe nyomott egy lámpást. - Legyetek óvatosak. Indulás!

Egy ideig együtt haladtunk, de néhány száz méterrel odébb az ösvény kétfelé ágazott. Jobb felé vettem az irányt két társammal, és miután egy utolsó kétségbeesett pillantást váltottam Harryvel, eltűntek a látóteremből. Sötét volt, és néma csönd, épp csak a talpunk alatt zörrent meg néha az avar. Az ezüstös vértócsák egyértelmű utat mutattak az erdő belseje felé. Bár a félelem eluralkodott rajtam, amikor rápillantottam a rémült Dracora, aki a lehető legtávolabb állt tőlem, mégis elég közel, hogy ha bári megtámad, engem lökhessen elé, rájöttem, hogy most bátrabbnak kell lennem nála. És elvégre griffendéles vagyok, nem lehet olyan nehéz erőt venni magamon. Agyar kettőnk között tartotta a tempót, mégis az én lábamhoz közelebb bandukolt. Egyszer csak felnézett, és kiöltötte a nyelvét, mire vettem a lapot: Ő is azt üzeni, hogy nem kell félnem. És ebben a meggyőződésben nagy segítségemre volt Malfoy híres vagányságának teljes hiánya.

- Ezt nem hiszem el! – Szólalt fel egyszer csak Draco. – Ezt hogy engedhetik meg maguknak? Hisz csak elsősök vagyunk, egy hetedévest sem lenne szabad a rengetegbe engedni, nem hogy minket odaküldeni! Ha apám ezt meghallja...!

- Fejezd már be a hisztit! – A kirohanásom hirtelen érte Dracot, és meg is szakította a mondanivalóját, de természetesen folytatta.

- Nem hisztizek. Én csak...

- Dehogynem hisztizel! Mozog a szád, beszélsz, és panaszkodsz valamiről, mint egy kislány, ezt hívják hisztizésnek. Fejezd be, mert tele van veled a hócipőm!

- Senki sem kérdezte a véleményed, fattyú.

- A tiedet sem, apuci kicsi fia. Senkit sem érdekel, hogy miért hiszed magad jobbnak másoknál, egy ijedős kis nyomi vagy, aki csak az apja sikerét tudja felmutatni. Pedig képzeld, semmi közöd ahhoz, hogy apád gazdag, tegyél le valamit az asztalra és majd akkor mondd a magadét.

- Ne beszélj így velem, fattyú!

- Különben mi lesz? Rám küldöd apucit?

- Alábecsülsz, Wood!

- Inkább te becsülöd magad túl.

Sokáig sétáltunk még egymás mellett síri csöndben a nyomokat követve. Draco mögöttem jött, én pedig nem is próbáltam leplezni mennyire büszke voltam magamra, hogy vissza tudtam vágni, Ő pedig nem tudta leplezni, hogy hamarosan maga alá csinál. Hamarosan az ezüst nyomok elhagyták a szűk ösvényt, de a világító foltok még tisztán kiszűrődtek a fák közül. A vértócsák nem az ösvényen folytatódtak.

- Oké, vége, a nyom véget ért menjünk vissza. – Mondta Malfoy, de átgondolatlan ötlet eredményeképpen ennek az ellenkezőjét tettem, és átugorva egy nagyobb gyökeret az erdő sűrűjébe vetettem magam. – Mit művelsz?

- Hagrid azt mondta kövessük a nyomokat. A nyomok erre mennek tovább.

- Hagrid azt is mondta, hogy maradjunk az ösvényen, és az ott nem az ösvény.

Nem válaszoltam, Agyarral a nyomomban tovább haladtam a nyomok után, kezemben közel-távol az egyetlen fényforrással. Ahogy a lámpás meleg fénye távolodott Malfoytól, rájött, hogy mégsem olyan jó ötlet a sötétben egyedül maradni a kutya nélkül, így átugrotta a gyökeret, amit én is korábban, és utánam eredt.

- Őrült vagy!

- Nahát! Mr. apuci fiának még is van némi vér a pucájában?

- Nem hagyhatok egyedül egy lányt. Aztán ha a bolondságod miatt bajod esik, még engem büntetnek meg, amiért nem védtelek meg.

- Oh, de aranyos, te szándékozol megvédeni?

- Ne hidd, hogy akármi oka lenne, csak teljesítem kötelességemet férfiként. – Önkéntelenül is kacagni kezdtem, mire szinte éreztem Malfoy szúrós tekintetét a tarkómon.

- És ha eltévedünk?

- Nyugi már, a nyomok itt vannak, ha követjük őket, visszafelé is tudjuk majd őket követni.

Minél beljebb hatoltunk a sötét erdőben, én annál nyugodtabb, Draco pedig annál rémültebb volt. A visszavágás annyi önbizalmat adott, hogy észre se vettem magam előtt a fogyadozó nyomokat, csak amikor már véget értek. Megtorpantam az utolsó nagy tócsa előtt, de sehol sem láttam az állatot.

- Gratulálok, az egyszarvú nincs itt, mehetünk már?

Szó nélkül megfordultam, hogy kövessem a nyomokat visszafelé, de a visszajutásunkat biztosító ezüst foltok eltűntek.

- Tudtam, hogy őrült vagy! Látod mit csináltál? Most eltévedtünk, és nem fogunk visszatalálni! Ez a te hibád.

- Malfoy, egy ijedős kislány vagy. Agyar tudja az utat visszafelé, vadászkutya, kitűnő a szaglása. Ő visszavezet. Agyar? – Mintha ez lett volna a végszava, Agyar eltűnt a szemünk elől, amint keresni kezdtük. Egyedül maradtunk a sötét erdőben, épp csak a gyenge gyertya fénye maradt velünk, és már én is kezdtem belátni, rossz döntést hoztam.

- Lehet, hogy én félek, de te pedig megbolondultál! Veszélybe sodrod az életem!

Hirtelen valami zaj kezdett hangosodni a hátunk mögött. Majd átterjedt a jobb oldalunkra, majd balra. Körbe-körbe kerülgetett a zaj. Előkaptam a pálcámat és a magasba emeltem, már szórtam volna a piros szikrákat, amikor egy nagyobb erő hatására a pálca elhagyta a kezem. Malfoy szinte felsikoltott, én pedig hátat fordítottam, és a szívinfarktus közelébe kerültem a látványtól. Előttem egy hatalmas teremtmény állt, legalább akkora, mint Hagrid. Először azt hittem ló, de ahogy a tekintetem felfelé vándorolt, egy emberi csípőt véltem felfedezni, amit egy izmos has követett egy szőrös mellkasig, s a férfihez hasonló felsőtest egy borostás fejbe torkollott. Egyenes orra volt, egy jókora sebhellyel a közepén. Keskeny ajka bizalmatlan mosolyra húzódott, sötétbarna szemében pedig nem épp kedves szándék jelei csillantak meg. A haja kócosan borult a vállára, és pár tincs a szemébe is jutott. Rémisztő látvány volt, meghátráltam, és a fenekemre is estem, a lámpás pedig kialudt, ahogy elejtettem. Eluralkodott a sötétség, a támadóm arca pedig még ijesztőbb volt, ahogy a holdfény árnyékot von rá. A kezében ott szorongatta a pálcámat, és négy lábával lassan közelebb lépkedett.

- Nahát, mit keres két kis roxfortos idekint ilyen későn? – Kérdezte sejtelmesen.

- Kentaur... - Jegyezte meg Draco, és elővette a pálcáját, de egy másik teremtmény hátulról elkapta, a karjánál fogva felemelte, és elvette az ő pálcáját is. A második kentaur sokkal fiatalabbnak nézett ki, nem volt szőr az arcán és a haja is rövidebbre volt nyírva.

- Mondd, Artolos, szerinted hanyadikos kis lárvák ezek? – Kérdezte a borostás Kentaur.

- Nem tudom, Therothius, de nem tűnnek túl nagynak.

- Nem is baj...

A Therothius nevű borostás kentaur értem akart nyúlni, de nem engedtem, arrébb ugrottam, felkaptam egy követ a földről és Atrolos szemére céloztam. Bár a kentaurt csak a homlokán találtam el, épp elég volt, hogy elengedje Dracot.

- Futás!

Naiv gondolat volt, hogy le tudunk e győzni egy kentaurt lábon, de mindent beleadva úgy futottunk, mint még soha. Eltűntek mögülünk az üldözők, egy pillanatra meg is nyugodtunk, de amikor visszapillantottam aga elé, ott állt a borostás Therothius. A kentaur hirtelen megtorpant, én pedig már nem tudtam eléggé lelassítani, és elhúztam mellette, de nem figyeltem fel a lény kezében szorongatott pengére, ami apró, mégis fájdalmas sebet ejtett a bal karomon. A hirtelen fájdalom hatására felkiáltottam egy kicsit, és ismét a földön kötöttem ki, majd Draco is elesett.

- Igazán megtaníthatnánk ezeket a kis varázslókat, hogy mi a dörgés errefelé.

- Ez a mi területünk. Mit gondolsz, mi lehetne a megfelelő lecke?

- Therothius! - Mögülünk egy idegen hang harsant fel. Néhány patadöbbenés után láttuk meg a hanghoz tartozó arcot. A harmadik kentaur sokkal jóképűbb volt a másik kettőnél, kék szeme volt, és szép arccsontja. – Hagyd őket békén!

- Ne már Artemis, ne légy ilyen ünneprontó!

- Ismered a szabályt. Hogy Artolos egy szamár, azt tudjuk, de legalább te lehetnél annyira értelmes, hogy ne pont Hagrid járőre alatt támadj meg két diákot! – A borostás kentaur néma maradt, szúrós tekintettel nézett Artemisre, aki kinyújtotta a kezét. – Kérem a pálcákat. – Artolos feltűnően félt tőle, átnyújtotta mindkét pálcát rémült tekintettel. – Kotródjatok, mielőtt elmondom Dontosnak, hogy két tanonc engedély nélkül járkál a vadász mezőkön, és roxfortosakat terrorizálnak! – A két kentaur eliszkolt, Artemis pedig felénk fordult. – Bocsátsatok meg a társaim nevében. – Mondta, és felsegített. – Mit kerestek itt?

- Büntető munkán vagyunk Hagriddal.

- És ő hol van?

- Három másik tásunkkal ment egy másik irányba.

- Akkor ti gondolom Agyarral voltatok.

- Igen, de eltűnt. Biztos szagot fogott.

- Vagy inkább eliszkolt. Gyertek. Ellátom a sebed és visszaviszlek Hagrid kunyhójához.

Artemis a kezét nyújtotta, és felsegített a hátára engem, majd Dracot is, és vágtába kezdett. Nem kellett sok, és le is lassított. Egy kör alakú tábornál álltunk meg. Egy hatalmas fatörzs odaúja előtt kövekből és fából épített fal állt, középen egy tűzrakó hellyel. Artemis átugrotta a falát, majd lehuppantunk a hátáról. A tűz mellett volt egy farönk, azon foglaltunk helyet. A kentaur az odúba lépett, kényelmesebben mozgott, mint hittük volna, és egy fiolával tért vissza.

- Therothius mérgezett pengét használ. Csak elkábulsz tőle, de pont elég hogy bármilyen lény fölé kerekedhessen. – Artemis intett, hogy vegyem le a taláromat, és tűrjem fel a pulóverem ujját. A fiola tartalmát a taromra öntötte, a csípős érzéstől felszisszentem. Végül egy nagy levéllel fedte be a sebet, és egy indával rögzítette. – A levél hűsít. Hogy hívnak?

- Bridgette. Ő pedig...

- Draco Malfoy. – Vágott a szavamba a szőke fiú.

- Griffendél és Mardekár. Szép párosítás. Miért vagytok büntetésen?

- Hosszú történet. – Nem tudtam folytatni a mondanivalómat, hirtelen elkezdett fájni a csuklóm a kötés alatt, ami kiáltásra kényszerített. – Ah!

Egy kép suhant át a fejemen. De nem a valóságban történt, nem is a képzeletemben. Sokkal inkább mintha egy másik testben lennék. Ha egy pillanatra eltűntem volna onnan ahol voltam. Láttam az elhullt unikornist, és fölötte egy fekete csuklyás embert, aki csinált valamit az állattal. Utána elsötétült minden. Érzékeltem a külvilágot. A hűs szellőt, az izmaim elgyengülését, a szúrós talajt, amihez minden porcikám hozzá paszírozódott, Draco kétségbeesett nyöszörgését, és Artemis erős karjának érintését, ahogy felemel a földről, de minden fekete volt. Halálfélelem fogott el, mintha épp megölnének, majd minden visszatért a normálisba.

- Mi a baj? Mi van a kötés alatt?

- Semmi... - Mondtam keservesen, de a kentaur a kötésért nyúlt, és lebontotta mielőtt elhúztam volna a kezem.

- Ez... Ez az, amire gondolok? – Kérdezte Artemis ledöbbenve.

- Mi az? – Nyújtózkodott a háttérben Draco, de nem engedtem, hogy lássa a sebhelyem.

- Te vagy a lány, akit a kék szellem megígért.

- Ki?

- Az égből jött a kék szarvas, a csillagokkal üzente, meg hogy eljössz. Évek óta várjuk. Mi kentaurok értünk a csillagokhoz, mi fejtettük meg elsőnek. A prófécia mit az emberek ismernek nem teljes.

Nem tudtam miről beszél Artemis, egy pillanatra összezavarodtam, de csak a kezembe fúródó fájdalmat éreztem, ami olya hirtelen ért véget, ahogy elkezdődött.

- El kell mennünk Magorianhoz. Látnia kell.

- Ő ki?

- A vezetőnk... Ő látta először a kék szellemet. A nagy fáról érkezett, hogy felfedje ajándékát, a lányt, aki egy nap megtisztítja a föld szívét a fájdalomtól.

- Micsoda?

- Jöjj! Mennünk kell.

- De én nem akarok!

- Muszáj! – Artemis elkapta a karom, és maga felé húzott.

- Artemis! – Hagrid kiáltása biztonsággal töltött el. Mint kiderült Draco vörös sziklát küldött az égre amíg Artemis ellátott, és a kedves óriás pont jókor érkezett. – Mit művelsz?

- Elláttam Bridgette-et. Megsebesült. ÉS most elviszem Magorianhoz.

- Nem viszed te sehova. Bridgette Wood a Roxforthoz tartozik. Netán szembe akarsz szállni Dumbledore-al?

- A nagybecsű igazgató úr sem állhat a csillagok útjába.

- Ezt neki inkább ne mondd.

- Bocsáss meg Hagrid.

Artemis ismét a karomért nyúlt, de amikor megérintette volna a csuklómat, az megégette a tenyerét. Az alkarom kéken felragyogott egy pillanatra. A kentaur újra próbálkozott, de akárhol megpróbált hozzámérni, egy kék burok részlete villant fel, ami körbe vehette az egész testemet. Végül Artemis az arcom felé nyúlt, mire én védekezésképpen keresztbe tettem a karjaim az arcom előtt. Amikor Artemis keze találkozott az enyémmel, egy hatalmas kéken ragyogó hullámot lökött ki a testem ami Artemist hátra repítette, a táborát pedig, a fallal együtt apró darabokra rombolta.

Néma volt az út vissza a kastélyig. Nem mertem beszélni arról, ami történt. Draco rémült távolságot tartott tőlem. Őt is megijesztették a történtek.
Ront a klubhelyiség egyik foteljében nyomta el az álom. Harry megrázta a vállát, amikor kiabálni kezdett valami kviddics szabálytalanságról, és addig mondta, amig ki nem tisztult előtte hármunk képe, majd Harry mesélni kezdett.

- És akkor ott volt az a sötét alak, a sebhelyem pedig fájni kezdett. – Harry nem tudott leülni. Fel-alá járkált, amíg a többiek tágra nyílt szemekkel hallgatták őt. Egyedül én kuporodtam össze egy fotelban, és néztem bágyadtan a tüzet. Nem mertem elmondani mi történt. – Piton nem meggazdagondni akar, hanem Voldemortnak akarja adni a követ.

- Ne mondd ki a nevét! - Suttogta rémülten Ron, de Harry nem is figyelt rá.

- Firenze megmentett, pedig nem szabadott volna beleavatkoznia. Goron nagyon dühös volt rá. Azt mondta, Firenze szembeszegült a bolygók akaratával. Biztos azt olvasták ki a csillagokból, hogy Voldemort visszatér. Goron szerint Firenzének hagynia kellett volna, hogy Voldemort megöljön. Talán azt is megjósolták a csillagok.

- Ne mondd ki többet a nevet! – Mondta kicsit hangosabban Ron.

- Most már csak meg kell szerezniük a követ. - Folytatta Harry. - Akkor aztán Voldemort könnyedén végezhet velem. és Goron örülhet.

- Harry, mindenki tudja, hogy Tudodki egyedül Dumbledore-tól fél. – Mondta kicsit megszeppenve Hermione. - Amíg Dumbledore közelében vagy, Tudodki nem mer bántani. Különben is, honnan tudod, hogy a kentaurok igazat jósolnak? McGalagony professzor is megmondta, hogy a jövendőmondás az egyik legmegbízhatatlanabb mágiaág.

Harry mintha nem akart volna válaszolni. Elmélkedett a dolgon. Hamarosan Hermione és Ron elmentek lefeküdni. Én és Harry viszont tovább néztük a tüzet. Mi van ha... Amiről Artemis beszélt igaz volt? Elvégre a kötésem... És ha amiről Harry beszélt, rám is vonatkozik? Ha a csillagok szerint nekem is meg kell halnom... Áh... Ostobaság. Egy mély levegővel elhessegettem ezeket a gondolatokat, és felmentem a szobámba. De ott is csak arra tudtam gondolni amit Artemis mondott. Kinéztem az ablakon, és mintha csakis a kék szarvas képét láttam volna, amiről beszélt. Ez már csak üldözési mánia. Artemis minden bizonnyal tévedett. Hisz egy senki vagyok. Csak egy magyar fruska aki próbál varázsolni. Nincs is bennem semmi különleges...