Másnap reggel hatalmas gyomorgörccsel ébredtem. Képtelen voltam elképzelni magam amint angolul tanulok varázsolni egy mágikus kastélyban, süveges, turbános és földig érő szakállas tanároktól. Az iskola egy kész útvesztő volt. Több mint száz lépcső kanyargott, voltak köztük, amik mozogtak is. De még az ajtók sem voltak normálisak. Volt, amelyik durcás volt, csak akkor nyílt ki, ha szépen kértük. Volt, amelyiket nevén kellett nevezni. Az első pár nap kész agybaj volt. Még a festmények alapján sem tudtuk megjegyezni mi merre van, mert a képeken szereplő figurák átjárogattak egymáshoz. Sir Nicholason kívül még a szellemek sem segítettek. Ha a Pufók Frátert kérdeztük, segítség helyett történeteket kezdett mesélni az iskolás éveiről, ha a Szürke Hölgyet, az ránk se hederített, ha a Véres Bárót, az meg ijesztgetni kezdett. De Hóborc a legrosszabb. Folyton keresztbe tesz nekünk. Mint egy pimasz kisfiú, gyerekes csínyekkel próbálja megnehezíteni a napjainkat. Nála már csak Frics a rosszabb, a gondnok. Ő inkább olyan, mint egy zsémbes öregember, merthogy az is. Fel-le járkál a macskájával a kezében, folyton morog és fenyegetőzik. Bár én még nem kerültem vele összetűzésbe, nem egy diákot hallottam már arról álmodozni a klubhelységben, hogy egy jó nagyot belerúgjon Mrs.Norrisba, mintha csak egy focilabda lenne. A klubhelységben egyébként nekünk nem mindig jutott hely. A felsőbbévesek mindig beültek a jó helyekre, és hol volt nekünk pofánk visszaszólni.
De nem csak a tájékozódás volt bonyolult. Ahhoz képest az órák sokkal nehezebbek voltak. Hiába olyan menők a varázslók a filmekben, bizony rá kellett jönnöm, hogy nem piskóta boszorkánynak lenni. Szerdánként éjfélkor csillagászkodunk, az összes csillag és csillagkép nevét tudnunk kell. A mágiatöri se volt egy nagy izgalom. A tanárunk szellem, oldalakat diktált, és betéve kellett tudnunk az évszámokat, neveket, csatákat. A sötét varázslatok kivédése egy nevetséges óra volt. Mógus professzor termében folyton fokhagyma szag volt, és már a második óráján idegesített a dadogása. Amit még nagyon nem szerettem az a gyógynövénytan volt. Bár Bimba tanárnő, a Hugrabug házvezetője egy igazi kenyérre kenhető mézes-mázas tanár, a növényeket sosem szerettem. Két tantárgy volt viszont, amit nagyon szerettem. Az egyik a bűbájtan volt. Bár persze nem voltam egy kész tehetség, viszont Flitwick professzor nagyon kedves. Az apró termetű tanár mindig kész volt nekünk segíteni és nagyon szeretett minket. Ezzel szemben McGalagony átváltoztatástanja, a másik kedvencem, igen szigorú óra volt. Ő a Griffendél házvezetője, mégsem kivételez velünk. Sok a házi, sokat jegyzetelünk, és meg csak egyszer próbáltunk varázsolni.
Akárcsak a mugli suliban, itt is vártam már a pénteket. Lis társaságában mentem le a nagyterembe, pont akkor, amikor megérkezett a posta. Bizi már megszokta, hogy nem a többi madárral érkezik. Mivel ő Dumbledore személyes madara volt, sürgős és különleges leveleket és csomagokat szállított, így akkor kézbesítette őket amint megérkezett, nem várt a többi madárra. Így lehet, hogy a válasz a levelemre, amit anyáéknak küldtem, már szerda este megérkezett. Leültünk hát Harry és Ron mellé, és magunk elé húzva 1-1 tál gőzölgő reggelit, csatlakoztunk a beszélgetésbe.

- Milyen óráink lesznek ma? - Kérdezte Harry.

- Dupla bájitalóra a mardekárosokkal. - Válaszolta Ron.

- A Mardekárral? Pont a Mardekárral? – Kérdeztem vissza.

Addig hála égnek sikerült elkerülnöm őket. Nem is az egész házat, inkább csak Malfoy-t kerültem. A bájitaltanterem bőven a földszint alatt volt, a pince egyik legmélyebb tömlöcében. Hideg volt és rémisztő. A falakat üvegcsékkel teli polcok és kitömött állatok borították. Piton szinte berontott a terembe, felolvasta a névsort, és elénk állt.

- Azért vannak itt, hogy megismerkedjenek a bájitalkészítés művészetével. Mivel itt nemigen hadonászunk a pálcával, maguk biztosan úgy vélik majd, hogy ez nem igazi mágia. Nos, nem is várom el, hogy átérezzék, milyen csodálatos az üstben finoman fortyogó főzet fölött fodrozódó füstfelhő és az emberi véredényekben szétáradó folyadékok elmét elbódító, érzékeket elzsongító ereje... Tőlem megtanulhatják, hogyan kell dicsőséget forralni, hírnevet a palackba zárni, sőt dugó alá rejteni a halált. De csak akkor, ha nem olyan tökkelütöttek, mint a tanítványaim többsége. – Csönd uralkodott el a teremben. - Potter! – Zendült fel hirtelen Piton hangja. - Mit kapok, ha ürömteába őrölt aszfodéloszgyökeret keverek? – Harry lefagyott, segélykérő pillantásokat vetett Ronra, én pedig szorgosan körmöltem nem csak azt, amit most mondott tanárúr, hanem az előbbi bevezetőjét, miközben Hermione keze már a magasban volt.

- Nem tudom, tanár úr. - Mondta Harry.

- Lám, lám, a hírnév nem minden. Próbáljuk meg újra, Potter. Ha szereznie kellene egy bezoárt, hol keresné?

- Nem tudom, tanár úr.

- Mindjárt gondoltam, hogy bele se nézett otthon a könyvekbe. Potter, mi a különbség a sisakvirág és a farkasölőfű között?

- Nem tudom. De úgy látom, Hermione tudja. Miért nem őt kérdezi? - Néhányan felnevettek, a Harry környékén ülők viszont néma csöndben ültek, köztük én is, csakhogy én még mindig Piton sorait vetettem papírra.

- Tegye le a kezét! - Kiáltott rá Hermione-re. – És maga miért nem figyel? – Piton ezúttal rám nézett, én pedig felkaptam a fejem a pergamenem mögül. – Mi a neve?

- Bridgette Wood.

- Netán a nagybecsű Griffendél ház tagjai úgy vélik, túl nemesek hogy odafigyeljenek az órámon? Nyilván maga is betéve tudja az Ezer bűvös fű és gombát, akárcsak a padtársa. Ezesetben biztosan meg tudja mondani, miről szól a könyv első fejezete, igaz? – Piton gyorsan, halkan és éles akcentussal beszélt, nem is értettem mit kérdezett. Annyi maradt meg hogy „könyv" és „első fejezet", ezek után pedig csak ennyi jött ki a torkomon:

- Ti-tizenha-harmadikoldal? – Kérdeztem remegő hangon, mire az egész osztály nevetésben tört ki, kivéve Pitont, és néhány háztársamat.

- Tájékoztattak a különleges diákról. Egy másik ország szülötte, aki még csak a nyelvet is alig beszéli. Az első alkalomra való tekintettel elnézem az ostobaságát. De a következő alkalom pontlevonással fog járni. Tájékoztatásul közlöm, Potter, hogy az üröm és az aszfodélosz keveréke altató hatású, olyannyira, hogy az élő halál eszenciájának is nevezik. A bezoár a kecske gyomrából kivett kő: védelmet nyújt a legtöbb méreggel szemben. Ami a sisakvirágot és a farkasölőfüvet illeti, a kettő egy és ugyanaz. Nos, mire várnak? Miért nem jegyzetelnek? És egy pontot levonok a Griffendél háztól, Potter szemtelen válaszáért.

Ezután feladatot kaptunk. Méghozzá azt hogy pármunkában készítsünk el egy egyszerű gyógyfőzetet kelések kezelésére. Nehéznek tűnt, mégis Hermione segítségével egyszerűen álltam a sarat. Barátnőm magyarázott, mutogatott és segített bepótolni a lemaradásomat. Leszámítva hogy nem ismertem semmit, nagyon ügyesen megcsináltam. Közben Piton professzor fel-alá járkált és belekötött mindenbe. Épp újra mi jöttünk volna, amikor a szomszéd üstből jövő hangos sistergés zavarta meg Piton panaszait. Neville és Seamus üstje egy pillanat alatt szétolvadt, és a zöld trutymó szétfolyt a padlón, beterítve Neville-t.

- Féleszű kölyök! - Kiáltott Piton, miközben varázspálcája egyetlen suhintásával eltüntette a kiömlött folyadékot. - A tűzön volt a kondér, amikor hozzáadta a főzethez a tarajos sül tüskéjét, igaz? - Neville bólogatott, Piton professzor pedig a tenyerébe temette az arcát. - Kísérje fel a gyengélkedőbe! - Mondta Seamus-nek, majd Harryhez és Ronhoz fordult, akik Neville-ék mellett dolgoztak. - Potter! Miért nem szólt nekik, hogy ne keverjék bele a tüskét? Arra számított, hogy maga ügyesebbnek tűnik, ha ők elrontják, mi? Ezért még egy pontot levonok a Griffendéltől.

Az igazságtalanság felháborította Harryt, és már majdnem vitába szállt Pitonnal, amikor Ron és én is nyugalomra intettük.
Már csak egy órát kellett kibírni a földi pokolban, és róhattuk a lépcsőket felfelé. A griffendélesek nagyrésze már rég a napfényben ácsorogtak, én és Hermione viszont lemaradtunk. Amíg a professzor azzal volt elfoglalva, hogy a mennyekig dicsérje a mardekáros diákjait, barátnőm épp a most elkészített bájital hozzávalóiról magyarázott valamit az üstnél. Ezután Piton eltűnt, és egyedül maradtunk a mardekárosokkal. Persze ezt mi csak akkor vettük észre amikor Malfoy leborította a könyvekkel teli táskámat az asztalról.

- Hoppá! – Mondta megjátszott sajnálattal a szőke fiú.

- Undorító vagy! – Mondtam, és lehajoltam a könyveimért. Hermione is besegített, és már épp az utolsó könyvért nyúltam volna amikor Malfoy felkapta előlem, és olyan távolra tartotta tőlem, amilyen hosszúra a kezét ki tudta nyújtani.

- Szívd vissza.

- Nem fogom! – Mondta határozottan.

- Pedig akkor nem kapod vissza a könyved! – Malfoy szemügyre vette a könyvet, és amikor leolvasta róla a nevem, nevetni kezdett. – Te jó ég, ez a fattyú még a nevét sem tudja leírni helyesen!

- Add vissza! – A könyvemért nyúltam, de Monstro visszatartott, míg Malfoy a többi mardekárosnak mutogatta a könyvem.

- B, r, i, d, g, e, t, t, e! – Nevetett. – Mi van fattyú? Írni se tud, nem hogy beszélni!

- Pedig tudok neked olyan szépeket mondani, amit még én is megbánnék!

- B, r, i, d, g, e, t. Így kell írni a nevet.

- Én máshogy írom! – Mondtam és kikaptam a fiú kezéből a könyvem. – Hogy lehet egy ember ekkora barom?

- Vigyázz a szádra!

- Mert mi lesz? Netán megversz? Pont te?

- Majd talán Crak fog, meg Monstro. Meg is érdemelnéd.

- Te pedig tudod, mit érdemelnél? Két dög nagy pofonon kívül egy igazi különlegességet: mi vízilabdások papucsosnak nevezzük, és nem is egyet adnék belőle!

- Vigyázz mit mondasz! – Malfoy lépett egyet felém, már készültem arra, hogy megüt, de ehelyett az üstöm felé nyúlt, és kiborította a benne bugyborékoló főzetet.

- Mit műveltél? – Elugrottam a kifolyó zöld lötty irányából, ami hatalmas zajt csapva fröccsent szét a padlón, amire Piton professzor rontott be.

- Mi történik itt?

- Wood kiöntötte a bájitalt! – Kiáltotta Malfoy mielőtt magyarázkodni tudtam volna.

- Wood! Tűnjön innen!

- De nem én voltam.

- Nem érdekel! 2 pont a Griffendéltől. Tünés!

Dühösen caplattam fel a lépcsőn, és Hermione társaságában a klubhelységbe mentem, hogy kiadhassam magamból a feszültséget.
Így teltek a napjaim a Roxfortban. Tanulás, aztán még több tanulás, és addig szép és jó minden, csak aztán jön a bájitaltan a mardekárosokkal. De annyi jó volt a dologban hogy csak azon a pár órán kellett „élveznem" a társaságukat, egészen addig, amíg egy érdekes hírt nem olvashattunk a klubhelységben:

- Csütörtökön megkezdődnek a repülésórák! – Jelentette ki izgatottan Ron. – Az egyetlen rossz a dologban hogy össze vagyunk vonva a Mardekárral...

- Ki gondolta volna? - Jegyezte meg szarkasztikusan Harry. - Pont az hiányzott, hogy Malfoy előtt csináljak hülyét magamból egy seprűn.

Aznap a szobában egész este erről beszéltünk:

- Egyetértek Ronnal. Mi az érdekes a fociban? – Kérdezte Rachel.

- Azt én nem tudom. Én vízilabdás vagyok, szívből gyűlölöm a focit. Mugli játék, a fiúk nagyon élvezik. Ron tegnap addig bökdöste Dean Thomas focis plakátját, amíg el nem szakadt. Mozgásra akarta bírni a képen szereplő játékosokat.

- Hát igen, a mugli képek nem mozognak. – Jegyezte meg Hermione. – Ti repültetek már seprűn? –Kérdezte a másik két lánytól.

- Én nem.

- Én sem, de a fiúk egy csomó izgalmas storyt meséltek. Elvileg Seamus nagyon jól repül.

- És Ron egyszer majdnem összeütközött egy sárkányrepülővel.

- Malfoy meg elvileg karambolozott egy helikopterrel.

- Neville viszont még nem repült.

- Nem csodálom. Szegénnyel folyton történik valami.

- Én nagyon félek a repüléstől. – Mondta Hermione. – Mármint csak attól a részétől, hogy nem tudom megtanulni a könyvekből.

- Mintha nem próbáltad volna meg!

Csütörtökön pontban háromkor már az udvaron gyülekeztünk. Griffendélesek és mardekárosok, a kert két végében. Középen a fűben szépen felsorakozva álltak a rozoga seprűk.

- Mire vártok? – Egyszer csak a diákok közül felzendült Madam Hooch hangja. A hölgy elsöpört pár tincset a rövid hajából a szeme elől, és csípőre tett kézzel állt elénk. - Mindenki válasszon egy seprűt, és álljon mellé! Gyerünk, mozgás! Nyújtsátok ki a kezeteket a seprű fölé, és mondjátok, hogy "fel"!

- Fel! – Az első parancsszót egy emberként kiáltotta a csoport, de a kórus hamar felbomlott.

Miután az első kiáltásra csak Harry-nek ugrott a kezébe a seprű, mi tovább szólongattuk azokat. Volt, aki dühösen ismételgette, szinte levegő nélkül hogy „felfelfelfel", de többek között például az egyik Patil egész nyugodtan mondogatta az utasítást. Nekem a második szólításra a kezembe repült a seprű, így körbe néztem, hogy hogy állnak a többiek. Hermione keze alatt jobbra-balra ugrált a seprű, de például Neville-é meg sem mozdult. Ezután, Madam Hooch ezután elmagyarázta, hogy kell biztonságosan repülni. Fel-alá járkált a sorok között, és mindenkinek megmutatta a helyes kéztartást.

- Figyelem! Sípszóra mindenki erőteljesen rugaszkodjon el a földtől! - Kiáltotta Madam Hooch. - Fogjátok erősen a seprűt, emelkedjetek fel egy-két méter magasba, azután enyhén előre dőlve szálljatok le szépen. Sípszóra, három, kettő...

Madam Hooch még a szájához sem emelte a sípot, de Neville már a magasan volt

- Gyere le, fiam! - Mondta a tanárnő, de Neville csak távolodott a földtől, majd oldalt leesett a seprűről, és elterült a földön. - Eltört a csuklója... - Motyogta a sebesült karját vizsgálva, majd felénk fordult. - Elkísérem őt a gyengélkedőre. Amíg vissza nem jövök, senki ne nyúljon a seprűjéhez. Aki repülni merészel, az a Roxfortból is repülni fog, mielőtt még annyit mondhatna: kviddics! Gyere, kisfiam.

Neville elballagott a tanárnővel, és amint hallótávolságon kívül értek, a mardekáros banda kárörvendő nevetésben tört ki.

- Láttátok azt a bamba képét? – Mondta Malfoy.

- Dugulj el, Malfoy! - Csattant fel Parvati Patil.

- Oh, kiállsz a kis Longbottom mellett? - Szólt bele Pansy Parkinson.

- Igen, kiállunk! – Álltam Parvati mellé.

- Nahát, Bridgette! Nem is tudtam, hogy így rajongsz a hájas bőgőmasinákért.

- Nem tudom, Pansy, te hogyan reagálnál arra, hogyha eltörne a csuklód, de ha gondolod, én szívesen megnézném! – Fenyegető arccal léptem egyet a fekete hajú lány felé, amire ő rendesen megrémült, de Parvati megállított.

- Nem éri meg büntetésbe kerülni miatta. – Mondta a lány. Megforgattam a szemem és megfordultam, de miután mögöttem Parkinsonék ismét lenéző nevetésben törtek ki, visszafordultam. Dühös arccal kerestem a mondanivalóm, közben Pansy alaposan végig mért.

- Te... Te... - Kerestem a megfelelő jelzőt, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudok káromkodni angolul. Viszont előnyt kovácsoltam a hátrányomból, az utolsó mondatom magyarul vágtam a képébe fülig érő mosollyal, mintha csak dicsérném: - Te elkényeztetett, rosszindulatú, nyápic fruska! Megérdemelnél két büdösnagy pofont. Remélem, letörik a körmöd, liba!

- Hogy... Mi? Mit mondtál? – Kérdezte.

- Semmi közöd hozzá! – Mondtam ismét angolul. Nem lehetett volna nagyobb jutalom a sértődött arcánál, és a könnybe lábadni készülő szemeinél, de a lány visszaszólt:

- Azonnal mondd meg, hogy mit mondtál, különben...!

- Különben mi lesz? – Félbeszakítottam, de Pansy-nak láthatóan nem volt ötlete a „különben" utánra. Egy akaratos dobbantás után maga mellé szorította a kezeit, kiült az arcára egy savanyú, sértődött fintor és felemelt orral, a sírás határán elviharzott.

Parvati adott egy nagy pacsit, és ekkor vettük csak észre, hogy közben nem csak mi kaptunk össze. Harry és Draco egymás mellett lebegtek egy nagy fa mellett, amikor Malfoy elhajított valamit. Harry azonnal utána suhant, majd amikor a csillogó gömb átbillent repülési ívének csúcsán, és lefelé kezdett szállni, Harry is zuhanórepülésbe kezdett. Alig egy méterrel a föld fölött elkapta a labdát, felhúzta a seprű nyelét és nagyot dobbantva földet ért.

- HARRY POTTER! – Harry vidám, diadalittas arca gyorsan elröppent, ugyanis mögöttünk McGalagony professzor hangja zendült fel. - Soha... amióta itt tanítok, soha... – A professzorasszony nem jutott szóhoz, a szeme szinte kirobbant a dühtől. - Hogy merészelt... Kitörhette volna a nyakát!

- Nem ő kezdte, tanárnő.

- Hallgasson, Wood kisasszony!

- De hát Malfoy...

- Nem érdekel, Mr. Weasley. Potter, azonnal velem jön! - Harry némán követte őt a kastély felé, mi pedig szorítani kezdtünk, hogy ne csapják ki. Közben persze a mardekárosok ismét nevetni kezdtek.

- Forduljatok fel! – Mondtam, majd mint aki jól végezte dolgát, Hermione-vel, Lissel, Rachellel, Ronnal és Parvatival a nyomomban megindultam a kastélyba, majd a többi griffendéles is követett.

Vacsoránál Harry elmesélte mi történt McGalagonnyal. Hogy nem büntetik meg, és hogy fogó lesz. Mikor ezt kimondta, Ron majdnem kiköpte a vacsoráját.

- Fogó leszel? – Kérdezte ledöbbenve. - De hát elsőévesek nem is... Te lennél a legfiatalabb játékos az elmúlt...

- Száz évben. - Bólintott Harry. - A jövő héten kezdem az edzéseket, de erről senkinek egy szót se. Wood titokban akarja tartani.

Amikor Fred és George lépett az asztalhoz, egy pillanatra elfordultam, mert Lis kérdezett valamit, de amikor visszafordultam, sokkal kellemetlenebb társaság állt az ikrek helyén.

- Milyen bátor vagy most, hogy leszálltunk, és a kis barátaid is veled vannak. - Harry higgadtan reagált Malfoy beszólására.

- Bármikor kiállok ellened egyedül is. - vágott vissza Malfoy. - Akár már ma este. Varázslópárbaj. Csak pálca, semmi ütközés. Na, mi van? Sose hallottál még varázslópárbajról?

- Hogyne hallott volna! – Jelentette ki Ron. - Én vagyok a segédje. Ki lesz a tied?

- Crak. Éjfélkor megfelel? A trófeateremben találkozunk.

Malfoy-ék tovább álltak, én és Harry pedig kérdően fordultunk Ronhoz.

- Mi az a varázslópárbaj? – Kérdezte Harry. - És mit jelent az, hogy te vagy a segédem?

- A segéd arra való, hogy folytassa a küzdelmet, ha te meghalsz. Persze meghalni csak igazi varázslók szoktak, igazi párbajokban. Persze te meg Malfoy nem tudnátok kárt okozni egymásban.

- És mi lesz, ha suhintok a pálcámmal, és nem történik semmi? – Kérdezte aggódva Harry.

- Akkor dobd el, és húzz be egyet neki. – Szóltam bele.

- Elnézést... – Mindhárman felnéztünk. Előttünk Hermione állt.

- Már vacsorázni se hagyják az embert... – Jegyezte meg Ron, de Hermione folytatta.

- Véletlenül hallottam a beszélgetéseteket Malfoy-al, és szerintem ne csavarogjatok éjszaka az iskolában, mert tilos. Gondoljatok arra, hogy hány pontot veszít a Griffendél, ha elkapnak. Márpedig el fognak kapni. Ne legyetek ilyen önzők!

- Te pedig ne szólj bele abba, amihez semmi közöd! – Harry szúrósan válaszolt, mire Hermione hátat fordított és elballagott.

- Nem értem Bridgette, te hogy tudod elviselni, hogy a szobatársad? - Kérdezte Ron.

- Egész egyszerűen! És ez egy kicsit sok volt, Harry. Megérthetnéd az ő álláspontját is.

- Az ő pártját fogod? – Kérdezte Harry. – Te is tudod, hogy milyen Malfoy, itt lenne az idő móresre tanítani.

- Csak azt mondtam, hogy nem hülyeség, amit mond.

- Nincs köztes út, Bridgette! – Mondta Ron. – Válassz oldalt. Üldögélsz a hálótermetekben Hermione-vel, vagy segítesz megleckéztetni Malfoy-t? – Ron szigorúan nézett rám és karba tette a kezét.

- Nem választok oldalt, mert ez az egész ostobaság! És csak úgy mondom, Malfoy már ki tudja, mióta tanulja a mágiát, tiketten egy átkot sem tudtok.

- Mert te talán igen? – Kérdezte Harry.

- Meglehet! – Jelentettem ki, majd fogtam magam és elmentem.

Apa próbált tanítgatni nyáron. Bár nem ment sokra, a fejembe véstem pár varázsigét.
Tudtam, hogy Harry és Ron el fognak menni, így a klubhelységben vártam az éjfélt.

- Nem hittem volna, hogy komolyan elmentek! – Mondtam, és felálltam a fotelből.

- Bridgette! – Miközben Harry rémült arccal nézett, én felvettem a karfán pihenő taláromat. – Te meg mit csinálsz itt?

- Segítek, hígagyú! Veletek megyek.

- Biztos?

- Tuti.

Már épp a portrélyuknál jártunk, amikor egy hang zendült fel a lány hálókörletek lépcsőjéről.

- Ezt nem hiszem el! - Kiáltotta Hermione.

- Te mit keresel itt? - Suttogta Ron.

- Láttam, hogy Bridgette kimegy a szobából. Tudtam, hogy hozzátok készül!

- Azonnal menj vissza aludni!

- Örülj, hogy nem szóltam a bátyádnak, Percynek! - Vágott vissza Hermione. - Ő prefektus, tőle megkapnátok a magatokét.

- Menjünk. – Bökte oldalba Harry Ront. Átmásztunk a portrélyukon, azonban Hermione követett, és folyamatosan panaszkodott.

- Ti nem törődtök a Griffendéllel! Ti csak magatokkal törődtök! Nem akarom, hogy a Mardekár kapja meg a ház-kupát! Elvesztitek az összes pontot, amit McGalagony professzortól kaptam, amiért tudtam, mik azok az oda-vissza varázsigék!

- Tűnj már el! – Kiáltott rá Ron.

- Jól van, de holnap, amikor majd a vonaton ültök, jusson eszetekbe, hogy én figyelmeztettelek titeket! Tőled legalább többet vártam, Bridgette! – Hermione sarkon fordult, de a Kövér Dáma eltűnt, így utánunk szaladt.

- Veletek megyek. Nem fogok ott ácsorogni, amíg Frics meg nem talál. Inkább kapjon el veletek együtt, akkor majd megmondom, hogy én csak vissza akartalak tartani titeket.

- Neked aztán van bőr a képeden! - Csattant fel Ron.

- Fogjátok be a szátokat! - Szólt rájuk Harry.

- Csönd! Mi ez a szuszogás? – Kérdeztem.

Mint kiderült Neville volt az, akit kiengedtek a gyengélkedőről, de elfelejtette az új jelszót, és mivel ő is félt egyedül, öten folytattuk az utunkat. Hosszú és félelmetes volt az út a trófeateremig, de végül megérkeztünk. Azonban Malfoy nem volt ott, és sokáig tartó várakozás után se jelent meg. Azonban a nagy csöndet es ismerős hang törte meg, Firccsé:

- Szimatolj körül, cicuskám, hátha valamelyik sarokban ólálkodnak.

Abban a pillanatban kiszaladtunk a terem másik végében lévő ajtón. Végig szaladtunk a páncélokkal teli csarnokon, viszont Neville megbotlott. Hatalmas csörömpölést eredményezett a tanyálás, mire mi ész nélkül kezdtünk menekülni az egyik folyosóról a másikra. Egyszer csak Ron talált egy titkos folyosót egy falikárpit mögött. Azon is végig futottunk, míg végül a bűbájtanteremhez nem értünk,

- Azt hiszem, leráztuk őket. - Mondta Harry.

- Malfoy átvert. Ugye tudod? - Kérdeztem.

- De még hogy! – Fakadt ki Hermione. – Esze ágában se volt elmenni a találkozóra. Frics viszont tudta, hogy valaki a trófeaterembe készül. Biztos Malfoy-tól kapta a tippet. Én megmondtam nektek hogy ez a kiruccanás csak bajjal járthat!

- Vissza kell mennünk a Griffendél-toronyba. – Szólt közbe Ron

- Gyerünk. – Harry vezetésével elindultunk a klubhelység felé, de egy váratlan vendég jelent meg előttünk.

- Nahát! – Sikkantott Hóborc.

- Fogd be a szád, Hóborc... nagyon kérlek.

- Éjfélkor sétafikálunk, elsőskéim? Ejnye-bejnye. El fogják kapni a grabancotokat. – Kacagott nyájasan a szellem.

- Ha nem árulsz el minket, nem kapnak el.

- Ugye, tudjátok, hogy szólnom kellene Fricsnek? Persze a saját érdeketekben.

- Eredj az útból! - Ron elvesztette a türelmét, és a szellem felé suhintott, mire Hóborc kiáltozni kezdett.

- MÁSZKÁLÓ DIÁKOK! MÁSZKÁLÓ DIÁKOK, A BŰBÁJTANTEREMNÉL!

Megkerültük a szellemet és az egyetlen lehetséges kiutunk, egy ajtó felé szaladtunk, de az zárva volt.

- Végünk! – Nyávogta Ron.

- Álljatok félre! – Kiáltotta Hermione. Elvette Harry varázspálcáját, megérintette vele a zárat, és elmormolt egy varázsigét: - Alohomora!

A zár kattant egyet, és az ajtó kinyílt. Azonnal beszaladtunk, és háttal az ajtónak reméltük, hogy a szellem nem köp be.

- Merre mentek, Hóborc? – Az ajtón túlról zengett Frics hangja. - Ki vele, gyorsan!

- Mondd, hogy "légyszíves".

Hóborc és Frics még veszekedtek egy ideig, de végül elhallgattak. Helyettük Neville félelemmel teli hangjt hallhattuk.

- Skacok?

A hely ahol voltunk, egy folyosó volt. A harmadik emeleti tiltott folyosón. És már arra is rájöttünk, hogy miért tiltottak ki. Egy hatalmas kutya magasodott felénk. A szörnyeteg hat szemmel nézett velünk farkasszemet, mivelhogy három feje is volt. Fenyegető morgásánál nem kellett több motiváció hogy elhagyjuk a folyosót, ki is hátráltunk az ajtón. Amint becsaptuk az ajtót rohanni kezdtünk. Mind úgy szedtük a lábunkat, ahogy csak tudtuk, egyenesen a Kövér Dámáig.

- Hát ti meg hol jártatok? - Kérdezte a Dáma.

- Nem érdekes! – Mondta zihálva Harry. – Disznóorr!

A portrélyuk megnyílt, mi pedig biztonság tudatában lerogytunk a kanapéra.

- Hogy juthat valakinek az eszébe, hogy egy ilyen szörnyet tartson egy iskolában? - Törte meg a csendet Ron.

- Ti nem láttok a szemetektől? – Kiáltott fel Hermione. - Meg se néztétek, hogy mi van a bestia alatt?

- Padló? - Tippelt Harry.

- Eszembe sem volt azt nézni mi volt alatta! Inkább a fejét néztem, mert ha nem vetted volna észre, három is volt neki!

- Nyugi Ron! A kutya egy csapóajtón állt. Világos, hogy őriz valamit. - Hermione felállt, és visszanézett ránk. - Remélem, elégedettek vagytok. És most, ha nem veszitek zokon, lefekszem, mert még egy ilyen csodás ötlet és mind meghalunk! Vagy, ami még rosszabb, akár ki is csaphatnak! – Hermione faképnél hagyott minket, de azért a lépcsőről még visszakiabált: - Bridgette Wood, gyere azonnal lefeküdni!

Azon nyomban felpattantam, szinte lefordultam a kanapéról és jó éjt kívánva a fiúknak, próbáltam utolérni Hermione-t.