Csakis nektek csakis most egy
extra hosszú fejezet a kimaradásom miatt!
Egyébként van más is amit
mondani szeretnék méghozzá hogy:
1) Készülgetnek a youtube-os lejátszási listák!
Van a The Universe of Dreams-ből is, de ami titeket inkább érint
az a DRIDGETTE song list,
tele a hozzájuk illő zenékkel, szval lehet hangolódni!
2) Ismét aktívkodok INSTÁN!
Vannak live-ok, plusz infók, tények,
és egy rakás érdekes dolog szval lehet nézelődni!
3) BAKKER DE ÉLVEZTEM MEGÍRNI
AZ ELSŐ TALÁLKOZÁSUKAT.
TUDJÁTOK KIRŐL BESZÉLEK CSAK
NEM SZERETNÉM ELSPOILEREZNI,
DE ÚGYIS TUDJÁTOK SZVAL WOAAAAH.
Le kell állnom a kóláról :-D 
Szóval jó olvasást!
<3 #Jedigirl

Amit apa és anya elmondtak, lesokkolt. Egy részem remélte, hogy csak viccelnek, de egy másik pedig tudta, hogy igaz. Visszatekintve, sok furcsaság történt, amit akkor még nem tudtam megmagyarázni. Különös dolgok történtek, amikor dühös voltam, szomorú vagy boldog. A nyár további két hónapja gyorsabban eltelt, mint reméltem. Nappal edzőtábor, délután pedig a barátaimmal voltam. Egyedül az éjszakák voltak irtó hosszúak. Nagy volt a csönd, és egyedül voltam a gondolataimmal. A nyaram utolsóelőtti napján, mint mindig edzés után a játszótéren töltöttem. Két legjobb barátommal, Benivel és Tonival. Így hárman járogattunk ki, amikor csak az időnk engedte. Nyáron késő estig kint üldögéltünk a hintában, és sokszor valamelyikünknél kötöttünk ki mindhárman, és filmet néztünk, amíg el nem aludtunk. Az Angliába indulásom előestéjén úgy döntöttem, hogy kimegyek nézni a csillagokat. Messziről láttam, hogy a fiúk közeledtek. Ben, mint mindig, bringával érkezett, Toni pedig gördeszkán. Jöttek, mint egy cirkuszi felvonulás, és egy kis versengés után Toninak sikerült leülni mellém a másik hintába, Beni pedig a bordó gumilapokra ült, ami a füves focipályán kívül fedte a játszóteret.

- Szia. - Mondta kórusban a két fiú.

- Sziasztok. - A hangom halk volt, és elcsukló, nem akartam elbúcsúzni a barátaimtól.

- Akkor holnap mész Angliába? - Kérdezte Ben.

- Muszáj. - Válaszoltam, és egy könnycseppet töröltem le a szemem sarkából.

- De majd írogatunk, ugye? - Kérdezte Toni.

- Ahova én megyek, nem hogy wifi, vagy térerő lenne, de még egy átkozott konnektor sincs... - Mondtam.

- Akkor minek mész? - Kérdezte Ben, mire mindhárman elnevettük magunkat.

- Figyelj, adunk valamit. - Mondta Toni, kivett egy kis kék dobozkát a hátizsákjából, és szégyenlősen Ben kezébe nyomta.

- Hogy ne felejts el minket. - Ben ideadta a dobozkát, aminek fedelét levéve egy kis nyaklánc fogadott, vízilabda alakú medállal.

- Úr isten! Ez gyönyörű! - Kivettem a medált és körbe forgattam. A hátuljába ez volt vésve: Player #1/3.

- Nézd, meg mi van benne. - Mondta Toni. A kinyitható nyaklánc belsejének egyik oldalán egy kép volt hármunkról az első aranyérmes bajnokságunkon kb 2 éve, és egy, amit a játszótéren csináltunk vagy egy hónapja (hozzáteszem életem első selfie-je volt, szóval nem lett a legjobb).

- Nézd, nekünk is van! - Mondta Ben, majd a két fiú elővette a kulcstartóját, és a szuperhősös logók mellett tényleg ott díszelgett a kis labda. Toniéra "Player #2/3" van írva, Benére pedig "Player #3/3".

Könnyezve öleltem át két barátom. Nem beszéltünk erről többet, csak élveztük az utolsó napot együtt. Másnap hajnalban felkészültem az autóútra, de amikor kiértünk a ház elé, nem ültünk be a kocsiba. Anya egy üres táskát hozott a kezében, a még beszerzendő felszereléseimnek, megragadták a kezem, és azt mondták háromra ugorjunk egyet. Ezek után inkább meg sem kérdeztem minek, tettem, amit mondtak. Felugrottunk, de földet már nem a füvön értünk. Egy hányingert keltő érzés fogott el, mintha bekerültem volna egy turmixgépbe, majd minden forogni kezdett körülöttem és ezután egy zsúfolt utcán értünk földet.

- Üdv az Abszol úton! – Montda anya.

A hatalmas utcában minden tele volt apró boltokkal, és az egekig magasodó óriási épületekkel. Egy viszonylag üresebb részre mentünk, ahol apa előkapta a levelem mellé kapott listát.

- Szóval, szerintem az lesz a legegyszerűbb, ha szétválunk. A varázslók nem tolerálják a mugli holmikat, szóval mindenből újat kell vennünk. Bogi, először menjetek el anyával megvenni az egyenruhát, én addig beszerzem az üstöt, a fiolakészletet, a teleszkópot és a mérleget. Meg veszek még pár dolgot. Mint ex-roxfortos, tudom mire lesz szükséged. Baglyod már van, szóval, ha ezekkel végeztünk, találkozzunk Ollivandernél. Utána együtt megvesszük a tankönyveket és már mehetünk is haza.

- Haza? – Kérdeztem vissza.

- Persze. a vonat csak holnap reggel indul, addig kialudhatod magad. Na, indulás.

Sorra jártuk a furcsábbnál furcsább boltokat. A nap végére már olyan sok holmim lett, hogy alig bírtuk cipelni. Apa hazavitte a cuccokat, már csak a könyvek voltak hátra.

- Gondolkodtál már azon, hogy mi lesz a neved Angliában? – Kérdezte apa.

- Miért? Nem jó a nevem?

- Gyönyörű neved van, de az angolok nem a legjobbak az ilyen hosszú szavak kiejtésében. Én például a nevem angol megfelelőjét használtam.

- És mi volt az?

- Ben Wood.

- Akkor én... Bridgette Wood leszek!

A Czikornyai és Patza nevezetű üzlet inkább hasonlított egy könyvmoly padlására, mint könyvesboltra. Anyáék sorra gyűjtötték a könyveket, én viszont leragadtam egy, a sárkányokról szóló kötet előtt. Felvettem és belelapoztam. Bár a rajzokon látszott, hogy nyomtatva vannak, kézzel készítették őket. Elvarázsoltak a hatalmas állatok. Az egyik oldalon egy félelmetes monstrum nézett vissza rám. A magyar mennydörgő. Azonban az egyik pillanatban, a kép megmozdult, és szürke grafitfelhő képében próbált tüzet fújni rám. A hirtelen támadásra becsaptam és elejtettem a könyvet, miközben köhögtem a levegőben felgyülemlett grafit miatt.

- Csak nem megijedtél meg? – Egy hideg hang szólalt fel mögöttem. A hang egy monoton archoz tartozott, bár a fiú arcán ült egy kis mosoly, látva hogyan próbálom kitörölni a grafitot a szememből, ami szürkés árnyalatot adott az arcomnak.

- Csak meglepődtem.

- A könyv a földön nem erről árulkodik. Roxfort? – A fiú a taláromra nézett, ami pont olyan volt, mint az övé, de olyan gyorsan beszélt, hogy kellett egy pillanat mire megértettem mit mondott. Csak néztem a tejfölszőke fiúra, akinek közben elfogyott a türelme. – Hahó! Kérdeztem valamit!

- Bocsi! Igen, elsőéves vagyok.

- Honnan jöttél? Tök hülye az akcentusod!

- Magyarországról. És még csak tanulom a nyelvet.

- Veszem észre...! – Mondta flegmán, és tett pár lépést hátrafelé, mintha indulni készülne.

- Hogy hívnak?

- Melyik házba fogsz kerülni?

- Milyen házak?

- Te jó ég! Egy külföldi sárvérű. Az ilyen csicskáknak nem a Beauxbatonsban vagy a Durmstrangban a helyük? Tényleg nem tudod, milyen házakról beszélek?

- Apa asszem Griffendéles volt.

- Ew... Egy külföldi FÉLVÉR Griffendéles. Egyre rosszabb.

- Nem lett volna egyszerűbb megmondanod a neved az elején?

- Nem mindenki érdemli meg, hogy tudja a nevem. Például az ilyen magyar vérárulók fattya, aki ráadásul Griffendéles, nem méltó rá. De csak hogy lásd, kivel van dolgod, és hogy a jövőben tudd ki a főnök, a nevem Draco Malfoy.

- A Draco sárkányt jelent, nem?

- De igen. Ezért kaptam ezt a nevet. Mert olyan erős és veszélyes vagyok, mint egy sárkány. – Draco félelmetesen nézett a szemembe, egy pillanatra megszeppentem, amit ő kihasznált. Tett egy hirtelen lépést felém, mire én megijedtem, meghátráltam és elestem a mögöttem lévő könyvkupacban. – Viszlát, a suliban, fattyú! - Draco egy fenyegető nevetés után elment, én pedig egyedül maradtam a rémült tekintetemmel.

- Ne is törődj vele! – Mondta egy, már sokkal barátságosabb hangú fiú. – Malfoy-ék különbnek hiszik magukat mindenkinél. Vannak ilyen varázslócsaládok, de jobb őket elkerülni. – A vöröshajú fiú kezet nyújtott, és segített felállni, majd felvette a földről a könyvet, amit korábban elejtettem. – Látom a sárkánykalauzt olvastad. Jó kis könyv, de sok dolog hibásan van benne. Ha érdekel, az egyik bátyám sárkánykutató. Írt is egy könyvet. – A fiú a polcokhoz lépett, én pedig követtem őt. – Tessék! – Mondta, és a kezembe nyomott egy vaskos olvasmányt. – Sárkányok: Szörnyek és csodák, Charlie Weasley tollából. Hosszú, de nem drága és Charlie mindent részletesen leír benne. De ha a többi varázslény érdekel, a Mágikus Lények Világát ajánlom, de elvileg a kötelező tankönyvünk is menő!

- Ennyire szeretsz olvasni?

- Olvasni annyira nem, de a varázslényeket imádom! Nagyon izgalmasak. Fred és George azt mondták, hogy a suli melletti erdő tele van ilyen lényekkel. Te is szereted a sárkányokat?

- Igazából nem sokat tudok róluk, de a filmekben mindig nagyon menők!

- Mik azok a filmek?

- Köszönöm, most végre nem érzem magam végtelenül ostobának...

- Mugliszületésű vagy?

- Nem. Csak... Bonyolult. Azt mondtad, hogy bizonyos családok többre tartják magukat másoknál... De miért?

- Sok oka lehet. Hogy gazdagok, híresek, vagy szimplán egoisták. Malfoy-ék viszont azért is nagyképűek, mert annak idején Tudjukki mellett harcoltak. – A fiú az utolsó mondatát suttogva mondta.

- Ki mellett?

- Amellett, akinek nem mondjuk ki a nevét! Mindegy. Sok ex-halálfaló tartja magát felsőbbrendűnek, de mi Weasley-k, nem! Mi barátságosak és segítőkészek vagyunk! – A fiú kézfogásra emelte a kezét. – Ronald Weasley vagyok!

- Én Bridgette Wood.

- Szép név! Ha gondolod, holnap nyugodtan keress meg a vonaton. De nekem mennem kell. Még hiányzik az üstöm.

- Örülök, hogy találkoztunk, Ron!

- Részemről a szerencse!

Ezután hazamentünk, természetesen kiegészítve könyvtáramat a Ron által ajánlott könyvekkel. Másnap mindenem remegett. A tükör elé álltam és megigazítottam a nyakkendőmet.
A kilenc és háromnegyedik vágány tele volt fiatal varázslókkal és szülőkkel, mindenhol baglyok repdestek.

- Készen állsz, Bridgette? – Kérdezte apa.

- Nem. De nincs visszaút.

- Bogikám, ez lesz életed legnagyobb kalandja. De biztos, hogy a kötés szükséges? – Kérdezte anya.

- Igen.

Elbúcsúztam a szüleimtől, a ládám berakták a többi közé és elindultam a vonat folyosóin. A kabinok tele voltak diákokkal, azonban felderültem, amikor megláttam új barátomat.

- Szia, Ron! – Mondtam, és leültem szembe a szeplős fiúval.

- Bridgette! Már féltem, hogy nem találsz meg. Ő meg itt Harry, Harry Potter.

- Bridgette Wood. – Mutatkoztam be a másik, fekete hajú fiúnak.

- Örülök, hogy megismerhetlek. Hova valósi vagy? Még sosem hallottam ilyen beszédet. – Mondta Harry.

- Magyar vagyok. – A Malfoy-al való találkozás után lesütött szemmel árultam el származásom, de a két fiú remekül fogadta.

- Azta! A bácsikám azt mondta, hogy nagyon jó hely.

- Az is! – Derült fel az arcom.

- Charlie Romániában dolgozik, de megfordult párszor Magyarországon. Azt mondta, ti magyarok mindig esztek!

- Igen, ez így van!

- Vernon bácsi azt mondta, hogy kicsit ridegek vagytok, de ha megbarátkoztok valakivel mindig meg akarjátok tömni.

- Ez így van. Az életünk az evésről szól!

Kis idő múlva újból kinyílt a fülkeajtó. A fiú állt az ajtóban, aki az állomáson elvesztette a varangyát, egy barna hajú lány társaságában

- Nem láttatok egy varangyot? - Kérdezte a lány. – Neville elvesztett egyet.

- Már megmondtuk neki, hogy nem láttuk a békát. - Felelte Ron, de a lányt láthatólag nem a válasz, csak a varázspálca érdekelte.

- Varázsolni készülsz? Remek, lássuk! – Mondta, és leült.

- Öhm... hát jó. – Ron megköszörülte a torkát. - Napfény, pitypang, kenderspárga, legyen ez a patkány sárga. - Intett a varázspálcával, de nem történt semmi. Az ölében ülő patkány szürke és mozdulatlan maradt.

- Biztos vagy benne, hogy ez igazi varázsige? - Kérdezte a lány, mikor a fiúnak már hűlt helye sem volt. - Mert ha az, akkor nem valami jó. Én is kipróbáltam néhány egyszerű ráolvasást, csak úgy gyakorlásképpen, és nekem mindegyik működött. A családomban senkinek nincs varázsereje, meg is lepődtem, amikor a levelet kaptam, de persze nagyon örültem, mert úgy hallottam, hogy Roxfort a legeslegjobb boszorkányképző. Meg is tanultam kívülről az összes kötelező olvasmányt, remélem, elég lesz. Egyébként én Hermione Granger vagyok, és ti? - Meghökkentő gyorsasággal elhadarta mondandóját, mire nekünk kellett egy perc hogy felfogjuk mit is mondott, pláne nekem.

- Én Ron Weasley vagyok. - Motyogta Ron.

– Én meg Harry Potter. - Mutatkozott be Harry.

- Komolyan? - Csodálkozott Hermione, és ismét belefogott a mondandójába, mielőtt én bemutatkozhattam volna. - Természetesen mindent tudok rólad! Megvettem néhány ajánlott olvasmányt is, benne vagy a Modern mágiatörténetben, a Feketemágia felvirágzása és bukásában és a Huszadik századi mágiatörténet címszavakban című könyvben is.

- Tényleg? – Csodálkozott Harry.

Persze az egész peron, a vonat, de még a beszélgetésünk is róla szólt, bár nekem halványlila gőzöm se volt, hogy ki ez a srác. De látszólag ő sincs tisztában azzal, hogy ki ő.

- Te jó ég, hát nem is tudtad? Én biztos mindent elolvasnék magamról! Tudjátok már, melyik házban lesztek? Kérdezősködtem egy kicsit, és szerintem a Griffendél a legjobb, úgy hallottam, maga Dumbledore is oda járt, de persze a Hollóhát se lenne rossz... Na, jó, megyek, megkeresem Neville békáját. Ti meg öltözzetek át, mert szerintem mindjárt megérkezünk. – Hermione ismét hadart, és azzal a lendülettel, hogy elmondta a mondatát, kilépett a fülkéből.

- Mindegy, hova osztanak be, csak ne oda, ahol ő van.

- A bátyáid melyik házban vannak? - Kérdezte Harry.

- A Griffendélben. Anya és apa is griffendélesek voltak. Nem is tudom, mit szólnának, ha én máshova kerülnék. Szerintem a Hollóhátban se lenne éppenséggel rossz, de ha a Mardekárba kerülnék... Te tuti griffendéles leszel.

- Bridgette? Szerinted te hova kerülsz?

- N-nem tudom.

Abban a pillanatban a kabin ajtaja megint kinyílt, és három fiú lépett be. A középsőt Harry és Bridgette is felismerte, bár csak utóbbi tudta a nevét. Draco végigmérte Harry-t, és kételkedve szólt:

- Szóval igaz? Az egész vonaton mindenki arról beszél, hogy Harry Potter itt ül, ebben a fülkében. Te volnál az?

- Igen. - Felelte Harry és szemügyre vette a másik két fiút. Mindkettő nagydarab volt és mogorva. Úgy álltak a sápadt Draco mellett, mintha a testőrei lennének.

- Ő Crak, ő meg Monstro. Én pedig Malfoy vagyok. Draco Malfoy. - Ron köhintett egyet, bár egyértelmű volt, hogy a nevetését próbálta elrejteni

- Viccesnek tartod a nevemet? Pedig a fattyú barátod már épp eléggé megtanulta. – Draco egy pillanatra rám nézett, én pedig, mint büszke vízilabdás, felpattantam, készen arra, hogy megvédjem magam, de egy hang se jött ki a számon. – Ne is próbálkozz, fattyú! – Mondta Malfoy, mire az egyik barátja meglökte a vállam, én pedig visszaestem a székemre. - Meg se kell kérdeznem, hogy te ki vagy. – Draco visszanézett Ronra. - Apámtól tudom, hogy Weasley-ék vörösek, szeplősök és több gyerekük van, mint pénzük. Hamar rájössz majd, Potter, hogy a varázslócsaládok sem egyformák. Hallgass rám, és ne barátkozz olyanokkal, akik nem érdemlik meg. Például fattyakkal vagy vérárulókkal. Én szívesen adok tanácsot. – Draco kezet nyújtott Harrynek, de ő felállt, és a fiú szemébe nézett.

- Köszönöm, de magam is el tudom dönteni, ki érdemli meg.

- A helyedben vigyáznék, Potter. Légy egy kicsit udvariasabb, különben ugyanolyan sorsra jutsz, mint a szüleid. Ők se tudták, mi a jó nekik. Alaposan meg fogod bánni, ha arra a féleszű óriásokra, fattyakra meg a Weasley-féle aljanépre pazarlod az idődet. - Erre Ron is felállt, tűzvörös arccal.

- Ismételd meg!

- Verekedni akartok? - Kérdezte Malfoy.

- Csak akkor, ha nem tűntök el innen. - Felelte Harry, de több bátorságot mutatott, mint amilye volt.

- Még nincs kedvünk elmenni, igaz, srácok? Nekünk már elfogyott a kajánk, de úgy látom, nektek még van. - Monstro a Ron melletti ülés felé nyúlt, hogy elvegyen egy csokibékát, de odaléptem és megragadtam a csuklóját mielőtt egyhez is hozzá nyúlhatott volna.

- Az nem a tiétek!

- És te fogsz megállítani? – Kérdezte Malfoy.

- Akár! – Elengedtem a fiú csuklóját és hátrébb is löktem.

- Pedig szerintem te csak egy nagyszájú kislány vagy! Maximum hugrabugos. – Monstro a békákért nyúlt volna, de én ismét elé álltam.

- Nem hugrabugos vagyok, hanem vízilabdás.

- Hogy mi? – Kérdezte Malfoy, de ekkor Ron patkánya, Makesz megharapta Monstrot, aki felsikoltott.

Crak és Malfoy meghátráltak, majd amikor Monstrónak végre sikerült megszabadulnia a belé kapaszkodó patkánytól, mindhárman villámgyorsan elrohantak.

- Azt tudom, hogy Bridgette összefutott vele, de te is ismerted Malfoyt? – Kérdezte Ron, mire Harry elmesélte találkozásukat az Abszol úton.

Időközben alkonyodni kezdett. A vonat lelassított, majd meg is állt. A diákok lökdösődve elindultak az ajtók felé, és letódultak a peronra. Görcsbe szorult a gyomrom. Hirtelen annyira elkezdtem izgulni, hogy mozdulni is alig bírtam.

- Elsősök! Minden elsős jöjjön ide! - A diákok közül hirtelen egy hatalmas, szakállas férfit láttam meg, nagyobb volt, mint bárki, akit valaha láttam. - Gyerünk, gyertek utánam!

Mint egy csürhe, úgy követtük Hagridot az ösvényen, amin vezetett. Az út egy nagy fekete tónál ért véget. A tó túlsó partján sziklás hegyecske magasodott, annak a tetején pedig a hatalmas kastély.

- Csónakonként négy ember és nem több! - Kiáltotta Hagrid, és a part mentén ringatózó csónakflottára mutatott. Követve Ronékat beültem egy csónakba. Harry Ron és Hermione ültek mellettem, amikor a csónakok hirtelen elindultak.

Némán hajóztuk át a tavat, amikor pedig az első csónak elérte a parti sziklát, Hagrid felkiáltott, hogy hajtsuk le a fejünket. Úgy tettünk, ahogy mondta, a csónakok pedig sorban beúsztak egy, a sziklafalon függönyként szolgáló borostyánon. Mind megijedtünk, hogy nekimegyünk a hegynek, míg fel nem fedeztük a növényréteg mögötti kis barlangot. A hosszú kőfolyosónak csak a végén láttunk fényt, egyébként csak az apró lámpások világítottak a csónakok elején, ami még félelmetesebbé tette az egészet. Ahogy közeledtünk a barlang végéhez, úgy rajzolódtak ki a fölalatti kikötő vonalai. Kimásztunk a csónakokból, és egyre nagyobb izgatottsággal bámultunk fel a kőbe vájt ösvényen. Hagrid elindult, ám hirtelen felkiáltott mintha csak szellemet látott volna.

- Hékás! Ez nem a te békád?

- Trevor! - Kiáltott Neville, és átölelte a viszonylag nagy békát.

Hagridot követve kanyarogtunk a keskeny ösvényen, ami egy nagy füves udvarra vezetett. Elénk tárult a hatalmas kastély bejárata. A nagy faajtónak csipkésre faragott keretet adott a szürke kő, körülötte pedig hatalmas kőkatonák sorakoztak a falon. Felmentünk az ajtóhoz vezető kőlépcsőn, és bevártuk azokat, akik lemaradtak, ekkor pedig Hagrid kopogására megnyílt a hatalmas ajtó. Bevonultunk a hatalmas előcsarnokba. Beleszédültem a tetejét keresve, de nem a talán nem is létező plafon volt az érdekes az óriási teremben. Sokkal inkább a szemben lévő hatalmas boltív, ami mögött száz és száz lépcső kígyózott, vagy a jobb oldalon lévő hatalmas faajtó, ami mögül hatalmas zaj hallatszott.

- Az elsőévesek, McGalagony professzor. - Mondta Hagrid, az előttünk álló zöld taláros boszorkánynak, akin hatalmas, hegyes süveg volt.

- Köszönöm. Most már átveszem őket.

Követve a professzort átvágtunk a nagy csarnokon, és a faajtó előtt gyűltünk össze, de nem álltunk meg. McGalagony egy kisebb terembe vezetett, alig fértünk el benne.

- Köszöntök mindenkit a Roxfortban! – Mondta tiszteletet parancsoló hangon McGalagony professzor. - Hamarosan megkezdődik az évnyitó bankett, de mielőtt elfoglalják a helyüket a nagyteremben, beosztjuk magukat az egyes házakba. A beosztás igen fontos ceremónia, mivel a Roxfortban töltött évek alatt gyakorlatilag a házuk lesz a családjuk. Az órákon a ház többi tanulójával együtt vesznek részt, a ház hálótermeiben alszanak, és a ház klubhelyiségében töltik a szabadidejüket. A Roxfortban négy ház van: a Griffendél, a Hugrabug, a Hollóhát és a Mardekár. Mindegyik háznak megvan a maga dicső története, és mindegyikből számos kiváló boszorkány és varázsló került ki. Amíg a Roxfortban tanulnak, a sikereikkel a házuknak pontokat szereznek, a kihágások pedig pontlevonással járnak. Év végén a legtöbb pontot elért ház kapja a házkupát, ami igen nagy megtiszteltetés. A beosztási ceremóniára néhány perc múlva kerül sor az egész iskola jelenlétében. Azt ajánlom, addig is kissé szedjék rendbe magukat.

McGalagony végignézett rajtunk, és szinte le lehetett olvasni a tekintetéről hogy soha nem látott még ilyen össze-vissza bandát. Harry a haját, Ron pedig a talárját kezdte igazgatni, én pedig Hermione-hez fordultam, hogy megkérdezzem nem áll-e szét a hajam. Ekkor viszont nem csak én, de az összes gólya megrémült. Az egyik falon hirtelen vagy húsz kísértet jelent meg és veszekedve átreppentek fölöttünk.

- Azt mondom, borítsunk fátylat a múltra. Adjunk neki még egy esélyt...

- Ugyan már, kedves Fráter, hány esélyt adjunk még Hóborcnak? Szégyent hoz valamennyiünkre, ráadásul még csak nem is tisztességes kísértet... Ejnye, hát ti meg mit kerestek itt? – Nézett ránk egy harisnyás kísértet

- Elsősök! – Mondta izgatottan egy másik. - A beosztásra vártok, igaz? Remélem, találkozunk a Hugrabugban! Én is hugrabugos voltam.

- Indulhatunk. – McGalagony hangja megtörte a szellem nosztalgiázását. Egyesoszlopba álltunk, és követtük a professzort az ajtón át.

Fantasztikus hely volt. A fényt nem csak a falon lévő fáklyák biztosították, de több ezer gyertya is, amik a fejünk fölött lebegtek. Amikor beléptünk, rögtön az jutott eszembe hogy biztos milyen szép teteje van a teremnek. Az ilyen építményeknek gyönyörű tetőszerkezete szokott lenni, viszont a gyertyák fölött nem láttuk a gerendákat és oszlopokat, viszont mintha maga az égbolt lenne a fejünk felett. Csillagok, hullócsillagok és a hold világított a gyertyák mellett. Négy hosszú asztal között vonultunk, ahol a felsőbbévesek ültek, egy ötödik asztal felé, ahol pedig a tanárok. Az utóbbi asztalnak háttal sorakoztunk fel, és mind a diákok felé néztünk. McGalagony professzor egy kis széket rakott elénk, arra pedig egy hegyes süveget. Az öreg fejfedő rongyos volt és piszkos. Mind a süveget néztük, azt gondoltam. hogy biztos nyulat kell majd elővarázsolnunk belőle, egészen addig amíg a kalap meg nem mozdult. Egy szakadás kettévált, és a süveg megszólalt:

- Kalapok közt keresgélve találsz talán szebbet, de nem hordott még fején a Föld nálam eszesebbet! Én vagyok, a Teszlek Süveg. A híres? Naná! Más sapkákkal ne végy engem egy kalap alá! Én látom, mit senki más: hogy mit rejt a fejed. Próbálj fel, és menten mondom, hol van a helyed. Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, házad a Griffendél. Oda csak az kerül, ki semmitől se fél. Hugrabugnak nyájas népe békés, igazságos. Odamész, ha türelmes vagy, s jámbor, ez világos. A bölcs öreg Hollóhátban éles elmék várnak. Kiknek a tanulás kaland, oda azok járnak. Hogyha agyafúrt s ravasz vagy, ne is tekints másra: a Mardekár való neked. Ott lelhetsz sok társra. Hát vegyél fel, és ne remegj! Forog ez az agy! Bár nincsen mancsom, nálam mégis jó kezekben vagy!

Amikor a süveg befejezte a verset, tapsvihar tört ki. A fejfedő meghajolt mind a négy asztal felé, azután felhagyott a mocorgással.

- Szóval csak fel kell vennünk a süveget? - Suttogta Ron. - Megfojtom Fredet! Azzal ijesztgetett, hogy párbajoznunk kell egy trollal.

Elmosolyodtam, de igazából nagyon féltem. Kihúztam magam, és magabiztos mosoly mögé rejtettem, hogy izgulok. McGalagony professzor elénk lépett, és egy hosszú papírt vett elő.

- Akit szólítok, tegye a fejére a süveget, és üljön le a székre. Abbott, Hanna!

Egy szőke lány lépett előre, felrakta a süveget és leült, mire az néhány pillanat múlva felkiáltott:

- HUGRABUG! - A jobb oldali asztalnál ülők tapssal fogadták a lányt, a szellem, akivel korábban beszéltünk vidáman integetett neki.

- Bones, Susan!

- HUGRABUG!

- Boot, Terry!

- HOLLÓHÁT!

A felsorolás folytatódott. Közel 30 diákot beosztottak már, köztük Harry-t, Ront, Hermione-t, Dracot és Neville-t is, amikor már alig öten voltunk a szék mögött. Épp a diákokat vettem szemügyre. A legbalrább lévő asztalnál csupa zöldbe öltözött diák, utána bordó talárosak, majd jobbra a sárga köpenyesek biztos a Hugrabug asztala, mert oda ült le az első két lány, az utolsó pedig csak a Hollóhát lehet, kék nyakkendős diákokkal. Igazából mindannyian egyformák voltak, egyszerű diákok, különböző színű talárban.

- Boglárka, Erdei! – McGalagony a többiekkel ellentétben a keresztnevemet mondta először, és nem is helyesen. Kifelé menet odasúgtam neki a választott nevem, mire ő ismét felkiáltott. – Mármint... Wood, Bridgette!

Leültem a székre a fejemre tettem a süveget, és hirtelen megszólalt egy hang a fejemben:

- Nahát! Egy magyar csemete. Nem is akármilyen, egy Táltos növendék! Emlékszem arra, amikor még apád ült itt. Ő is ugyanennyire félt attól, hogy a Mardekárba rakom! - A süveg nevetett a fejemben, bár először halálra rémültem a hang hallatán. - Látom a tudás- és az igazságvágyat, a ravaszságot, de a bátorság is akad a kis fejedben bőven! Biztos nem szeretnél mardekáros lenni? Sokra vihetnéd. – Rázni kezdtem a fejem, mire ő még motyogott a fejemben, de egész gyorsan eldöntötte, hogy hova rak. - Megvan! - Ezt már hangosan mondta, szinte belerengett a terem. – GRIFFENDÉL!

A vöröstaláros diákok tapsolni kezdtek, én pedig leültem, egyenesen Hermione mellé. A többiek beosztására már nem figyeltem, inkább próbáltam megnyugodni, viszont ekkor felzendült a középen ülő szakállas mágus hangja.

- Isten hozott benneteket! Szívből köszöntök mindenkit az új tanév kezdetén itt, a Roxfortban. Nem is húzom tovább az időt, kezdődjék a lakoma!

Ő biztos Dumbledore apáék leírása tökéletesen illett rá. Hatalmas szakáll, hosszú haj és félhold alakú szemüveg. Össze se lehetett volna keverni egyik tanárral sem. Dumbledore intett, mire az asztalokon megjelent a rengeteg étel. Hús, krumpli, zöldségek, ilyen sült, olyan sült, mártások, köretek és desszertek. Mind megpakoltuk a tányérjainkat. Én épp a forróvizeskancsóhoz nyúltam, amikor hirtelen az egyik kísértet kidugta a fejét az asztalból. Majdnem a velem szemben ülő Harry-re öntöttem a forró vizet, úgy megijedtem.

- Oh! Nagyon jól néz ki az a marhasült, kisasszony! – Mondta, a tányéromra pillantva.

- Ön nem eszik velünk? – Kérdezte Harry.

- Köszönöm, fiam! De nem. Majd négyszáz éve, hogy egy falatot sem ettem. – Mesélte a szellem, én pedig közben nekiálltam a teám elkészítésének, ami abból állt, hogy két teafilter és egy nagy evőkanál cukrot áztattam egy csésze forróvízbe. - Nincs is szükségem rá, de azért hiányzik. Jut eszembe, még be sem mutatkoztam. Sir Nicholas de Mimsy-Porpington vagyok, szolgálatára. Én vagyok a Griffendél-torony bentlakó szelleme.

- Tudom, hogy ki vagy! - Kiáltott Ron. - A bátyáim meséltek rólad. Te vagy Félig Fej Nélküli Nick!

- Lekötelezne, ha Sir Nicholasnak szólítana. – Mondta sértődötten a kísértet, de a Seamus Finnigan a szavába vágott.

- Félig Fej Nélküli? Hogyan lehet valaki félig fej nélküli?

- Így! - Mondta ingerülten a szellem, megfogta a bal fülét, és rántott egyet rajta, mire az egész feje kibillent a helyéből, és a vállára dőlt, csak egy kis darab tartotta a nyakához. Sir Nicholas a helyére rakta a fejét, és elégedetten végignézett a döbbent arcokon, többek között az enyémen. – Kegyed nem önt egy kis tejet a teába?

- Tejet? – Kérdeztem ledöbbenve. – Tejet a teába?

- Bridgette magyar, Sir Nicholas. Nem ismeri az itteni szokásokat. – Mondta Harry, mire Sir Nicholas szemei kikerekedtek.

- Nem tudod, hogyan kell készíteni a teát?

- Mi így csináljuk a...

- Ezt a problémát orvosolni kell! – Szakított félbe Sir Nicholas. – Megengeded? – A szellem a csészémért nyúlt, bólintottam és miután egy mozdulattal elvarázsolta az előttem gőzölgő gyümölcsteát, elröppent a csészével.

- Tudtam, hogy nem vagy angol! – Fordult hozzám Hermione. – Hallani a hangodon.

- Nem te vagy az első, aki ezt megjegyezte.

- Szerintem aranyos az akcentusod. Ha gondolod, olvastam egy nyelvtanulási bájitalról, kipróbálhatjuk, ha sikerül elkészíteni. Magyarországról is olvastam. Ott él a magyar mennydörgő és még megannyi legendás varázslény. Elvileg vannak olyanok is, amiket csak magyarok látnak!

- Íme, kisasszony! – Mondta a visszatérő szellem, és a kezembe nyomta az angolosan elkészült teát. – A titka a jó minőségű tej. Pufók Fráter, a Hugrabug szelleme, igazi teamániás. Habár nem tudja meginni, a diákjainak csak a legjobb minőségű teát engedi meginni. Bár titkolni próbálja, teaklubbot alakított a házában, ahol nem csak a tea elkészítését tanítja meg nekik, hanem az etikettet is. – Miközben Sir Nicholas beszélt én megkóstoltam a teát, ami meglepően finom volt, ahhoz képest, hogy el sem tudtam volna képzelni, hogy tejet tegyek a teámba.

Ezután eltűntek az ételek, a maradék és végtelen mennyiségű édesség jelent meg. A karamella öntetes puding majszolása közben a tanárokat figyeltem. Volt köztük egy feketehajú, mogorva tanár, egy rövidhajú, szikrázó arcú tanárnő, még egy tanárnő, nagyobb darab és mosolygós, de a tekintetem leginkább a lilaturbános tanárúrra szegeződött. A fiatal férfi Harry-re nézett, de rám is vetett pár lopott pillantást. Ebben a pillanatban szúró fájdalom hasított a csuklómba. A sebhelyem úgy lüktetett a fájdalomtól mintha megégettem volna, de hirtelen elmúlt. Végül a desszertek is eltűntek, ekkor pedig ismét felállt Dumbledore professzor:

- Most, hogy bőségesen ettünk-ittunk, volna még néhány megjegyzésem a félévre vonatkozóan. Elsősorban az elsőéveseknek mondom, hogy az iskola melletti erdő tiltott terület, kivétel nélkül minden tanuló számára. Örülnék, ha ezt egyes felsőbb évesek is az eszükbe vésnék. – Bár Dumbledore nyilván az egész iskolának címezte, megakadt a szeme Ron bátyjain, az ikreken. - Frics úr, a gondnok megkért, hogy emlékeztessem a tanulókat: az órák közötti szünetben ne varázsoljanak a folyosókon. A kviddicsválogatásra a második héten kerül sor. Aki szeretne a háza csapatában játszani, jelentkezzen Madam Hoochnál. És végül egy utolsó közlemény: ebben az évben a harmadik emeleti folyosó jobb kéz felőli szakaszára tilos a belépés mindazok számára, akik nem óhajtanak kínok kínjai között távozni az élők sorából.

- Ezt nem komolyan mondta, ugye? – Kérdeztem Ron másik bátyjától Percy-től.

- De, minden bizonnyal. Különös, ha valahonnan kitilt minket, általában megindokolja, hogy miért teszi. Az erdő például tele van veszélyes fenevadakkal, ezt mindenki tudja. Legalább nekünk, prefektusoknak mondhatott volna valamit.

- És most, térjen mindenki nyugovóra! A tanítás holnap elkezdődik.

Percy vezetett fel minket a lépcsőkön. Mindenki bámészkodott, én csak próbáltam megjegyezni az utat. Rengeteg lépcsőt kellett megmásznunk, mire végre megtorpantunk. Valami történt a csapat elején, de én nem láttam semmit, csak annyit hallottam, hogy Percy felkiált:

- Vigyázzatok Hóborccal! – Mondta, miközben tovább mentünk, én pedig megpróbáltam előre törni. - Csak a Véres Báróra hallgat, még ránk se, prefektusokra. – Ekkor megálltunk. - Itt is volnánk.

A folyosó végén egy rózsaszín ruhás kövér nő portréja függött, a kerete kétszer akkora volt, mint én.

- Jelszó? - Kérdezte a hölgy.

- Caput draconis. - Mondta Percy, mire a kép megnyílt, mint egy ajtó. Egymás után bemásztunk rajta, és elkezdtük felfedezni a szobát. – Ez a Griffendél klubhelysége. - A kerek helység tele volt fotelekkel, kanapékkal és asztalokkal. A portrélyukon kívül két ajtó helyezkedett el, köztük egy nagy kandallóban ropogott a tűz. – A fiúk hálótermei fent balra vannak, a lányokéi ugyanott jobbra. Ezeken a lépcsőkön találtok oda. A poggyászaitokat már felvitték a szobáitokba. Négyen lesztek egy szobában, a neveitek ki vannak írva az ajtókra. A szobáitokban vannak emellett a griffendéles egyenruháitok és az órarendetek. Nyomás, feküdjetek le! Holnap az órarend szerinti teremben a griffendéles egyenruhában jelenjetek meg első órán. Az óra reggel nyolckor kezdődik, de a tanárok szeretik, ha legalább 5-10 perccel hamarabb értek oda.

Percy eltűnk a fiúk lépcsőjén, és a fiúk követték is őt. Mi lányok egy pillanatra megszeppenve álltunk a klubhelységben.

- Mire vártok? – Szólalt fel mögöttünk egy barátságos hang. – Menjetek fel bátran! – A hang egy nálunk legalább egy fejjel magasabb, felsőbbéves lányhoz tartozott, aki mosolyogva nézett minket miután átmászott a portrélyukon. – Segítsek?

Hevesen bólogattunk, mire a lány nevetve bevágott elénk, és mutatta az utat. Már legalább a torony felét megmásztuk, amikor a lány megállt, és bevezetett minket az egyik folyosóra.

- Itt kell lennie két üres szobának, egynek egy kicsit arrébb és kettőnek a folyosó vége felé. De ahogy elnézlek titeket, nem lesz szükség az összesre.

Az első szobába egy ikerpár, Padma és Parvati Patil került, ill két másik lány, Ella Jo és Lavender Brown. A mellettük lévő szobába került Romilda Vane, Natasha Collins, Fay Dunbar és Astryd Lang. Mi, többiek, tovább mentünk, egészen azokig a szobákig, amik még üresek voltak. Jessica Jones, Aideen és Zahra Lokisdottir (akik szintén ikrek voltak) és Morgan Stark leváltak tőlünk, és ekkor a lány, aki kísért, megszólalt.

- Kizárásos alapon ti kerültök ebbe a szobába. A fürdők ottvannak, és asszem ennyit kell tudnotok. Ha segítség kell, nyugodtan forduljatok hozzám. – A lány indulásra készült, de utána szóltam.

- Várj, nem mondtad meg a neved!

- Alex Williams.

Alex megfordult és végleg eltűnt a szemünk elől, mi pedig bementünk a szobába.
A ládáink már ott pihentek a négy baldachinos ágyon.

- Oh, alhatok én a könyvespolc mellett? – Kérdezte Hermione, mire mi mosolyogva bólogattunk. Amíg Hermione elkezdte kipakolni a könyveit a polcra, mi elfoglaltunk egy-egy ágyat. Én választottam a Hermione mellettit, a másik két lány pedig a mások kettőt. – Amúgy én Hermione vagyok. Granger. Bridgette Woodot már ismerem, de titeket hogy hívnak? – Kérdezte a másik két lánytól.

- Én Elisabeth Thomas vagyok, de hívjatok csak Lisnek! – A lány, aki először megszólalt alacsony teremtés volt, hosszú barna hajjal, aminek a vége bordó volt. A szemében két gyűrű volt. A pupillája körül egészen sötét mogyoróbarna, kifelé zöldülve.

- Az én nevem Rachel Smith! –Mondta a másik lány. Ő magabiztosnak tűnt, barna, göndör haja volt.

Este azonnal írtam egy levelet a szüleimnek. Mindent részletesen leírtam, sőt, még le is rajzoltam a szoba berendezését.

Utána azonnal lefeküdtem aludni.

Álmomban a turbános professzor fejfedőjét viseltem. Akárcsak a süveg, ez is beszélt, győzködött, hogy jelentkezzek át a Mardekárba.

- Nem akarok mardekáros lenni! – Kiáltottam, de a turbán hirtelen elnehezedett.

Megpróbáltam levenni, de nem sikerült. Ekkor megjelent előttem Malfoy, kárörvendően nevetett a szerencsétlenkedésemen, majd az arc átalakult a feketehajú tanárévá, majd zöld fény villant, és felriadtam.

Mély levegőket vettem és felnéztem. Az ágyam végében egy kéken ragyogó szarvas ült. Átláttam rajta, mint a szellemeken a Nagyteremben. Nem sokáig nézhettem az állatot, mert amint megláttam eltűnt. Nem izgattam magam miatta, biztos csak egy, a roxforti szellemek közül, gondoltam. Nehezen, de lefeküdtem és visszaaludtam.