Délután négy órakor ismét az SVK teremben találtam magam, ahogy egyedül szétpakoltam a padokat, majd amíg még egyedül voltam, Flitwick könyvében bejelöltem a Lockharttól már megtanult átkokat. Azt is megtanultam például a könyvből, hogy mi a különbség az átok, az ártás, a rontás és a bűbáj között, de arra is rájöttem, mennyire keveset tanultam a bájgúnártól. Először Lockhart futott be, majd öt perc késéssel Draco is megérkezett.

- Mielőtt belekezdenénk, szeretnék megosztani veletek egy jó hírt. Dumbledore professzor úr engedélyt adott, hogy megszervezzek egy párbajszakkört az egész iskolának. Csütörtökön lesz. Sajnálatunkra ez lesz az utolsó kis meghitt különóránk, arra szeretnélek kérni benneteket, hogy ezentúl oda járjatok. És bár ezt sem várnám el tőletek, mégis azt kérem, legyetek majd a segítségemre.

Lockhart ezúttal sem mutatott semmi újat, csupán gyakoroltatta velünk a már ismert varázslatokat. Felmerült a gyanúm, hogy nem is tud többet. Szokásosan magunkra hagyott félúton, mi pedig mint mindig, az utasítása ellenére megálltunk. Leültünk, és nevettünk egyet a történeten, amikor Lockhart a nagyterem ajtajában becsmérelt Flitwicknek.

- Egyébként, amilyen ügyetlen ez a balfék, örülök, hogy megtanultam pár új dolgot. Ez az egész olyan félelmetes, nem tudhatjuk mikor jön a következő merénylet. – Kezdtem bele Draco puhításába, csevegő hangon.

- Szerinted Mardekár szörnyetegét le tudod győzni egy lefegyverzőbűbájjal? Amúgy is, neked nincs mitől félned, te nem vagy sárvérű, ha jól tudom.

- Honnan tudod, hogy a félvéreket nem támadja?

- A legenda szerint csak a sárvérűektől kell megtisztítani a sulit.

- Na és a legenda elmondja, hogy mi történne, ha véletlenül szembe találnám magam a szörnnyel? Békén hagyna, vagy ugyanúgy kinyírna?

- Már annyitól meghalnál, ha szembe kerülnél vele. Nem vagy még olyan ügyes, hogy legyőzz egy ezeréves bestiát. – Draco a szokott monoton hangján beszélt, de az okos fül érdekes dolgokat fedezhet fel a mondandójában. Eközben talpra szökkentünk, és elindultunk kifele, hogy szokásos módon magára hagyjuk az öntelt varázslót.

- Egyáltalán, hogy képes valaki ilyesmire? Öldökölni a saját diáktársait...

- Megfelelő motivációval...

- Te... Nem tudod véletlenül, hogy ki lehet az?

- Miért tudnám?

- Mardekáros vagy. Mardekár Malazár méltó utódja biztos, hogy mardekáros, és te csak ismered a háztársaidat.

- Előszöris, közülünk senki nem gyanús, másodszor, ha tudnám se mondanám el, harmadszor, nekünk is megvannak ám a tippjeink.

- Harry ártatlan. Mindkét támadáskor társaságban volt, és tényleg csak véletlenül találta meg a macsekot.

- Potter lehet, de te nem.

- Tessék?

- Azt tudjuk, hogy Potter talált rá a macskára, és azt is, hogy te egy jó nagy hatásszünettel később csatlakoztál hozzájuk. Aztán meg kimész éjjel „meglátogatni Pottert" és teljesen véletlenül pont megtalálod Creeveyt.

- Most komolyan engem gyanúsítasz?

- Én nem, de a többi mardekáros csakis erről tud beszélni a klubhelységben. Egyébként meg, van benne valami. – Mindketten megemeltük a hangunkat, veszekedésbe torkollott a próbálkozás.

- Tudod mi van benne? Rágalom!

- Miért, te mit csináltál épp az előbb? Ugyanúgy megrágalmaztad a háztársaimat.

- Most komolyan, Mardekár Malazár utódjáról beszélünk, szerinted talán hugrabugos?

- Szerintem Griffendéles és épp előttem áll. Talán azzal az irritáló kis Grangerrel is csak azért barátkozol, hogy tanulmányozhasd. Eddig azt hittem a legnagyobb ellenséged az angol nyelv, nem a sárvérűek. – Draco pálcát rántott, mire én is így tettem.

- Szerintem meg én állok épp az utód előtt.

- Ha én lennék az utód, Granger halt volna meg először. Azt hiszed én támadtam rá Creeveyre?

- Meg a macskára is. Ki más is lehetne? Olyan büszke vagy az aranyvérű családodra, és minden sarkon sárvérűzöl, és emellett egy kegyetlen, szívtelen kis csótány is vagy.

- Everte Statum! – A fiú átka hirtelen jött, de hála a sok gyakorlásnak, kivédtem.

- Capitulatus! – Draco azonban az én átkomat már nem tudta kikerülni, és a fenekére esett.

- Rictusempra! – Végül én is elterültem a földön, és végtelen kacagásba kezdtem, az ártás egyre csak csiklandozott, de két nevetésroham között még volt annyi levegőm, hogy elmotyogjak egy varázsigét.

- Incarcerandus! – Malfoy körül erős kötelek jelentek meg, a karját a mellkasához kötötték, a lábait pedig feszesen egymáshoz, így elesett.

- Finite incantatem! – A varázsige egyikünk szájából sem hangzott el, de a csiklandozás hirtelen abbamaradt, és a kötelek is eltűntek Draco körül. Magunkhoz tértünk, felálltunk, és csak ekkor láttuk meg a dühösen fölénk magasodó McGalagonyt. – Pont maga, Wood?

- Tanárnő, én...

- Nem kérek kifogásokat! Mégis, hogy képzelték? – A tanárnő annyira ideges volt, hogy a szavak a torkán akadtak. – 10 pont mindkét háztól! És büntetőmunka! Holnap az óráik után. Az átváltoztatástan teremben. Ha nem jönnek, kicsapatom magukat.

McGalagony elment, mi váltottunk egy utolsó dühös pillantást, és kettéváltunk. A nagyteremben kerestem barátaimat, de ott nem találtam őket, így inkább a klubhelységbe mentem. Amikor viszont ott sem láttam őket, feltételeztem, hogy Myrtle mosdójában vannak, oda viszont már nem volt se kedvem, se erőm lemenni, így a szobát választottam. Fáradtan lerogytam az ágyra, a szobában rajtam kívül csak Lis volt, letette a könyvét, és átült az én ágyamra.

- Mizu? – Kérdezte.

- Semmi különös. Malfoy nem tálalt. Sőt. Képzeld, engem gyanúsítanak a merényletekkel.

- Jézusom... Kik?

- Az egész Mardekár. Vagyis nem az egész, asszem Valery biztos nem.

- Valery jó fej, már sokat beszélgettem vele.

- Tényleg?

- Mögöttem ül SVK-n, rémlik? Meg átváltoztatástanon is.

- Oh, kajak. Ezek szerint benne bízhatok?

- Persze, csupaszív csaj. Mi volt Malfoyal?

- Próbáltam rávenni, hogy mondja el ki lehet az utód, de nem sült el jól. Kicsit összepárbajoztunk a lépcsőfordulóban, úgyhogy holnap egész délután büntetésen leszek McGalagonnyal.

- Az nem jó.

- Hát nem. De, ami azt illeti, Malfoy pár helyen szerintem elszólta magát.

- Akkor végül is forró nyomon vagy, nem?

- De, csak amíg el nem készül a főzet, nem nagyon tudunk többet tenni.

Nem sokkal később Hermione is beesett és elmeséltem neki a Malfoyal történteket. Másnap az órák után könnyes búcsút vettem barátaimtól, és elindultam az átváltoztatástan teremhez, de persze csak miután végighallgattam Hermione szentbeszédét miszerint ők csak arra kértek, hogy beszéljek Malfoyal, azt nem, hogy kötözzem meg. Bekopogtam a terembe, és óvatosan beléptem, ott már várt rám McGalagony és Draco is.

- Csak hogy megérkezett, Wood. A büntetésük egészen a vacsoráig tart. Átmennek a sötét varázslatok kivédése terembe, Frics úr már előkészítette a tisztítóeszközöket, letakarítják Lockhart professzor összes... Önportréját. Lesuvickolják a kereteket, és megtisztítják az üveget, végül lefújják vízlepergetővel és portaszítóval. Ha végeztek, és még nem telt le az idejük, idejönnek hozzám, és adom a következő feladatot. A pálcájukat már most elveszem, hogy ne tudjanak takarítóbűbájt használni.

Átadtuk a pálcákat és átkullogtunk a megadott terembe. Ott valóban ki voltak készítve a dolgok, a falon lévő száz képkeret most stócokban állt, két asztal várta, hogy hozzálássunk a munkához, mindkettőn sorakozott öt-öt üveg tisztítószer, és egy nagy kupac rongy. Csöndben láttunk munkához, megállapítottam, hogy melyik szer mire való, majd az egyik rongyot a kezembe fogva kezdtem letisztítani a mintás aranykeretet.

- Ne siess már ennyire! – Draco egyszer csak rám rivallott, majdnem elejtettem a képet, a benne vigyorgó Lockhart meg is ijedt. – Ha már miattad kell itt robotolnunk, ne akarj már túl hamar elkészülni vele. A végén még padlót is moshatunk, vagy ugyanezt meg kell csinálnunk a kastély összes festményével.

- Várjunk csak, mi az, hogy miattam? Te fogtál rám pálcát.

- Mert te felidegesítettél.

- Ha nem tudsz uralkodni magadon, az a te hibád, nem az enyém.

- Emlékeztetnélek, hogy ugyanúgy pálcát rántottál.

- Mert mosolyogva hagynom kellett volna, hogy megátkozz?

- Szerintem a csiklandozó ártástól nem lett akkora bajod. – Ekkor a falon hirtelen egy átlátszó alak dugta át a fejét, a kövér bohócnak öltözött kopogószellem, Hóborc.

- Hohó, hohó, már megint ti! Milyen kis családias!

- Kopj le, te már végképp nem hiányzol a képbe!

- HÓBORC! – Egy mély, zengő, tiszteletet parancsoló hang szólt, a falon túlról.

- Megyek már báró uram, sietek! – A szellem eltűnt, mi pedig továbbra is duzzogva kapartuk le a koszt a keretekről.

- Nem hiszem el, hogy Lockhart ilyen koszosan hagyná a képeit. Direkt mocskolták be, hogy nekünk legyen mit takarítani. Biztos vagyok benne, hogy minden szabad percét ezeknek a suvickolásával tölti. – Dünnyögött Draco.

- A holnapi szakkör után tuti abbahagyom. Fölösleges volt az egész különóra dolog. Egy új varázsigét sem tanultam, max a védekezés megy jobban, mint előtte.

- Azért annyira... Nem volt az rossz.

- Szerintem igen. Borzasztó volt. Az anyag, a tanulási módszer, a tanár és a társaság is. – Bár a tekintetemet erősen a keretre szegeztem, a szemem sarkából láttam, ahogy Draco rám nézett.

- Akkor minek jöttél el egyáltalán?

- Tippelsz kettőt? – Ugyanúgy a látóterem sarkában vettem észre, ahogy a fiú keze a szapora tisztogatás közben megállt.

- Komolyan... Komolyan csak azért vállaltad be a különórákat, hogy kiszedd belőlem, kicsoda Mardekár utódja?

- Mi másért vállaltam volna be? Ugyan mi más oka lehetett volna annak, hogy elvisellek téged? – Az utolsó szót nyomatékosítottam, Draco lassan visszafordult a keretéhez, kezébe vette a portalanítót, és folytatta a munkát.

- Még szerencse, hogy én is.

- Tessék?

- Én is csak azért jöttem el, hogy kikérdezhesselek. Eredetileg azt a hülye kis Valeryt kértük meg, de ő azt mondta, hogy nincs pofája megkérdezni tőled, mert barátok vagytok, és ő tutira tudja, hogy te nem tennél olyat, és ha te bízol Potterben, akkor ő is. – Egyre több érdekes oldalát ismerem meg ennek a Valery lánynak. – Pont kapóra jött ez az óra dolog, Flinték azt mondták, ha kicsit megbarátkozunk, biztos kitálalsz.

- Hohó, hohó! De szomorú! – Lebegett be Hóborc. – Két szerelmes pár, jahj de mindig együtt jár!

- Hóborc, dolgozni próbálunk!

- Két szerelmes pár, mindig együtt jár! – A szellem tovább énekelt, méghozzá egyre hangosabban. – Egy tányérból esznek, mindig összeveszneeeeeeek! – Az utolsó hangot úgy elnyújtotta, hogy már zavarta a fülünket, rájuk is tapasztottuk a kezünket, de úgy is hallottuk a süketítő rikácsolást. Hirtelen a keretek üveglapjai repedezni kezdtek, összeszorítottuk a szemünket és elfordultunk, és akkor az összes kép szilánkosra tört. Hóborc megijedt és elsuhant, mi pedig felkaptuk a táskánkat és szaladtunk McGalagony irodájához.

- Tanárnő! Hóborc... - Hadartam lihegve.

- Nyugodjon meg, Wood, mi történt? Készen vannak?

- Nem, mert... Mármint épp kész lettünk volna, de akkor bejött Hóborc, és széttörte az összes keretet. – Draco határozottan bólogatott a mesém mellé, McGalagony pedig az órájára pillantott.

- 20 perc múlva vacsora. Szerencséjük van. Menjenek a nagyterembe, és ha még egyszer ilyesmin találom magukat, nem ússzák meg ennyivel.

Tisztelettudóan elköszöntünk, és amikor becsuktuk magunk után az ajtót, mindketten vettünk egy mély, megkönnyebbült sóhajt. Végül bűntudatom támadt. Az imént látottakból, Draco nem mondott igazat a különóráról, viszont én igen, így nem tűnt korrektnek, hogy elfogadjam az ajándékát, elővettem a kis palackot, és átnyújtottam neki.

- Mondtam, hogy neked adom. Amúgy is, mér ki tudja hányszor ittál belőle, és ki tudja még kinek adtad oda, nincs annyi bűbáj vagy tisztítószer a világon, ami után inni mernék még belőle.

Draco előre ment, de mielőtt elértük azt a pontot, ahol mindenki látott, hátrafordult, és küldött felém egy barátságos mosolyt. Másnap vacsorára menet kisebb csődületet találtunk a bejárati csarnokban. A faliújság előtt összegyűlt diákok egy frissen kitűzött pergamenlapot olvasgattak. Seamus Finnigan és Dean Thomas verekedte ki magát a tömeg közepéből, és odaléptek hozzánk.

- Párbajszakkör indul. - Újságolta Seamus. – Ma este lesz az első alkalom. Nem is rossz ötlet, manapság nem árt, ha az ember gyakorolja a párbajozást.

- Miért, gondolod, hogy Mardekár szörnyetege párbajozni akar majd veled? – Kérdezte gúnyosan Ron.

- Szerintem is hasznos lehet. - Fordult felénk Harry, mikor már a vacsoraasztalnál ültünk. – Elmegyünk?

- Én nem sok jót tudok mondani Lockhart párbajozási kézségeiről. De én személy szerint megígértem, hogy ma ott leszek, szóval örülnék, ha nem lennék egyedül.

Este nyolc órakor mind a hárman visszatértek a nagyterembe, én már korábban ott voltam, és Lockhart társaságában üldögéltem a nagy aranyszínpad mellett, amire a hosszú asztalokat cserélték, szigorú távolságban Malfoytól. Amikor megérkezett mindenki, Lockhart intett, hogy csatlakozzunk társainkhoz, így én megkerestem három barátomat, majd az SVK tanár Pitonnal az oldalán fellépett a színpadra.

- Gyertek közelebb! Remélem mindenki jól lát engem, és mindenki hall is. Remek! Nos, kedves fiúk-lányok, Dumbledore professzor engedélyt adott rá, hogy megszervezzem ezt a kis párbajszakkört, melynek célja nem más, mint hogy felkészítsen titeket arra az esetre, ha esetleg meg kell védenetek magatokat. Jómagam számtalanszor kerültem ilyen helyzetbe. A részleteket lásd műveimben. Engedjétek meg, hogy bemutassam segédemet, Piton professzort. A tanár úr azt mondta, ő maga sem teljesen járatlan a párbajozás művészetében. Felkértem hát, hogy asszisztáljon nekem egy rövid bemutató erejéig. Nyugalom, nem kell aggódnotok: ügyelni fogok rá, hogy ne tegyek kárt a bájitaltanárotokban.

- Az lenne a legjobb, ha kölcsönösen kinyuvasztanák egymást. - Súgta Ron.

Piton ajka gonosz vigyorra húzódott. Lockhart és Piton szembefordultak egymással, Lockhart bemutatott egy cifra gesztusokkal kísért meghajlást, Piton pedig türelmetlenül biccentett. Ahogy azt az első különórán is mutatta, kard módjára felemelték a varázspálcájukat.

- Amint látjátok, felvettük a szabályos alapállást. Most háromig számolok, és akkor egymásra szórjuk az első átkot. Egy... kettő... három. – Mindketten megsuhintották varázspálcájukat.

- Capitulatus! – Kiáltotta Piton, mire pálcájából tűzpiros fénysugár lövellt ellenfele felé. Lockhartot telibe találta az átok, lerepült az emelvényről, háttal a falnak csapódott, és összerogyott.

- Remélem, jól figyeltetek! – Szólt rekedten, mikor végre sikerült feltápászkodnia, és visszamásznia az emelvényre. – Ez egy lefegyverző bűbáj volt. Amint látjátok, elvesztettem a pálcámat. Oh, köszönöm, Brown kisasszony. Valóban jó ötlet volt ezt bemutatni nekik, Piton professzor, de ha nem sértem meg vele, nyilvánvaló volt, hogy mire készül. Ha akarom, könnyűszerrel hatástalaníthattam volna a bűbájt. Mindazonáltal úgy gondoltam, célszerű, ha a gyerekek ilyet is látnak. Most lemegyünk közétek, és párokba rendezünk titeket. – Összenéztünk, és reménykedtünk, hogy Lockhart ér hamarabb hozzánk, de nem jártunk sikerrel.

- Válasszuk szét egy kicsit az álompárost. - Szólt fagyos mosollyal Piton. – Weasley, te Finnigan párja leszel. – Harry automatikusan Hermione felé fordult. – Nem, nem. Granger kisasszony, maga Bullstrode kisasszonnyal vív meg. – Harry ekkor utolsó reményében rám nézett. – Ejnye, na. Ms.Wood Parkinson kisasszony párja lesz. Malfoy, gyere csak ide. Lássuk, mire mész a híres Potterrel.

Egymásra néztünk, és megláttuk a mardekáros hármast, ahogy a gonosz vigyorukkal felénk közeledtek. Malfoy jobbjáról a vékonyka, de annál pimaszabb Pansy Parkinson felém vált le, a fiú baljáról pedig Millicent Bullstrode, a kövér, szélesvállú és meglehetősen erőszakos kislány lépett Hermione irányába.

- Mindenki forduljon szembe az ellenfelével! Meghajlás! – Mi hatan, akik feltűnő feszültséget tápláltunk az ellenfeleink iránt, épp csak biccentettünk. – Pálcát szegezz! Háromra lőjetek egymásra lefegyverző bűbájt. De tényleg csak lefegyverzőt, nehogy valaki megsérüljön. Egy... kettő... három!

Suhintottak a pálcák, repültek az átkok, az én ellenfelem egy pillanat alatt a hátára esett, és úgy láttam a mellettem lévő párosból is Harry tántorodott meg előbb. Pansy amint a talpára állt, küldtem felé egy újabb lefegyverzőbűbájt, aminek a következtében zavartalanul figyelhettem Harry és Malfoy csatáját.

- Rictusempra! – Harry pálcájából kilövellő ezüst sugárnyaláb gyomron találta Malfoyt, aki nyomban kétrét görnyedt, és vihogni kezdett. Kívülről valóban elég vicces volt nézni egy ilyen átokkal sújtott embert, de Draco – ahogy én is korábban – visszatámadott.

- Tarantallegra! –Harry lába szapora táncba kezdett, én pedig egyre csak nevettem, észre sem vettem, hogy Parkinson feltápászkodott, és küldött felém egy lefegyverző átkot, mégis, kutya bajon se lett. Már többször megesett, hogy megjelent körülöttem ez a rejtélyes, kék burok, vagy annak egy része, és most is így volt, a piros átok a buborék egy szakaszába ütközött, én pedig ismét a földre kényszerítettem a lányt.

- Finite incantatem! - Kiáltotta Piton professzor, mire Harry lába nyomban megállt, Malfoy pedig abbahagyta a nevetést.

A többi diák próbálkozása szintén káoszba fulladt, Neville és Justin zihálva hevertek a padlón, Ron az ölében tartotta a hamuszín arcú Seamus fejét, és valamit magyarázott a törött varázspálcájáról, Millicent pedig a hóna alatt szorongatta Hermione fejét, aki vinnyogott fájdalmában. Varázspálcáik gazdátlanul hevertek a földön. Piton természetesen ebbe már nem lépett közbe, így nekem kellett:

- Locomotor Mortis! – A lány mintha hanyatt esett volna, majd a lába a magasba emelkedett, és fejjel lefele kezdett lógni a levegőben, mellé mély, kicsit sem nőies hangján visítani kezdett.

- 10 pont a Griffendéltől, Ms.Wood, azonnal tegye le! – Ordította Piton.

- Mortis Incantatem. – Mormogtam, és a lány leereszkedett a földre.

Bullstrode dühös képpel indult meg felém, valószínűleg fizikai erőszakot akart alkalmazni, de amint rám vetette volna magát, én elugrottam, így a lány ismét a földön kötött ki.

- Még 10 pont, Wood, kössön magára féket. – Ezúttal én kaptam fel a vizet, de Hermionének köszönhetően nem tettem semmi egyebet, sőt, barátaim arrább is vonszoltak, hogy távol maradjak a mardekáros bikalánytól.

- Istenem, istenem... - Sopánkodott Lockhart.

- Célszerű lenne előbb az átok kivédését megtanítani nekik, professzor. – Vetette oda Piton.

- Valóban, tanár úr, igaza lehet. És ki is lehetne jobb példa, mint a két legjobb diákom. Wood, Malfoy, gyertek a színpadra.

Felléptünk az emelvényre, és szembe álltunk egymással. Felvettük az alapállást.

- Csak nem félsz? – Kérdezte Malfoy.

- Azt te csak szeretnéd.

- Csak lefegyverzést szórjatok egymásra, azt akarom, hogy a többiek lássák, milyen szép védekezési technikát tanítottam nektek. Tudjátok, azt a szép oda-visszát, amit csinálni szoktunk. Pálcát szegezz! Három... kettő... egy!

- Stupor! – Kiáltotta Malfoy. Először megszeppentem, hogy nem Capitulatust hallottam, de egyszerű mozdulattal védtem ki.

- Capitulatus! – Én szigorúan a játékszabályok szerint akartam játszani, de nem féltek: az egész délutánt Flitwick professzor könyvének a böngészésével töltöttem, és fel voltam készülve.

- Carbunculus! – Miután kivédte az én átkomat, egy keléskeltő rontást küldött felém. A szokásos mozdulattal védekeztem, de az átok mintha a pálcám végéhez tapadt volna, így egy alsóegykezesdobáshoz hasonló mozdulattal visszaküldtem, végül az átok szinte belerobban Malfoy védekezésébe. Kicsit hátra is hőkölt, de miután összeszedte magát, ismét ő támadott: – Serpensortia! - A pálca vége mintha felrobbant volna, és egy hosszú fekete kígyó repült felém, mint a puskagolyó, támadásra készen. Gyorsan kellett gondolkodnom, és nem tudtam melyik átkot válasszam védekezésnek, mert egy vérszomjas kígyó előtt aztán hadonászhatok a pálcámmal.

- Stupor! – Az átok eltalálta a kígyót, aminek következtében lehuppant a földre.

- Ne mozdulj, Wood. - Szólt higgadtan Piton. – Mindjárt eltüntetem.

- Majd én! - Rikkantotta Lockhart.

A kígyóra szegezte pálcáját. Hatalmas dörrenés rázta meg a terem falait, a kígyó, ahelyett, hogy eltűnt volna, négy méter magasra felrepült, majd nyekkenve visszazuhant a padlóra. Sziszegve megindult Justin Finch-Fletchley felé, újra felemelte fejét, és méregtől csöpögő fogakkal támadni készült. Harry egyszer csak előre lépett, és suttogva kezdett beszélni a kígyóhoz.

- Hagyd békén! – Mondta Harry, mire a kígyó megállt, de továbbra is Justin vérére szomjazva sziszegett.

- Hadd harapjam meg! Olyan finom lehet... - A hang a kígyó felől jött, de nem hittem el, hogy beszélni hallok egy állatot.

- Hagyd már békén! – Ezúttal én ordítottam rá az állatra, mire a kígyó vissza ereszkedett a földre.

- Kérek egy falatot, a vérét akarom! – Suttogta a kígyó. Piton előrelépett, és intett a pálcájával, a kígyó nyomban fekete füstpamaccsá változott. Justin rettegve nézet fel Harryre:

- Hagyjatok ti engem békén, jó!? – Kiáltotta, és kirohant a teremből.

A fiút Ron és Hermione elkezdte kifele ráncigálni, leugrottam a színpadról, és követtem őket. A klubhelység üres volt, Ron pedig azonnal egy fotelbe lökte Harryt.

- Miért nem mondtátok el, hogy párszaszájúak vagytok?

- Micsoda vagyok? – Kérdezte Harry.

- Párszaszájú! Beszélsz a kígyók nyelvén!

- Ja, igen, azt tudom. Egyszer az állatkertben véletlenül rászabadítottam Dudleyra egy óriáskígyót... Hosszú történet. A kígyó elmondta, hogy még sose járt Brazíliában, és én akaratlanul kiszabadítottam. Akkor még nem tudtam, hogy varázsló vagyok...

- Egy óriáskígyó elmondta neked, hogy sose járt Brazíliában?

- Mi van abban? - Vont vállat Harry.

- Biztos egy csomó ember képes erre. – Szóltam bele a két fiú veszekedésébe.

- Nem, nagyon tévedtek. Ez nagyon ritka képesség, és rosszat jelent.

- Mi az, hogy rosszat jelent? – Csattant fel mérgesen Harry. - Mi ütött belétek?

- Ha Harry nem szól a kígyónak, hogy hagyja békén Justint... - Ismét én szólaltam fel, de Ron félbeszakított.

- Szóval azt mondta neki? Már te is kezded?

- Hogyhogy? Hiszen ott voltatok. Hallottátok.

- Csak annyit hallottunk, hogy párszaszóul beszéltek. - Felelte Ron. - A kígyók nyelvén. Akármit mondhattatok volna. Nem csoda, hogy Justin megijedt. Úgy hangzott, mintha uszítanád a kígyót. Hátborzongató volt.

- Nem emberi nyelven beszéltem? De hát... észre sem vettem.

- Hogyan beszélhet az ember olyan nyelven, amiről azt sem tudja, hogy létezik? – Kérdeztem, befejezve Harry gondolatmenetét.

- Elmondanátok, mért akkora nagy baj, hogy az a ronda csúszómászó nem harapta le Justin fejét? Mit számít, hogyan csináltam?

- Nagyon is számít. – Szólalt meg drámai hangon Hermione. – Mardekár Malazár volt híres arról, hogy beszélt a kígyók nyelvén. Ezért kígyó a Mardekár-ház jelképe. Az egész iskola azt fogja gondolni, hogy egyikőtök Mardekár ük-ük-ük-ükunokája.

- De hát nem vagyok az! Egyikünk sem az! - Vágta rá ijedten Harry.

- Nehéz lesz bebizonyítani. – Csóválta a fejét Hermione. – Mardekár körülbelül ezer éve élt. Semmi nem zárja ki, hogy az egyikőtök őse lenne.

Megrémültem. Aznap este Rachel átkéredzkedett Lavenderék szobájába, én pedig egy perc alvást sem tudtam magamra erőltetni. Hogy lehetnék már az utód? Hisz nem én csináltam azokat... És amúgy is griffendéles vagyok. És ha Malfoyéknak igaza van..?

Másnap reggelre azonban éjszakai hószállingózás viharrá erősödött, így elmaradt a szünet előtti utolsó gyógynövénytanóra. Ron és Hermione épp varázslósakkozott, amikor Harry elindult, hogy megkeresse Justint, hogy bocsánatot kérhessen tőle. Én Flitwick bűbájkönyvét forgattam, jegyzeteltem az oldalakra, és kiírtam az oldalszámokat, amiken található varázslatokat meg akartam tanulni. Végül úgy döntöttem, követem Harryt, hisz én is bene voltam a dologban, de amikor elindultam volna lefele, hogy felkeressem a Hugrabug klubhelységét, hirtelen átfutott a fejemben egy kép, a félelemtől ordító Justinról. Eszembe jutott Dumbledore utasítása, hogy ilyen esetben azonnal menjek hozzá, de a fejemben megint pörögni kezdett egy iránytű, és azt éreztem, meg kell keresnek Justint. Futni kezdtem a hetedik emeleten, végül egy meglepően sötét folyosóra értem, a fáklyák nem égtek. Először Félig Fejnélküli Nicket láttam meg, koromfekete füstfelhőhöz hasonlóan lebegett vízszintesen, mozdulatlanul. Mögötte ott feküdt Justin. Teste hideg volt és merev, arcára ráfagyott a döbbenet kifejezése. Közelebb léptem a testhez, és megértettem: újabb merénylet történt. Sarkon fordultam, azonnal le akartam lépni, de ekkor beleütköztem Harrybe. A fiú szeme kikerekedett, amikor meglátta Justint, de én egyre csak elfele lökdöstem.

- Harry, futás, el kell innen tűnnünk! – Azonban valaki utunkat állta, Hóborc, a kopogószellem.

- Nicsak, nicsak! Itt van Potter-putyi, és a kis szerelmes Woodocska! Mire készül a két kis rosszcsont? Miért settenkednek itt... - Hóborc elharapta a mondatot, mikor megpillantotta Justint és Nicket. Gyorsan megfordult, nagy levegőt vett, és torkaszakadtából bömbölni kezdett: – MERÉNYLET! MERÉNYLET! ÚJABB MERÉNYLET! NINCS BIZTONSÁGBAN SE ÉLŐ, SE HOLT! FUSSON, AKINEK KEDVES AZ ÉLETE! MERÉNYLET!

Egymás után csapódtak ki a tanteremajtók, és a folyosó pillanatok alatt megtelt diákokkal. Mi a fal mellé szorulva hallgattuk a tanárok kiabálását. McGalagony professzor futva érkezett a helyszínre, nyomában egész osztályával. A tanárnő nagyot durrantott varázspálcájával, ettől végre csend lett, majd mindenkit visszaparancsolt a terembe. Mikor a tanárok Justin és Félig Fej Nélküli Nick fölé hajoltak, a szellem gúnyosan énekelni kezdett:

- Potter, te rosszcsont, bűnöd nagy, Irtod a társaid, gyilkos vagy! Woody, te huncut, bűnös vagy, Irtod a társaim, gyilkoska!

- Fogd be a szád, Hóborc! - Ripakodott rá McGalagony, mire a szellem nyelvét öltögetve kereket oldott.

Flitwick professzor és az asztronómus Sinistra professzor felvitték Justint a gyengélkedőbe, McGalagony professzor elővarázsolt egy jókora legyezőt, és ráparancsolt Ernie Macmillanre, hogy hajtsa fel vele Nicket a lépcsőn. Egyedül maradtam Harryvel és McGalagonnyal.

- Jöjjenek.

- Tanárnő kérem! – Kezdett a magyarázkodásba Harry. – Esküszöm, hogy nem én...

- Ez már nem az én hatásköröm. - Vágott a szavába McGalagony.

Némán végigmentünk néhány folyosón, majd a professzor megállt egy magas és roppant csúnya kőszörny előtt.

- Citrompor! - Szólt fennhangon.

A kőszörny életre kelt, és félreugrott, mint a múltkor. Rettegve álltunk rá a csigalépcsőre, nem tudtuk mi vár ránk az igazgatóiban.