Ahogy közeledett az éjfél, mi egyre csak szórakoztunk a klubhelységben, amíg el nem szundítottam. Az álom viszont nem volt kellemes. Colint láttam az egyik folyosón, örömmel szorongatott egy fürt szőlőt, majd egyszer csak szaladni kezdett, mint az őrült. Előlem szaladt. A támadó szerepében üldöztem a fiút. Rettegve kapta a lábait, amikor egyszer csak elért egy lépcsőt, megállt, a kameráját az arca elé kapta, és lefényképezett. A magasba emelkedtem, onnan tekintettem le rá, és hallottam az ismerős suttogást:

- Hadd tépjelek szét...!

Hirtelen felébredtem, és talpra szökkentem, majd ráncigálni kezdtem Ront.

- Ron! Ron! Azonnal hozd ide Harry láthatatlanná tevő köpenyét! Most!

A fiú kifogások nélkül felszaladt és átadta, én pedig szinte kiugrottam a portrélyukon. A hónom alatt felejtettem a köpenyt, annyira siettem, róttam lefele a lépcsőket. Ahogy közeledtem az egyetlen emberalakhoz a lenti lépcsőkön, ismét meghallottam a hangot:

- Ölni kell... Ölni... Még többet, és még többet! Az összeset akarom! Ölni kell.

Colint nem sokkal ezelőtt még a klubhelységben láttam, így nem mehetett messzire, és igazam is volt, alig két emelettel lejjebb szembe találtam magam Colinnal. Közel, s távol semmit nem láttam, a kastély mélyen aludt, még Frics sem volt a közelben, és a diákprefektusok is visszatértek már a járőrözésről. A hang tompulni kezdett, sőt halkulni, majd egyszer csak eltűnt. A fiú megdermedt, mint egy szobor, arca előtt kamerát tartott, pontosan abban a helyzetben, mint az álmomban. Visszaszaladtam a lépcsőkön. A kastély, amit nappal imádtam ekkor félelmetes volt, főleg, hogy tudtam, alig pár perce valaki meggyilkolta egy barátomat, és még itt lehet. Dörömbölni kezdtem McGalagony szobájának ajtaján. Az ajtó kinyílt, a tanár pedig morcosan tekintett ki. A feszes kontya már egy kicsit kócos volt, és hálóköntöst viselt, minden bizonnyal már aludt, amikor megzavartam.

- Wood, mégis mi az a... - Nem hagytam, hogy végig mondja, azonnal hadoválni kezdtem, de a fáradtságom és a félelmem miatt nem tudtam alkotni egy értelmes mondatot, főleg nem angolul.

- Colin. A lépcsőn ott van Coli és... És... Őt is... Mint a macskát. – Elkezdtem rángatni McGalagony karját. Megrémíthettem, hisz már ő is futólépésben követett, és amikor meglátta az egyhelyben álló fiú kísértetiesen mozdulatlan alakját, a szájához kapott, majdhogy nem felsikkantott.

- Szóljon Dumbledore professzornak is! Nyugodtan menjen be és keltse fel, a jelszó az irodájához citrompor. – A tanár szigorú hangja most még fagyosabb volt.

Ahogy elindultam ismét megjárni a hetedik emeletet, láttam még ahogy McGalagony előveszi a pálcáját, fényt varázsol, és nyomokat keres. Elértem a nagy főnix szobrot, elkiáltottam a jelszót és megközelítettem az irodát, de Dumbledore professzor már az ajtóban várt.

- Ms.Wood? Mit keres maga itt ilyen késői órán.

- Jöjjön gyorsan, professzor úr, valami történt Colinnal, McGalagony professzor már ott van, ő kérte, hogy hívjam oda sürgősen.

- Vezessen, kisasszony.

Dumbledore arcáról is letörlődött a mosoly, és egyenesen Colinig meg sem álltunk, ahol McGalagony épp a lépcsőket vizsgálta.

- Minerva! – Szólított meg Dumbledore. – Mégis mi... - Elakadt a szava amikor meglátta a fiút. – Talált valamit?

- Semmit Albus... Semmi nyoma a támadónak. De biztos, hogy nem varázslattal ölték meg.

- Ki találta meg?

- Wood. – Dumbledore rám nézett.

- Láttál valamit, Bridgette?

- Semmit a világon, pedig azonnal körbe néztem.

- Honnan tudtad... Mégis mit kerestél itt? Látom nálad Harry köpenye, miért?

- Éppen... Éppen őt akartam meglátogatni. Nem volt időm beszélni vele Lockhart tanár úr különórája miatt, most akartam lemenni hozzá.

- Hmm... Látom ő is. – Pillantott Dumbledore a szőlőre. – Biztos csemegét vitt volna neki.

- Vigyük a gyengélkedőre. Albus. Wood, menjen lefeküdni. Most!

A két professzor a vállánál és a lábánál megfogta Colint és elindultak lefelé, én viszont csupán megvártam amíg távolabb érnek, felvettem a köpeny, és követtem őket. A gyengélkedőhöz érve meghúztam magam a folyosón, és hallgatództam a résre nyitott ajtón. A két tanár már letették Colin, és épp Madam Pomfreynek magyarázták mi történt.

- Újabb támadás. Bridgette Wood talált rá a lépcsőn. Valószínűleg éppen ide tartott, hogy titokban meglátogassa Pottert.

- Kővé dermedt? - Kérdezte suttogva Madam Pomfrey.

- Igen. Még rágondolni is rossz...

- Gondolja, hogy sikerült lefényképeznie a támadóját? – Kapott az ötleten McGalagony. Halk pukkanást hallottam, majd mindent elárasztott a műanyag égett, csípős szaga.

- Uramisten! – Hüledezett Madam Pomfrey. – Elolvadt az egész.

- Mit jelenthet ez, Albus? – Kérdezte nyugtalanul McGalagony.

- Ez azt jelenti, hogy a Titkok Kamráját valóban kinyitották.

- De Albus... Ki tehette?

- Nem az a kérdés, hogy ki. Az a kérdés, hogy hogyan. Menjen, beszéljen Wooddal. Hátha eszébe jutott valami.

McGalagony bólintott, én pedig megijedtem, futólépésben próbáltam előnyt szerezni, és bár az előbb ötször jártam meg a Colin lépcsője és a hetedik emelet távját, mégis gyorsabb voltam, mint a fáradt tanár. Amikor elértem azt a pontot, ahol nemrég még a szegény elsős álldogált. Egyszer csak észrevettem egy apró fekete mozgó pontot a padlón. Kidugtam a fejem a köpenyből, és jobban megvizsgáltam. A pont, egy pókocska volt, ami a korlátokon próbálta megközelíteni a szemközti ablakot, ami – mint minden este – ki volt nyitva szellőzni. Mint a múltkor, az ablakon most is pókok verekedtek a kijutásért, de most nem húsz, hanem legalább ötven. Meghallottam McGalagony közelítő lépteit, így hiper gyorsan beléptem a klubhelységbe.

- Ha McGalagony kérdezi már réges-rég bejöttem és elmentem aludni. – Ledobtam a köpenyt és nem vártam választ, azonnal, mint a szél, felrohantam a lépcsőn, a hálókörletekhez.

Hallottam ahogy McGalagony professzor mögött bezárult a portrélyuk, és ahogy felőlem kérdezett a fiúktól, akik pontosan azt mondták, amit kellett. Végszóra értem be a szobámba, ahol gyorsan levettem a cipőmet, és elmondtam ugyanazt a lányoknak, mint Ronéknak, és alvást tettettem. Az ajtó kinyílt. A lányok továbbra is csacsogtak, mint addig, és amikor McGalagony köszöntötte őket, én is felültem, mint aki még nem találja az álmát.

- Ms.Wood, szerettem volna megkérdezni, hogy biztos nem látott valamit? A legcsekélyebb nyom is segítség lehet.

- Nem, nem emlékszem semmire. Elindultam Harry köpenyében a gyengélkedőre, és félúton megláttam Colint.

- Nem is hallott semmit? – Nyeltem egyet, elmondhattam volna a hangot, vagy az álmot, de jobban megijedtem, mint azt hittem.

- Semmit. Csak láttam a fiút, és megrémültem, tudtam, hogy valami nincs rendben, és ha baj van, önben bízok a legjobban. – Ellentmondásos szavaim saját magamban okoztak fájdalmat és bűntudatot.

- Köszönöm, ez kedves öntől. Kérem, ne kószáljon többet este, most csak a történtek miatt nem büntetem meg magát. De most nem a szabálysértés miatt kérem erre. Maga is lehetett volna Colin helyében. Veszélyes egyedül mászkálni. Kérem, vigyázzon magára. És maguk is. – Nézett McGalagony a szobatársaimra.

A tanár elbúcsúzott tőlünk és becsukta maga mögött az ajtót, és alig egy perc múlva, nekem feltámadt a lelkiismeretem. Felálltam, és kiszaladtam a klubhelységbe, ahol épp a Weasleyk szedegették a holmijaikat.

- McGalagony? – Kérdeztem sietve.

- Most küldött el minket aludni. Az előbb lépett le.

Ron még utának kiabált pár kérdést, de nem foglalkoztam vele, házvezető tanárom után mentem.

- Professzor! – McGalagony épp Dumbledore szobája felé ment, amikor utolértem.

- Na de Wood! Most beszéltük meg, hogy nincs császkálás, mégis csak pontlevonást akar?

- Mégis lenne valami... Valami fontos. Nem akartam a többiek előtt. – McGalagony mély levegőt vett.

- Jöjjön be velem.

Dumbledore az íróasztala mögött olvasott valamit, amikor beléptünk eltette, és hellyel kínált.

- Nos, mi lenne az, Bridgette? – Kérdezte az igazgató.

- Hát... Nem igaz, hogy Harryhez mentem. Colin talán, de én nem. Az igazat megvallva, elaludtam a klubhelységben, és álmomban láttam, ahogy Colin fut valamitől azon a lépcsőn.

- Miért nem jöttél azonnal hozzánk?

- Mert nem tudtam, hogy igazi volt e. Amikor odaértem, hallottam egy hangot, ami azt mondta, ölni kell. Hogy mindet akarja, hogy mindet meg akarja ölni, de mást nem láttam, és nem is hallottam.

- Ez várható volt.

- Micsoda?

- Hogy előbb utóbb álmodsz majd ilyenekről.

- Miért?

- Apád is ilyen volt, és amikor legutóbb beszéltünk, elmesélte, milyen képességeid vannak. Számítottam rá, hogy ez a veszélyes helyzet ki fogja hozni magából. Köszönöm, hogy elmondta. Kérem, ha legközelebb ilyet lát, vagy hall, azonnal szóljon.

Visszakullogtam a szobámba, és szomorúan konstatáltam, hogy alig 3 órám maradt aludni, és kérdezősködő szobatársaimat is lekoppintottam az „álmos vagyok" indokkal.

Reggel sem volt túl sok kedvem mesélni, összekapartuk Ront, megreggeliztünk, és Hisztis Myrtle mosdójában kezdtem el a históriát. Közben Hermione felállította a bájitalfőző készletét, és hozzá is látott a főzet első lépéseinek. Egyszer csak kopogást hallottunk, mire elrejtettük Ront, én becsuktam az üstöt rejtő wc fülke ajtaját, Hermione pedig a bejáratiajtóhoz lépett, kinézett a kulcslyukon, majd legnagyobb meglepetésemre kinyitotta az ajtót.

- Harry! A szívbajt hoztad ránk. Gyere be... Hogy van a karod?

- Jól.

- Meglátogattunk volna, de arra gondoltunk, hogy jobb, ha mihamarább elkezdjük főzni a Százfűlevet. Ez a vécé tűnt a legalkalmasabb helynek. – Sajnálkozott Ron.

Harry ekkor mesélni kezdett Colin esetéről, amikor Ron félbeszakította, és kiokította az én történetem rövidített változatával. Ezután valami manóról beszélt, aki este meglátogatta, és hogy a gurkó az ő műve volt, akárcsak a bezárult 9 és háromnegyedik vágány, és hogy azonnal el kell hagynia az iskolát, de érdekesebbet is mondott:

- Egyszer már kinyitották a Titkok Kamráját? - Hüledezett Hermione.

- Összeállt a kép. - Kelentette ki Ron. – Biztos Lucius Malfoy nyitotta ki, amikor idejárt, és most a mi Draco barátunk folytatja, amit az apja elkezdett

- Szóval Dobby miatt maradtatok le a vonatról, és neki köszönheted a kartörésedet is. – Raktam össze a képet.

- Tudod, mit, Harry? Lehet, hogy a következő mentőakciója az életedbe kerül.

Másnap, azaz hétfő reggelre már mindenki tudott róla, hogy Colin Creevey merénylet áldozata lett, és sajnálatos módon, a népszerű változatban is én voltam a megtalálója. Reméltem, hogy McGalagony ez kihagyja, de több mint valószínű volt, hogy Racheltől származott ez a verzió. Ahogy teltek a hetek, egyre feszültebb lett a hangulat. Meglepően a kivétel a különóráink voltak, ahol bár tartalmatlan, de jó hangulatú beszélgetéseket folytattam le a két legutáltabb ismerősömmel, Lockharttal és Dracoval, aki azóta sem bánta meg ajándékát. Egyik délután, amikor Lockhart ismét magunkra hagyott minket, még Manont is bemutattam neki, bár nem volt túl barátságos a mardekárossal. December második hetében McGalagony professzor szokás szerint összeírta azoknak a nevét, akik az iskolában akartak maradni karácsonyra, és barátaimmal együtt mind felírtuk a nevünket, ellentétben az iskola nagyrészével. A főzetből hiányzott még néhány hozzávaló, amiket csak Piton privát készletéből szerezhettünk meg. A tervet a csütörtöki dupla bájitaltan órára időzítettük.

- El kell terelnünk a figyelmét. - Magyarázta Hermione. - Akkor egyikünk besurranhat a szobájába, és kihozhatja, amit kell. Legjobb lesz, ha én vállalom magát a lopást. Benneteket kicsapnak a következő stikliért, nekem viszont még nincs priuszom. Nem lesz más dolgotok, mint összehozni egy kis zűrzavart, ami úgy öt percre eltereli Piton figyelmét.

- Piton óráján zűrzavart kelteni csak annyira veszélytelen dolog, mint megcsiklandozni egy alvó sárkányt. – Dünnyögött Ron.

- Akkor azt meg én csinálom. – Jelentettem ki. – Ugyanez az ok, ha Piton rajtakap titeket, felébred az alvó sárkány.

A csütörtöki bájitalóra tökéletesnek bizonyult a saját kis merényletünk elkövetéséhez, és nem csak azért, mert a Mardekárral összevon óra nagy létszámával önmagában is zűrzavaros jelenség, hanem mert dudordagasztó szirupot főztünk, ami még nagyobb káoszt ígért. Az óra végéhez közeledve, Piton végig kritizálta a griffendéles tanulók kotyvalékait, büszkén hallottam, hogy az én főzetemhez egy „nem tragikus" kommentárnál nem fűzött többet, megérte hát a sok gyakorlás. Mikor a tanár továbbállt, hogy Nevillet is leteremtse, Hermione biccentett. Ekkor kezdett el igazán verni a szívem. Leguggoltam az asztal mögé és elővettem a Fredtől szerzett Filibuster-csillagszórót. Varázspálcámmal megpöccintettem, mire a csillagszóró nyomban zizegni kezdett. Most már csak másodperceim voltak a cselekvésre, felálltam, és egy levitációs bűbájjal eljuttattam a rudat a terem másik végébe, egyenesen Monstro üstjébe pottyant. Monstro szirupja szökőárként kirobbant az üstből. Mindenki, akire ráfröccsent, rémült sikoltozásba kezdett. A káoszt kihasználva, Hermione már be is osont a raktárba.

- Csendet! CSEND LEGYEN! - Üvöltötte Piton. - Akire ráfröccsent a főzet, jöjjön ide hozzám lohasztóléért. Ha megtudom, hogy ki volt ez...

Visszafojtott nevetéssel figyeltük Malfoyt, aki görögdinnyeméretű orrát cipelve rohant a tanárhoz. A fél osztály odagyűlt Piton asztalához, és amíg ő az ellenszert adagolta, Hermione dudorodó talárral visszalopódzott a terembe.

- Ha rájövök, hogy ki dobta ezt - suttogta Piton -, teszek róla, hogy kicsapják az iskolából.

Villogó szemmel meredt Harryre, amikor megszólalt az óra végét jelző csengő. Azon nyomban elhagytuk a termet, mi voltunk az elsők a folyosón. Hermione az üstbe szórta a frissen szerzett hozzávalókat, és lázasan kevergetni kezdte a főzetet Myrtle mosdójában.

- Két hét múlva kész. - Jelentette vidáman Hermione.

Vegyes érzelmekkel fogadtuk ezt a kijelentést. Én leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy megnyugodjak. A Piton óráján eljátszott akció a roxforti életembe kerülhetett volna, de elég sokat elárult a tanárról, hogy azonnal Harryt gyanúsította. Nem is tudtam elképzelni azonban, mit szólna Piton, ha megtudná, hogy sikerrel készítettünk el egy nagyon bonyolult bájitalt. Az első kérdése valószínűleg az lenne, hogy honnan vannak a hozzávalók, és hogy hogy merészelünk egy ilyen veszélyes, ráadásul zárolt könyvből kiolvasott főzetet készíteni, egy életveszélyes, kísértetmosdó kellős közepén. Erre Ron valami olyat válaszolna, hogy nem a kellős közepén főzzük, hanem egész a sarokban. Nem kis veszélye volt annak, amit csináltunk, és ha lebuktunk volna, elképzelni sem tudom mi történne. Amikor végeztünk aznapra, Hermionével előre mentünk, hogy megbizonyosodjunk, tiszta a terep, majd hívtuk a fiúkat is. A nagyterem felé tartottunk, de amikor látótávolságba került a bejárata, az is a szemünk elé tárult, hogy Lockhart kikerülhetetlenül feszített az ajtó mellett, és Flitwick professzorral beszélgetett, akinek igen viszketett a talpa. Mély levegőt vettünk, voltunk olyan éhesek, hogy kibírjunk egy apró Lockhart csevejt, és megrohamoztuk a bejáratot.

- És bizony én mondom, ha én nem tanítom meg a pálca használatára, ma se tudná használni. – Lockhart hangját hallgatva igen összeszítottam a szám. Rólam pletykálgat a bűbájtantanáromnak. – Héj, emlegetett szamár! Bridgette! Akarom mondani, Ms.Wood, jöjjön csak ide! – Kiáltotta, amikor elmentünk mellettük. Hermione kérdő pillantást vetett rám, de intettem a kezemmel, hogy menjenek nyugodtan, én ezt elintézem. Büszkén felemelt fejjel álltam a tanárok elé, de Lockhart zavaróan a vállamra tette a kezét. – Én mondom Flitwick professzor, nagy generáció lesz ez, Ms.Granger agya nagyobb, mint az ötödik évfolyamomnak együttvéve.

- Nos ezt eddig is tudtuk, Gilderoy. – Cincogta Flitwick.

- Ms.Wood pedig ma már az egyik legjobb a párbajozásban. És ahogy az imént mondtam...

- Az imént tévedett, Gilderoy. Bridgette Wood a maga érkezése előtt is az egyik legjobb volt az osztályomban. Maga csak ne kotyogjon nekem arról, hogy hogyan forgatja a pálcát ez a lány, mert nem csak a maga óráján kiemelkedő. – Büszke mosolyt vetettem a pöttöm tanáromra, amit ő viszonzott. – Amit tud azt nem önnek köszönheti, Gilderoy, hanem annak, hogy egész nyáron tanult! Ms.Grangerről pedig mindenki tudja, hogy egy kétlábonjáró lexikon. Sőt, ha már itt van, Ms.Wood, lenne önhöz egy-két szavam a házifeladatukkal kapcsolatban. Gilderoy, megtenné, hogy magunkra hagy? – Lockhart kacagott egyet, igazított egyet a talárján, és felsőbbrendű léptekkel elvonult. – Köszönöm, hogy kihúztál a csávából, kedvesem. – Nevetett megkönnyebbülten Flitwick.

- Én köszönöm, tanár úr.

- Rá se ránts, ostoba dolgokat mond. Tudom én, hogy jól forgatod a pálcát, hisz én tanítottalak meg rá! – A tanár kedve azonnal felderült, és vicceskedve megpödörte a bajuszát.

- Az biztos.

- Elmesélte viszont, hogy miféle átkokat és bűbájokat tanít nektek, és elég csekélynek tűnik a repertoárja. A következő óránk végén keress fel kedvesem, adok egy jó kis könyvet, amiben mindenféle olyan varázsige van, amivel könnyen beelőzheted az évfolyamtársaidat.

- Köszönöm, tanár úr, az nagyon jó lenne.

- A szorgalmas diákokat segíteni kell. De hadd ne kelljen elmondanom, hogy diáktársak ellen használni tilos. Na és mondd, miféle különórákat tart ez a Lükehart?

- Az első órán beálltunk egy háromszögbe, és körbe gyakoroltuk egymáson az átkokat, de a második órán már csak ketten voltunk.

- Gondolom ügyesebbek voltatok nála. – Kuncogott pimaszul.

- Egy capitulatusomat sem tudta kivédeni. – Súgtam oda neki.

- Nos, én biztos vagyok benne, hogy belőled nagy boszorkány lesz. Nem felejtem el a könyvet, még ma kikészítem, és ha esetleg megunnád Gilderoy óráit, keress fel nyugodtan, szívesen adok én is különórákat. – Felderült az arcom, nagyon jól hangzott az ajánlat. – Most pedig menjünk enni kedvesem, mert beleremeg a nagyterem a gyomrom korgásába.

Jóétvágyat kívánva váltunk ketté, leültem a szokásos helyemre, Fred és Hermione közé, és elmeséltem mi történt az imént. Természetesen az előre kikészített töklé helyett – amit én még mindig ki nem állhattam – a kis palackomból töltöttem almalevet, és meg is kínáltam vele mindenkit, aki a közelemben volt. Vacsora után, azonban a visszautat sem úsztam meg, a lépcsőn ugyanis arra lettem figyelmes, hogy valaki bökdösi a vállam.

- Bridgette, hahó! – Mögöttem egy mardekáros egyenruhába öltözött, sötétbarnahajú lány volt, a frufruja az elmúlt év alatt megnőtt, immár az orráig értek a tincsek, amik most oldalt keretezték az arcát. – Emlékszel rám?

- Valery! Hát persze, de... Mit szeretnél?

- Szeretnék beszélni veled, ha nem baj. Fontos.

- Nem... Dehogy. – Nem volt túl sok kedvem vele csevegni, végül is mardekáros volt, és alig ismertem, de ha már Malfoy képes kedves lenni, neki is adhatok egy esélyt. Visszamentünk a nagyterembe, és mivel a Mardekár asztala már teljesen üres volt, oda ültünk le. A zaj még mindig hatalmas volt, így nem kellett halkítanunk.

- Nem lenne szabad ezt elmondanom... De a mardekárosok felétek mutogatnak.

- Tessék?

- A klubhelységben csakis arról megy a vita, hogy ki lehet az utód.

- Nekünk is megvan ám a gyanúsítottunk.

- Malfoy? – Kérdezte reménykedő hangon.

- I... Igen, de honnan...?

- Én is rá tippelek. Van egy olyan érzésem, hogy ti ki tudnátok szedni belőle.

- Miért pont mi? A háztársainak hamarabb elmondaná, nem?

- De lehet. De eddig nem árulta el magát. Ti pedig cselesek vagytok. Hátha...

- Miért mondod el nekem mindezt?

- Mert félek. Miután az a Colin gyerek kővé dermedt, nem merek egyedül császkálni.

- Mégis miért?

- Ezt ne mondd el senkinek. Sárvérű vagyok.

- Tessék?

- A többiek úgy tudják, hogy aranyvérű vagyok, de ez nem igaz. Az apám kiskoromban elhagyott minket, anya pedig meghalt egy évvel utána. A nagyszüleim fogadtak be, akik tényleg varázslók, de azt nem tudja senki itt, hogy anya kvibli volt, apa meg mugli. Egyikük sincs már a képben, könnyű volt azt mondani, hogy varázslók voltak, főleg, hogy nincsenek benne a Mágiaügyi Minisztérium nyilvántartásában, mert én amúgy amerikai vagyok. Azaz voltam. Mamáékkal jöttünk ide. – Teljesen ledöbbentem. Azt sem feltételeztem, hogy Valery sárvérű, nem hogy ilyen módon. – Látom, hogy ez hirtelen ért, csak egyet kérek, ne mondd azt, hogy sajnálod. Túl sokat kapom meg.

- Akkor azt mondom, hogyha valamire, vagy valakire szükséged van, csak szólj, és segítek ahogy csak tudok.

- Köszönöm, ez roppant kedves, de most inkább én ajánlanám fel a segítségem, méghozzá a Malfoy ügyben. Mamáék ki akarnak venni az iskolából, ha nem cselekszünk, visszaköltözünk Amerikába.

- Akkor tényleg sietni kell. Ami azt illeti, van egy tervünk, de még nincs kész.

- Amint kész, szólj, és segítek.

Valery színvallása hirtelen ért. Főleg, hogy a tavalyi után egyszer sem beszéltünk. Minden nap látom őt a Mardekárral összevont órákon, mégis, egyszer sem jött oda hozzám, és ez gyanús volt. Ron még aznap esdekelve jött oda hozzám, hogy próbáljam meg Malfoyból kihúzni, ami nekünk kell, mert ő nem akarja meginni azt a löttyöt. És talán igaza is volt, ha sikerül vallomásra bírni Dracot, Valeryvel sem kell szövetkeznünk, ami nem veszélytelen dolog lenne. Következő kedden, egész nap azon elmélkedtem, hogyan fogom kihúzni a titkot a mardekárosból. Ez egészen a bűbájtanóra végéig tartott. Egész órán az alapból zajos bűbájgyakorláson kívül most fülsüketítő énekszó és zengett, ugyanis az órai feladat szerint, meg kellett énekeltetnünk egy órát, hogy az elmondja az időt. Ezt egészen addig kellett csinálnunk, amíg tisztán nem énekelt a kis szerkezet. Ez számomra rutinvarázslat volt, hisz már sokszor használtam, hogy megvicceljem Rachelt, amiért több este is babrált a takarómmal, ellebegtette, lekicsinyítette, vagy átváltoztatta hatalmas csalánlevéllé, ami teszek hozzá az egyetlen, amit átváltoztatástanon sikeresen megtanult. Madam Pomfrey tiltotta meg nekünk ezt a játékot, miután megtörtént a csalános eset, és kiütésekkel tele rohantunk hozzá a gyengélkedőre. Ahogy Flitwick elmagyarázta a feladatot, első pálcaintésre olyan operát énekelt a kis vekkerem, hogy 15 pontot is szereztem vele a Griffendélnek. Ezek után az arcomat csak a pad látta, végig aludtam ugyanis az órát. Már mindenki elment, amikor Flitwick felébresztett.

- Elnézést tanár úr! Nem akartam...

- Ne szabadkozz, Wood, semmi baj. Örülök, hogy ilyen jól megy. Itt a könyv, amit ígértem. – A tanár egy notesz méretű zsebkönyvet nyomott a kezembe. Belelapozva egységes szerkesztést láttam, címként a varázsige, alatta rövid leírás, majd egy kép a pálcamozdulatról, nyilakkal és számokkal.

- Nahát, köszönöm! Ez nagyon király!

- Az biztos, én magam írtam. Nem csak Lockhart barátod írt könyveket. Neked adom, úgyis mindjárt itt a karácsony, meg úgyse veszi a kutya se.

- Ezt nem tudom elhinni, tanár úr, ez egy nagyon hasznos ki könyvecske. Az ember magával tudja vinni bárhova, és minden tőmondatokban van leírva, állítom, hogy még a tankönyvünkben sincs ennyi varázsige.

- Persze hogy nincs, mert vannak benne saját varázslatok is. Na meg külföldiek. Olyanok is, amiket nem is tanítunk nektek.

- Nagyon köszönöm, látni fogja az eredményét! Na és... Tanár úr nem is dedikálja nekem? – A pimasz megszólalástól Flitwick olyat nevetett, hogy bő három percet kellett várnom arra, hogy könnyes szemmel aláfirkantsa a címoldalt.

- A dedikálás Lükehart asztala, de egye meg a fene.