A másnap reggel annyira nem akartam felkelni, hogy Hermionének kellett kirángatnia az ágyból. Annyira vártam a napot, mint a foghúzást. Hanyagabbul öltöttem fel az egyenruhámat, mint máskor, a blúzom sarka kilógott a pulóver és a szoknya közül, a zoknijaim eltérő magasságban fedték sípcsontomat, és azzal sem bajlódtam, hogy kifésüljem a hajamból a hullámokat. Tudni illik, a hajam rendezetlen hullámokat alkotott, és bár nem volt olyan vészesen göndör, mint Hermione üstöke, mégis minden reggel elbajlódtam vele, hogy addig fésüljem, amíg nem engedelmeskedik. Ez általában azt eredményezte, hogy pufivá válik, ez kevésbé zavart, mint a kócnak tűnő hullámrengeteg. Ma reggel inkább copfba fogtam. Ez természetesen Hermionének nem tetszett különösebben, nem engedte például, hogy megkötetlen nyakkendővel lépjek ki a szobából, ahogy azt sem, hogy fent hagyjam a talárom. A reggelit kihagytam, de csempésztem egy korpás muffint a táskámba, hátha megéheznék napközben. Összefont karral dőltem neki az SVK terem bejárata mellett lévő falnak, a barátaim már rég bent voltak, én viszont egy kellemetlen figurát vártam. Amikor megláttam Malfoy képét, láttam rajta, hogy egy fokkal barátságtalanabb, mint tegnap, örömmel könyveltem tehát, hogy visszaállt a rend.

- Héj! – Szóltam oda, amikor mellém érve elkaptam a karját.

- Mit akarsz? Nem elég a közelségem a teremben, már itt is zaklatsz?

- Te mész a különórákra? – Kérdeztem, elengedve a fülem mellett a hozzászólást. Draco egy mély levegőnyi szünetet tartott, és egy legyintéssel elküldte maga mellől csatlósait.

- Egyedül nem. – Suttogta, amikor Crak és Monstro hallótávolságon kívül értek.

- Lesz egyáltalán értelme a dolognak?

- Ha megátkozhatlak lesz.

- Legyen. De közel sem miattad.

Elengedtem a fiút és bementünk a terembe, Lockhart a tanári asztalnak dőlve várt ránk, és bár az osztály többi tagja a maga dolgával volt elfoglalva, ő zavaró mosollyal kísérte végig az utunkat a helyünkig. Mint mindig, az óra azzal telt, hogy Lockhart nagy beleéléssel mesélt. Ezúttal valami vérfarkasos történet volt terítéken.

- Házi feladat: írjatok elbeszélő költeményt arról, hogyan győztem le a Wagga-Wagga vérfarkast. A legjobban sikerült mű szerzője dedikált példányt kap az Egy elbűvölő emberből!

Összepakoltunk, majd a három barátom mindegyike szurkoló, bátorító pillantást küldött távozása közben. Én és Draco már hozzászoktunk az óra utáni csevejhez, szólni sem kellett, hogy maradjunk.

- Nos? Hogy döntöttetek? – Kérdezte Lockhart, és miután Draco valószínűleg látta, hogy karót nyelt reggelem nem adott elég lelkierőt egy értelmes válaszhoz, ő szólalt meg.

- Szeretnénk menni a különórájára, tanár úr! – Ez a mondat még az én számban is savanyú ízt hagyott.

- Remek! Remek! Nagyon örülök neki! Akkor mit szólnátok a kedd és a szombat délutánhoz?

- Nem lehetne olyan napokon, amikor egyébként is van óránk?

- Bocsásson meg, Ms.Wood azok a napjaim be vannak táblázva. Akkor legyen mondjuk délután négy óra, egy-két órás foglalkozásokkal. De arra kérlek, hogy most szombaton gyertek hamarább, mondjuk fél órával a kviddicsmeccs után. Itt várlak benneteket.

- Lockhart, professzor, lehetne egy kérésem?

- Mit tehetek érted, kedves? – Elővettem a könyvtári engedélykérő papírt, és a tanár orra alá nyomtam. – Csak nem egy aláírást szeretnél? – Lockhart nagy mosolyt vett elő, és hirtelen mintha elolvadt volna, de balszerencsémre tüzetesebben megvizsgálta a lapot. – Nahát! A mi kedves Bridgette-ünk mindig csak tanul. Nem kellett volna neked a Hollóhátba kerülnöd? – Kérdezte mézesmázas hangon. – Már ilyen fiatalon a kutatás a hobbid?

- Igen. De ezt sajnos a zárolt részben tartják, ezért kell hozzá egy tanár engedélye. Ha elolvashatnám, biztosan jobban megérteném, amit a tanár úr a Kirándulások a kísértetekkelben a lassan ható mérgekről ír.

- Áh, a Kirándulások a kísértetekkel! Merem állítani, hogy az az egyik legjobb könyvem. Feltételezem, hogy Granger kisasszonnyal együtt készül erre a kis... kutatásra.

- Így igaz.

- Azt hiszem, senki nem róhat meg érte, ha egy kis segítséget nyújtok az évfolyam legjobb diákjainak. – Lockhart egy színes pávatollal írta alá az engedélyt, amit én el is súvasztottam a táskámban. – Képzelnétek, gyerekek, hogy most szombaton lesz az évad első kviddicsmérkőzése? Griffendél játszik a Mardekárral, igaz? – Kérdezte csevegő hangon. – Úgy hallom, Potter egész használható játékos. Sőt, Mr.Malfoy, hát miért nem állsz ki magadért, hisz idén te is fogó lettél. – Draco elmosolyodott, és bólintott. – Annak idején én is fogó voltam. Próbáltak rábeszélni, hogy jelentkezzek a nemzeti válogatottba, de én úgy döntöttem, hogy inkább a gonosz erők legyőzésének szentelem az életem. Mindazonáltal, ha úgy érzed, hogy egy kis mesteredzésre van szükséged, csak szólj bátran. Mindig örülök, ha átadhatom a tudásomat a nálamnál gyengébb képességű játékosoknak. – Erre már Malfoy arcáról is letörlődött a mosoly. – Bár így is be vagyok táblázva a sok különórával, de szívesen hozok ilyen nemes áldozatokat. Nos, nem tartalak fel titeket, futás a következő órára.

Sarkon fordultam és már szaladtam is kifele, Malfoy helyettem is elköszönt.

- Bridgette! – Draco az ajtóból kiabált utánam, kelletlenül megfordultam.

- Mi van? – Draco láthatóan megtorpant, amikor meglátta, hogy kivételesen a három barátom megvárt.

- Semmi. Ne bénázz kedden. – Malfoy ezzel felvett egy feszes tempót, elsuhant mellettünk, és elkapta a fránya lépcsőt mielőtt elfordult volna.

Miután eltűnt, büszkén vettem elő az aláírt papírt.

- Meg se nézte, hogy milyen könyvet akarok kikérni.

- Ebből is látszik, hogy teljesen lüke. – Állapította meg Ron.

- Képzeld Hermione, említettem, hogy veled akarok kutatni, és az évfolyam legjobb diákjainak nevezett

Hermione csodálom, hogy nem dobott hátast. A könyvtár fojtott csendjében ösztönösen suttogóra fogtuk a hangunkat. Madam Cvikker, bár látva engem egy gyenge mosolyt erőltetett az arcára, a maga diákok felé mutatott mogorvaságával vette el az engedélyt.

- Leghatóbb ördöngös italok?

- Nem tarthatnám meg emlékbe? - Kérdezte reménykedve Hermione, és visszavette az engedélyt.

- Ugyan, menj már, Hermione. – Mordult rá Ron. Elvette tőle az engedélyt, és visszaadta Madam Cvikkernek. - Annyi aláírást szerzünk neked, ahányat csak akarsz. Lockhart bármit hajlandó dedikálni, ami nem szalad ki a keze alól.

Madam Cvikker felállt, és eltűnt a toronymagas polcok között, hogy néhány perc múlva egy nagy alakú, penészesnek tűnő könyvvel térjen vissza. Hermione gondosan táskájába rejtette a kincset érő művet, és elindult az ajtó felé, mi pedig követtük. Öt perccel később már Hisztis Myrtle mosdójában kuksoltunk. Hermione azzal az érvvel védekezett, hogy a mosdó az utolsó hely, ahova épeszű ember beteszi a lábát, ezért majdnem biztos, hogy ott nem fognak zavarni. Hermione óvatosan kinyitotta a Leghatóbb ördöngös italokat, és keresni kezdte a megfelelő receptet.

- Már értem miért sorolták azt a zárolt művek közé. Csupa olyan bájital szerepelt benne, aminek a hatását még elképzelni is szörnyű. Itt van! – Mondta izgatottan Hermione, mikor megtalálta a Százfűlé-főzet című fejezetet. – Ez a legbonyolultabb bájital, amit valaha láttam. Juharfa fátyolkája, pióca, meghajtófű és disznópázsit. Ezek mind vannak a hobbiszekrényben, csak ki kell szolgálnunk magunkat. Úh, nézzétek, bikornisszarv-őrlemény... Nem tudom, hol találunk ilyet. Szárított bumszalagbőr, ezt se lesz könnyű szerezni. És persze egy darabka abból, akivé változni akarunk.

- Tessék? – Nyílt ki Ron szeme. - Mi az, hogy egy darabka abból, akivé változni akarunk? Én ugyan nem iszom meg semmit, amiben benne van Crak lába körme!

- Azzal még nem kell foglalkoznunk, mert csak a legvégén kerül bele. Ron segélykérő pillantást vetett rám.

- Van fogalmad róla, mennyi mindent kell összelopkodnunk, Hermione? Szárított bumszalagbőrt egész biztosan nem találunk a hobbiszekrényben. Mit csinálunk? Kifosztjuk Piton raktárát? – Dünnyögött Harry. – Nem hinném, hogy jó ötlet. – Hermione becsapta a könyvet.

- Ha gyáván meg akartok hátrálni, csak tessék. Nagyon jól tudjátok, hogy nem szeretek a tilosban járni, de szerintem kővé dermedni sokkal rosszabb, mint megfőzni egy bonyolult bájitalt. Tudom, hogy ti nem féltek annyira, mert nem vagytok... - Hermione nyelt egyet. – Nem vagytok sárvérűek. Ha titeket nem érdekel, hogy Malfoy-e a tettes, úgy is jó. Megyek, és visszaviszem a könyvet Madam Cvikkernek...

- Nem hittem volna, hogy megérem a napot, amikor te beszélsz rá minket egy szabálysértésre. – Dörmögte Ron. – Jól van, főzzük meg azt a bájitalt, de semmi körömdarab, világos? – Hermione ismét kinyitotta a könyvet. – Mennyi idő alatt készül el a főzet?

- Hát, a meghajtófüvet teliholdkor kell szedni, a juharfátyolkát pedig huszonegy napig kell párolni... Úgy saccolom, hogy kábé egy hónap alatt megleszünk vele. Feltéve, hogy minden hozzávalót be tudunk szerezni.

- Egy hónap alatt? Annyi idő alatt Malfoy az összes mugliivadékot megtámadhatja!

- Igaz. De van jobb ötleted?

- Szerintem az lenne a legegyszerűbb, ha szombaton Harry lelökné Malfoyt a seprűjéről. – Kuncogtam.

- Szerintem meg az, ha bevetnéd magad, és végre te is tennél Malfoy lebuktatásának érdekében. – Dünnyögött Ron.

- Mert te mit teszel az ügy érdekében?

- Biztosítom a jó hangulatot. Na szóval, egy hónap mire ez a valami elkészül, addig Bridgette hadd puhítgassa Malfoyt. Próbálj meg vele... Összebarátkozni. – Ron arcára kellemetlen fintor rajzolódott ki.

- Barátkozni? És ha tényleg ő Mardekár utódja? Én se vagyok aranyvérű, nem emlékszel?

- Szerintem a félvéreket nem támadja.

- Akkor is. Majd meglátjük, hogy nyitott e rá.

Szombat reggel a tizenegy óra közeledtével nagyobb csoportban indultunk a kviddicsstadion felé. Ron és Hermione mellett Seamus, Neville, Dean és Lis csapódott még hozzánk, sőt, így, hogy Harry nem volt velünk, még Rachel is ott bandukolt velünk, szigorú csendben. Az idő borús volt. A lelátóról őszintén nem sok látnivaló volt, amíg nem vonultak ki a csapatok. Örömmel láttam, hogy hollóhátasok és a hugrabugosok is a Mardekár ellen szurkoltak. Wood és Flint, a két csapatkapitány kezet fogott, Madam Hooch sípolt, majd a tizennégy játékos a levegőbe emelkedett. A játék alig pár perce tartott, amikor kiszúrtuk, hogy az egyik gurkó kipikkelte Harryt. Miután George jó messzire elütötte a fekete labdát, az irányt váltott, és ismét Harry nyomába eredt. George újra elpofozta, de az ismét éles kanyart írt le, és már megint Harry felé suhant. Harry gyorsított, a gurkó pedig fütyülve röpült a nyomában. A pálya másik végében Fred Weasley várta a gurkót. Harry lebukott, Fred kényelmesen suhintott, de a gurkó megint visszatért. Miközben Harry megint menekülni kényszerült, eleredt az eső, McGalagony és Flitwick professzor gyorsan esernyőbűbájt olvasott a lelátókra, úgy nézett ki, mintha egy üveglapot raktak volna felénk. Ez viszont csekély öröm volt, a Mardekár vezetett, Harryt pedig még mindig támadta a gurkó. Az ikrek közel maradtak Harryhez, és védték, ahogy csak tudták, hogy ő végre észrevehesse a cikeszt.

- Ezt a gurkót megbűvölték, én mondom! – Mondta idegesen Ron.

Egy időkéréssel később, a meccs ugyanolyan őrült módon folytatódott, egy kivétellel, Fred és George már nem repkedtek Harry körül, ő maga menekült a gurkó elől, mindenféle repülő trükkükkel. Úgy néz ki nem volt elég a bukfenc és a dugóhúzó, végül csak eltalálta Harryt. A fiú ismét menekülőre fogta, de ezúttal Malfoy irányába. De úgy tűnt, nem a szőke fiú a cél: Harry a karját nyújtotta. Amint Harry keze összezárult, a seprű levetette magáról, nagy puffanással ért földet. Azonnal elindultunk a pálya felé, de amikor megláttuk, hogy Lockhart ért oda előbb, meggyorsítottuk a lépteinket.

- Nem mehetnék el inkább a gyengélkedőbe? – Mondta Harry, amikor odaértünk. A karja különös szögben állt, a gurkó biztosan eltörte.

- Az tényleg jobb lenne, tanár úr. - Erősítette meg Oliver Wood.

- Lépjetek távolabb. - Harsogta Lockhart

- Ne... kérem... - Motyogta Harry, de Lockhart már forgatta is a pálcáját, s egy szempillantás múlva a sebesült karra szegezte. Harry rettegve becsukta a szemét. Lockhart a bűbáj után felemelte a sérült kart, ami úgy lógott lefele, mintha gumiból lett volna, de inkább egy ügyetlen polipra hasonlított.

- Hát igen, néha előfordul az ilyesmi. De lám, egyetlen törött csontod sincs!

Felállítottuk Harryt, és ketten Hermionéval közrefogtuk, Ron azzal volt elfoglalva, hogy eltávolítsa Colint a képből. Felkísértük őt a gyengélkedőre, ahogy egyre csak Madam Pomfrey dünnyögését hallgattuk.

- Egyenesen ide kellett volna jönnöd! Összeforrasztani könnyű a csontot, de növeszteni... Fájdalmas lesz.

A javasasszony utasítására Ron segített Harrynek átöltözni, mi addig az ő gyógyszeres raktárában várakoztunk, ahol percről percre dühösebben zsémbelődött. Amikor Ron szólt, hogy elkészültek, egy "Pótcsont-Rapid" feliratú üveggel tértünk vissza.

- A csontnövesztés nem kellemes dolog. A Pótcsont-Rapidot már bevenni se az.

Harry köhögésrohamot kapott a gyógyszertől, Madam Pomfrey eldünnyögött még néhány keresetlen szót a veszélyes sportokról és a kétbalkezes tanárokról, majd meghagyta, hogy itassunk vizet Harryvel, és távozott.

- De nyertünk, és ez a fontos. – Vigyorodott el Ron. – Szédületesen csináltad. Malfoy olyan képet vágott... Ölni tudott volna!

- Érdekelne, mit csinált azzal a gurkóval. – Mormogtam.

- Ezt is megkérdezzük tőle, miután megittuk a Százfűlé-főzetet. Remélem, annak jobb íze lesz, mint ennek volt.

- Én még mindig reménykedem abban, hogy Bridgette kideríti, mielőtt meg kell innom a Crak ízű főzetet. – Dünnyögött Ron.

- Bridgette! – Kiáltott fel Hermione. – A különóra!

- Bakker!

Azonnal felpattantam és szaladni kezdtem, de az ajtóban szembe találtam magam a sártól és víztől csöpögő Griffendél csapattal. Fred állt legelöl, és véletlenül neki is ütköztem. A pár évvel idősebb fiúnak meg sem kottyant, én viszont elestem volna, ha nem kapja el a karom.

- Bocsi Fred! És köszi a mentést! Nem fájt?

- Egy gurkóhoz képest te kisegér vagy. – Nevetett a vörös srác, és leporolta a koszt a vállamról, ami róla kerül a taláromra, de ezzel csak annyit ért el, hogy szétkente a sarat. – A helyedben ezt kimosnám.

- Vettem főnök. Gratulálok nektek is, szép játék volt!

Freddel megosztottunk egy utolsó mosolyt, majd végignéztem a csapaton, és tovább is szaladtam. Az SVK terem előtt egy lelket sem láttam, így kicsit félénken bekopogtam. Nem vallottam volna be, de izgultam, sőt egyenesen rettegtem attól, hogy Malfoy a végén tényleg megátkozna. Benyitottam, a teremben nem volt senki, ezért leültem a helyemre, és vártam. Valóban, a sietség ellenére kicsit korán érkeztem, így olvasgattam, amíg ki nem nyílt az ajtó. Olyan erősen csapódott a falnak, hogy megremegtek a képkeretek a falon. Az ajtóban Malfoy állt, és a többi kviddicsjátékoshoz képest tiszta ruhát viselt, egyedül a haja csöpögött a víztől. Összeszűkült a tekintete és a megszokott ülése helyett előttem foglalt helyet, ahol Crak szokott ülni. Hátrafordult, rákönyökölt a padomra, és a kezébe temette az arcát. Nem kérdeztem semmit, és ő se szólalt meg, így továbbra is csöndben ültünk, amíg Lockhart be nem lépett.

- Üdv gyerekek, üdv! – Malfoy felkapta a fejét, és én is a tanár úrra néztem, aki érthető okokból késett: átöltözött, és a haja is máshoz állt, mind a stadionban. – Gyertek közelebb.

Ahogy kérte, előrébb mentünk, de hagytam, hogy Draco először foglaljon helyet, hogy tőle egy távolabbi helyre ülhessek. Ekkor jutott eszembe, hogy mit mondott korábban Ron, és mérgelődve leültem a fiú mellé.

- Nos, nagyon örülök, hogy találkozni tudtunk ma, először is... - Lockhart ekkor elkezdte kielemezni a meccset, méghozzá elég bugyuta módon. Nem értettem sokat a kviddicshez, de végül is ez egy gurkós-cikeszes légi vízilabda, szóval az alapok ugyanazok voltak. Lockhart főleg Draco fogói technikáit kritizálta, ami láthatóan nem tetszett a fiúnak, főleg, hogy fél órán keresztül kellett ezt hallgatnia. – De hagyjuk is ezt most, lesz még alkalmam kviddicsre oktatni benneteket. Kezdjünk is bele, abba, amiért itt vagyunk. Mondjátok, mennyi átkot ismertek? – Dracoval egyszerre szólaltunk, meg ő azt mondta sokat, én azt, hogy keveset. – Akkor hát kezdjük a párbajozás alapjaival, mit szóltok. – Lockhart intett, hogy álljunk fel, és bemelegítésként a levitációs bűbájjal pakoljuk szét a padokat. Sok Wingardium Leviosa után, kialakult középen egy nagyobb üres rész, ahol középen összegyűltünk. – A párbaj első eleme a meghajlás. – Lockhart épp csak biccentett, és Malfoy sem törte magát a mély meghajláshoz, így én is csak egy kicsit dőltem előre. – Meghajlás, nem biccentés. – Bagoly mondja... Végül mindketten szabályosan meghajoltunk. – És most megfordulunk, és hátrébb lépünk. – Követtük az utasítást, és alkottunk egy háromszöget. – A párbajvezető ekkor visszaszámol, de mi most csak gyakorolni fogunk. Mit szóltok egy Capitulatushoz?

- Alap. – Kuncogott Malfoy.

- Akkor hadd lássam. Menjünk körbe, és akkor a védekezést is gyakorolhatjuk. Mr.Malfoy támad engem, én Wood kisasszonyt, ő pedig vissza Malfoyt. Ms.Wood, kezdheti.

Nem volt még dolgom igazi átkokkal, az egyetlen alkalom, amikor élesen párbajhelyzetbe kerültem, az a tavalyi kis csetepaté volt, amikor Malfoy elkezdett mindenféle rontásokat küldeni rám a nagyteremben. Dracora néztem. Láthatóan nem örült annak, hogy nem ő fog engem támadni, hanem fordítva, de fel volt készülve a támadásra.

- Capitulatus! – A pálcám helyéből gyenge piros sugár lövelt ki, amit Draco hárított, és várakozás nélkül küldött egy ugyanilyet Lockhart felé, amit a tanár már nem tudott kivédeni, és pár méterrel hátrébb repült, egyenesen az egyik székbe. Mindketten kuncogtunk egy kicsit ahogy mosolyogva és kifogásokat halmozva felállt.

- Figyelj Bridgette, és előre elnézést kérek, ha erős lenne. Capitulatus! – A tanár úr átka olyan gyenge, és olyan hatástalan volt, hogy könnyűszerrel kivédtem, még ha el is talált volna, akkor is maximum meginogtam volna tőle. – Jó, egész ügyesek voltatok, bár nem volt mester szint, de miért is várná el ezt az ember két 12 évestől. Menjen még pár kör.

Ahogy Lockhart kérte, az átokkör újraindult. Draco továbbra is hárította a támadásaimat, de büszkén vettem, hogy hatból kétszer sikerült eltalálnom. Ellenben a professzor minden alkalommal hátra repült, és minden repülésekor ugyanabban a székben végezte. És ahogy eddig is, Lockhart átkait hárítani gyerekjáték volt, de az utolsó alkalommal kíváncsiságból beengedtem a támadást, és valóban, épp csak elvesztettem az egyensúlyom.

- Fáradsz, Bridgette? Na akkor forduljon a kör.

Nyeltem egy nagyot. Bár örömmel nyugtáztam, hogy Lockhartot az én Capitulatusom is legyőzi, és nem lepődtem meg azon, hogy a tanár átka gyerekjáték volt Malfoynak, de utána a szőke fiú felém fordult. Volt már szerencsém az átkaihoz, a védekezésre apa még otthon megtanított, mégis, most rendesen rettegtem tőle.

- Capitulatus! – Az izmaim megfeszültek és vártam az átkot. Amikor az betalált, sikeresen hárítottam, ennek ellenére mégis hátrébb csúsztam a poros padlón.

Tovább ment a kör, ugyanígy folytatódott, vettem az akadályt, Draco nem tudott lefegyverezni, aztán Lockhart az ötödik, egyben tizenkettedik repülésére megunta, és kilépett a körből. Kényelmesen felült az egyik asztalra, és nézte, ahogy oda-vissza perül közöttünk a piros sugár. Egy idő után ezt is megunta, és azt mondta, gyorsan válaszol egy fontos levélre, addig mi tartsunk egy pihenőt. Amint Lockhart eltűnt, helyet foglaltam egy széken, és mélyeket lélegeztem.

- Nem is olyan rossz, mint hittem. – Ült mellém a fiú.

- Miért, mire számítottál?

- Lockhart szintre. De kellemesen csalódtam.

Furcsálltam Draco különös fintorát, mintha mosolyt próbálna erőltetni az arcára. A csöndet a köhögésem szakította meg, mivel kifejezetten száraz volt a torkom. Malfoy a táskájához nyúlt, kivett belőle egy üveget, és a kezembe nyomta. Nagyjából úgy nézett ki, mint egy kicsinyített borospalack. Nagyjából két és fél decis lehetett, fémcsatos zár volt a tetején, és átlátszó folyadék volt benne. Felvontam a szemöldököm, nem tudtam mire kéne számítanom.

- Nyugi már, csak víz. Törhetetlen üveg, és magától újratöltődik. Az Abszol úton vettem. – Összeszűkült a szemem, nem nagyon akartam elhinni, amit mond. – Sírba viszel. – Elvette az üveget, kinyitotta és beleivott. Valóban, egy milliméterrel sem lett kevesebb a benne lévő folyadék, Malfoy mégis nagyokat kortyolt, majd átnyújtotta. Végül a szomjam győzött, beleittam. Isteni forrásvíz volt benne, tán még sosem ittam jobb vizet életemben, pedig sok helyen kóstoltam már. – Mutatok valamit! – Draco elővette a pálcáját. – Curbitus! – A pálca végéből kis narancssárga buborék jött ki, és amint hozzáért az üveghez, a folyadék sűrű narancssárgává változott. – Most kóstold meg. – Meghúztam az italt, és elkapott az a fanyar íz, amit kicsit se kedveltem.

- Nos én nem szeretem a sütőtöklevet, de ügyes kis varázslat.

- Akkor mit szeretsz?

- A vizet.

- Komolyan? Semmi mást? Valami gyümölcslé? Vajsör? Üdítő?

- Én a vizet szeretem. Meg mondjuk a teát.

- Herbeta Glacio! – A pálcából ezúttal egy barnás buborék kezdett nőni, a folyadék pedig átlátszó lett, és barnás-vöröses színt kapott, még néhány jégkocka is felbukkant. Ismét belekóstoltam, az üvegben isteni barackos jegestea volt. – Aquata! – A folyadék ekkor visszaváltozott vízzé. – Neked adom.

- Öhm, köszi, de nem veszem el tőled.

- De, gyerünk. Nekem kell, sose használom, te meg láthatóan feneketlen kút vagy, szóval... - Malfoy kikotort egy kis képeslapot a táskájából és ideadta. – Itt vannak a varázsigék, szinte minden van rajta, szörpök, kávé, még pia is. Szerintem lépjünk le, ez a bájgúnár valószínűleg csak nem bírta a megaláztatást. Amúgy meg éhes vagyok, a meccs óta nem ettem semmit.

Csendben követtem a fiút ki a teremből, az utolsó pillanatban visszarendeztük a termet, és becsaptuk az ajtót. A szokásos lépcső váratott meg, viszont most még kínosabban éreztem magam, szorongatva a fiútól kapott üveget.

- Egyelőre elég hasztalannak tűnik ez a valami, de talán a végén még valami hasznosat is tanít.

- Erősen kétlem.

További társalgás nélkül vonultunk le a nagyterembe, ahol bármi köszönés nélkül vált ketté az utunk, ő a Mardekár asztalához ment, én pedig Fred és Hermione közé ültem, Ronnal és George-al szembe. Letettem a földre a táskám, az üveget pedig lecsaptam magam elé.

- Az mi? – Kérdezte Hermione.

- De kemény, ez Faulkner féle örök palack! – Válaszolt helyettem a jobbomon ülő Weasley.

- Honnan van? – Kérdezte az ikre.

- Hát... - Nem tudtam elmondjam e a származását, haboztam, de Ron félbeszakított.

- De hát ez egy vagyonba kerül!

- 50 galleon darabja! – Hermione szeme tágra nyílt, amikor Fred elárulta, hogy mennyi az ára, de nekem kellett egy kis segítség.

- Az hány font? – Kérdeztem.

- Nagyjából 250. – Válaszolt Hermione. Kis fejszámolással rájöttem, hogy az közel 100.000 forint, és amikor ez tudatosult bennem, az én szemem is elkerekedett.

- Miért ilyen drága? – Kérdeztem ledöbbenve.

- Gondolj már bele, bármilyen italt meg tudsz vele idézni, a legdrágább Lángnyelv whiskeytől a végtelen mennyiségű tökléig. – Magyarázta Fred.

- Gyakorlatilag egy életre megspórolja neked az italvásárlást. – Folytatta George.

- Be is tiltották tavaly a gyártását, mert néhányan arra használták, hogy a feketepiacon olcsóbban árulják a nagymárkák italait, például a Lángnyelvet. – Csodálkozott Ron

- És mi is ezt fogjuk tenni. – Szemezett a palackkal Fred.

- Nem, nem fogjátok, mert illegális. – Vette el az üveget Hermione. – Szóval honnan is van, Bridgette?

- Bizi hozta, valami rokonom küldte utó-szülinapi ajándékként.

A hazugság csak akkor ordított volna, ha ismernék a családomat. Szerencsére még nem jött szóba, és kellemetlen is lett volna beszélnem róla, a szüleimen kívül egyetlen rokonom sincs. Egyetlen unokatestvérem van valahol a nagyvilágban, anya azt mesélte, hogy ahogy ő, a tesója is elmenekült valahova külföldre, és azóta nem is hallott felőle, de arról tud, hogy volt egy gyereke. Mindig is meg akartam keresni, és egyszer meg is fogom, és akár miért is ne küldhették volna ők a palackot...

- De azért nekünk adsz belőle, Bridg? – Kérdezte George.

- Ugye? – Tette hozzá Fred.

- Persze, de Hermioének igaza van, nem terjeszthetünk Lángnyelvet a suliban.

- Ne aggódj, nem csak azt akartunk. Egy nap majd rájössz, hogy mekkora üzleti lehetőséget buktál el ma.

- Üzleti lehetőséget? – Kérdeztem vissza nevetve.

- Harmadoltuk volna a profitot. – Mondta Fred. – De ha egy nap mégis rájössz, tudod hol találsz minket.

Egy könnyű ebéd után felmentünk a klubhelységbe, és miután Hermione a napnyugtával bejelentette, hogy ő fáradt, egyedül maradtam az ikrekkel, Ronnal és Lee Jordannel. Azt hiszem itt volt az a pont, hogy megbarátkoztam a Roxforttal. A merénylet ellenére biztonságban éreztem magam, végre nem voltam kívülálló, erre főként az ikrek ébresztettek rá, és részben Malfoy is. Ezek szerint az a kis görcs is tud emberként viselkedni?