Pénteken, az utolsó órám végeztével kellemetlen hangulatban vártam tanuló partneremre a nagyteremben. Az ajtóban egyre több mardekáros tűnt fel, a mi évfolyamunkból is, már csak az emlegetett szamár hiányzott. Egyszer csak megláttam tejfölszőke üstökét, de Draco nyugtalan mocorgással toporgott a terem előterében. Egyre csak fürkésztem a tekintetét, de ő mindenhova nézett, csak rám nem. Egyszer csak elkezdte biccentgetni a fejét, már-már rángatni, ezt jelnek vettem, felálltam és csatlakoztam hozzá.

- Mi tartott eddig? – Kérdezte.

- Én kérdem!

- Essünk túl rajta, hol van az a szellem?

- A második emeleti lánymosdóban.

- Oda én nem mehetek be.

- Ne akarj kibújni a feladat alól. Oda senki sem jár, mert Myrtle mindig elárasztja.

- Hurrá...

További beszéd nélkül közelítettük meg a mosdót, vártam, hogy Malfoy benyögjön még pár csípős hozzászólást, de nem szólalt meg.

- Bemegyek és szétnézek, ha nincs bent senki, szólok neked. – Ismét szó nélkül partnerem a falnak vetette hátát, jelezve, hogy legszívesebben otthagyna. – Hahó! Van bent valaki?

- Igen! – A mosdóból csak Hisztis Myrtle rikácsoló hangja zengett fel. – Csak én vagyok.

- Az jó! Mert pont téged keresünk. – Kiléptem és intettem Malfoynak, hogy lépjen be. – Kaptunk egy házit, segítenél benne?

- Ugyan miért tenném? – A lány a plafonhoz közel lebegett.

- Írnunk kell egy roxforti kísértetről, és téged választottunk. – A lány szeme felcsillant.

- Engem... Választottatok?

- Igen.

- Nos... Lehet, hogy mégis segíthetek egy kicsit. – Myrtle lejjebb repült, és helyet kínált nekünk a kivételesen száraz kövön. Leültünk, elővettem egy jegyzetfüzetet, és vártam, hogy valaki megszólaljon, de egy kerek percig csak farkasszemet néztem a szellemmel. – Na?

- Oh... Szóval... Az életedet kell leírnunk. Mesélj!

- Háááááát... Az én életem nem volt túl érdekes. A teljes nevem Myrtle Warren, a szüleim muglik voltak. Én hollóhátas voltam, de az egész életem csupa szenvedés volt ebben az iskolában. Volt egy kegyetlen lány, Olive Hornby, állandóan csúfolt. – Ahogy Myrtle beszélt, én körmöltem, de két mondat között, amikor a lány sipákolni, sírni vagy sóhajtozni kezdett, volt egy lélegzetnyi időm felpillantani. Draco túl kényelmesen ült jó bő kartávolságra tőlem, zavaróan kényelmesen. Kezében se pennát se pergament nem láttam, még a legkisebb erőfeszítést sem vette, hogy jól sikerüljön az esszé. A legzavaróbb azonban az volt, hogy feszt engem nézett. Figyelte a mozdulataimat, mintha ellenőrizni akarná, hogy mindent leírok e. – Mindenfélének elhordott, voltam hájas Myrtle, csúnya Myrtle, pápaszemes Myrtle. A szemüvegem volt a kedvence, azért állandóan piszkált. Pont ez volt a halálom oka is. Itt történt, ebben a fülkében. Mintha csak tegnap történt volna. Ide bújtam Olive elől. Magamra zártam az ajtót és sírdogáltam, de aztán hallottam, hogy valaki bejött. Valami furcsa nyelven hadovált, ez engem csak azért zavart, mert fiúnak hangzott. Ki is nyitottam az ajtót, hogy elküldjem, és... meghaltam.

- Ez mikor volt?

- Ezer...kilencszáz...negyven... Azt hiszem negyvenháromban. Júniusban. Már majdnem vége volt az évnek. Pont a szülinapomon haltam meg. 14 éves voltam.

- És mitől haltál meg? – Draco első szavára felkaptam a tekintetem, és kérdően néztem rá, de amikor Myrtle elkezdett beszélni, visszafordultam a jegyzeteléshez.

- Oh, az borzalmas volt. De nem tudom. Csak egy nagy sárga szempárra emlékszem. Az egész testem megdermedt, aztán hirtelen könnyűnek éreztem magam. Végig itt ültem, a testem fölött, micsoda irónia, hogy pont Ő talált meg, az a mocskos ringyó. De később visszajöttem, mert kísérteni akartam Olive Hornbyt. Keservesen megbánta, hogy csúfolódott. Persze azóta sincs nyugtom. Még holtomban is állandóan csúfolnak. Bömbölő, nyafogó, klotyós Myrtle-nek!

- Akkor az egyetlen izgalmas dolog, ami történt veled, az a halálod? – Kérdezte Draco.

- Mondhatni...

- Nem találkoztál semmi érdekes vagy veszélyes lénnyel?

- Csak a gyilkosommal.

- Akkor azt hiszem eleget hallottunk. – Mondta Draco, és talpra szökkent. – A semmiről nem tudunk írni, hogy találjuk ki annyiból azt a lényt, hogy sárga a szeme. Lehet, hogy egyszerűen hallucináltál. – Myrtle erre zokogni kezdett, mi pedig további kérdés, vagy viszlát nélkül elhagytuk a mosdót. – Ennek így semmi értelme. Bármi lehetett.

- Valóban benne van a hallucináció. Lehet, hogy kapott mondjuk egy szívrohamot, és amiatt látta a szemeket.

- Szerintem itt fel is függeszthetjük a társulásunkat, úgyis te jegyzeteltél, írd meg, majd add be, innen nincs dolgom.

- Dehogy nincs! Jössz velem a könyvtárba, én nem érem be egy majdnem jóval.

- De minek?

- Majd meglátod!

A talárjánál fogva kellett rángatnom Dracot egészen a könyvtárig, ahol egy falmelletti asztal legbelső ülésére löktem őt, hogy el ne meneküljön. Lepakoltam a dolgaimat, elővettem a jegyzettömböm és egy pár pergament is. Ezután a könyvespolcokat kezdtem böngészni, amíg meg nem találtam, ami nekem kellett: Angliában őshonos lények gyűjteménye. Vaskos kötet volt, belepillantottam, minden lény egyoldalnyi infót kapott, ami nekünk pont jó is volt.

- Tessék. – Adtam Draco elé a könyvet.

- Mit kezdjek ezzel?

- Olvasd át, amíg én leírom Myrtle életének esszéjét, és írd ki az össze olyan lény nevét, aminek nagy sárga szemei vannak, és azonnal képes ölni.

- De hát a lány életét leírni öt perc, ez meg egy ökölvastag könyv.

- Igen, de miután végeztem, én ezt nézem át. – Mutattam rá egy másik könyvre. – A halál ezer módja. Abban is lehet szó ilyesmiről. Nem fogjuk részletezni, felsorolunk minden lényt és egyéb lehetőséget, és írunk mellé egy-két módot, hogyan lehet ellene harcolni. Főleg átkokat, hogy egyszerűbb legyen.

Malfoy sóhajtott egy nagyot, de munkához látott. Nem tévedett, valóban nem volt több öt percnél az esszé megírása, maradt a könyv. Nem találtam túl sok segítséget, főleg gyilkossági módokat soroltak, de volt köztük olyan, mint a szívmegállás, a mérgezés. Közel egy órányi böngészés után fáradtan csaptam be a könyvet, és büszkén tettem magam elé a listámat. Oldalra fordulva azonban az tűnt fel, hogy Draco az Angliában őshonos lények kötetét nem olvassa, hanem alátétnek használja. Ugyanis a fiú hátát a falnak támasztva, felhúzott térdekkel ült, térdein a könyvvel, ami mögött valamire nagyon fókuszálva járt a pennája.

- Te meg mit csinálsz? – Kérdeztem.

- Már rég készen vagyok. – Dobta elém pergamenjét. – Vagy 50 bestiát kiírtam.

- Szerencséd. És min ügyködsz?

- Semmi közöd hozzá. – A nemleges választól eltekintve felálltam, kihúztam Draco munkája alól a könyvet, így azon nagy tintacsík húzódott, majd leesett a földre. – Héj! – Felkaptam a pergament, amin még nedves volt a tinta, a vonalak egy kezdetleges, de meglehetősen élethő portrét rajzoltak ki, méghozzá rólam.

- Nem is gondoltam, hogy tudsz rajzolni. – Malfoy kitépte a kezemből a pergament és felvette a táskáját.

- Legyen most már elég a csoportmunkából, teljesítettem a részem. – És azzal távozott.

Egyedül maradtam a könyvtárban, de kicsit sem megszeppenve. Utolsó dolgom volt, hogy a pálcámért kapjak, és amikor Draco elért az ajtóhoz, elsuttogtam a gáncsoló átkot.

Halloween estéjén már meglehetősen sajnáltuk, hogy Harry igent mondott Sir Nick kimúlásnapi partijára. Egyetlen menedékem maradt: a betegség. Pont aznap reggel kötött ágyhoz a rémes megfázás. Alapból nem zavart volna az a kis prüszkölés, de ha Madam Pomfrey, vagy valamelyik tanár meglátná, hogy elkapott a járvány, azonnal bedugnának a gyengélkedőbe és megitatnák velem azt a rémes gyógyszert amitól mindenkinek füstölt a füle. A szobatársaim mind inkább a nagyteremben zajló ünnepségen vettek részt, így Manon szórakoztatott az este. Miután az ifjú táncos bemutatta legújabb darabját, kényelmesen helyet foglalt az origami nyuszi hátán, amit a nyáron tanultam meg elkészíteni, keresztbe tette lábait, és balerinához méltó kecsességgel dőlt oldalra.

- Ugyan, Bridgette! Hisz egy halloweeni mulatság a legjobb! Bár én a bálok híve vagyok, egy jó kis bulira sem mondanék nemet.

- Én inkább a halloweent választanám.

- És egyébként az a feladat elkészült végül?

- Hát... Mondhatni, de őszintén, nem tudom milyen jegyet fogunk rá kapni. Az a gyökér nem törte magát túlságosan.

- Hisz ez csak egy jegy a sok közül, annyira csak nem lehetett vészes. A helyedben egyébként én nem törtem magam, ha már ő sem.

- Tudom, tudom, de nem akartam, hogy Lockhart kipikkeljen, már így is túl sok figyelmet áldozott rám. Bár nem mondom, inkább engem szekáljon, mint Harryt.

Manon kacagva mesélte ugyanilyen kaliberű táncostársának történetét, de nem tudtam fókuszálni, valami zavaró hang ütötte meg a fülem: a hátborzongató suttogás, amit korábban hallottam.

- Tépni...szaggatni...ölni... - Arcomról lefagyott a mosoly, és figyelmetlenül kezdtem bambulni az ajtó irányába. – Éhes vagyok... nagyon éhes... Ölni ...ölni kell...

- Valami nincs rendben... - Motyogtam.

- Bridgette, látom, hogy nem figyelsz rám. Mi a baj?

- Nem tudom, de... Bocsáss meg, azt hiszem jobb, ha megyek. – További udvariasság nélkül távoztam szobámból, átrohantam a klubhelységen, ki a portrélyukon, és a folyosókon azon kaptam magam, hogy kettesével veszem a lépcsőket lefele, ahonnan a hangot hallottam.

- ...vérszagot érzek... VÉRSZAGOT ÉRZEK! – A második emeletig vezetett, ahol hirtelen vízszintesbe váltott a hangforrás, és ott szemben is találtam magam Harryvel, Ronnal és Hermionéval.

- Harry, magyarázd már meg, mi van! – Lihegte Ron, ekkor azonban Hermione felsikkantott, és a folyosó végébe mutatott.

A szemközti falon a lobogó fáklyák fényében egy felirat csillant meg: FELTÁRULT A TITKOK KAMRÁJA. AZ UTÓD ELLENSÉGEI RESZKESSENEK! A kőpadló úszott a vízben, így apró lépésekkel tudtunk csak haladni közelebb. Mrs. Norrist pillantottuk meg, fejjel lefelé, farkánál fogva a fáklyatartóra akasztva. Merev és mozdulatlan volt, szemei tágra nyílva fagytak meg. Hirtelen léptek zaja uralta be a folyosókat, az ünnepség véget érhetett, a következő percben a folyosó megtelt diákokkal. Néma csend lett.

- Az utód ellenségei reszkessenek! Ti következtek, sárvérűek! – Az egyetlen hangforrás ekkor már csak Draco Malfoy gonosz vigyorral fűszerezett kiáltása volt, mielőtt a pillanat teljesen megfagyott, velünk együtt.

- Mi folyik itt? Mi ez a csődület? – Frics úr a lehető legrosszabb pillanatban toppant be, de amikor meglátta az állatot, ő is megdermedt. – A macskám! Mit csináltatok a macskámmal? Te voltál! – Frics tekintete vérszomjasan Harryre szegeződött. – Te gyilkoltad meg a macskámat! Megöllek!

- Argus! – Dumbledore hangja tiszteletet parancsolt a néma csöndben, oldalán néhány tanár toporgott. Az igazgató leakasztotta a macskát, és már sietett is elfele, épp csak odalökte az utasításokat: – Jöjjön velem, Argus. Potter, Weasley, Wood és Granger kisasszony szintúgy. A többiek azonnal menjenek vissza a hálókörletekbe a prefektusok vezetésével. – A diákok azonnal megindultak, és menet közben, míg mi próbáltuk tartani a heves tempót, csupán egyetlen tanár beszélt:

- Az én szobám van a legközelebb, igazgató úr. – Ki más lett volna, mint Lockhart. – Itt van egy emelettel feljebb. Ha gondolja, parancsoljon...

- Köszönöm, Gilderoy.

Beléptünk a sötét szobába, Lockhart gyertyát gyújtott, Dumbledore pedig letette Mrs. Norrist az asztalra, és vizsgálni kezdte. Váltottunk pár aggódó pillantást, majd közel öt feszült perccel később Dumbledore felszólalt:

- A macska nem pusztult el, Argus. Kővé dermesztették. De hogy miként, azt nem tudom...

- Kérdezze meg őt! – Mutatott Harryre Frics. – Ő tette! Hiszen ön is látta, mit írt ki a falra! Megtalálta... az irodámban... Tudja, hogy... Tudja, hogy kvibli vagyok!

- Ez nem lehet egy másodéves műve. – Morfondírozott az igazgató.

- Egy ujjal se nyúltam Mrs. Norrishoz! - Csattant fel Harry. – És nem is tudom, mi az, hogy kvibli.

- Ha megengedi, igazgató úr... - Az egyébként is rideg hangulat még félelmetesebbé vált Piton mély, monoton hangjától. – Meglehet, hogy Potter és barátai tényleg véletlenül kerültek oda. Mindazonáltal van itt egy sor gyanús körülmény. Mit kerestek egyáltalán a második emeleten? Miért nem az ünnepi vacsorán voltak?

- Sir Nicolas kimúlásnapi partiján voltunk. – Válaszolt nemes egyszerűséggel Harry. Sok száz kísértet látott minket, ők igazolják, hogy ott voltunk. Bridgette ezzel ellentétben egész nap betegeskedett, ő a szobájában volt.

- És azután miért nem mentetek át az ünnepségre? Miért a második emeletre mentetek?

- Mert fáradtak voltunk, és le akartunk feküdni.

- Vacsora nélkül? Nem hinném, hogy a kísértetek emberi fogyasztásra alkalmas ételeket is felszolgálnak a partijaikon.

- Nem voltunk éhesek.

- Na és Wood kisasszony mit keresett a másodikon, ha egyszer elvileg beteg? És ha valóban az, miért nem kereste fel a drága javasasszonyt?

- Nem volt vészes, csak egy kis nátha. – Vágtam rá. – Én pedig... Épp az ünnepségre igyekeztem, mert inni akartam egy teát, de itt összefutottam a többiekkel, és megláttuk Mrs.Norrist.

- Az a benyomásom, igazgató úr, hogy bár Wood meséje botladozva megállja a helyét, Potter nem teljesen őszinte. Esetleg célszerű lenne megfosztani őt bizonyos kedvezményektől, amíg részletes vallomást nem tesz. Személy szerint azt javaslom, hogy meghatározatlan időre vegyük ki őt a Griffendél kviddicscsapatából.

- Ugyan már, Perselus! – Kelt Harry védelmére McGalagony. – Mi értelme volna annak, hogy ne engedjük kviddicsezni? Ezt a macskát nem egy seprűnyéllel vágták fejbe! Semmiféle bizonyíték nincs rá, hogy Potter bármi rosszat csinált.

- A fiút mindaddig ártatlannak tekintjük, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője – Jelentette ki Dumbledore, lezárva a vitát.

- Kővé dermesztették a macskámat! - Rikácsolta Frics. – Ezért valakinek bűnhődnie kell!

- Meggyógyítjuk a macskát, Argus. Bimba professzornak úgy tudom szép mandragórái vannak, Amint megnőnek, elkészítjük belőlük a bájitalt, amitől Mrs. Norris magához tér. Ti elmehettek. – Fordult felénk Dumbledore, nem is kellett több, futólépésben távoztunk

Egy emelettel feljebb Harry benyitott egy üres osztályterembe, szabályosan berángatott minket és magukra csukták az ajtót.

- Szerintetek beszélnem kellett volna nekik a hangról?

- Nem. – Felelte habozás nélkül Ron. - Ha valaki olyan hangokat hall, amit senki más, az még a varázslók világában sem számít jó jelnek.

- Milyen hangról van szó? – Vágtam közbe a kérdést.

- Harry valamisuttogó hangot hallott, azt mondta ölni készül. – Magyarázta Hermione.

- De fura... - Tudatlanságot színleltem, nem is tudom miért nem mertem elmondani, hogy én is hallottam.

- De ti hisztek nekem, ugye? – Kérdezte Harry.

- Hát persze! – Felelte gyorsan Hermione. – De el kell ismerned, hogy a dolog elég furcsa.

- Az egész ügy furcsa és zavaros. Egyáltalán mit jelent az a felirat a falon? Mi az, hogy "feltárult a Titkok Kamrája"? És mi a fene az, hogy kvibli? - Ron kuncogni kezdett.

- Hát... igazából nem vicces a dolog... de csak mivel Fricsről van szó... Szóval kviblinek az olyan embert hívják, aki varázslócsaládban született, de nincs benne mágia. A kvibli nagyjából a mugli származású varázsló ellentéte. Ez sok mindent megmagyaráz, például, hogy miért utálja annyira a diákokat.

- Mindenesetre járjunk nyitott szemmel. Valami nincs rendben. – Zárta rövidre Hermione.

- Nekem például az is gyanús, hogy Malfoy ilyen élénken reagált. – Tettem hozzá.

- Ki tudja, szerintem szimplán húgyagyú. – Mosolygott Ron.

Néhány napig az egész iskola másról sem beszélt, csak a Mrs. Norris ellen elkövetett merényletről. Bár Ginnyt megviselte a macska sorsa, de mindenki egyéb szinte ünnepelt, kivéve persze amikor Frics jelen volt. Naphosszat strázsált a bűntény színhelyén. Hermionére is nagy hatással voltak az események, még a megszokottnál is többet olvasott. A megváltozott hangulat nem volt azonban túlságosan hatással az órákra, amiket továbbra is megtartottak, és amik nagyrésze továbbra is dögunalomvolt, vagy felért egy pokoli kínzással. A hétfői gyógynövénytan példának okáért elmaradt, mivel Bimba professzor a hatodikos hugrabugosaival dédelgette a mandragórákat. Miután ilyen kiemelt fontosságúak lettek a koszos csecsemőgumók, már nem mi foglalkoztunk velük, hanem a Hugrabug házvezetőjének kedvenc diákjai. Micsoda véletlen „szerencse" volt, hogy pont ez az osztály a mi dupla gyógynövénytanunkkor épp Lockhartnál voltak dupla SVK-n, és a kékszemű mágus örömmel ajánlkozott a csereberére. Cseréről azonban szó szem volt, Bimbának esze ágában sem volt délután bepótolni az elmaradt órát, így kerek három órát élvezhetünk ma Lockharttal. És hogy még tovább fokozzuk az élvezeteket, Lockhart is cserélgetett egy kicsit, méghozzá azt a hugrabugos csoportot, akikkel Bimba óráin szoktunk együtt dolgozni, arra a mardekáros csoportra, akik SVK-n vannak velünk. Mivel a mardekárosok első két órája mágiatöri lett volna, a hugrabugosoké pedig a következő, ugyanúgy jártak, mint mi. A végeláthatatlan kavarásnak az volt a vége, hogy reggel, az óra kezdete előtt öt perccel, hiányos reggeli után Lockhart termében lepett a por. Mint mindig, a Mardekár csoportja éppen időben érkezett, Malfoy-al és kíséretével a sor végén. Én már alapból a megfelelően tisztes távolságban ültem, és itt tűnt fel elsőre, mennyire is kifordult a világ a sarkából: Draco Malfoy nem húzta el a székét amikor leült mellém. A szokásos arccal, a szokásos „lesetojom" testtartásával ült, a maga széles terpeszében és összefont karjával, csak éppenséggel közel egy egész méterrel közelebb, mint szokott lenni. Annyira furcsálltam a dolgot, hogy anélkül, hogy észrevettem volna, le se vettem róla a szemem. Undorral a szememben, összeráncolt tekintettel figyeltem ahogy önelégülten terpeszt mellettem.

- Üdv újra itt, gyerekek! Nos mind jól tudjátok már, ki vagyok, de ismételjük csak át! Egyesével, hogy mindenkinek jusson egy falat. Gilderoy Lockhart: a...? – Itt egy jobb elöl ülő lányra mutatott.

- Bronz fokozatú Merlin-díjas. – Mondta a lány lelkesen, majd Lockhart Hermionére mutatott.

- A Feketemágia-ellenes Liga tiszteletbeli tagja. – Majd meglepetésemre csönd lett.

- Ms.Wood! – Ahogy Lockhart elkiáltotta magát, felkaptam a tekintetem, teljesen elvesztem a szőke fiú megfejtésében.

- Tessék?

- A címeimet soroljuk, Bridgette. Bronz fokozatú Merlin-díjas, a Feketemágia-ellenes Liga tiszteletbeli tagja, és?

- A Szombati Boszorkány Legbűbájosabb Mosoly Díjazottja. – Mondtam automata módon.

- Na és hányszorosan?

- Öt.

- Nagyon helyes! Tudom, hogy korán van, de szedd össze magad Bridgette. Ezeknek akkor is mennie kéne, ha álmodból keltelek fel. – Nem feleltem, bár Lockhart feltűnően erre várt, vagy minimum egy kacajra, de merev tekintettel figyeltem ahogy villogtatja a mosolyát. – Nos, akkor kezdjünk bele a munkába! Mivel ma nagyon sok időnk lesz együtt, arra gondoltam, hogy először kijavítanám az esszéiteket, úgyhogy kérem őket, ide az asztalra!

A diákok mocorogni kezdtek, és szépen sorban mindenki letette a tekercsét Lockhart asztalára.

- Sikerült megoldani a feladatot? – Kérdezte, amikor én értem a kupachoz.

- Igen, tanár úr.

- Na és a csapatmunka?

- Rémes, mint ahogy vártam.

- Kicsit goromba, de legalább őszinte. Lesz ma lehetőségetek gyakorolni. – Tágra nyíltak a szemeim.

- Ami azt illeti, épp azt akartam kérni, hogy nem ülhetnék-e el máshova. Szerintem Pansy ezer örömmel dolgozna Dracoval, inkább, mint én. Ami nem megy, azt nem kéne erőltetni.

- Szerintem meg én vagyok a professzor és majd én megmondom.

Egyéb válaszra nem is várva visszakullogtam a helyemre, de megtorpantam egy pillanatra. A székem nem ott állt, ahol hagytam, visszakerült ugyanis a rendeltetésszerű helyére, gyanúsan közel a padtársamhoz.

- Remek lányok! Köszönöm. Na leülni! – Mondta Lockhart, és a sietségben nem volt időm elhúzódni, oda ültem, ahol a székem volt.

- Te mégis mit művelsz? – Kérdeztem Dracotól, amikor Lockhart azzal volt elfoglalva, hogy rendezgesse a papírhalmazt.

- Te meg minek szólsz hozzám? És amúgy is, mit művelnék? Agyadra ment Mrs.Norris kővé dermesztése?

- Nagyon vicces... - Összefontam a karomat, és hátra dőltem.

- Amíg én javítok, kaptok egy kis feladatlapot, csak hogy felmérhessem a tudásotokat a következő néhány fejezettel kapcsolatban, és mivel annyira tetszett mindenkinek ez a csoportmunka dolog, most is párosan fogtok dolgozni. – Ahogy ezt Lockhart kijelentette, próbáltam erőt venni magamon, nehogy kirohanjak a teremből, hogy segíthessek Bimba professzornak a mandragóra nevelésben.

Lockhart végig ment, és kiosztotta a lapokat. Amint a mi pergamenünk asztalt ért, magam elé vettem, és elkezdtem egyedül kitölteni.

- Mit csinálsz? – Kérdezte Draco.

- Kitöltöm a felét, aztán te meg a maradékot.

- Nem ez a feladat.

- Ez téged mióta zavar?

- Engem viszont zavar, Ms.Wood. Csinálják csak rendesen. És ha még egyszer szembe mennek azzal, amit mondok, nem csak pontot fogok levonni, de büntetőmunkára küldöm mindkettőjüket, ahol megtanulhatják végre milyen összedolgozni.

- De... - Kezdtem bele a mondandómba, de a tanár a szavamba vágott.

- Akkor kérik a büntetésüket?

- Nem. – Válaszolt helyettem Draco. – Megleszünk.

Draco éles pillantásokat vetett rám ahogy Lockhart elvonult.

- Ha miattad büntetőmunkát kapok, esküszöm megkeserítem az életed! – Mondta, és magához vette a papírt, hogy elolvassa. – A nagyrészét tudom.

- Képzeld, én is.

- Akkor lássunk munkához, hátha még egy K is kijön a kis társulásunkból. – Lenyeltem a békát. Szó szerint, mert idegességemben akkorát nyeltem, hogy majdnem megakadt a torkomon. Valószínűleg a fejemben megfogalmazódott sértések és átkok sorakoztak fel a nyelvem hegyén, azokat kellett kispadra küldenem. Részletesen megfigyeltem az első kérdést. – Írj te, a te kézírásod szebb.

- Azt én nem mondanám.

- De olvashatóbb, mint az enyém.

- Na és ha nyelvtani hibát ejtek?

- Annyi baj legyen. A válasz gyakorlatilag benne van a második kérdésben, elég hülyén van összerakva ez a doga. – Lekörmöltem a választ, és haladtunk a másodikra, és így tovább, amíg el nem készültünk. Rajtunk kívül csak Hermione és padtársa ültek hátra dőlve, a második hely is szépnek számított. Draco ráírta mindkettőnk nevét a dolgozatra, összetekerte, majd lerakta Lockhart elé.

Szabadfoglalkozással telt az a két óra, amíg Lockhart befejezte az esszék olvasását, és egyértelmű volt, hogy Hermionén én rajtunk kívül egy dolgozat sem készült el. Ezután elvonultunk átváltoztatástanra és megebédeltünk, de végül visszatértünk az SVK terembe a szünet erejére. Az utolsó órán a professzor saját történeteit mesélte, mi pedig kínok között hallgattuk. Kicsengettek: ideje volt végre világgá menni, de Lockhart visszahívott engem, Dracot és Hermionét. Én barátnőm mellett toporogtam, már alig vártam, hogy eltűnhessek, főleg Draco közeléből.

- Nos, gyerekek, a három legjobb diákom vagytok! Mind kaptok egy kiemelkedő jegyet az esszétekért, és még egyet ezért a kis dolgozatért. Ms.Granger, neked ennyit akartam mondani, ti ketten viszont kérlek szánjatok rám még egy percet. – Lockhart várakozó pillantásokat vetett Hermionére, aki vette a lapot, és egy bátorító vállütögetést követően lelépett. – Ti ketten... Ti ketten biz sok munkát adtok nekem. Ms.Granger dolgozata kicsit lexikális volt, de a tiétek, érdekes, alig vártam mi lesz a következő mondat, pedig csak a trollokról írtatok, és egy random meghalt lányról. Izgalmas dolgozatot készítettetek egy unalmas témából és ez, biz nagyon nehéz. Csiszolatlan gyémánt a ti duótok. Szeretnék veletek órákon kívül is foglalkozni, ha nem bánjátok. Ilyen fiatalon segíteni kell a tehetségeket.

- Akkor miért nem a szent Pottert hívja? – Kérdezte flegmán Draco.

- Mert ő már így is elég figyelmet kap. Mit szóltok? Mi hárman, itt a teremben, mondjuk heti két különórára, megtanítanálak benneteket az átkok használatára, és hogy miben rejlik a siker titka. – Draco látványosan elgondolkodott rajta, én viszont nem hezitáltam:

- Majd, ha befagy a pokol.

- Parancsolsz?

- Úgy értettem, én nem társulok egy ilyen görénnyel többet.

- Köszönöm tanár úr, a lehetőséget, de semmi pénzért.

- Nekem bejön az ötlet. – Mondta Draco, mire azonnal gyilkos pillantásokkal ostoroztam.

- Gondolkodjatok el az ötleten. Szóljatok, ha megbeszéltétek.

Szinte rohanva hagytam el a termet, de mint minden alkalommal, ha hátra maradtunk, ismét jött utánam, mint az árnyék, és ismét megtorpantunk a lépcsőnél.

- Mármint... - Draco kérdés nélkül is beszélgetést kezdeményezett, és meglepett, hogy az első szava nem egy sértés volt. – Lockhart egy kretén, de az ötlet jó. Bár én így is sok átkot tudok, de milyen jó lenne ezeket rajtad gyakorolni!

- Már azt hittem életedben először kedveset mondasz majd.

- Hogy is mondtad? Majd, ha befagy a pokol. – Nem tudtam elrejteni apró nevetésemet, bár korábbi állításával még mindig nem értettem egyet. – Legalább lealázhatjuk Lockhartot.

- Na akkor hallgass ide! Én soha nem fogok veled együtt különórákra járni, hogy kedvedre olvashass rám átkokat, az is éppen elég, hogy egymás mellett kell ülnünk, nem társulok hozzád.

És azzal hátat fordítottam neki, és elindultam felfele, meg sem álltam a klubhelységig.