Hamarabb eltelt az utolsó hónap, mint vártam. Augusztushoz híven az egésznapos edzőtáborok helyett csak napi egy edzés volt, így az egész napomat az új könyveim tanulmányozásával tölthettem. Mire eljött a perc, hogy felüljünk a Roxfort expresszre, a tudásom vetekedett Hermione-éval. Az indulás előtti estét nem csak én, de Lis' is említett szobatársnőnk otthonában töltötte. Mrs.Granger imádta az ilyen ottalvásokat. Mindig is több gyermekre vágyott, és ilyenkor ki is élhette magát. A nappaliban vetett nekünk ágyat, a vendégszobából és Hermione szobájából kihozott matracokon. Díszuzsonnát és ünnepi vacsorát készített, játékokkal készült és a kedvünkért a takarodót is kitolta. Utolsó dolgunk aznap a másnapi felszerelésünk kikészítése volt. Mind a három láda, és Bizi ketrece centipontos rendben sorakozott a fal mellett, rajta tökéletesen hajtogatott ruháink, a földön pedig 3 hátizsák, benne egy váltás iskolai egyenruhával. A reggelünk olyan rendben telt, mint az esténk. Mrs.Granger korán keltett, egyesével elmentünk mosdóba, majd megreggeliztünk, felöltöztünk, és eltettük a mugli nyalánkságokat és ínycsiklandozó útiszendvicseket, amik kivételesen Mr.Granger keze munkái voltak. Autóba ültünk, és fél órával a vonat indulása előtt már az állomáson is voltunk. A búcsú után kellemes lassúsággal helyet foglaltunk a vonaton, és vártuk, hogy barátaink berontsanak. Öt perccel az indulás előtt már aggódni kezdtünk, és a nyitott ablakhoz tapadtunk. A vonat előtti tömegben már csak lopva lehetett látni egy-egy diákot, csak a meghatódott szülők álltak őrt. Egyszer csak megláttunk egy vörös fejet, méghozzá Percyt. Utána még egyet, és még egyet. Mr.Weasley, Fred, George, Mrs.Weasley, Ginny. A család majdnem hibátlanul megérkezett. Mrs.Weasley gyors búcsút vett gyermekeitől, mind szépen sorban letették a csomagjukat, és felszálltak a vonatra. Hirtelen a kabin ajtajában megjelent egy, a sok szeplős alak közül.

- Sziasztok! – Mondta Fred.

- Látom nektek jobban megy a reggeli készülődés. – Folytatta George.

- Ron és Harry? – Kérdezte Hermione.

- Jönnek utánunk. – Mondták egyszerre.

Vállat vontunk, biztosak voltunk benne, hogy felszálltak, és hogy bizonyosan leültek egy másik helyre. Az ikrek a keresgélés helyett inkább mellénk ültek, és lelkes kiselőadást tartottak az évi terveikről, méghozzá, hogy milyen tréfákat játszanak majd el és kivel. Az egyetlen tanár, aki nem szerepelt a listán Dumbledore volt. Az öreg igazgató talán az egyetlen, akit még az ikrek is tiszteltek, mégis ő lehetett az egyetlen, aki élvezett volna egy Weasley tréfát. A vonat lassú zötykölődése álomra késztetett, és bár nem volt merszem elaludni az ikrek jelenlétében, mégis az álmosság nyert. Egy kék autóról álmodtam, egy repülő autóról, ami a Roxfort expresszt kergeti. Amikor kinyitottam a szemem, mély ásítással kísérve, becsatlakoztam a beszélgetésbe, de lelki szemeim előtt még mindig az autót láttam. Minden előrejelzés nélkül tekintettem ki az ablakon. A mesés tájat viszont valami elcsúfította.

- Öhm... Skacok! – Az égen repülő kék autóra mutattam, ami úgy pörgött, mint a ringlispír, majd hirtelen kinyílt az ajtaja, irányba állt, és egy bordó kardigános fiú esett ki rajta. – Jézusom az Harry! – A fiú az ajtóba kapaszkodva lógott a sebes vonat oldalán, mellette a volán mögött pedig Ron kiabált. Azonnal elővettem a pálcámat, és intettem a többieknek is.

- Wingardium Leviosa! – Huss és pöcc. Lis és Hermione zengte velem kórusban, és lassan visszareptettük Harryt az autóba.

- Ezek megbolondultak! – Mondta Hermione.

Az autó lassulni kezdett, egy idő után el is tűnt a szemünk elől. Besötétedett, már egyenruhában szálltunk le a vonatról, és az ikrek vezetésével felültünk egy magas szekérre. Vártam, hogy befogjanak elénk valami állatot, de a fa tákolmányok maguktól indultak el az iskola felé. A nagyterem pompás volt, mint mindig, a négy hosszú asztalnál gyülekeztek a diákok. A tanári asztalnál már ott ültek a professzorok, középen nem más, mint Dumbledore. Egyedül Piton hiányzott, vagyis inkább csak nem volt ott. Elkezdődött az ünnepség, Dumbledore beszédet mondott, majd jött a beosztásiceremónia, és a lakoma, mi pedig egyre csak jobban és jobban aggódtunk. A diákok mindenfélét pletykáltak, hogy kicsapták őket, vagy hogy a Fúria Fűz laposra verte őket. A többiek már rég elmentek, Hermione és én még mindig a nagyteremben vártunk rájuk, amíg Dumbledore oda nem lépett hozzánk.

- Nahát, nahát! Ms.Granger és Ms.Wood! Mondjátok kedveseim, miért nem vagytok még a hálókörleteitekben? Hisz holnap kezdődnek az órák.

- Tudja igazgató úr, Harryéket várjuk. – Mondta Hermione.

- Ne aggódjatok. A fiúk már rég a kastélyban vannak, bizonyára már a klubhelységben vannak. Na sipirc, és tessék aludni!

A professzor kedves mosollyal hajtott el minket, és bár Hermione még mindig dühös volt, egy fokkal nyugodtabban közelítettük meg a Kövér Dámát. Majdnem hátast dobtunk a lépcsőkön, amikor megláttuk Ront és Harryt a Dáma előtt, Hermione azonnal belekezdett a fejmosásba.

- Hát itt vagytok! Mégis hol voltatok? Mindenféle buta pletykákat hallottunk rólatok!

- Hagyj már légyszi! - Szólt rá Ron. - Inkább mondd a jelszót.

- Vaktyúk. – Mondtam a Dámának, aki utat engedett.

Odabent kitört a tapsvihar. Úgy tűnt, a Griffendél-ház minden egyes tagja ébren volt még, a diákok bezsúfolódtak a klubhelyiségbe.

- Zseniális! - Lelkendezett Lee Jordan. - Micsoda ötlet! Fantasztikus belépő! Kocsival nekirepülni a fúriafűznek! Erről évekig fognak beszélni! – Ezután Fred és George lépett oda hozzájuk.

- Miért nem hívtatok vissza minket, mi?

- Bocs, de elég fáradtak vagyunk. – Mentegetőzött Ron, aki bizonyára Percy prédikációjától akart menekülni. – Asszem, felmegyünk.

A két fiú olyan gyorsan tűnt el, mint ahogy megjelentek, és a tömeg azonnal oszlani kezdett. Megforgattuk a szemünket, és mi is elvonultunk. Az ismerős, magas ablakú, kerek helyiség már jó hangulattal várt, Lis és Rachel már nevetgéltek. A vörös baldachinos ágyak között már vártak a ládáink, viszont mi az előbbivel foglalkoztunk, azonnal lehuppantunk az ágyakra.

- Na jó, ti biztos tudtok valamit erről a két idiótáról! – Mondta Rachel.

- Semmi szia? – Kérdeztem vissza.

- Jaj, ne csináld már ez, Bridgette. Mi történt Harryékkel? Mindenki ezt találgatja.

- Nekünk sem mondtak sokkal többet. – Vágott vissza Hermione. – De egyébként is felelőtlen, ostoba dolog volt. Kíváncsi vagyok én a kifogásra, amivel ezt megmagyarázzák majd.

A beszélgetés elterelődött a két fiúról, és ezerfele ágazott. Ám amikor éjfélhez közeledett az óra, már mind aludtunk. Legalábbis próbáltunk. Nagyjából hajnal kettő lehetett, amikor ténylegesen álomra hajtottuk a fejünket, és ez nyomát hagyta a másnapon. Álmos szemekkel vonultunk le a reggelihez. A szokásos mindenféle reggelivel tömött asztalhoz nemsokkal utánunk csatlakozott Ron és Harry, néhány háztársunkkal együtt. Hermione ekkor már egy Gilderoy Lockhart könyvet bújt, én pedig minden lelkesedés nélkül turkáltam a zabkásámat. A fiúk leültek, és ekkor viharos suhogás támadt a teremben. Legalább száz bagoly tűnt fel a borús mennyezet alatt, és levél- és csomageső hullott a reggeliző diákokra. De nem ez volt a különös a reggeli postajáratban, hanem hogy az egyik bagoly egyszer csak karambolozott Hermione bögréjével.

- Errol! - Kiáltotta Ron, majd a bagoly talpra ugrott, elejtette a piros borítékját és elrepült. – Úristen. Egy rivalló.

- Jobb, ha kinyitod, Ron - Suttogta Neville. - Ha nem teszed meg, még rosszabbul jársz. Egyszer kaptam egyet nagyitól, de eltettem. Borzalmas volt. Nyisd ki.

Ron remegő kézzel kinyitotta a borítékot, amiből Mrs.Weasley hangja zengett:

- RONALD WEASLEY! Hogy merted ellopni ezt a kocsit?! Amit tettél, egyszerűen gyalázatos! Apádat felelősségre vonják a munkahelyén, és erről kizárólag te tehetsz! Ha a jövőben egyetlen rossz szót hallok rólad, azonnal indulhatsz haza! – A piros levél kiesett Ron kezéből, lángba borult, és pillanatok alatt hamuvá égett. A körülöttünk lévő diákok nevettek egy kicsit, majd folytatták a reggelijüket.

Nem sokkal később megjelent McGalagony, és kiosztotta az órarendeket. Az első óránk dupla gyógynövénytan lesz a hugrabugosokkal. Nem rossz kezdés. Együtt közelítettük meg az üvegházat, ahol a többi diákon kívül Bimba professzor fogadott.

- Ma a hármas számú üvegházban dolgozunk! - jelentette be. Bimba professzor vaskos kulcsot húzott elő a zsebéből, és kinyitotta az ajtót. Középen egy munkaasztal fogadott, körben vörös cserepek sorakoztak, pont annyi, ahányan voltunk, és az asztal közepén még legalább kétszer annyi. A cserepekből kis növények ágaztak ki. – Ma mandragórát fogunk átültetni. Először is, ki tudja felsorolni nekem a mandragóra tulajdonságait? – Mint mindig, most is Hermione jelentkezett először, de utána rögtön én voltam a második. Persze megszokásból Hermione felelt, és ahogy mondta az infókat, megbizonyosodtam róla, hogy az én válaszom is ilyesmi lett volna.

- A mandragóra vagy szerencsegyökér hatásos regenerálószer. Megátkozott vagy átváltoztatott emberek visszaváltoztatására használatos.

- Kitűnő. - Bólintott Bimba. - Tíz pont a Griffendélnek. A mandragóra a legtöbb ellenméreg alapösszetevője. Ugyanakkor veszélyes is lehet. Ki tudja megmondani, miért? – Ismét mi ketten jelentkeztünk, már-már versengve, ezúttal én kaptam szót.

- Aki a mandragóra sikolyát hallja, meghal.

- Pontosan. Ezért újabb tíz pont jár. Na már most, a mi mandragóráink még nagyon fiatalok, így a sikolyuk nem halálos, de több órás eszméletvesztést okoz. Vegyetek el egy-egy fülvédőt! Az asztal alatt vannak. – Az utasításra mind lehajoltunk, és valóban, az asztal alsó tároló része tényleg tele folt szőrmés fülvédőkkel. – Ha szólok, úgy tegyétek fel, hogy teljesen eltakarja a fületeket. Feltartott hüvelykujjal jelzem majd, amikor levehetitek. Figyelem! Fülvédőt fel!

Mindenki engedelmeskedett, és valóban, a fülvédő tökéletesen hangszigetelt. Bimba professzor feltűrte talárja ujját, megfogta az egyik bozontos levelű növényt, és erőteljes rántással kihúzta a földből. A föld alól gyökér helyett egy apró, sáros és nagyon-nagyon csúnya csecsemő bukkant elő, akin látszott, hogy úgy ordít, ahogy csak bír. Fuj. A professzor beletette egy nagyobb cserépbe, és addig pakolta rá a virágföldet, amíg el nem tűnt. Közben megállás nélkül magyarázott, amit persze nem hallottunk, de minthogy nem vagyok a nyelv nagymestere, se a szájról olvasásé, próbáltam a lehető legjobban memorizálni, mit és hogyan csinál Bimba. Felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy elmúlt a veszély.

- Biztos vagyok benne, hogy nem akarjátok ájultan tölteni a tanév első napját, ezért ügyeljetek rá, hogy munka közben végig a helyén maradjon a fülvédőtök. Jelezni fogom, amikor véget ér az óra. Az asztal alatt vannak virágcserepek, a föld pedig mögöttetek. Párokban dolgozzatok.

Összenéztünk Harryvel, visszavettük a fülvédőinket és mélyet szippantottunk a trágya és kosz szagú levegőből. Ron és Harry egy csapatot alkottak, és mivel Rachel igen virágzó kapcsolatot kezdett ápolni egy hugrabugos fiúval, hagytam, hogy Lis Hermioneval legyen. Végül Seamus mellett kötöttem ki. Igyekeztem mindent úgy csinálni, ahogy a tanárnő mutatta, de meglepően nehéznek tűnt a feladat. Az óra végére koszosak és büdösek voltunk, visszaszaladtunk a kastélyba megmosakodni, majd a következő órára, ami átváltoztatástan volt. McGalagony szigorú fegyelmet és kemény munkát követelt meg. Első órára bemelegítésnek bogarat kellett gombbá változtatni. Természetesen megérte a sok munkám nyáron, még Hermionét is megelőztem a sikeres átváltoztatással. McGalagony letáborozott mellém, és tízszer is megnézte, ahogy a legkülönbözőbb bogarakból a legkülönbözőbb gombokat varázsoltam. Az utolsót még el is kérte tőlem, azzal az indokkal, hogy pont egy ilyen gomb tűnt el a minap a kabátjáról. Ron törött pálcája viszont elvette McGalagony kedvét. Ebéd után egy kis szünet következett, amit az udvaron kívántunk eltölteni. Leültünk a kőlépcsőre, és ki-ki csöndben elfoglalt magát, amikor meg nem jelent egy alacsony fiúcska, fényképezőgéppel a kezében.

- Megengeded, Harry? Én... én Colin Creevey vagyok. – Motyogta a fiú. – Én is a Griffendélbe kerültem. Szabad egy... nem zavar, ha... megengeded, hogy csináljak egy képet?

- Rólam? - kérdezett vissza értetlenül Harry.

- Bizonyítaná, hogy találkoztam veled. Elmesélték a történetedet. Az egyik srác a szobánkban azt mondta, hogy ha a megfelelő oldatban hívom elő a filmet, akkor a fényképek mozogni fognak. Esetleg, ha odaadnám a gépet a barátodnak, én pedig, mondjuk, melléd állnék... Aztán alá is írnád nekem, ha megkérlek? – Colin hadart, és izgatottan a kezembe nyomta a kamerát.

- Aláírt fénykép? Potter, te aláírt fényképeket osztogatsz? – Az egész udvar visszhangzott Draco Malfoy gúnyos hozzászólásától. Malfoy Colin mögé lépett, mellette Crak és Monstro, mint mindig. – Lehet sorban állni! Harry Potter aláírt fényképeket osztogat!

- Nem osztogatok! - Csattant fel Harry, és ökölbe szorult a keze.

- Hagyd békén! Irigykedsz? - Szólalt meg vékonyka hangján Colin.

- Irigykedek? - Fintorgott Malfoy. – Mire? Kösz szépen, én nem akarok ragyát a homlokomra. Na mi az Wood, most már nem is olyan nagy a szád?

- Mi folyik itt? Mi folyik itt? - Gilderoy Lockhart lépett közénk. - Ki osztogat aláírt fényképeket? Micsoda kérdés! Hát persze, hogy megint te vagy az, Harry! No, essünk túl rajta, Mr. Creevey. Dupla portré, ez elég fair ajánlat, nem igaz? És mindketten aláírjuk neked. – Colin matatni kezdett a kamerával, és elkészítette a fényképet, közben Malfoy arca egyre inkább tündöklött a diadaltól. Ekkor felhangzott a délutáni órák kezdetét jelző harangszó. – Indulás az osztályokba, gyerekek!

Lockhart csak úgy könnyelműen elhessegette a diákokat és libegő köpennyel elszelelt, magához szorítva Harryt, viszont Draco még mindig a magas lovon ült, és ezt nem titkolta hármunk előtt, akik ott maradtunk vele.

- Nahát, elment a sztár, maradt az okostojás, a csóró patkány és a magyar fattyú.

- Azt hittem a könyvesboltban megbeszéltük, mi lesz, ha megint így hívsz. – Csattantam ki.

- Nem volt túl maradandó élmény, kicsit megsuhintott a szellő.

- Bridgette. – Hermione a taláromat rángatva húzott elfele. Egy utolsó szúrós pillantáson osztoztunk Dracoval, és elindultunk az SVK terem felé.

Az SVK – avagy sötét varázslatok kivédése – iránt már kevésbé lelkesedtem, ellentétben Hermioneval, aki alig várta Lockhart óráit. A teremben már voltak páran, kezdve Harryvel, aki az utolsó padon talált helyet. Én a mellettük lévő padhoz ültem, mellettem pedig ezúttal Lis talált helyet, Hermione azonban egyedül ült a legelső padba. Ahogy feltöltődtek a padok csupa Griffendélessel, egyszer csak megjelent néhány zöldnyakkendős évfolyamtársunk is, és lassan feltöltötték a helyeket. Amikor már elfogyni látszottak a helyek, csak előttem volt két hely, és Hermione mellett egy, belépett az utolsó három diák, nevezetesen Draco, és a két fogdmegje. Elsápadt az arcom, ugye ezek nem fognak...?

- Áh, és Malfoy úrfi is megérkezett! – Nyitotta szét karját nyájasan Lockhart. – Pont van is még nektek hely, ott Ms.Wood elé le is ülhettek. – Magabiztosan készültem arra, hogy elhúzzam a székem a padtól, azonban Lockhart ennek útjába állt. – Ugyan már, Ms.Wood, hogy fog így jegyzetelni? Üljön csak vissza a helyére, és Mr.Malfoy már le is ülhet ön mellé.

Mellettem Ron visszafojtott nevetés hangjait hallatta, ahogy segélykérő pillantásokkal kísértem Draco helyet foglalását. Kényelmetlen feszességgel ült le, és a széket olyan messze húzta tőlem, amennyire csak a pad engedte, ezt én is megtettem. Harry és Ron vörösek voltak a ki nem engedett röhögéstől, ellenben Malfoy arca továbbra is fehér és rideg volt. Lockhart jól láthatóan beállt a tábla elé, széttárta karjait és belekezdett beszédébe:

- Én, Gilderoy Lockhart. Bronz fokozatú Merlin-díjas, a Feketemágia-ellenes Liga tiszteletbeli tagja, a Szombati Boszorkány Legbűbájosabb Mosoly Díjának ötszörös birtokosa... de most nem ez a lényeg. A bandoni sikítószellemet nem a mosolyommal űztem el! Látom, magatokkal hoztátok a műveimet. Nagyon helyes. Arra gondoltam, hogy kezdjük a mai órát egy kis felméréssel. No, nem kell megijedni, csak arra vagyok kíváncsi, milyen figyelmesen olvastátok el a könyveket, hogy mennyit tanultatok belőlük. – Lockhart kiosztotta a feladatlapokat, majd ismét az osztály elé állt. – Harminc percet kaptok. Óra indul!

Ahogy ránéztem a dolgozatra, csupa értelmetlen kérdést találtam. 1. Mi Gilderoy Lockhart kedvenc színe? 2. Mi Gilderoy Lockhart titkos vágyálma? 3. Véleményed szerint mi Gilderoy Lockhart eddigi legjelentősebb tette? És így tovább három oldalon keresztül, egészen az utolsó kérdésig: 54. Mikor van Gilderoy Lockhart születésnapja, és mi volna az ideális ajándék számára? Bár néhány kérdésre tudtam a választ, nem voltam Lockhart enciklopédia, mint Hermione. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Draco az én lapomat kémleli. Önelégült mosollyal nyugtáztam a jelenséget, és elkezdtem ostoba válaszokat körmölni. Még nagyobb mosolyra húzódott a szám, amikor Malfoy lemásolta őket. Ezt addig folytattam, amíg le nem telt a fél óra. Az utolsó pillanatban minden kitalált választ áthúztam, és beadtam a dolgozatot. Összefont karokkal, kárörvendve dőltem hátra, ellenben Draco arca komor volt. Lockhart nézegetni kezdte a dolgozatokat, és pár perc múlva bele is kezdett újabb monológjába.

- Ejnye, ejnye... Alig néhányan emlékeztek csak rá, hogy a kedvenc színem a lila. Pedig ezt többször is említem a Jószomszédom, a jetiben. Néhányatoknak figyelmesebben el kellene olvasnia a Vándorlások egy vérfarkassalt is, a tizenkettedik fejezetben világosan kijelentem, hogy az lenne az ideális születésnapi ajándék számomra, ha megvalósulna a mágikus és mágiamentes népesség harmonikus együttélése bár nem utasítanék vissza egy nagy üveg Ogden-féle Lángnyelv-whiskyt sem! De Hermione Granger kisasszony tudja, hogy a titkos vágyálmom kiirtani a gonoszt a világból, és piacra dobni saját fejlesztésű hajápolófőzetemet - okos kislány! Mi több, dolgozata hibátlan! Hol van Hermione Granger kisasszony? – Hermione visszafogottan jelentkezett, miközben a tanár összevissza villogtatta a fogsorát. – Kitűnő! Sőt csodás! Tíz pont a Griffendélnek! Várjunk csak... - Lockhart egy másik dolgozatot kezdett kémlelni. – Van itt még egy hibátlan dolgozat... Amivel ezúttal a Mardekárnak tartozom 10 jutalomponttal. Draco Malfoy! – Tekintetünk felcserélődött, Draco felöltötte nagyképű vigyoromat, én pedig átvettem a komorságát, egy nagy adag döbbenettel fűszerezve. Ezúttal Malfoy villantotta meg a fogsorát, méghozzá felém, és nem is figyelve a griffendéles fiúk kuncogására, felemelte a kezét. – És Bridgette Wood dolgozata is jó lett volna, ha nem húzza át a válaszok felét. Látod kislány, ez mutatja, hogy hinned kell magadban. Sokkal több önbizalomra lenne szükséged, de ne félj, azt itt megkapod. És most munkára. – Benyúlt a tanári asztal mögé, és egy letakart ketrecet emelt a magasba. – Jól vigyázzatok! Az én feladatom felfegyverezni titeket a varázsvilág legmegátalkodottabb szörnyetegeivel szemben. Ebben a teremben életre kelt lidérces álmokkal találkoztok majd, de amíg engem láttok, nem kell félnetek. Csupán annyit kérek, hogy ne sikoltozzatok. Attól megvadulnak! – Lockhart lerántotta a leplet a ketrecről. – Frissen befogott kelta tündérmanók. – Lockhart büszkén feszített, a csöndet Seamus nevetése törte meg.

- Parancsolsz?

- Ezek nem is veszélyesek.

- Csak ne becsüld le őket! Ördögi kis bestiák tudnak lenni! – A terem legvégéből nem nagyon láttam a kis teremtményeket, nyújtogattam a nyakamat, hátha jobb szöget találok.

- Minek az izgalom, ezek csak manók. – Vetette oda halkan Malfoy.

- Még nem láttam ilyet.

- Sok mindent nem láttál még. – Nem méltattam válaszra tovább.

- Lássuk, mihez kezdtek velük. – Lockhart kinyitotta a ketrecet, és elszabadult a pokol.

A tündérmanók szétröppentek mindenfelé, és rendetlenkedni kezdtek. Kettő a fülénél fogva megragadta és a magasba emelte Nevillet. Jó néhány egyenesen kirepült a csukott ablakon, kitörve az üveget, a többi pedig a terem díszelemeit rendezte át, nem maradt mozdítható tárgy a helyén, még a tankönyveink se. A fejemet védve kuporogtam a székemen, vártam, hogy engem is zaklassanak a kis lények, de a nyugalmam túl feltűnő volt. Feltekintettem. Körülöttem egy nagy vízszerű burok jelent meg, ahol egy-egy tündérmanó nekiment, kéken felragyogott, és a lény lepattant. Malfoy azonnal feladta utálatát egy pillanatra, és olyan közel húzta a székét az enyémhez, amennyire nem szégyellte, hogy ő is a burokba kerüljön.

- Ez meg mi a jó édes franc?

- Halvány gőzöm sincs.

A burkon belül szinte félelmetes csend volt, a kinti zajt csak tompán hallottunk.

- Ne féljetek tőlük, hisz ezek csak tündérmanók! – Harsogta Lockhart. – Hessberöpsi tündemanca!

A varázsigének semmi hatása sem volt, odabentről csak annyit láttunk, hogy Lockhart kisietett a teremből, és gyorsan becsukta maga után az ajtót.

- Immobilus! – Hermione bűbája azonban ügyesebb volt, a tündérmanók megdermedtek a levegőben, a burok pedig elhalványult. A nyugodt pillanat ekkor megszakadt, Draco azonnal kárörvendő kacajt hallatott.

- Flúgos vagy Wood. Kössz az ingyen pontokat.

És azzal kirontott a teremből, társaival az oldalán.

- Mi volt ez Bridgette? Milyen bűbájt alkalmaztál? – Kérdezte Hermione.

- Őszintén? Nem én voltam.