A következő hétfő sokkal kevesebb lelkesedéssel indult. A délelőtti órák kedvtelen hangulata folytatódott ebéd után is, amikor le kellett adnunk a jóslástan házifeladatot. Trelawney el volt ragadtatva mind a három horoszkóptól. Amikor kiértünk a többórás kínkeserves csillagtérképbújás után, egy kicsit mind fellélegeztünk. A Griffendéltorony felé menet jókedvűen trécseltünk a kviddicsről. Az utolsó lépcsősoron már hanyagul, oldalasan trappoltam le. Figyelmetlenségemnek megvolt a következménye: az egyik pillanatban az egyik lépcsőfok szélére léptem, lecsúszott róla a lábam, és akkorát estem a Kövér Dáma lábához, mint egy ólajtó. Ron és Harry először jóízűen kinevettek, majd felsegítettek.

- Megsérültél? – Kérdezte Ron, akinek a hangjába még mindig nevetés vegyült.

- Kétlem. Csak megütöttem magam.

- Figyelj oda jobban a lépcsőkre! – Tette hozzá Harry.

- Ez mekkora már, pont hétfőre kamuztuk a háziban, hogy le fogsz esni a lépcsőn, és tessék! A szerencsétlenségednek remek az időzítése! – Jelentette ki Ron.

Ron akkor még nem is tudta mennyire igaza volt: a kedd délutáni bájitaltan órán ugyanis kicsúszott a kezemből egy nagy lombik, és ripityára tört a földön. A két fiú egyre csak azon röhögött, hogy a hasból kitalált balszerencsés jóslataim lassan valóra válnak. Rettegve közelítettem meg szerdán a szurcsókok ládáját, ugyanis az aznapi jóslatom az volt, hogy felrobbantok valamit. Malfoy háromszor is beszólt az extra óvatosságom miatt. Végül úgy felbosszantott, hogy a kelleténél több erővel vágtam hozzá az egyik szurcsókhoz a kezemben lévő vízisiklódarabot, mire az hatalmas szikrákkal és bő, fekete füsttel felrobbant. Ron és Harry attól a pillanattól negyedórás kitartó hangos nevetésbe kezdtek, aminek csak Hagrid tudott véget vetni. Mi ott álltunk, fekete hamuval borítva, közben Draco rosszalló tekintettel figyelt.

- Ez mire volt jó? – Kérdezte bosszúsan.

- Ha nem idegesítesz fel, ez nem történik meg.

- Gyakorolj önuralmat!

- Te mondod...?

Csütörtök reggelre már teljesen elegem lett a hétből. Egész nap behúzott fejjel közlekedtem. Ron egyenesen sportot űzött abból, hogy különféle tárgyakkal dobált, remélve, hogy egyszer eltalálja a fejemet. Ezt McGalagony professzor kifejezetten nem értékelte.

- Mégis mire véljem ezt Weasley? – Csattant fel a házvezető tanárunk, amikor már a tizedik papírlabda repült el mellettem átváltoztatástan órán. – Miért dobálja Woodot?

- Csak szeretnék segíteni a sorsnak, hogy beteljesüljön Bridgette jóslata.

- Wood kisasszony azt jósolta volna, hogy maga egész nap dobálni fogja?

- Nem, azt, hogy ma valaki fejbe dobja valamivel.

- És mégis miért jósolt ilyet, Miss Wood?

- Mert az volt a jóslástan házifeladat, hogy... - Kezdtem bele a magyarázatba.

- Oh, értem már. Talán a csillagok azt súgták az órán, hogy mindenféle balszerencse fog történni magával?

- Valami olyasmi. Őszintén, csak kitaláltam azt a sok szerencsétlenséget, mert Trelawney professzor azokkal a legelégedettebb, de nem hittem volna, hogy beigazolódnak.

- Nos, alapvetően egy ilyen jellegű csalást jelentenem kéne a szakos tanárának, de a tantárgyból kiindulva ezúttal megkímélem magát. Remélem a délutáni kviddicsedzésről nem szándékozik elszökni, emiatt a félelem miatt.

- Hát... Az igazat megvallva...

- Nem, szó sem lehet róla. Magának a pályán a helye. Gyorsítsuk meg egy kicsit a jövőt, mit szól? – McGalagony elvett egy már dobásra előkészített pergamengalacsint Ron padjáról, és nemes egyszerűséggel fejbekólintott vele. – Tessék, a jóslata beteljesedett, már nincs mitől tartania.

- Szép dobás volt tanárnő! – Lelkendezett Ron.

- Csodálom, hogy magának egész délelőtt egyszer sem sikerült. Magára férne egy kis testmozgás, Weasley. Szóval hol is tartottunk? Áh igen, lássuk, milyen tűpárnákat változtatnak a sündisznóikból!

Ebédnél egy fokkal felszabadultabb voltam, ez egészen addig tartott, amíg Mordon professzor ki nem jelentette a duplaóra anyagát:

- Elkezdünk kicsit mélyrehatóbban is foglalkozni a múltórán tanultakkal. Az Imperius-átokkal fogjuk kezdeni. Szépen sorban minden tanulóra rá fogom szórni az átkot, hogy érezzétek a hatását, és gyakorolni fogjuk a legyűrését.

- De hát a tanár úr maga mondta, hogy ezt tiltja a törvény. – Vetette fel bátortalanul Hermione. – Azt mondta, aki emberre szórja ezt az átkot, azt...

- Dumbledore szerint fontos megtapasztalnotok, milyen érzés, hogyha esetleg szembekerültök vele, akkor ne érjen meglepetés. – Felelte Mordon. – Ha Granger kisasszony akkor óhajtja elkezdeni a gyakorlást, mikor már az élete lesz a tét: nekem úgy is jó. Kimehet. Senki nem tartóztatja.

Hermione fülig elvörösödött, és valami olyasmit motyogott, hogy nem úgy gondolta, és ha lehet, inkább maradna. Ezután felálltunk egy alaktalan tömegbe a terem végében, Mordon pedig egyenként magához intette a tanulókat, és kimondta rájuk az Imperius-átkot. Dean Thomas volt az első: körbeugrálta a termet miközben az angol himnuszt énekelte, Lavender Brown lelkesen utánzott egy mókust, Neville pedig olyan tornagyakorlatokat mutatott be, amiket saját elhatározásából biztosan nem tudott volna végrehajtani.

- Gyerünk már, álljatok ellen az átoknak! – Ismételgette Mordon nagyjából ötpercenként.

- Héj Bridg'! – Szólított meg halkan Hermione. – Eszedbe se jusson kivédeni az átkot! Tudod, hogy Dumbledore nem akarja, hogy lelepleződj.

- Bizony, szenvedj csak, mint mi. – Tette hozzá Ron.

Harry egymásután négyszer került sorra, ugyanis addigra sikerült teljesen ellenállnia az Imperiusnak.

- Wood!

Kiballagtam a tanárúr elé, ő rám szegezte a pálcáját és elkiáltotta magát.

- Imperio!

Az átok némán suhant felém. Abban a pillanatban hirtelen megfagyott körülöttem az idő, és minden más elsötétült, kivéve Mordon professzor. A pálcájából az átok fénysugara süvített felém, amit szabad szemmel az ember nem láthatott.

- Őseimet megidézem... - A hang csak a fejemben visszhangzott, mintha én mondtam volna, de mégsem.

Ahogy ez elhangzott, megjelent körülöttem a Táltosburok, és lassan elkezdett összemenni. Egészen addig zsugorodott, amíg már csak papírvékony réteg lett a bőrömön. Ezután eltűnt, és visszakerültem a valóságba, méghozzá alig egy másodperccel korábbra.

- Imperio! – Kiáltotta Mordon.

Erős ütést éreztem a mellkasomon: az átok eltalált, de nem volt semmi hatása. Mordon csodálkozó pillantással nézett rám.

- Imperio! – Kiáltotta újra.

Az átok megint eltalált és megint megütött, de nem éreztem, hogy meg kéne tegyek akármit is.

- Imperio! Imperio! – A tanárúr egymás után egyre gyorsabban intett a pálcájával. Lenéztem a mellkasomra, ahol az átkok eltaláltak. Abban a pillanatban, amikor a láthatatlan sugár elért, egy kis területen felragyogott a papírvékony burok: kivédte az átkot.

Hermionet kerestem a szememmel, aki rosszalló tekintettel állt a tömegben. Ekkor vettem csak észre: a gyors látomás alatt ökölbeszorítottam a kezem, és most is úgy volt. Vettem egy mély levegőt, és ellazítottam a kezem: felkészültem az átok érkezésére.

- Imperio!

Az Imperius ezúttal eltalált, és hirtelen megnyugtató üresség töltött el. Elúsztak a gondolataim és az aggodalmaim is.

- Csinálj egy bukfencet! – Mordon hangja távoli derengésként csendült fel. – Csinálj egy bukfencet!

A többieket látva azt hittem nehezebb lesz ellenállni az Imperius-átoknak, de a kényszer, hogy tényleg bukfencezni kezdjek, nem uralkodott el rajtam, sokkal inkább mintha az agyam egy távoli pontját csiklandozta volna. Felnevettem az érzésen.

- Szép volt, Wood! Mondd csak... - Kérdezte elmélyülten. – Hallottad a fejedben az utasítást?

- Igen, tanárúr.

- És mit súgott?

- Hogy bukfencezzek. – Amikor ezt kimondtam, Mordon bólintott és a helyemre küldött, az arckifejezésére az volt írva, hogy arra számított nem tudom majd megmondani a választ.

- Ez nagy hülyeség volt Bridgette! – Mondta Hermione, amikor kiértünk a teremből. – Mondtam, hogy ne védekezz!

- De nem én csináltam. Mármint... Nem tudtam irányítani, azt sem tudom mi volt ez, még sosem láttam ilyennek a burkot.

- Ez akkor is megtörtént, és Mordonnak feltűnt. Szerintem tud valamit.

- Lehet, hogy Dumbledore elmondta neki?

- Ugyan már, dehogy. – Szólt közbe Harry. – Szerintem csak a paranoiás önmagát adja az öreg. Úgy beszél, mintha bármelyik pillanatban ránk támadhatna valaki.

- Igen, ez már több mint üldözési mánia. – Tette hozzá Ron.

A délutánt a kviddicspályán töltöttük: kellemesen fejen dobás mentes volt az edzés. Vacsora után a Mordon által kiadott kötelező olvasmányokkal barátkoztunk. Péntek reggel extrán ügyeltem arra, hogy mindig ott legyek, ahol lennem kellett, mégis minden óráról elkéstem valahogy. Mágiatöri előtt dugóba keveredtem a márványlépcsőn, átváltoztatástan előtt pedig Binns professzor tartott fel, aki hosszú monológba kezdett, aminek a tartalmára már a terem elhagyásakor sem emlékeztem.

- Már megint a heti katasztrofális horoszkóp, Wood? – Kérdezte McGalagony, amikor beléptem a terembe.

- Az, tanárnő, elnézést a késésért.

- Hadd adjak egy jó tanácsot, Miss Wood, a következő horoszkópjába találjon ki szerencsés eseményeket.

Amikor aznap este a jóslástan háziban kiadott következő kétheti horoszkóp megírására került a sor, McGalagony tanácsa eszembe jutott és meg is fogadtam.

- Biztos vagy ebben, Bridgette? – Kérdezte Ron. – Trelawney akkor a legboldogabb, ha a horoszkópod szerencsétlen. Na meg nagyon is szórakoztató, amikor beteljesülnek. De várj... Ha szimplán hasra ütve kitaláltuk őket, hogy lehet, hogy eddig mind beteljesült?

- Mert Bridgette Táltos, idióta. – Vetette oda Hermione a számisztika tankönyve mögül. – Valószínűleg azért ezekre esett a választása, mert megérezte.

- Vagy azért történtek meg, mert nagyon rágörcsöltem arra, hogy ne történjenek meg. A lépcső még lehetett véletlen. Kedden annyira koncentráltam, hogy ne törjek össze semmit, hogy pont emiatt törtem össze a lombikot. Szerdán és ma ugyanez. A keddi az Ron hibája. Kétlem, hogy holnap kapnék egy kiábrándító levelet. Ha viszont valahogy mégis a Táltosösztön súgja ezeket, akkor akár igaza is lehet McGalagonynak.

- Na és mi fog történni veled hétfőn? – Kérdezte Harry.

- Hmm... hétfőn kezdjünk lazán, érjen tanulmányi siker, hátha akkor nem fog beszólni Trelawney a házira. Kedden remekül fogok repülni az edzésen. Szerdán egy ellenségemmel fegyverszünetet kötünk. Csütörtökön jó híreket kapok. Pénteken mondjuk találok egy sarlót a földön...

- Akkor már miért nem galleont írsz? – Kérdezte Ron.

- Mert nem vagyok mohó. Ha én találok egy elejtett galleont, az azt jelenti, hogy valaki elhagyott egyet, és én se szívesen hagynék el ennyi pénzt. Szombaton személyes sikert érek el, vasárnap pedig a kedvencemet fogják készíteni vacsorára.

- Ezek egész jók. – Mondta Hermione.

- Persze, amikor ő írja hasra ütésre a jóslástan háziját, az egész jó. – Nyögött fel Ron. – Ha én, az szemtelen csalás.

- Az. Mert Bridgette egy ősi erejű mágus, te meg egy lusta idióta.

- Örülnék, ha ezt nem hangoztatnád ilyen magabiztosan. – Szóltam közbe.

- Csak hogy tiszta legyen, - folytatta Harry – Bridgette az ősi erejű mágus részre gondolt, azt már mindenki tudja, hogy Ron egy lusta idióta.

A házifeladatom második része így festett: hétfőn kipihenten fogok ébredni, kedden közelebb kerülök egy távoli baráthoz, szerdán kellemes meglepetés ér majd, csütörtökön is repülök egy jót, pénteken valaki megdicsér majd, szombaton megtalálok egy elveszett tárgyat, vasárnap pedig extrán csinos lesz a hajam.

- Kíváncsi vagyok, hogy ez működik-e. – Jelentette ki Ron.

Szombat reggel remegve állítottam be a nagyterembe. Már előre is féltem a bagoly postától, de amikor a madarak százával betódultak az ablakon, egyetlen levél sem esett le elém.

- Megszakadt volna a balszerencse sorozatod? – Kérdezte elgondolkodva Hermione.

- Ne kiabáld el. Bizi még bármikor beállíthat.

De a szombat tökéletesen bagolymentesen telt. Egy szál levél sem érkezett egész nap. A vasárnap sokkal derűsebb volt, a társasággal egy hosszú idő óta először napos délutánt töltöttünk el az udvaron.

Következett a hétfő, a tanulmányi siker napja. Az első két óra nem illet a jövendöléshez, és a délutáni jóslástanon se remekeltem különösebben. Trelawney professzor kifejezetten elégedetlen volt a beadott házifeladattal, aminek valami okból kifolyólag nem adott hangot, de a rosszalló fintoraiból tökéletesen érthető volt. Kedden valóban jól repültem az edzésen, de kétlem, hogy a jóslástan házifeladatom lett volna az oka. A szerdának már reményekkel telve vágtam neki: hátha ez lesz az a nap. A legendás lények gondozása órát már-már rutinszerűen kezdtük: először a Griffendél érkezik meg, majd a Mardekár, aztán elfoglaljuk a helyünket a ládák mellett, megbabusgatjuk a szurcsókokat, majd Hagrid kihirdeti az aznapi feladatot:

- Az a helyzet, fiatalok, hogy kezdenek megcsappanni a birtokon a hangyák. – Kezdett bele az óriás. – A mai feladat az, hogy minden páros végezzen egy kis kutatást és begyűjtést, és hozzatok öt különböző fajta új eleségnek valót. Nézzétek meg, hogy a ti brigádotok melyiket kedveli, és hátha sikerrel jártok. A tankönyvben biztosan találtok néhány ötletet. A kísérleteket vezessétek pergamenre és adjátok be, ha végeztetek.

Hagrid kényelmesen letelepedett egy jókora háromlábú székre, és maga is elkezdett egy szurcsókos láda körül foglalatoskodni, ezzel jelezte, hogy lássunk munkához. A diákok egy része szétrebbent, a maradék helyben kezdett hangos gondolkodásba, ami határozottan zavarónak bizonyult.

- Vonuljunk arrébb, a saját gondolataimat se hallom. – Jelentette ki Malfoy. Meg se várta, hogy reagáljak, elvette előlem a már olvasásra készen kinyitott tankönyvet, és elindult a birtokon. Némán követtem egészen a Fekete Tóig, ahol letelepedtünk egy rozoga padra. – Ötlet?

- Hát... Arra gondoltam, hogy megvizsgálhatnánk olyan állatokat, amik hasonlítanak a szurcsókokra.

- Például?

- Például a skorpió, azok pókokkal táplálkoznak.

- Biztosan nem fogok pókra vadászni. Gondolkodj tovább!

- Megjegyzem, te is kivehetnéd a munkából a részed.

- Kiveszem. Nyüstöllek, hogy csináld meg végre. – Megforgattam a szemem, de figyelmen kívül hagytam a hozzászólást. – Akkor mondjuk... Eléggé hasonlítanak a rákokra, azok mindenféle tengeri herkentyűt esznek, biztos ki tudunk fogni valamit a tóból.

- Az hiányzik még hogy megint a tó közelébe menjünk.

- De hát... Most is a tó mellett vagyunk.

- Ne forgasd ki a szavaimat, tudod mire gondolok. Na és mi van a mantikórral?

- A mivel...?

- Mantikór. Oroszlántestű, skorpiófarkú lény. Mintha említette volna a behemót valamivel kapcsolatban.

- És azok mit esznek?

- Fogalmam sincs.

- Te is csak azért vagy itt, hogy többen legyünk...

- Pontosan. Figyi, szerintem hagyjuk ezt, láthatóan kong a fejed az ürességtől, nem fog csak úgy kipattanni a jó válasz. Induljunk el, és szedjünk össze mindenfélét, amit csak látunk.

- Nahát, csak nem egy értelmes gondolat pattant ki a fejedből?

- Kussolj és gyere!

Malfoy azzal a lendülettel felállt. Az óra hátralévő részét azzal töltöttük, hogy a legabszurdabb dolgokat is belegórtuk a vödrünkbe, és annyira belemerültünk a keresgélésbe, hogy nem álltunk meg az ötnél. Mikor visszatértünk, volt nálunk csiga, pókháló, százlábú, hernyóbáb, békapete, bagolyköpet, és Bimba professzor üvegházának környékét is megdézsmáltuk kicsit, hátha kiderül, hogy a szurcsókok vegetáriánusok. Lassú tempóban ballagtunk vissza Hagrid kunyhójához. Malfoy érdeklődve hallgatott egy történetet arról, hogyan tévedtem el egyszer gyerekkoromban az erdőben. Aprajával megkínáltuk a szurcsókokat mindennel, ami a vödörben volt, de valahogy egyik sem bizonyult valóban megfelelő eleségnek. Megrántottuk a vállunkat és a távozás mezejére léptünk, de kivételesen nem külön-külön, hanem együtt: egymás mellett tértünk vissza a kastélyba, és közben végig beszélgettünk. Mire felértem a klubhelységbe, már nem is igazán emlékeztem, hogy mi volt a téma, de azt tudtam, hogy a szerdai jóslatom beteljesült: sikerült fegyverszünetet kötnöm egy ellenséggel. Aznap este a szobában nem hivatalos csajos buli volt: Hermione természetesen a M.A.J.O.M.-ról áradozott, Lis mesélt egy fiúról, aki megtetszett neki, és egész éjjel sütőbűbájokat próbálgattunk. Egy idő után megfeledkeztünk az időről, még Hermione sem ragaszkodott a takarodóhoz. Egyszer csak kopogtatást hallottunk, méghozzá az ablak felől, egy sötét, nagytestű bagoly landolt a párkányon. Beengedtük, és adtunk neki egy kis elemózsiát, mielőtt elvettük volna tőle a levelet, amit hozott. Az én nevem állt rajta.

- Kedves Bridgette! – Kezdetem bele a levél felolvasásába. – Már te is biztosan értesültél a Trimágus Tusáról. Nagyon izgalmasan hangzik, igaz? A Durmstrangban már rendeztünk is egy versenyt, hogy kik a legalkalmasabbak a Tusára, és képzeld: bekerültem! Ez azt jelenti, hogy idén én is ott leszek a Roxfortban! Már nagyon várom, hogy lássam a kastélyt, azok alapján, amiket elmondtál, biztosan fantasztikus lesz. Majd körbevezethetnél. Fölösleges visszaírnod, mire ideérne a bagoly, mi már úton leszünk. Remélem, hogy minden rendben, és hogy te is izgatott vagy a verseny miatt, mindenképpen beszélgessünk, amikor megérkezünk. Nemsokára találkozunk! Iwan.

- Ez nagyon jól hangzik! – Jelentette ki Ginny.

- Mondd Bridgette... - Gondolkozott el Hermione. – Ez mondható jó hírnek?

- Persze, nagyon örülök, hogy lesz egy ismerős arc az idegenek között.

- Ez érdekes.

- Miért is?

- Mert elmúlt éjfél. Csütörtök van, és jött egy jó híred. A jóslatod teljesült.

Ezzel szemben pénteken nem találtam elveszett pénzt. A további jóslatoknak csupán alig a fele teljesült, egy kicsit csalódott is voltam a végére. A horoszkóp egész hamar elfelejtődött, hisz következő néhány hét tömör tanulással és kviddicsezéssel telt. Binns professzor úgy döntött minden héten házi dolgozatot írat, Bimba professzor még sokkal rettenetesebb növényeket mutatott be nekünk, Flitwick professzor pedig három könyvet is kiadott, hogy felkészüljünk a begyűjtőbűbáj megtanulására. Piton professzor kiadta, hogy végezzünk kutatásokat az ellenmérgekről, és célzott rá, hogy karácsony előtt szúrópróbaszerűen megmérgezi majd a csoport egy-egy tagját. Még Hagrid is rátett egy lapáttal a szenvedésünkre, pluszfeladatként kiadta, hogy minden este a párosok felváltva látogassák meg a szurcsókokat, és kezdjünk el naplót vezetni a fejlődésükről. Hermione, és én általában egyszerre ballagtunk ki Hagridhoz, aki a szurcsókdokumentáláshoz minden alkalommal fűződött egy kis pletykálás, és néha még egy csésze teát is.

- Na és mondd Bridgette, milyen volt ma Malfoy-jal dolgozni? – Hagrid feltette ezt a kérdést minden hétfőn és szerdán, mintha csak bűntudatból kérdezte volna. – Bírtál vele? Nem volt túl gonosz?

- Az igazság az, hogy a legutóbbi begyűjtés óta egész elviselhető. Néha piszkálódik, de nem nevezném gonoszkodásnak.

- Talán kezd benőni a feje lágya? – Kérdezte Hermione.

- Lehet.

A napok sietve repültek el, vészesen közelített az október vége. Minden egyes este duzzogtam egy nagyot a szobában, hogy a sok tanulnivaló és kviddicsedzés miatt már megint nincs se időm se erőm felmenni a toronyba, hogy gyakoroljak. Hosszú idő telt el, mióta használtam volna a Táltosmágiát. Egyik este a bejárati csarnokba érve diákok tömegébe ütköztünk. A márványlépcső tövében egy nagy tábla állt, Ron, aki a legmagasabb volt közülünk, lábujjhegyre állt, és sok-sok fej fölött átkukucskálva felolvasta a táblára írt hirdetményt:

- Trimágus Tusa: a Beauxbatons és a Durmstrang delegációi október 30-án, pénteken 18 órakor érkeznek meg iskolánkba. A fenti napon a tanítás fél órával korábban ér véget. A tanulók visszaviszik felszerelésüket a hálótermekbe, majd felsorakoznak a kastély előtt, és ott, fogadják a vendégeket az érkezésük tiszteletére rendezett ünnepi vacsora előtt.

- Addig már csak egy hét van! – Kiáltott fel mögöttünk a hugrabugos Ernie Macmillan. – Cedric tudja már? Megyek, elmondom neki!

- Diggory? – Kérdezte fintorogva Ron, miután Ernie elviharzott. – Még csak az kéne, hogy az a bájgúnár legyen a Roxfort bajnoka!

- Diggory egyáltalán nem bájgúnár! – Méltatlankodott Hermione. – Csak azért utálod, mert a csapata legyőzte a Griffendélt. Úgy tudom, nagyon jó tanuló, egyébként pedig prefektus.

- Csak azért vagy úgy oda érte, mert jóképű. – Jelentette ki Ron.

- Nem szokásom a külsejük alapján megítélni az embereket! – Csattant fel sértődötten Hermione. Ron erre csak köhögött egyet, de az furcsamód úgy hangzott, mintha azt mondta volna: "Lockhart".

- Nézzük a jó oldalát. – Szólt Harry, amikor már beértünk a Nagyterembe. – Pénteken bájitaltan az utolsó óránk. Pitonnak nem lesz ideje megmérgezni minket!

- Hidd el, Harry, ha Piton meg akar mérgezni minket, akkor meg fogja találni rá az alkalmas időpontot. – Mondtam, miközben szemügyre vettem a vacsorát. – Az igazság az, hogy szerintem Dumbledore-nak igaza volt a kviddiccsel kapcsolatban. A Tusa és a két vendégdelegáció el fogják vonni a figyelmünket. És enélkül is rengeteg a tanulnivalónk. Már csak egy hét van az érkezésükig, és azután egy héttel lesz az első meccs. – Amint ezt a mondatot befejeztem, mögöttünk feltűnt McGalagony professzor.

- Áh, csak nem a kviddicsről beszélgetnek? Remek, pont ezzel kapcsolatban szerettem volna beszélni magukkal. Mint tudják, ez lesz az első meccs, amit a vendégeink látni fognak, azaz a teljesítményük alapján fogják meghatározni, hogy milyen fából faragták a Roxfortot. Bár ez a meccs számukra az egész iskolát jelképezi majd, mindenképpen szándékomban áll megmutatni a Griffendélház erejét. A legjobb formájukat akarom látni a pályán. Szeretném, ha addig minden egyes nap edzenének, még hétvégén is.

- De tanárnő, a többi csapat is edz a pályán, nem lehetünk ott egyszerre, így is alig van három időpontunk.

- Akkor menjenek reggelente, vagy eddzenek máshol, akkora ez a birtok, biztosan találnak egy szép füves területet, ahol röpködhetnek. A mindennapos edzés alól természetesen kivétel a delegációk érkezése és a halloweeni ünnepség. De most mindennél fontosabb, hogy nyerjenek, értik? – Csöndben bólogattunk. – Remek. Osszák meg ezt az egész csapattal, kérem! Oh, és még valami. A csapatunk nagyrésze kiskorú, de úgy tudom Angelina jelentkezni szeretne. Mindenképpen keressenek egy tartalékjátékost, és már most kezdjék el kiképezni. Ha a Roxfort bajnoka épp ő lenne, akkor ne maradjunk játékos nélkül, mivel ugye a bajnokok nem vehetnek részt a kviddicsbajnokságon is. Szerencsére a fogónk mindenféleképpen biztonságban van. Nos jóétvágyat fiatalok! – McGalagony fogta magát, és elsuhant a tanári asztal felé, mi pedig egyből a fejünket kezdtük törni, hogy mégis ki lehetne a tartalékjátékosunk.

A vendégek érkezése az egész kastélyt lázba hozta. A következő héten csakis a tusáról folyt a szó, olyan kardinális kérdéseket boncolgatott mindenki, mint: kik jelölik magukat a Roxfort bajnokának, milyen feladatokat kapnak a bajnokok, és miben különböznek a beauxbatonsos és durmstrangos diákok a roxfortosoktól. Emellett a Roxfortban kitört a takarítási láz. Számos portréról eltávolították a lerakódott piszokréteget, fényesre suvickolták a lovagi páncélokat és Argus Frics, a gondnok úgy leteremtette azokat, akik elfelejtették használni a lábtörlőt, hogy az elsős lányok több ízben sírógörcsöt kaptak. Csütörtök este fáradtan vonultam le edzés után Hagridhoz, még kviddicstalárban voltam, és a seprű is a kezemben ragadt. Amikor megérkeztem a kunyhóhoz, ott csak egyetlen ember állt, méghozzá Malfoy, aki érzéstelen tekintettel vizslatta a szurcsókokat.

- Mit keresel itt? – Kérdezte, amikor meglátott. – Ez az én napom. Te holnap jössz.

- Oh, basszus! Tényleg... Bocsi, mostanában elég szétszórt vagyok.

- Miért kérsz bocsánatot?

- Csak úgy... Megszokásból. Akkor... Akkor én megyek is.

- Ha már itt vagy igazán segíthetnél. Hányingerem van ezektől...

- Azt nem csodálom. – Fáradtan rogytam le egy háromlábú kisszékre, térdemen könyökölve támasztottam meg a fejem, mindezt egy mély sóhajjal kísértem.

- Ennyire kemény volt az edzés?

- Mondhatni. Tudod, hogy jövőhéten játszunk.

- Nem is értem minek kell még az évre kviddics is. Bár az is biztos, hogy megbolondulnék, ha nem járhatnék edzésekre.

- Egy ilyen hagyományt nem lehet csak úgy elhalasztani. Meg amúgy is: idén is le akarunk söpörni titeket a pályáról.

- Azt majd meglátjuk.

- Tavaly is ezt mondtad.

- Persze, de a nagypofájú CSK-tok lelépett. Csak miatta voltatok nagyjából elviselhetőek. Idén fele olyan jók se lesztek.

- Ha te mondod... - Még a visszaszólástól is elment az erőm, annyira rámtört a fáradtsághullám, inkább ráhagytam Dracora az előző megjegyzését.

- Te aztán tényleg kipurcantál.

- Ki bizony.

- Na gyere, már épp eleget nézegettük ezeket a férgeket. Menjünk vissza a kastélyba.

Draco egészen a márványlépcsőig kísért, ahol ketté váltak útjaink. Az emeletre tartva azon kezdtem elmélkedni, hogy vajon mi teszi ezt a barátságos hozzáállást. Mire a hálóterembe értem, ezt a kérdést el is felejtettem, hisz amint találkoztam az ágyikómmal, mély álomba merültem.