Becsaptam magam után a torony ajtaját. Mély, remegő levegőket vettem, a szívem olyan erősen dobogott, hogy minden tagomban éreztem. Elkezdtem fal-alá sétálni – oda-vissza a köralakú szobában, közben újra és újra lejátszottam az imént elhangzott beszélgetést. Aztán más jutott az eszembe.

- Könyörgöm, Draco! Harry meg fog halni! – Ismétlődtek a fejemben a saját szavaim. – Tudom, hogy nem bírod őt, de ezt te sem akarhatod! Kérlek! Draco, Harry az unokatestvérem. Kérlek, ne hagyd, hogy meghaljon! Hadd segítsek neki! Draco, nem vagy szörnyeteg! Engedd, hogy megmentsem!

Utána más is felötlött:

- Nahát, megtisztelt minket jelenlétével a barbár kutya leánya is! – Visszhangzott az emlékeimben Voldemort jeges hangja. – Nem hittem volna, hogy lesz mersze idejönni... De hát igazi kis Griffendéles vagy, jól mondom, kedves Bridgette Wood?

Remegve róttam a köröket, egyre gyorsabban, egyre feszesebben.

- Meghaltál már egyszer a kezem által, Wood. Csakis Lily Potter áldozatának köszönheted az életed. Az erők, amiket felébresztett aznap estre, visszahoztak téged e világra, de csak azért, hogy megvédhesd Pottert. Feláldozható vagy. Nem érdekelte a kegyes Ősatyádat, hogy élsz-e.

És hiába próbáltam elcsendesíteni az emlékeket, minél erősebben küzdöttem ellenük, annál hangosabbak lettek az elmémben.

- Innen nincs hova menekülnöd, gyermek! – Hangzott a fejemben. A lidérces emléknek ekkor már a képe is kirajzolódott előttem: láttam Voldemort fenyegető mosolyát, ahogy – Add fel!

- Nem. – Válaszoltam halkan a képzeletbeli szavakra.

- Add fel! – Ismételte az elmém.

- Nem!

- Add fel!

- NEEEM! – Ordítottam torok szakadtáig. – NEEEM!

Voldemort fantomképe gúnyosan rám kacagott a képzeletemben. Megidéztem a tenyeremben egy tűzvörös Táltosátkot, és Voldemorthoz vágtam, de a kép nem tűnt el. Mintha körbe-körbe repülve kísértene, mindenhol ott volt, ahova néztem. Újabb átoklabdát dobtam felé, majd még egyet.

Már nem is a fantomkép érdekelt. Csak az emlék. Csakis az a sötét emlék és az a lángoló düh, ami most bennem égett. Minden Táltosátoknak adtam egy képzeletbeli célpontot. Ezt Voldemort kapja. Ezt Lucius Malfoy. Ezt Féregfark. Ezt az a magas halálfaló, aki éhes szemekkel vizslatott. Ezt újra Voldemort. A következőt Draco. Ez pedig a két bamba barátjáé. Ezt Rita Vitrolnak küldöm. Ezt Alexeinek. Ezt újra Alexeinek. És ezt is Alexeinek. Ez az ifjabb Kuporé. Ez meg az idősebbé. Egy Caramelé. Egy pedig Dumbledore-é. Ezt Draconak. Ezt Voldemortnak. És még egyet Voldemortnak. És még egy... És még egy!

Aztán amikor megformáltam a következő átkot, nem dobtam el azonnal. Magam elé emeltem, mélyen belenéztem. Vérvörös volt, a felszíne remegett... Mennyi mindenre képes ez az egészen kicsike labda... Vajon velem mit tenne? Ha ezt az átkot most kivételesen saját magamra céloznám...? De inkább elengedtem a labdát. Ökölbe szorítottam a kezem és eltűnt.

Zihálva rogytam össze, amikor elfogyott az erőm. Úgy éreztem magam, mint egy lemerült elem. Mint egy leeresztett lufi. Megütötte az orrom a füstös levegő. Körbenéztem a toronyszobában.

A szőnyegnek nyoma sem volt. A zöld dívány helyén egy nagy kupac hamu feküdt. A polcok egykori helyén most robbanások nyomai voltak. A lépcsőfeljáróról leégett a csapóajtó. A kandalló tégláira hullott, néhány közülük apró darabokra robbant. A függöny cafatokban esett a padlóra. Az ablakok nagyrésze megrepedt, kettő ripityára tört. A plafont átívelő gerendák egyike kettétörve puffant le. Az erős kőfalban egy hatalmas lyuk tátongott. Beáradt rajta a magaslati szél. A lyukon túl az égen egy bagoly röppent kíváncsian, benézett, de amikor meglátott, rettegve elsuhant.

- Bridgette? – Szólított egy ismerős hang.

A lépcső tetején Ron állt. Tátott szájjal bámulta, amit műveltem a toronnyal. Elővettem a pálcám és suhintottam vele:

- Reparo! – Nem történt semmi. – Reparo! – Semmi... - Reparo!

Nem mozdultak meg se a lehullott kövek, se az üvegszilánkok, se a függöny cafatjai.

- REPARO! – Dühömben elhajítottam az első dolgot, ami a kezem ügyébe akadt: a pálcámat, ami rögvest kirepült a falon tátongó lyukon.

- Woah, Wingardium Leviosa! – Kiáltotta Ron.

A pálcám megdermedt a levegőben és lassan visszarepült felénk. Ron elkapta, a sajátjával együtt letette a földre és leguggolt mellém.

- Az én hibám, Ron... Az én hibám az egész! – Ordítottam. – Ha én nem vagyok ilyen ostoba...! Ott kellett volna lennem mellettük! Ott volt a helyem.

- Miért mondod ezt? Ott voltál velük a labirintusban, nem? – Kérdezett vissza Ron, közben támogatón megsimította a hátam.

- Nem! Nem értem oda. Nem voltam ott!

- Akkor hol voltál?

- A durmstrangosoknál. Megkötöztek, hogy... Hogy ne tudjak segíteni Harrynek. Azt hitték csalni akarunk. Pedig én... Én csak... Meg akartam védeni!

- Micsoda? Ki volt az?

- Malfoy csalt oda. És Alexei kapott el. Megkötözte a lábaim, hogy ne tudjak ugrani.

- Várjunk, akkor amikor a múltkor bocsánatot kért, az... Azt hittem az a szakítás miatt volt.

- Nem! Könyörögtem neki, hogy engedjen el, de nem hitte el nekem. Nem hitt nekem!

- És Malfoy, hogy jön a képbe?

- Alexei kérte meg, hogy vigyen oda. Mágiatöri vizsga után odajött... És... Én meg... Elmentem vele.

Újra éreztem ahogy sötét düh fellángolt: először csak gyengéden ütöttem a földbe. De az érzés, ahogy kiadtam magamból a feszültséget, és a fájdalom, amit a hideg kő okozott... Különös megelégedéssel töltött el. Szóval ütöttem még egyet, most erősebben. És egy még erősebbet.

- Héj, állj le! – Mondta Ron, és erősen megszorította a csuklóm. – Fejezd ezt be!

- Muszáj! – Súgtam remegve az őszinte fájdalom hangján.

- Mit muszáj?

- Muszáj... Én okoztam. Az én hibám. Annyi ember fog meghalni... És mindannyiuk vére az én kezemhez tapad... Szörnyeteg vagyok!

Ron szorosan magához ölelt.

- Gyere, menjünk vissza a klubhelységbe. – Mondta halkan.

- Nem akarok. – Vágtam rá. – Nem akarom, hogy így lássanak.

- Nyugi, nincs ott senki. Csak Harry és Hermione. Ők csak láthatnak, nem?

- Nem mondhatod el nekik, érted? – Mondtam szigorúan. – Nem beszélhetsz nekik a hajóról, se Malfoyról!

- Miért?

- Nem tudhatják... Nem akarom, hogy tudják. Ha megtudják, hogy az én hibám...

- Bridg, semmi nem fog történni, ha elmondod nekik. Mitől félsz, hogy megutálnak? Nekem elmondtad, és én sem utáltalak meg. – Erősen megmarkoltam Ron talárját.

- Nem. Mondhatod. El. Értetted, Weasley?!

Ron beletörődve bólintott, majd felsegített, és végig a vállam támasztva kísért el a Kövér Dámához. Közben egy kicsit rendbe szedtem magam. Lesöpörtem magamról a hamut, mély lélegzetet vettem, lenyeltem a gombócot a torkomban, és próbáltam hétköznapi tekintetet ölteni. A klubhelység valóban üres volt. Hermione olvasott, Harry bámulta a tüzet. Némán csatlakoztunk. Egyikük sem szólt semmit, nem kérdeztek rá, mi történt. Leültem Harry mellé, immár együtt néztük ahogy táncolnak a lángok.

- Játszunk? – Kérdezte Ron, meglengetve a sakk-készletét.

- Nincs már késő ehhez? – Kérdezte Hermione.

- Csak egy utolsót. Utána mehetünk lefeküdni... - Mondta Ron, meggyőző pillantást vetve a lányra.

- Rendben. – Mondta halkan Hermione. – De csak egyet.

Másnap reggel kénytelenek voltunk korán felkelni, ugyanis az utolsó hét szellemében még várt ránk egy sor tanóra. Harry és én kitartóan egymás mellett próbáltuk túlélni a napokat. A diákok viselkedése nem változott. Elkerültek minket a folyosókon, sugdolóztak a hátunk mögött. Olyan érzés volt, mintha visszakerültünk volna a második tanévbe.

Hétfő reggel gyógynövénytan várt ránk. Bimba professzor a vizsga alkalmával azt ígérte, hogy átbeszéljük majd az eredményeket, aztán szó lesz a jövő évi követelményről is. A tanárnő viszont karikás, kialvatlan szemekkel jelent meg aznap reggel. Ritka fájdalom lehet egy diák elvesztése. Az idősek távozására mindenki fel van készülve, tudják, hogy előbb-utóbb úgyis eljön, de egy gyerek... Amikor egy gyerek meghal, az őt egykor körbevevő világ megreng. Bimba professzoron is ez látszott. Beballagott, egy pálcasuhintással kiosztott mindenkinek egy-egy pergamentekercset a nyári házifeladattal, majd be is fejezte az órát. A jóslástan hasonló szellemben telt, mint korábban. Legszívesebben levetettem volna magam a lépcsőn, mint hogy most be kelljen ülnöm Trelawney órájára. Rossz érzés fogott el, amikor megláttam őt a félhomályban, a ködös toronyszobában. Ahogy a szemembe nézett... Olyan volt, mintha tudott volna olyan félelmeimről, amikről még én sem.

- Jól vigyázz az álmaidra, kedvesem. – Susogta, amikor elfoglaltam a helyem a teremben. – Vigyázz rájuk, mert ha megtanulod olvasni őket... Sok kérdésre tudhatnád a választ. Azt is tudnád, hogy sok kérdésre te vagy a válasz. De ha nem őrzöd meg őket... - Trelawney egy pillanatra kipillantott az ablakon, majd sejtelmesen visszafordult felém. – Egy bizonyos álmod nem csak álom ám, remélem tudod.

Majd fogta magát, és elkezdte az órát. Rám sem nézett többet.

Másnap a mágiatörténetet Binns a szokásos stílusában tartotta, úgyszint Flitwick a bűbájtant. Délután nem volt több óránk, mivel Piton Dumbledore parancsára elment, Bimba professzor pedig már befejezte az anyagot. A szerdánk hasonlóan telt, kivéve, hogy a délutáni sétálgatós szabadidő helyett megszeretgettük utoljára a furkászokat legendás lények gondozásán. Theodor meglehetősen nagyra nőtt első találkozásunk óta. Már nem fért el egyetlen tenyeremben, mindkét kezemet össze kellett zárnom, hogy bele tudjon ülni. Aztán amikor eljött az óra vége, Theodor, mielőtt végső búcsút vett volna tőlem, átrohant a diákok uralta réten és behuppant Malfoy ölébe. A fiú felnézett rám, de csak az érzéstelen tekintetemmel találkozhatott. Az elmúlt napokban Malfoy úgy kerülte a pillantásomat, mint a pestist, még ha meglehetősen sokszor keveredtünk egy helyszínre is. Most, ahogy rám nézett, látszott, hogy mindaz járt a fejében, amit vasárnap este mondtam neki. Theodor végül visszaszaladt hozzám, és azzal ez a gyors, megosztott pillantás meg is szakadt. Megölelgettem a kis furkászt és visszaültettem a kalitkájába.

Aznap este Hermione izgatottan rángatott fel a hálótermünkbe: meg akart mutatni valamit, amit már jó ideje meg akart. Különös kíváncsisággal követtem, egy pillanatra elfeledtette velem a gondokat. Aztán amikor a kezembe nyomott egy befőttesüveget, amiben néhány levél és egy nagy bogár volt, egy kicsit alább hagyott az izgatottságom.

- Nem találod furcsának, hogy Rita Vitrol nem írt egy árva betűt sem a harmadik próbáról? Hát most egy jó ideig egyetlen leleplező cikket se olvashatunk tőle.

- Ez, hogy jön ehhez a bogárhoz? – Kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

- Rájöttem, hogyan hallgatta ki mások magánbeszélgetéseit. Rita Vitrol bejegyzetlen animágus. Át tud változni...

- ...bogárrá. – Fejeztem be helyette a mondatot. – Ez Vitrol? – Azzal magasabbra emeltem az üveget, és közelebbről megvizsgáltam a benne pihenő bogarat.

- A gyengélkedőben kaptam el. Az ablakpárkányon ült. Amikor a tóparton beszélgettünk, Viktor egy bogarat talált a hajamban. Akkor is az ablakpárkányon hegyezte a csápját, mikor megfájdult sebhelyetek jóslástanórán. Korábban láttuk Malfoyt az udvaron, a markába beszélt, mintha adóvevő lett volna nála.

- Mi is láttuk. – Vágtam rá. – Ezek szerint Vitrolhoz beszélt.

- Így készültek azok a frappáns kis interjúk a mardekárosokkal. – Hermione nevetett egyet, átvette az üveget és ő is megnézegette Vitrolt. – A befőttesüvegen törésgátló bűbáj van, úgyhogy nem tud visszaalakulni emberré.

- De... Nem fogsz te ebből rosszul kijönni? Ez gyakorlatilag emberrablás.

- Ha be akarná jelenteni, azt is el kéne mondania, hogy bejegyzetlenül gyakorol animágiát. Ami neki nagyobb veszteséggel járna, mintsem, hogy megérje bosszút állni rajtam. Nem igaz, Rita? – Kérdezte a bogártól.

- Hall az üvegen át?

- Persze. Látod, a tetejébe lyukat fúrtam, hogy szellőzzön. Nem vagyok barbár. Majd Londonban szabadon engedem. Kedves Rita, a helyzet úgy áll, hogy szépen leteszed a tollad az év végéig. Ha akár egy betű is megjelenik a neved alatt, de még álnéven is, hidd el felismerjük a stílusod, akkor rólad is megjelenik egy olyan szép színes leleplező hír. Talán ez a kis kényszerpihenő elveszi a kedved, hogy hazugságokat terjesszen másokról.