Kavargó gondolatokkal bámultam a zöld gyepet. A fülem zúgott az eszeveszett hangzavartól, ami körbevett. Négy felől négy különböző szöveget kántált a tömeg.

- Dig-dig-dig-dig-Diggory! Dig-dig-dig-dig-Diggory! – Érkezett az egyik oldalról.

- Krum-Krum-Krum! Krum-Krum-Krum! – Hangzott a másikról.

Egy másik irányból megfejthetetlen francia mondatok ismétlődtek, az utolsó csoport pedig Harry nevét kántálta.

- Hajrá Potter! Hajrá Potter!

Felnéztem a hang forrására. A füves teret, amin épp álldogáltam egy magas lelátórendszer vette körbe, annak tetején ültek a szurkolók. Könnyű volt kivenni, hogy kik szurkoltak Harrynek, a lelátó közepén ugyanis volt egy nagy, piros-aranyba öltözött csomó, hatalmas villámos, Potter feliratos zászlókkal. Az első sort megtöltötték az ismerős arcok: ott ült Neville, Seamus, Fred, George, Ginny, Bill, Mrs.Weasley, Ron, Hermione és... én?

Jó erősen megnéztem magam: ott ültem Hermione oldalán, mosolyogva kántáltam, Harry nevét...

Az ég tiszta mélykék volt, az első csillagok is megjelentek. A nagy zsivajban négy ember sétált be a stadionba, és megálltak előttem: Hagrid, Mordon, McGalagony és Flitwick professzor.

És ekkor rájöttem. Már a fű is gyanús volt, amikor először megláttam, de most, ahogy rápillantottam az arcokra, már kitisztult az a különös derengés, ami megtöltötte a látóterem, és a fekete, vékony szemüvegkeret is, amin keresztül szemléltem a négy alakot. A jobb oldalamon ott állt Cedric, a balomon Krum és Fleur.

Harry szemein át láttam. Az egész olyan volt, mint egy álom.

- Amíg maguk odabent lesznek, mi a labirintus körül járőrözünk. – Szólalt fel McGalagony. – Aki olyan helyzetbe kerül, hogy kénytelen feladni a versenyt, küldjön piros jelzőszikrákat a levegőbe. Akkor egyikünk bemegy érte, és kihozza. Érthető?

Harry enyhén bólintott. McGalagony még egy utolsó bíztató pillantást vetett ránk, majd négy alak elsétált. A bajnokok oldalra vonultak, készület a rajtra. Krum ugrándozott, bemelegített, Fleur mély levegőkkel próbált megnyugodni, Cedric pedig ekkor odalépett Harryhez.

- Sok sikert. – Mondta egyenesen a szemembe, azaz Harry szemébe nézve.

- Neked is. – Válaszolta Harry.

- Bridgette?

- Tudsz róla? – Kérdezte ledöbbenve Harry.

- Igen. Elmondta, hogy vigyáz majd rád. Itt van?

- Valahol igen. Távolabbról figyel, hogy ne vegyék észre.

- Figyelj, tudom, hogy ez egy verseny. De ha baj van, akkor ne félj segítségért kiáltani, oké? Nektek köszönhetem az előző próbát... Szóval, ha szükséged lenne rám...

- Kösz. Végül is odabent egy csapat vagyunk, nem?

- De...

Cedric arca halványulni kezdett. A látóterem elfeketedett, és az egyetlen, ami megmaradt, az a sípolás a fejemben, és a tompa fájdalom a tagjaimban. Tudtam, hogy amit az imént láttam, még nem történt meg: azért volt ilyen halovány, mert csak egy jövőkép volt. Nehezen nyitottam ki a szemem: éreztem, hogy ez már a valóság. Egy enyhén megvilágított helyiségben voltam, kemény felületen ültem. Ahogy lassan kitisztult a kép, felfedeztem a szobában lévő négy ágyat, a szemben lévő ajtót, és a négy embert, akik odabent üldögéltek: Alexei, a két társa, és Malfoy. Abban a pillanatban elöntött a düh, fel akartam pattanni, hogy puszta kézzel üssem meg az egyiküket – bármelyiket, de korlátokba ütköztem. Erős csomóval rögzített kötelek tartottak a helyemen. A földön ültem, a hátam az egyik ágynak vetve, a kezeim a hátam mögött az ágy lábához voltak kötözve, a lábaim pedig egymáshoz. A mocorgásra a fiúk felkapták a tekintetüket.

- Jó reggelt! – Köszöntött Alexei.

- Engedjetek el! – Kiáltottam, de a három durmstrangos nevetni kezdett.

- Miért tennénk? – Válaszolta Alexei. – Tudjuk, hogy csalni akartok.

- Olyan ostoba vagy! El sem tudod képzelni, milyen veszélyben vannak a bajnokok!

- Hát a Trimágus tusa már csak ilyen. Ha fél a kis Potter, nem kellett volna bedobni a nevét a serlegbe, tiltás ellenére.

- Ez nem a tusa miatt van! Olyan sötét erők készülődnek, amit elképzelni sem tudsz! Csakis én védhetem meg őket! – A düh olyan mélyről szólt belőlem, hogy már nem is az én gondolataim hangoztak el: egy olyan sötét sejtelem volt ez, amit én is még csak közeledni éreztem.

- Ne becsüld túl a szereped, kislány. Csak egy nagyszájú 14 éves liba vagy, a labirintust pedig képzett tanárok veszik körbe. Ha azt hiszed bármivel többet érsz náluk, akkor nagyon el vagy tévedve.

- Idegenek készülnek mindannyiunkra támadni. Olyan sötétség ébredhet ma fel, ami halálba üldözi majd a világunkat. Ha nem engedsz el azonnal, és ma baj történik, az a te lelkeden szárad majd! Most nevetsz, de éjjelre zokogni fogsz Alexei Kolosov, a bűnöd súlya pedig fel fogja emészteni a lelked maradékát is! – A hangomba mintha most belekeveredett volna egy viharos zengés, jóslat volt ez, amit a szellemek küldtem figyelmeztetésképpen, de Alexei csak nevetett.

- Ugyan már! Ez csak egy kis diákcsíny. Nevess te is velünk. Nagy szavakkal dobálózol, de csak megijeszteni akarsz. Látod, hogy nem bántottunk. Mi nem akarunk rosszat, csak egyenlő esélyeket a játékon.

Ekkor kinyílt a szoba ajtaja, belépett rajta Alenina. Amikor meglátott, az arcára gonosz vigyor ült. A négy durmstrangos ekkor beszélgetni kezdett.

- Neked mondom énekem, Szélnek szelleme, súgd meg a titkodat, segíts most énnekem. – Mormoltam halkan.

A Szél válaszolt, a lágy fuvallattal, ami most megsimította az arcom, megértettem az idegen nyelvet, amin beszéltek:

- Biztos, hogy ez a kötél itt tartja? – Kérdezte a lány.

- Száz százalék. – Válaszolta Alexei. – Elfecsegte, hogy ha nem ugrik egyet fizikailag, akkor nem tud Táltosugrani. Túl gyenge hozzá. Ha más hasznom nem is volt belőle, legalább erre jó volt a kapcsolatunk.

- Indulunk az arénához. Karkarov a fedélzeten vár, azt akarja, hogy mind szurkoljunk Viktornak. Nem opció a maradás. – Mondta Alenina.

- Nem hagyhatjuk egyedül a fiúval. – Elmélkedett Alexei. – A végén még megszöktetné. Így is meg kellett fenyegetni, hogy segítsen nekünk. Ő sem mehet sehova, idő előtt figyelmeztetné a roxfortosokat. Mindkettőnek itt kell maradnia, aztán majd, ha vége a próbának, töröljük az emlékeiket. De addigis legalább egy embernek itt kell lenni velük.

- Mindenképpen te leszel az. Te találtad ki ezt az egészet. – Mondta Alenina.

- Tettesd magad betegnek, Kolosov. – Ötletelt a kopasz. – Akkor itt maradhatnál.

- Áh, az nem kifogás Karkarovnak. – Vágta rá Alexei.

- És ha beavatnánk? Szerintem támogatna. – Vetette fel Alenina.

- Ez jó ötlet. Talán még segítene is.

- Neked mondom énekem, Tűznek szelleme... - Kezdtem el halkan a varázsverset, de amint Alexei meghallotta, félbe szakított.

- Meg se próbáld! – Szólt ezúttal angolul. – Elvarázsoltuk köteleket, tűzálló. Persze teljesértékű Táltostűz biztosan tudná megtörni, de valljuk be, te nem elég erős ahhoz, hogy megidézz egy ilyen bűbájt. – Alexeinek igaza volt. Egyetlen alkalommal tudtam igazi Táltostüzet gyújtani, de azt is csak a mennydörgő sárkány segítségével. A fiú ezután Malfoy felé fordult. – Én itt maradok. A többiek kimennek próbára, támogatni bajnokunkat, te viszont nem mehetsz sehova.

- Nem terveztem. – Vágta rá Malfoy. – Nem érdekel a próba. Biztosítani akarom, hogy megtartod, amiben megállapodtunk.

- Elmegyek öt percre. Beszélnem kell Karkarovval. Ha bármelyikőtök eltűnik, mire visszatérek, tudod, hogy mi lesz a következmény!

Alexei ekkor felém fordult, közel lépett, letérdelt mellém, és megfeszegette a köteleket, hogy jól tartanak-e, majd önelégülten a szemembe nézett.

- Miért csinálod ezt, Alexei? Azt hittem, hogy... Azt hittem kedvelsz... - A halk szavaimra Alexei felnevetett.

- Ugyan már kislány, komolyan elhitted? Magamfajta férfi, miért pazarol az idejét egy olyan lányra, mint te?

- Ez komoly? Az egész kamu volt?

- Hát persze! Volt szükségem információra. Sajnos elég ügyesen tartod a szád, azt hittem könnyebb lesz kiszedni valami hasznosat, de végül elértem, amit akartam.

- Szóval azt akarod mondani, hogy egész végig egyetlen pillanatra sem voltam fontos neked? Még akkor sem, amikor meg akartál védeni Malfoytól?

- Nos... Talán kicsit. De ez már nem számít. Amúgy is kezdett tele lenni veled hócipőm, de hála égnek megtetted helyettem végső lépést. Ne vedd magadra, kicsi lány. Sosem volt esélyed. Tudom, rossz érzés, amikor kihasználnak, de kell hozzászoknod.

Alexei felegyenesedett, megigazította a talárját, és a többi durmstrangossal együtt kiment. Ahogy becsukódott az ajtó, keserű csalódás maradt bennem. Sosem szerettem Alexeit, nem is vagyok benne biztos, hogy hivatalosan létezett-e az úgynevezett kapcsolatunk. Most mégis ostobának éreztem magam. Majd a tekintetem a mai csalódásaim másik felére vetődött: a fájdalmasabb felére. Malfoy az egyik ágy szélén ült, háttal a falnak, és úgy nézett rám, mint aki előre tudta, hogy ez lesz.

- Ne nézz így rám! – Szóltam.

- Én megmondtam! – Vetette oda Malfoy. – Megmondtam, hogy egy barom!

- Mert te talán más vagy? Ne feledd, hogy te vagy az, aki csapdába csalt.

- Nem volt választásom.

- Dehogynem volt! Egyszerűen nem vonszolsz ide, vagy mondjuk szólsz róluk.

- Nekem Alexei azt mondta egyedül lesz, és azt hittem, hogy őt simán lenyomod! – Malfoy felpattant. – Te vagy a legjobb párbajos, akit ismerek, és van ez a fura pajzs-izéd is, nem hittem volna, hogy problémát okoz.

- Ez nem kifogás!

- Én csak megvédeni próbáltalak.

- Oh, hát persze! És elárulnád, hogy mégis hogyan védelmez az, hogy itt rohadok egy hajón, megkötözve? – Draco nem válaszolt. – Mindig is tudtam, hogy gyáva ember vagy, Malfoy, de nem hittem volna, hogy ennyire!

Abban a pillanatban látomás jelent meg előttem, de olyan hirtelen, hogy egy pillanatig azt sem tudtam, mi történik. Ugyanazon a füves területen találtam magam, de most nem Harry szemein keresztül láttam a világot. Egy láthatatlan testben álltam a négy bajnok előtt, figyeltem, ahogy felállnak a rajtvonalhoz, a magas sövények bejáratánál.

- Hölgyeim és uraim! – Hangzott fel Bumfolt hangja. – Ezennel kezdetét veszi a Trimágus Tusa harmadik és egyben utolsó próbája! A verseny pillanatnyi állása következő: Cedric Diggory és Harry Potter a Roxfort bajnokai nyolcvanöt-nyolcvanöt ponttal holtversenyben vezetik a mezőnyt! A második helyen a Durmstrang Intézet bajnoka, Viktor Krum áll, nyolcvan ponttal! A harmadik helyezett Fleur Delacour, a Beauxbatons Mágusakadémia növendéke! Harry és Cedric. Sípszóra indultok. Három, kettő, egy...

Ahogy Bumfolt röviden, de erőteljesen belefújt a sípjába, én hirtelen visszakerültem a hajóra, de éppen csak egy másodpercre. Épp csak kirajzolódott előttem Malfoy meglepett, értetlen tekintetének távoli képe, máris máshol találtam magam. Ez már nem egy olyan tiszta látomás volt, mint az előző: homályos, derengő. Egy sötét helyen voltam, a körülöttem lévő tárgyaknak csupán az alakját lehetett kivenni.

- Csontod, halott apa, tudatlan adatik... Húsod, szolga, önként adatik... Véred, ellenség, erővel vétetik... S lám újra testet ölt...

A látóteremet elöntötte a gyilkos átok zöld fénycsóvája, és azzal újra felébredtem a valóságban. Zihálva feküdtem a padlón. A karjaim az ágy lába felé nyúlva fordultak be alám, a lábam természetellenes merevséggel nyúlt el, a jobb és a bal szorosan egymás mellett. Malfoy mellettem térdelt. Kezét a vállamra tapasztotta, az arcán aggodalom.

- Bridgette! Mi a baj? Jól vagy? – Kérdezgette.

- Mi történt? – Mondtam halkan.

- Nem tudom, először kifordult a szemed, aztán világítani kezdett, és elestél. Beütötted a fejed?

- Nem...

Malfoy óvatosan felsegített.

Amit láttam, a jövő volt... Félelemmel töltött el. Csont, hús és vér... Egy éve hallom ezt az álmaimban, és most... Ma este ez meg fog történni... A nagyúr testet ölt és valaki meg fog halni.

Amikor rájöttem, fájdalom sajdult a szívemben: „véred, ellenség, erővel vétetik." És utána a zöld átok... Harry fog meghalni.

Alig eszméltem fel, egy újabb látomás támadt rám.

Ötméter magas sövényfalak között álltam, az ég odafönt már sötét, előttem ott volt Harry, világító pálcával. Egyszerre egy három méter magas dementor úszott be elé. A csuklyás alak rothadó kezét kinyújtva, vakon kereste a kiszimatolt emberi lelket. Hallottam a hörgő sóhajait, éreztem, ahogy szétáradt bennem a dermesztő hideg...

- Expecto patronum! – Kiáltott Harry.

Azzal újra a valóságban találtam magam, de most is csak egy pillanatra, mert az a sötét jövőkép újra megjelent. A homályos, derengő látomás mintha nem is a szemem előtt játszódott volna le, hanem valahol a lelkem egy mély pontján – a képeket nem csak láttam, körülvettek és cikáztak az elmémben.

- Lám újra testet ölt... - Zúgott fel a hang.

Ekkor vált végre egyértelművé, ki is ez... A hang, amely egy éve suttog az álmaimban... Féregfark hangja...

A valóságban találtam magam. Most nem a földön feküdtem, Malfoy mellettem ült, megtámasztott, amikor elestem volna.

- Draco... - Súgtam halkan, ahogy próbáltam visszanyerni az uralmat az elmém fölött.

Az ajtó kinyílt, belépett Alexei.

- Ahw, milyen aranyos. A két szerencsétlen gyerek egymásra talált.

Feleszméltem a látomás homályából, és azzal elhúzódtam Malfoytól. A fiú vette a lapot mert felállt, és visszaült a korábbi helyére.

- Tudod most mennek a diákok lelátóra. Hát nem meglepő, hogy roxfortosok között ott sétált kiköpött hasonmásod, kedves Bridgette? – Kérdezte szarkasztikusan a durmstrangos fiú. – Csak nem álca akart lenni, hogy te észrevétlenül besurranhass a labirintusba Potterrel?

- Alexei, kérlek! – Szóltam neki. – Tudom, azt hiszed, hogy csalni akarok, de ez nem igaz! Meg akarom védeni a bajnokokat, nem csak Harryt, de mindenkit! Veszélyben vannak! Valaki meg fog halni, Alexei!

- Nagy szavak ezek egy ilyen kicsi lánynak.

Behunytam a szemem, megpróbáltam ugrani, de Alexeinek igaza volt: nem vagyok még elég erős hozzá. A tekintetemet egy újabb látomás homályosította el, de ezúttal csak egy rövid: azt láttam, ahogy Harry futva veszi a kanyarokat a sövények között, közben a csendet eltorzította egy női sikoly – Fleur volt az. Most hiába vártam a sötét látomást, de nem is kellett látnom, hogy újra átéljem, hisz az érzés, amit hagyott bennem, továbbra is ott lüktetett a lelkem mélyén. Ez az a sötét érzés... Szinte kopogtat bennem... Szabadulni akar...

- Alexei, ne csináld ezt! Kérlek!

Alexei nem válaszolt, de az is lehet, hogy csak nem hallottam a következő látomástól: a sötét helyen találtam magam.

- Csontod, halott apa, tudatlan adatik... Húsod, szolga, önként adatik... Véred, ellenség, erővel vétetik... S lám újra testet ölt...

A következő hang, ami a fejemben ordítani kezdett egyszerre volt ismerős és ismeretlen: azt az idegent hallottam, akit az erdőben is, Mr.Kupor felbukkanása után.

- Apám! – Ordította keservesen. – Apám eressz! Eressz el! Meg fogom őt találni! Hallod apám? Megtalálom a nagyurat! Megtalálom és akkor majd visszatér! Apám!

A következő kép a Tiltott Rengeteg határára vitt, ismertem a helyet, ez egy emlék volt tavalyról... Térdeltem a hideg fűben, felöltött pajzzsal, mellettem a sérült Sirius kutyaképében próbálta összeszedni magát, előttünk egy vérfarkas támadta sikertelenül a burkot. Ebben a pillanatban megláttam Peter Pettigrewt. Az ocsmány emberarca torzulni kezdett – lassan patkány alakot öltött, majd elszaladt a fák közé.

Újra Harry mellett teremtem, most egy óriásira nőtt durrfarkú szurcsókkal küzdött.

Visszatérve a valóságba, a hajón voltam, ismét a földön fekve. A két fiú távul ült egymástól, mindketten feszült tekintettel figyeltek.

- Mi volt ez, Bridgette? – Kérdezte Alexei.

- Látomás. Azért kapom, mert baj fog történni! – Mondta, miközben feltápászkodtam. – Hát nem érted? Ott a helyem! Segítenem kell...

Félbeszakított az új látomással érkező eszméletlenség – még éreztem, ahogy a testem erőtlenül a földre fordul.

Harry Krum összerogyott teste fölé hajolt, mellette ott állt Cedric.

- Hagyjuk itt? – Kérdezte Cedric.

- Ne! – Rázta a fejét Harry. – Szerintem küldjünk fel jelzőszikrákat. Akkor bejönnek érte, és kiviszik... Ha itt hagyjuk, a végén még felfalja egy szurcsók.

- Megérdemelné. – Dörmögte Cedric, de azért felemelte pálcáját, és szikraoszlopot bocsátott vele az ég felé.

Harry és Cedric néhány másodpercig forgolódva ácsorogtak a sötétben. Azután Cedric megszólalt:

- Hát akkor... tovább kellene mennünk...

Harry bólintott, aztán Harry balra fordult, a tájolóbűbájjal rendszeresen ellenőrizte az irányt, megszaporázta lépteit. Tudtam, ha nem sikerül elszabadulnom, Harrynek tudnia kell, hogy nem vagyok ott vele.

- Harry! – Mondtam neki, de nem reagált. – Harry! Hallasz? Itt vagyok!

Harry ekkor megfordult. Összezavarodott tekintettel nézelődött, majd visszafordult az ösvényre, én pedig újra a temetőben voltam. Ezúttal tisztábban láttam a környezetet.

Elhanyagolt sírok tengere sorakozott körülöttem, közöttük egy viszont kitűnt a többi közül – egy oszlopos márvány sírkő volt az, rajta nagy fekete betűkkel volt írva a név: TOM DENEM.

Ekkor hirtelen száz kép suhant át rajtam villámgyorsan: Harryt láttam egy nagytestű lény előtt állni, a teste oroszláné volt, feje viszont emberi, szfinxnek tűnt, majd a Trimágus Kupa ragyogó alakját, ott állt Cedric is, majd láttam egy óriási pókot, utána Harry és Cedric együtt megfogták a kupát, ami egy messzi tájra – a temetőbe vitte őket. Az utolsó kép az a mindent elöntő zöld fénysugár volt.

Zihálva tért vissza a tudatom a hajóra. Ezek a képek... ez volt a jövő... Harry megfejti a szfinx találóskérdését, aztán Cedriccel együtt legyőzik a pókot, és végül valaki meghal. Nem kellett látnom, hogy tudjam, Harry lesz az, és hogy tudjam, ezután következik a csont, a hús és a vér...

Tudtam, hogy sokkal több idő telt el a látomásaim alatt, mint amennyinek én hittem. Éreztem, Harry ezekben a pillanatokban fejti meg a szfinx talányát.

- Nagyon para... - Sóhajtott Alexei.

- Már nincs sok időm... - Mondtam halkan. – Krum már meg is sérült, nem érted, hogy veszélyben vannak? De, még nem késő, Alexei! Kérlek!

Felegyenesedtem. Rettegés kerített hatalmába. Ez az utolsó lehetőségem, hogy megmentsem Harryt.

- Könyörgöm Alexei! – A szavaim hangosak voltak, remegtek, hallani lehetett benne a keserűséget, ahogy az első könnycseppek legurultak az arcomon. – Megteszek neked bármit, akármit, csak most engedj el! Bajuk fog esni! Segítenem kell!

Alexei viszont meg sem rebbent. Csak nevetett a kétségbeesésemen.

Az utolsó esélyem Draco volt. A szemébe néztem. Sokféle érzés volt most az arcára írva, de valahogy el kellett érnem, hogy feladja a gyávaságát és elengedjen... Bárhogyan...

- Draco... Draco kérlek!

- Hallgass! – Vetette oda Alexei.

- Draco, amit korábban mondtál... Az nem igaz! Nem vagy rohadék, se gazember. Tudom, hogy nem voltam veled túl kedves korábban, de hidd el, hogy nem utállak! Mindig is kedveltelek! És az a csók...

Draco tekintetén tisztán lehetett olvasni, hogy megérintették a szavaim.

- Megígérem neked, hogy minden más lesz ezután, de most segítened kell nekem! Kérlek! – Az idő telt, Harryék már a pókkal küzdöttek, alig perceim maradtak. Már zokogva ordítottam a szavaimat. – Itt az esélyed, hogy az legyél, aki mellettem lenni akarsz! Könyörgöm, Draco! Harry meg fog halni! Tudom, hogy nem bírod őt, de ezt te sem akarhatod! Kérlek! Draco, Harry az unokatestvérem. Kérlek, ne hagyd, hogy meghaljon! Ő a családom! Hadd segítsek neki! Draco, nem vagy szörnyeteg! Engedd, hogy megmentsem! Könyörgöm!

Draco mély levegőt vett. Felállt, és egy gyors varázsigével párhuzamosan meglengette a pálcáját. A kötél, ami eddig a földhöz szorított, most egy pillanat alatt eltűnt. Azonnal felpattantam, és minden mást félredobva ugrottam egyet.

A labirintusban értem földet.

Csöndes, sötét, keskeny ösvényen álltam. Vártam, hogy megszólítson a Táltosösztön, de hiába. Viszont nem volt pazarolni való időm, rohanni kezdtem az egyik irányba. Szaladtam az ösvényeken, gondolkodás nélkül véve a kanyarokat, hátha elérek valahova, de minél több idő telt el a kereséssel, annál kétségbeesettebben rohantam.

Egyszer csak az egyik kanyarban megláttam a szfinxet, ami utamat állta.

- Pók! – Kiáltottam neki gondolkodás nélkül a választ, mire az állat odébb állt.

Közel voltam. Az ösvény végén ragyogó fényt láttam – ott volt a Trimágus Kupa, ezúttal a valóságban. Már csak néhány méter választott el, láttam a kupa mellett Harryt és Cedricet, viszont abban a pillanatban: PUFF. A két fiút és a kupát beszippantotta egy nagy örvénylő golyó. Ekkor fékeztem le a kupa talapzata előtt.

- Zsupszkulcs volt... - Suttogtam.

A kupa oszlophoz hasonlatos talapzatát körbevevő kerek terület most az óriáspók megdermedt testén kívül üres volt, és mindhiába nézelődtem, nem termett ott senki.

- Nem lehet... - Mondtam halkan. – Meg kell találnom őket....

Hiába próbáltam kutatni Harry után, az elmém ködös volt, zavart. Ekkor megéreztem valamit... Mintha látomás lenne... De mégsem volt az. Nem képet láttam: újra Harry szemén keresztül észleltem a valóságot.

- Avada Kedavra! – Hangzott el az átok.

A zöld ragyogás megtöltötte a látóterem, viszont az átok elsuhan Harry előtt, és egyenesen Cedric szívébe talált.

- Neee! – Ordítottam fel a valóságban.

A sövényfalak között messzire szállt a hangom. Térdre rogytam, és újra felkiáltottam:

- Nem!

Fájdalmasan bámultam előre a fűben. Eszembe jutott, amit Cedricnek mondtam korábban: „ne aggódj, nem hagyom, hogy bántódásod essen." Most már tudtam, miért hagyott maga után keserű szájízt ez a mondat. Olyan érzés volt, mintha hazudtam volna neki... Mert hazugság volt...

- Elbuktam...