Az év végi vizsgák idén valahogy simábban mentek, mint korábban. Bűbájtanon Flitwick professzor bejelentette, hogy a begyűjtő és a taszító bűbájokat kell bemutatnunk, ennek hallatára Hermionével és Ronnal összemosolyogtunk. A gyógynövénytan és átváltoztatástan szintén nem volt nagy kihívás, nem úgy, mint a bájitaltan, amin Piton szokásos kritikusságával kellett szembenéznünk. Két barátomnak az SVK vizsga sem tetszett túlságosan, mivel Mordon az Imperius átkot szórta ránk, mondván, hogy ellen kell állnunk. Hermione előtte legalább százszor elmondta, hogy nem szabad védekeznem, és nem is tettem, ettől függetlenül hála a sok meditálásnak, sikeresen ellenálltam az elmém egy mély szegletében csiklandozó utasításnak, hogy kezdjek el veszekedni a felmosóval. A jóslástan vizsga olyan simán ment, hogy jómagam nem is tudtam, hogy a többieket miből vizsgáztatta le Trelawney: amint beléptem a terembe, a tanárnő a maga fátyolos sóhajaival elkezdett velem csevegni. Alig mondtam bármit is, mégis minden egyszavas válaszomra úgy reagált, mintha világmegváltó jóslatot halott volna. Trelawney gyakorlatilag helyettem vizsgázott le, és el is engedett azzal, hogy nem pazarolja az időmet, mert úgyis tudta, hogy sikerült volna.

Harrynek nagy szerencséje volt, hogy a tusa miatt őt felmentették a vizsgák alól, hiszen közvetlenül az utolsó próba előtti napokban kellett számot adnunk a tudásunkról. Bár a harmadik próba közeledtével Harryt ismét gyötörni kezdte a lámpaláz, messze nem szenvedett annyira, mint az első és a második próba előtt.

- Sirius megmondta, csak annyi kell, hogy ép bőrrel átjussak a labirintuson. – Sóhajtott Harry, miközben a legendás lények gondozása vizsgánkra kísért minket. – Egész jól felkészültünk és te végig ott leszel velem. Akár jól teljesítek majd, akár nem, a tusa mindenképp véget ér.

Hagrid ismét készített egy kis kincses ágyást, és azt mondta, hogy minden olyan tanulópáros, akinek a furkásza egy órán belül szerezni tud 10 leprikón aranyat, átmegy a vizsgán. Theodor nagyon izgatott volt. A kis furkász közel sem hasonlított a néhány hónappal ezelőtti önmagára: erős volt és egészséges, a bundája fényesfekete volt, a szemei csillogtak.

- Készen állsz a vizsgára? – Kérdeztem tőle, mire hevesen bólogatni kezdett.

Ahogy kivettem a kis ketrecéből, egyből felszaladt a vállamra és lehuppant, hogy onnan vizslassa a környéket. Egyszer csak meghúzgálta a hajam, és a kastély felé vezető ösvényre mutatott: közeledett a mardekáros bagázs. Draco Malfoy most először nézett a szemembe azóta a bizonyos beszélgetés óta a kviddicspályán. Történetesen mivel hivatalosan együtt kellett gondoznunk Theodort, ezért együtt kellett levizsgáznunk, még akkor is, ha az elmúlt hetekben feloszlott a csapatunk. Persze nem szólt egy szót se, csak bökött a fejével, hogy kövessem. Leültünk a frissen ásott kör mellé, és amikor elhangzott az egy óra kezdetét jelző sípszó, Theodor nekiveselkedett, hogy szerezzen nekünk egy kiváló jegyet.

Hamar összegyűlt a tíz arany, ekkor odaballagtunk Hagridhoz, ő megszámolta, és elengedett minket, Malfoy pedig el is tűnt, amilyen gyorsan csak tudott.

A tudat, hogy a vizsgák véget értek, egyfajta nyugodtsággal töltöttek el, amikor végre elterülhettem az ágyamon, mint minden éven. Persze nem teljes nyugalomról volt szó, hiszen egy vizsga még hátra van. Hermione és Lis is hasonlóan érezhettek, mert visszatérve a szobánkba, mindketten felsóhajtottak (bár Hermione részéről talán inkább szomorú sóhaj volt). Alig egy pillanatig élvezhettük ezt az új szabadságot, ugyanis Hermione agya azonnal átváltott a vizsgadrukkról Trimágus Tusa üzemmódba:

- Ismételjük át a tervet, jó? – Pattant fel a lány, és szokásához hűen elkezdett oda-vissza járkálni a szobában. – Holnap este ünnepi vacsora lesz. Azon mindkettőtöknek meg kell jelennetek, de utána Lisnek azonnal át kell venni Bridgette helyét. A bajnokokat hamarabb fogják elszólítani a vacsoráról. A legcélszerűbb az lenne, ha Lis már a te alakodban jönne vacsorázni, mert az túl feltűnő lenne, ha hárman kisétálnánk a mosdóba, de csak ketten térnénk vissza.

- És akkor én hogyan fogok vacsorázni? – Vágtam közbe. – Az sokkal feltűnőbb, ha egyszer csak elkezd lebegni az étel. Vagy úgy tervezted, hogy én éhen maradok?

- Már előtted járok: megkerestem Dobbyt, és megbeszéltük, hogy hagy neked egy adag ételt Sir Thomas mellett. A torony ablakán lelátni a birtokra, tehát látni fogod, ha Harryék elindulnak a stadionba. Akkor szépen ugrassz egyet, álcázod magad és követed őket. Lis még a szobában megissza a százfűlé főzetet, ha jól számoltuk, pont elégnek kell lennie ahhoz, hogy visszaérjen a szobába a próba után, de a biztonság kedvéért viszünk magunkkal. Amikor pedig véget ért a próba, akkor találkozunk a szobában.

A harmadik próba napján a griffendélesek bebizonyították, hogy a reggeliből is lehet roppant zajos programot csinálni. A napi bagolypostával érkezett egy lap Siriustól, amin bár csak egy sáros tappancsnyom volt, felért egy szavakba öntött jókívánsággal. Eközben Hermione a Reggeli Próféta legfrissebb számát kapta kézhez, és amint széthajtotta az újságot, ráköpte a nagy korty sütőtöklevet, ami épp a szájában volt.

- Mi van? – Kérdezte kórusban Ron és Harry.

- Semmi... – Felelte gyorsan Hermione.

Megpróbálta eldugni az újságot, de Ron kikapta a kezéből.

- Mi az? – Érdeklődött Harry. – Rita Vitrol újra támad?

Ron tekintetére volt írva, hogy Hermione példáját követve ő is el akarta rejteni az újságot, de mielőtt bárki megszólalhatott volna, egy ismerős hang csendült fel a Mardekár asztalától:

- Hé, Potter! Hogy van a fejed? – Kiáltotta Malfoy. – Ma nem vagy közveszélyes? Nem fogsz dilirohamot kapni?

Malfoy kezében is ott volt a Reggeli Próféta. A mardekárosok vihogtak, és Harry felé forgolódtak, hogy lássák, hogyan reagál, ő nemes egyszerűséggel kikapta Ron kezéből az újságot. Közel hajoltam, hogy én is láthassam a címlapot, amin Harry óriási fényképe szerepelt, méghozzá azzal a felirattal, hogy „Harry Potter kiszámíthatatlan és közveszélyes".

Egymásra néztünk unokatestvéremmel, majd néma egyetértésben fordultunk vissza az újság felé.

„A fiú, aki legyőzte a Sötét Nagyurat, elmezavarokkal küszködik, és veszélyt jelenthet környezetére. Különtudósítónk, Rita Vitrol írása.

A lapunk birtokába jutott információk szerint Harry Potter olyan viselkedési rendellenességeket és kóros tulajdonságokat mutat, amelyek erősen kétségessé teszik alkalmasságát, nemcsak a Trimágus Tusán való részvételre, de roxforti tanulmányainak folytatására is. Tudomást szereztünk többek között arról az aggasztó tényről, hogy Potter rendszeresen összeesik az iskolában, és gyakran panaszolja, hogy fáj a homlokán lévő sebhely (mely köztudottan Tudjukki gyilkos átkának nyoma). E sorok írója múlt hétfőn tanúja volt annak, amint Potter kirohant a jóslástanóráról, arra hivatkozva, hogy fájdalmai miatt képtelen folytatni az órai munkát.

A Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló ispotály megkérdezett szakértői szerint nem zárható ki, hogy Potter maradandó agykárosodást szenvedett Tudjukki merénylete következtében, s a fájdalmai súlyos pszichés zavar tünetei is lehetnek.

"Az is elképzelhető, hogy szimulál." - vélekedik egy neves specialista. - "Könnyen lehet, hogy viselkedését segélykiáltásként kell értelmezni."

A fentiek mellett aggodalomra adhat okot Harry Potter egy másik tulajdonsága is, amelyet Albus Dumbledore, a Roxfort igazgatója mindeddig gondosan eltitkolt a varázsló-közvélemény elől.

"Potter párszaszájú." - tudjuk meg Draco Malfoytól, a Roxfort negyedéves növendékétől. - "Néhány évvel ezelőtt, amikor valaki sorozatban támadta meg a diákokat, a legtöbben Potterre gyanakodtak, mert egyszer a párbajszakkörön dühbe gurult, és ráuszított egy kígyót az egyik társunkra. Akkor eltussolták az ügyet, de mindenki tudja, hogy vérfarkasokkal és óriásokkal is barátkozik. Látszik rajta, hogy mindenre képes lenne a hatalomért."

A párszaszájúságot, azaz a kígyókkal való kommunikálás képességét sötét varázslatként tartják számon. Korunk leghíresebb párszaszájú varázslója nem más, mint maga a Sötét Nagyúr. A Feketemágia-ellenes Liga egyik tagja, aki nevének mellőzését kérte, így nyilatkozott: "Minden párszaszájú varázsló ellen szigorú vizsgálatot kellene indítani. A magam részéről felettébb gyanúsnak tartom, ha valaki beszél a kígyók nyelvén." Majd hozzátette: "Az a tény, hogy valaki vérfarkasok és óriások társaságát keresi, erőszakos természetre utal."

Továbbá az a tény sem nyugtatja meg e sorok íróját, hogy Potter közeli barátságot ápol a fekete mágiában köztudottan jártas, és azt előszeretettel alkalmazó Bridgette Wooddal.

„Egyáltalán nem normális, többször is megfenyegetett már engem, és több diákot is, hogy megbánjuk, ha az útjába állunk" nyilatkozta Pansy Parkinson, negyedikes diák.

„Egyik este nyíltan ránk támadt az elvetemült sötét praktikáival. Négyünket is földre kényszerített egyetlen átokkal, és még csak pálca se kellett neki. Mi nem vetjük meg a megszokottnál sötétebb mágiahasználatot, de amit ő művel, az sokkal mélyebb sötétségről árulkodik" informált minket a Roxfortban vendégeskedő Durmstrangos diákok egyike, továbbá hozzá tette még: „azok ketten biztosan csalnak! Nem is értem, hogy miért nem zárták még ki Pottert."

A fentiek fényében indokoltnak tűnik, hogy Albus Dumbledore fontolóra vegye, megengedhető-e Harry Potter részvétele a Trimágus Tusán. Sokak nem titkolt félelme, hogy Potter és cimborája, Wood a fekete mágia eszközeivel igyekeznek majd kicsikarni a fiú győzelmét a versenyen, melynek harmadik fordulójára ma este kerül sor."

- Élénk a fantáziája. – Szólt könnyedén Harry, miközben Malfoy, Crak és Monstro vihogva kopogtatták a fejüket.

- Honnan tudja, hogy jóslástanórán megfájdult a sebhelyed? – Tette fel a kérdést Ron.

- Végül is nyitva volt az ablak. – Jegyezte meg Harry.

- Trelawney szobája az Északi Torony tetején van. – Legyintett Hermione. – Megpróbáltam rájönni, de... de...

Egyszerre furcsa, álmodozó kifejezés jelent meg Hermione arcán, ahogy elgondolkodott.

- Jól vagy? – Nézett rá Ron.

- Aha... - Felelte szórakozottan a lány. Végigsimította a haját, majd a szája elé emelte a kezét, mintha egy láthatatlan rádióadóba beszélne. – Ez lehet a megoldás... Minden egybevág... senki nem láthatja... még Mordon sem... és feljuthatott az ablakpárkányra... Fel kell szaladnom a könyvtárba. Szinte biztos vagyok benne, de azért megnézem...

Azzal Hermione felkapta a táskáját, és kirohant a nagyteremből.

Ezek után elváltunk Harrytől, ugyanis őt elhívta McGalagony. Ronnal felballagtunk Sir Thomas tornyába, ahol egy kis utolsó mágiatöri ismétlés következett, az utolsó vizsga ugyanis épp ebéd utánra volt betervezve. Amikor visszatértünk a nagyterembe, Harry már nem volt egyedül: Mrs.Weasley és Bill állt mellette.

- Anya! Bill! – Álmélkodott Ron, mikor meglátta a látogatókat a griffendéles asztalnál. – Ti meg hogy kerültök ide?

- Eljöttünk megnézni Harryt az utolsó próbán! – Jelentette ki nagy vidáman Mrs.Weasley. – Néha én is kiszabadulhatok a konyhából, nem?

Kisvártatva Fred, George, Ginny és Hermione is leültek mellénk, és mind hozzáláttunk az ebédhez. Imádkoztunk, hogy örökké tartson az étel, ugyanis minél üresebb lett a tányérunk, annál inkább közeledett a mágiatöri vizsga.

- Bridgette! – Hangzott fel mögöttem Cedric hangja, egy udvarias vállbökéssel párhuzamosan.

- Szia! – Válaszoltam.

- Helló! Van egy perced?

- Ami azt illeti, máris kezdődik az uccsó vizsgám...

- Elkísérhetlek? Csak beszélni akarok veled, amíg még van rá lehetőségem. Apámat egyelőre lefoglalja Dumbledore, de ki tudja meddig lesz ez még így.

- Oh, értem. Ja, menjünk.

- Ezesetben, csak utánad!

Cedric egy udvarias mozdulattal maga elé engedett, majd, amikor kiértünk a nagyterem tömegéből, lassú léptekkel folytattuk utunkat a mágiatörténet terem felé.

- Tudod... - Kezdte halkan Cedric. – Csak azt akartam kérdezni, hogy ismét számíthatok-e a... a támogatásodra, a próbán. – Kacsintott a fiú.

- Oh. Hát persze.

- Megint ott leszel?

- Igen. Féltem Harryt... Most lesz a legnagyobb veszélyben. Végig mellettetek leszek. Természetesen álcázva.

- Huh, ennek örülök. Nem mintha nem lennék felkészülve... Rengeteg bűbájt tudok, de van egy rossz előérzetem ezzel a próbával kapcsolatban.

- Átérzem. Én sem várok semmi jót. De ne aggódj, amíg én ott vagyok veletek, addig nem történhet semmi rossz. Nem hagyom, hogy bántódásod essen. – Ez a mondat keserű ízt hagyott a számban. Olyan érzés volt, mintha hazudtam volna, pedig tudtam, hogy igaz.

- Ez sokat jelent. Köszönöm, Bridgette. – Mondta őszinte mosollyal Cedric. – És nem csak ezt. Hanem a barátságod is. Tudom, hogy nem állunk olyan közel, de ettől még barátomnak tartalak. Remélem te is.

- Hát persze.

- Ha ép bőrrel megússzuk ezt mindhárman, akkor köszönetképp meghívlak titeket egy körre a Három seprűben. Mit szólsz? Szerinted Harrynek tetszene az ötlet?

- Biztosan.

- Remek! Akkor az utolsó roxmortsi kiránduláson vendégeim vagytok egy vajsörre! Mikor is lesz?

- Most szombaton, azt hiszem. Most mennem kell, kezdődik a vizsga.

- Rendben. Akkor este a rajtvonalnál találkozunk.

Ahogy elértük a terem ajtaját, Cedric sok sikert kívánt a vizsgához és elbúcsúzott. Binns professzor a szokásához hűen körbe-körbe lebegett a teremben, itt-ott vetett egy pillantást valaki dolgozatára, majd tovább suhant. A mágiatörténet sosem volt erős oldalam, de ez a vizsga kifejezetten nem akart sikerülni. Ahogy fogytak körülöttem az osztálytársaim, úgy szorult körülöttem a hurok. Egyhamar már csak néhányan voltunk a teremben, majd csak páran, aztán a végére már csak én maradtam.

- Véget ért az ideje, Ms.Wood. – Susogta Binns.

- Már csak pár perc kell, kérem! – Hadartam remegve.

- Utolsó mondat! – Jelentette ki a tanár.

Miután pontot tettem az utolsó sor végére is, kivittem az asztalára a pergament, elköszöntem, és elhagytam az üres termet.

- Jó sokáig tartott... - Szólt oda egy leereszkedő hang. – Azt hittem sosem végzel...

A terem előtti folyosón egyetlen személy álldogált. Draco Malfoy türelmetlenül támaszkodott a falnak, amikor meglátott, felegyenesedett és a megszokott szúrós, rideg tekintetével meredt rám.

- Mit csinálsz itt? – Kérdeztem értetlenül.

- Beszélnünk kell. Gyere velem!

Azzal Malfoy elindult a lépcsők felé, de amikor észrevette, hogy nem követem, megállt, és visszafordult felém.

- Gyere már!

- Hova akarsz vinni?

- Mutatni akarok valamit.

- Hát... Nem vagyok rá kíváncsi!

Magabiztos léptekkel suhantam el mellette, megcélozva a hetedik emeletet, de alig léptem fel az első lépcsőre, Malfoy elkapta a karom, és maga után rángatott.

- Héj! Mit művelsz? – Malfoy nem válaszolt, egyre csak húzott magával lefelé. – Hahó? Hallasz? Malfoy engedj el!

Abban a pillanatban kitéptem a csuklóm Malfoy erős szorításából. Néhány lépcsőfokkal feljebb álltam, onnan néztem, ahogy Malfoy megfordul, és érzéstelen tekintetét rám emeli.

- Mit akarsz tőlem? – Kérdeztem kavargó érzésektől remegő hangon.

Malfoy türelmetlenül sóhajtott.

- Figyelj, egyértelművé tetted, hogy számodra nem vagyok más, csak egy rohadék gazember. Egy elvetemült szörnyeteg... – Malfoy egy pillanatra félre nézett, elgondolkodott, mintha egy mély lélegzettel próbálná elhessegetni a keserű érzést, amit ez a mondat hagyott benne, majd újra belemélyedt a szemembe. – Szóval mostantól úgy is fogok viselkedni. Elfelejtheted ezt az akármit, ami köztünk elkezdődött, mert vége van, egyszer s mindenkorra. De előtte még van egy meglepetésem. Vedd lezárásnak, ha úgy tetszik. Tudom, hogy utálsz, de tartozol nekem ennyivel. De ezek után elválnak útjaink. Minden visszatér a régi kerékvágásba. Gyere!

Némán követtem a bejárati csarnokba. Ott találkoztunk egy nagy csapat durmstrangossal, akik a maguk nyelvén magyaráztak valamit két, számomra idegen felnőttnek, akik szorosan követték Krumot. Ránézésre a szülei lehettek, és szinte az összes diáktársuk ott volt velük, köztük Iwan is, aki mosolyogva integetett, amikor meglátott. Ahogy a társaság felfele indult a lépcsőn, Malfoy kilépett a tölgyajtón. A napsütés általában több diákot is kivonz a friss levegőre, de most kevesen járták a dombokat. A távolban látni lehetett ahogy Harry, Mrs.Weasley, Bill, Hermione és Ron a kviddicspálya körül sétáltak, épp bekanyarodtak az öltözők folyosójára. Malfoy a birtokon átkelve a durmstrangosok hajója felé tartott. Nem kérdőjeleztem meg miért megyünk oda, túlzottan lefoglaltak az emlékek, amik ehhez a helyhez kötöttek. Aztán amikor Draco megmászta a meredek palánkot, ami a fedélzetre vezetett, én megtorpantam a szárazföldön. Elgondolkodtam. Mit keresek én itt?

- Gyere már! – Szólt oda Malfoy. Kétkedve néztem fel rá.

- Mit akarsz odafönt? – Kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

Malfoy sóhajtott egyet, közelebb lépett.

- Bízol bennem? – Kérdezte halkan, és felém nyújtotta a kezét.

A szemembe nézett, az arcán megjelent egy bíztató félmosoly, a tekintete viszont keserűséget tükrözött...

Odanyújtottam a kezem.

Ő gyengéden megszorította. Tett egy lépést előre, hogy felsegítsen a palánkon, én viszont nem mozdultam. Amint érezte az ellenállást, Draco visszafordult. Szóra nyitotta a száját, de amikor belenézett a szemembe, a hangok a torkán akadtak.

Ezer gondolat kavargott bennem és láttam, hogy benne is. Annyi mindent akartam neki mondani... A szó már a nyelvem hegyén volt, de egy ismeretlen gát az elmém mélyén nem engedte, hogy kimondjam. Már csak dühből is ismételgettem magamban: „sajnálom Draco, nem akartalak megbántani, sajnálom Draco, nem akartalak megbántani, sajnálom Draco, nem akartalak megbántani", de képtelen voltam elmondani neki. A kezem remegett, és rettegve tudtam, hogy ő ezt érzi.

És ekkor végre leszakadt a gát, hirtelen megszólaltam, de...

- Én... - Mondtuk kórusban mind a ketten, majd azzal a lendülettel el is hallgattunk.

Tovább égett a csend. Malfoy óvatos mozdulattal arrébb söpört egy tincset, ami az arcom keretezte, majd sóhajtott.

- Jobb, ha most mész. – Mondta Malfoy.

Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy megrepedt üveg.

- Mi? – Kérdeztem vissza erőtlenül.

- Wood, el kell menned! – Mondta határozottan.

- De miért? Miért hívtál ide?

- Most hallgass rám, Wood, el kell tűnnöd! – Malfoy elengedte a kezem. Csak akkor éreztem meg igazán, hogy mennyire elvarázsolt az érintése. Megnyugtatott, és ugyanakkor hevesebben vert tőle a szívem, de most csak a hiányát éreztem.

- De... De én... - Hebegtem.

És azzal eluralt a kétségbeesés. Egyszer már cserben hagytam őt... És nem hagyhatom, hogy azt higgye, utálom...

- Draco, kérlek! Hallgass meg!

- Te hallgass rám, Wood: le kell lépned!

- Nem! Már annyiszor elmenekültem. – Kiáltottam rá. Úgy elkezdtem hadarni, hogy a szavaim gyorsabban ömlöttek, mint ahogy átgondolni tudtam őket. – Draco, én... Sajnálom... Nem akartalak megbántani. Csak féltem. Féltem tőled, és az... az érzéseimtől, mert korábban még nem éreztem így és ez ijesztő, de nem akarom, hogy ez így maradjon, mert fontosabb vagy nekem ennél és nem akarom, hogy haragudj rám...

Amilyen hirtelen támadt rám a szóáradat, olyan gyorsan hallgattam el. Idegesen sóhajtottam, és mivel nem bírtam állni a mardekáros szemkontaktusát, elfordultam, és inkább belemeredtem a távolba.

Draco lágyan megérintette a kezem, azon a ponton, ahol a korábbi érintésének emléke perzselt. Draco másik keze az arcomra simult. Határozottan fordította maga felé a tekintetem. A szemeink újra egymásra találtak.

- Sose tudnék haragudni rád. De most gyere, menjünk innen!

Draco megszorította a kezem és a kastély felé húzott, de ebben a pillanatban a Táltosösztönöm megállított. Szirénázni kezdett a fejemben: veszélyt jelzett.

Feleszméltem a pillanatból és megfordultam. A fedélzeten három durmstrangos diák állt. Alexei volt az, és a két társa, akik a legutóbb is vele voltak: egy magas kopasz, és egy tömzsi feketehajú. Mind a hárman a pálcáikat szorongatták, közben fenyegető pillantásokat vetettek rám, Draco pedig ekkor elengedte a kezem.

- Üdvözöllek kedvesem! – Köszöntött Alexei.

- Mit akartok?

- Csak akarunk egyenlő játékot a bajnokunknak. – Mosolyodott el Alexei, közben nagy, lassú lépteket tettek felénk.

- Tudjuk, hogy csaltok! – Kiáltotta oda a kopasz.

- És mi nem tűrjük a csalást. – Folytatta Alexei.

Visszafordultam Draco felé.

- Ez komoly? – Kérdeztem, de Malfoy nem felelt, csak nézett rám, keserű tekintettel.

Alexei ekkor felkiáltott: nem is tudom milyen átkot szórt rám, azonnal felöltöttem a pajzsom és hárítottam. Jónéhány lehetséges terv sorakozott a fejemben, de valamilyen buktatója mindnek volt: ugrani nem tudok, mert egy pillanatra védtelen maradnék, és annyi alatt el tudnak találni, épp ezért elszaladni sem tudok. Három pálca ellen képtelenség védekezni, még a hárítással is, segítséget nem tudok hívni...

De nem volt több időm gondolkodni: beérkezett a következő átok, védekezni kellett.

Az átkok közvetlenül egymás után repültek felém. A mardekárosokhoz képest ők sokkal szervezettebben támadtak, nem volt benne hiba, nem volt pihenőm. Minden egyes átkot egyesével kellett elsöpörnöm. Ugyanott találtam magam, mint ősszel. Kelepcében, három pálcával szemben, és Malfoy juttatott ide, ő meg közben csak áll és néz.

A hárításokba minden dühömet belevittem. Igazam volt. Malfoy egy csótány. Újra elárult. Én megint megbíztam benne, és megint hátba szúrt.

- Locomotor mortis! – Kiáltotta a kopasz.

Egyszerre a két lábam, amik eddig stabilan, támadásra készen álltak, most összeugrottak középen. Fenékre estem, nem tudtam szétválasztani a bokáimat, de az érkező átkokat még próbáltam hárítani. A három durmstrangos közelebb lépett és az átokáradat folytatódott. A földről sokkal nehezebb volt hárítani, aminek meg is volt a hatása:

- Incarcerandus!

Alexei pálcájából egy hosszú kötél kúszott ki, és egy pillanat alatt kígyó módjára körém tekeredett, lefogva a kezeimet. Próbáltam szabadulni, de mind hiába, a kötél se a mocorgásra, se a feszegetésre nem adta meg magát. Malfoy ekkor tett egy nagy lépést előre, megállt köztem és Alexei között és kivonta a pálcáját.

- Állj meg! – Kiáltotta. Alexei csak felnevetett. – Kapd be az alkudat! Ne gyere a közelébe!

Malfoy küldött pár átkot feléjük, de nemes egyszerűséggel kivédték. Alexei elkapta Malfoyt a talárjánál fogva, és magához húzta.

- Tedd csak szépen, amit mi megbeszél! – Szólt neki Alexei. – Tudod, mi lesz, ha nem teszed!

Malfoy nem tűrte a tessékelést: eltolta magától Alexei kezét és beletörődve eresztette le a pálcáját. Alexei öntelt mosolyt öltött és letérdelt mellém:

- Bevallom, nem ment ANNYIRA egyszerűen, mint hittem, de azért nem mondanám, hogy te megizzaszt minekt, kislány.

Azzal flegmán körém fonta a karjait, és nemes egyszerűséggel feldobott a vállára, mintha csak egy törölköző lennék.

- Gyere! – Mondta Malfoynak. – Még nem végeztünk!

Hiába rángatóztam a vállán, Alexei stabilan tartott. Felvitt a palánkon és a hajó belsejébe vezető lépcsőt célozta meg.

- Neked mondom énekem, Tűznek szelleme, súgd meg a titkodat, segíts most énnekem. – Suttogtam.

- Mit makogsz? – Kérdezte a fekete hajú.

Nem számítottam segítségre. A Tűz szelleme ritkán válaszolt nekem. De most igen... Most szólt hozzám... Suttogott... Most éreztem, hogy itt van velem. A hátam mögött megszorítottam a kötelet.

- Neked mondom énekem, Tűznek szelleme, súgd meg a titkodat, segíts most énnekem.

És a Tűz felelt: az egész kötél egy szempillantás alatt meggyulladt, és porrá égett, megsebezve Alexeit. Kihasználtam a pillanatnyi előnyömet: leugrottam a válláról, feltápászkodtam és rohanni kezdtem a hajókorlát felé.

El fogom érni...

Sikerülni fog...

Összegyűjtöttem a lendületem, felléptem a hajókorlátra és elrugaszkodtam: elegáns, gyors fejesugrással közeledtem a vízfelszín felé, de a menekülést jelentő csobbanás nem jött el.

Egy láthatatlan béklyó font körbe és megtartott a levegőben, alig egy méterre a víztükörtől. Majd szépen lassan elkezdtem emelkedni. Levitációs bűbájt használtak...

Kétségbeesett tekintettel néztem a távolodó tavat.

Lehuppantam a fedélzetre. A kopasz azonnal ott termett és leszorította a kezeim.

- Stupor! – Kiáltotta Alexei.

Az átok védtelen talált el. Az éles, kábító érzés késként szúrt belém és elterjedt az egész testemben. Erőtlenül rogytam össze. A fájdalom megbénította a tagjaimat. Alexei ismét mellém lépett, jól megnézett magának...

- Rajta öcskös! – Szólt Malfoynak. – Te is vedd ki a részed!

Malfoy letérdelt, óvatosan elrendezgette a karjaimat, kisöpört egy tincset az arcom elől, majd gyengéden felkarolt. A fejem tompán bicsaklott a mellkasának.

- Sajnálom... - Suttogta Malfoy.

Az érintése most nem volt oly tápláló, mint azelőtt... egybeolvadt a testemben lüktető zsibbadó fájdalommal. A világ kezdett elszürkülni körülöttem. Már csak azt a másik fájdalmat éreztem tisztán, ami most belül, a szívemben gyötört.