A vasárnapunk pörgősen telt: reggel feladtuk Percynek a levelet, amiben Ron Mr. Kuporról érdeklődött. Ezután lementünk a konyhába, hogy átadjuk Dobbynak az ajándékát.

A konyhai manók nagy hajlongással és pukedlizéssel fogadtak. Dobby magánkívül volt az örömtől a zoknik láttán.

- Harry Potter túl kegyes Dobbyhoz! – Sipította a manó.

- Nélküled nem tudtam volna megszerezni a varangydudvát. – Feleltem.

- És azzal a varangydudvával megmentettétek az életemet. – Vágta rá Harry.

A manók ezután elkezdték sorra hozni a süteményeket, sonkás szendvicseket és mindenféle finomságot. Bár mi nemrég reggeliztünk, egyetértettünk abban, hogy Szipák biztosan örülne egy kis tízórainak, szóval mégiscsak elcsomagoltunk egy kis elemózsiát.

- Hol van Winky, Dobby? – Kérdezte Hermione, miközben mi szendvicseket pakoltunk egy kendőbe.

- Winky ott van a tűzhelynél, kisasszonyom. – Felelte csendesen Dobby.

Winky valóban ott kuporgott egy kis sámlin a tűzhely mellett, kezében vajsörös üveget szorongatott, kissé imbolyogva a tűzbe bámult és néha-néha csuklott egy hatalmasat.

- Winky most már napi hat üvegnél tart. – Súgta oda Harrynek Dobby.

- De hát nem is erős az az ital. – Felelte Harry. Dobby azonban megrázta a fejét.

- Egy házimanónak erős. – Bizonygatta. – Winky sóvárog, Harry Potter. – Suttogta szomorúan Dobby. – Winky haza akar menni. Winky még mindig azt tartja, hogy Mr. Kupor a gazdája, uram. Dobby hiába magyarázza neki, hogy most Dumbledore professzort kell szolgálnia.

Harry szeme felcsillant, méghozzá olyan módon, hogy szinte látni lehetett a jó ötletet, ami épp megszületett. Közelebb lépett és leguggolt a házimanóhoz.

- Figyelj, Winky, nem tudod véletlenül, mi lehet Mr. Kuporral? Egy ideje nem jár el a Trimágus Tusára.

Winky szeme megrebbent.

- Gazdám már (hikk) nem jön el?

- Nem. – Felelte Harry. – Az első próba óta nem is láttuk. A Reggeli Próféta szerint betegeskedik.

- Gazdám (hikk) beteg?

- Nem, nem biztos, hogy beteg. – Sietett megnyugtatni Hermione.

- Gazdámnak kell (hikk) Winky! – Nyöszörögte a manó. – Gazdám nem tud (hikk) egyedül (hikk)...

- A varázslók is el tudják végezni a házimunkákat, Winky. – Győzködte komoly arccal Hermione.

- Winky (hikk) nem csak (hikk) házimunkát végez Mr. Kupornál! – Sipította sértődötten a manó. – Gazdám (hikk) megbízza Winkyt (hikk) a legfontosabb (hikk) a legtitkosabb...

- Mivel? – Faggatta Harry. Winky lendületesen megrázta a fejét, mire a kezében lévő vajsör kilöttyent a ruhájára.

- Winky megőrzi (hikk) gazdám titkait! Uram ne üsse (hikk) bele az orrát.

- Hogy beszél Winky Harry Potterrel! – Pirított rá Dobby. – Harry Potter bátor és nemes lelkű, és Harry Potter nem üti be az orrát!

- De beleüti (hikk) az orrát (hikk) a gazdám titkaiba (hikk)! Winky jó házimanó (hikk). Winky tud hallgatni (hikk). Mindenki csak (hikk) faggatózik (hikk)... - Winky nem tudta tovább nyitva tartani a szemét, és hangosan horkolva lecsúszott a sámliról.

Rögtön ott termett fél tucat fintorgó manó. Az egyik felvette az üveget a földről, a többiek betakarták Winkyt egy nagy kockás terítővel.

- Bocsánatot kérünk érte, uraim és kisasszonyaim! – Sipította az egyik manó, és szégyenkezve megcsóválta a fejét. – Reméljük, hogy nem gondolnak rosszat rólunk Winky miatt, uraim és kisasszonyaim!

- Nem látjátok, hogy boldogtalan? – Bosszankodott Hermione. – Nem betakarnotok kellene, hanem felvidítani!

- Bocsánatot kérek, kisasszonyom. – Felelte mély meghajlással a manó. – De a házimanó nem lehet boldogtalan, amikor munka van és a gazdát szolgálni kell.

- Az ég áldjon meg titeket! – Fakadt ki Hermione. – Ugyanúgy jogotok van boldogtalannak lenni, mint a varázslóknak! Jogotok van hozzá, hogy fizetést és pihenőnapokat kérjetek, és nem kell mindent megcsinálnotok, amit parancsolnak nektek! Vegyetek példát Dobbyról!

- Kisasszonyom hagyjon ki engem ebből... - Motyogta Dobby.

A konyhai manók arcáról egyszerre eltűnt a barátságos mosoly. Úgy néztek Hermionéra, mintha közveszélyes őrült lenne.

- Tessék a tízórai! – Sipította egy manó Harry könyökénél, nagy csomót kötött a mindenfélével megpakolt kendőre, és Ron kezébe nyomta a batyut. – Viszontlátásra!

A házimanók mind körénk gyűltek, és apró kezükkel tuszkolni kezdtek kifelé, majd, amikor már átléptük a küszöböt, nagy dörrenéssel becsapták mögöttünk a ajtót.

- Miért nem bírtad befogni a szádat? – Támadt rá Hermionéra Ron. – Most nem jöhetünk le többet hozzájuk! Pedig biztos ki tudtunk volna még szedni valamit Winkyből!

- Ne tegyél úgy, mintha Winky érdekelne! – Vágott vissza Hermione. – Te csakis a hasadra gondolsz!

A nap hátralevő része ilyen veszekedős hangulatban telt. Ron és Hermione végig marták egymást, még akkor is, amikor már a klubhelyiségben írtuk a házi feladatainkat. Végül Harrynek és nekem annyira elegünk lett ebből, hogy inkább elmenekültünk. Először a bagolyházba mentünk, hogy odaadjuk Ron baglyának, Pulipintynek Sirius ellátmányát. Végül két másik kuvik segítsége is kellett neki, mert olyan nehéz volt a batyu, hogy egyedül nem bírta el. Utána felmentünk házit írni Sir Thomashoz. Még tavaly az évzáróvizsgák idejében felcsempésztünk egy asztalt és pár széket Hermionével, hogy itt tudjunk tanulni, most is ehhez ültünk le. A kis folyosón meglehetősen hideg volt, mivel az üvegtelen, nyitott ablakokon nemcsak a napfény áradt be, de a hűvös, tavaszi levegő is. A nap hátralévő részében a toronyban bujkáltunk. Csak éjjel tértünk vissza a Griffendél klubhelységébe.

Ron és Hermione másnapra kialudták háborús kedvüket. Együtt ültünk le reggelizni, és Ron hiába sopánkodott, hogy a manók bosszúból állott ételt küldenek majd a Griffendél asztalához, minden ugyanolyan finom volt, mint lenni szokott.

Mikor beröppentek az ablakokon a postabaglyok, Hermione felélénkült.

- Percy válasza még biztosan nem jött meg. – Jegyezte meg Ron.

- Nem azt várom. – Felelte Hermione. – Előfizettem a Reggeli Prófétára. Elegem van belőle, hogy mindig mindent a mardekárosoktól kell megtudnom.

- Okos ötlet. – Szólt elismerően Harry.

Ekkor egy szürke bagoly repült Hermione felé, de nem újságot dobott a tányérja mellé, hanem egy levelet. Rögtön utána egy macskabagoly is odaröppent, és ő is leejtett egy levelet, majd négy gyöngybagoly és két nagy fülesbagoly is.

- Hány példányra fizettél elő? – Kérdezte csodálkozva Harry.

Viszont alig egy pillanattal később, beröppent egy újabb hasonlóan díszes bagolysereg, ők is mind leveleket hoztak, és mind az én tányéromba dobták.

- Mi a...? – Kérdeztem ledöbbenve.

- Mi ez...? – Hermione kinyitotta és olvasni kezdte az egyik levelet, én is így tettem.

„Gonosz sötét boszorkány vagy, ne próbáld meg elcsábítani Harry Pottert, mert azt megbánod!"

Hermionevel összenéztünk, pergament cseréltünk. Az övét nem kézzel írták, hanem a Reggeli Próféta kivágott és felragasztott betűiből eszkábálták össze:

„Te 1 goNoSZ LáNy vagY! HaRRy Potter jobbAt ÉrDemel NáLad! MeNj VisszA a TöBBi Mugli Közé, MugLI!"

- Mi a baj? – Kérdezte Ron.

Mindketten odalöktük elé az üzeneteket, majd elkezdtük olvasni a következőt.

- Az összes ilyen! – Panaszolta Hermione. – „A fajtád csak tartsa távol magát Harry Pottertől..."

- „Menj vissza a sárgödörbe ahonnan jöttél..." – Felváltva olvastuk a levelek tartalmát.

- „Békapetében kéne puhára főzni téged..." – Olvasta Hermione.

- „A magadfajta sötét boszorkányoknak a Zsebpiszok közben a helye, nem a Roxfortban..." – Majd én.

- „Olvastam a Szombati Boszorkányban, milyen kegyetlen játékot űzöl Harry Potterrel! Elég baja volt már annak a fiúnak! A következő bagollyal átkot fogok küldeni neked, csak még nem találtam elég nagy borítékot!"

- „Szégyentelen halálfalóivadék vagy! Ki kéne rúgni téged a Roxfortból!"

Amikor Hermione kinyitotta az utolsó levelet, abból sárgászöld, benzinszagú folyadék ömlött a kezére, a bőrén abban a szempillantásban nagy, sárga hólyagok nőttek.

- Hígítatlan furunkulagenny! – Állapította meg lelkesen Ron.

Hermione felkapta szalvétáját, és könnyes szemmel, nyöszörögve törölgetni kezdte a kezét. Ujjait máris olyan sűrűn borították a hólyagok, mintha vastag, dudoros kesztyűt viselne. Gyorsan felkaptam egy kancsó vizet, és óvatosan rálocsoltam a kezére.

- Gyere, menjünk fel Madam Pomfreyhoz! – Mondtam neki, felvettem a táskáját a vállamra, és felsegítettem. – Srácok, majd szóljatok Bimba professzornak!

Harry bólintott, majd elindultunk a gyengélkedőre. Madam Pomfrey elkezdte lelohasztani a hólyagokat, közben olyasmit panaszolt, hogy mégis, hogy merészel bárki ilyet tenni. Hermione igyekezett elrejteni sértődött könnyeit. Láthatóan őt sokkal inkább szíven ütötték a történtek. Elvégre ő kötött ki gennyes hólyagokkal... A lány halkan pityergett, amíg a javasasszony kezelte a fájó mancsait. Amikor megláttam a leveleket, azt hittem sokkal jobban fel fog dühíteni a sok felháborodott üzenet, de valahogy sokkal inkább éreztem késztetést arra, hogy kinevessem őket. Próbáltam megvigasztalni Hermionét, hátha ő is rájön, hogy nem ért véget a világ egy pletykacikkel, de szegény minden szavam után csak még inkább kétségbe esett.

Madam Pomfrey egy idő után elzavart: elmondása szerint nem kell közönség ahhoz, hogy meggyógyítsa Hermionét. Mire leértem az udvarra, a gyógynövénytan véget ért, Harry és Ron az üvegházból kilépve elindultak legendás lények gondozása órára. Elindultam feléjük, ekkor viszont valaki utánam szólt:

- Azta Wood, mi volt az a jelenet a nagyteremben? – Pansy Parkinson volt az, két másik mardekáros lánnyal karöltve épp mögöttem léptek ki a tölgyajtón. Mögöttük ott jött Crak és Monstro, szokásukhoz hűen bután heherésztek, a társaságot pedig Malfoy zárta, aki meglepően nem mosolyodott el Parkinson beszólásán. – Nagyon sebesen elrohantatok, talán Potter randit kért tőletek és így megrémültetek?

- Na de melyiküktől? – Kérdezte Parkinson egyik kísérője.

- Talán mindkettőtől, ezért rohantak el! – Mondta a másik.

Mély levegőt vettem. Próbáltam megtalálni azt a nyugalmat, amit a legutóbbi bájitaltanon, de a három lány vihogása ezt megakadályozta. Inkább felgyorsítottam, hátha lehagyhatom őket, de ekkor ők is gyorsítottak, amikor pedig lassítottam, hogy mögéjük kerüljek, ők is lassítottak. Egészen Hagrid kunyhójáig követtek, és végig dobálták az elmésnek vélt beszólásokat, én pedig csak reménykedtem abban, hogy hamarabb érem el Harryt és Ront, mint hogy leátkozzam a fejükről a nagybecsben tartott frizurájukat.

Viszont amikor elértük a griffendélesek csoportját, Parkinson folytatta a bugyuta szólongatásokat:

- Mi van, Potter, összevesztél a barátnőddel? Miért volt úgy kiakadva a reggelinél?

Harry rám nézett. Biztosan látta, hogy őszinte düh égett a szememben, mert biccentett a fejével, hogy menjünk távolabb. Megkerültük a griffendéles társaságot és egészen a legtávolabbi ponton horgonyoztunk le.

Hagrid, türelmesen megvárta, hogy mindenki megérkezzen, előző órán közölte, hogy végeztünk az egyszarvúakkal, most a lába előtt újabb farekeszek pihentek.

- Ez a látvány elég aggasztó. – Jegyezte meg Ron.

- Talán a durrfarkú szurcsókok második generációja... - Tette hozzá Harry. De a ládák nem mocorogtak, mint egy dühös mosógép, ezért jogunk volt reménykedni, hogy most egy fokkal barátságosabb lényeket rejtenek a ládák.

- Íme a következő varázslény, amivel foglalkozni fogunk! – Kurjantotta izgatottan Hagrid.

Lehajolt, levette a tetőt az egyik ládáról, és egy kézzel felmarkolta az egyik lényt a hóna alatt. Hagrid kezében szőrös, fekete lény ficánkolt. Kerek fejecskéje közepén hosszúkás orr pihent, mellső lába vége ásó-szerűen ellaposodott. Nem tűnt vérszomjasnak, megilletődve pislogott a diákseregre.

- Ezek itt orrontó furkászok! – Fogott bele a magyarázatba Hagrid. – Főleg bányákban lehet találkozni velük. Szeretik a fényes dolgokat...

Hagrid szabadjára engedte a szoros fogásból a furkászt, öblös tenyerébe ültette, majd másik kezével kivett egy kis golyót a zsebéből. Azt nem lehetett látni ilyen távolról, hogy mi is az, de az egyértelmű volt, hogy csillogott. Amikor a kis fekete állat meglátta egyből felpattant, és megmászva Hagrid karját, majd át a vállán és a másik karján megkaparintotta a golyót.

- Tessék, látjátok?

Hagrid elégedetten nevetett, közben a furkász lemászott a vadőr kabátján, átszaladt a gyepen, és Pansy Parkinson ijedt sikkantásából ítélve, a lány karóráját célozhatta meg. Hagrid sajnos időben elkapta a kis lényt, és ismét a magasba tartotta.

- Ügyes kis kincskeresők! – Folytatta kedélyesen Hagrid.

- Kíváncsi vagyok a következő vezércikkre... - Súgtam oda Harrynek. – Veszélyes rablót engedett a diákok közé az óriás: a rettegő Pansy Parkinson kitálal!

Harry, Ron és én jót nevettünk ezen, viszont ekkor egy másik, valóban aggasztó mondaton akadt meg a fülem, ami Hagrid szájából hangzott el:

- Most újra munkapárokban fogtok dolgozni! – Döbbenten fordultam Hagrid felé, aki most visszatette a furkászt a dobozba. – Akárcsak év elején, minden páros kap majd egy furkászt, és közösen kell majd róluk gondoskodnotok. Szóval most kérek minden párost, vegyetek el egy ládát, és egy színes nyakörvet, és helyezkedjetek el szellősen! Rajta!

Átnéztem a tömegen: több diák is nekiindult a ládáknak, a túloldalon Malfoy földbe cövekelve állt. Egyszer csak átnézett a mocorgó diákcsoporton, egyenesen rám, majd megforgatta a szemeit, sóhajtott, és elindult Hagrid felé. Én is odamentem.

- Mi az, hogy már csak ez maradt? – Hangoztatta felháborodottan Malfoy. – Nézzen már rá, mindjárt összeesik!

Benéztem a láda rácsos odalán, az utolsó kis furkász valóban nem festett túl fényesen: a bundája fakó volt, az orra sebes, nagyon sovány volt és lassan mozgott. Mintha ő maga is tudta volna, hogy milyen esetlenül néz ki, mert még a szemében is szomorúság csillogott.

- Tudom, hogy ő egy kicsit beteges, de ő az egyetlen, akit még nem vittek el, szóval ő lesz a ti példányotok.

- Én nem veszek részt ebben!

- Sajnos muszáj, Malfoy! Az év végi jegy felét adja majd, hogy hogyan gondoskodtok a furkászotokról!

Hagrid segélykérő pillantást vetett rám, mire azonnal léptem: felmarkoltam az utolsó, tengerkék nyakörvet, és felemeltem a ládát is.

- Gyere!

Szóltam Malfoynak, és elindultam a szokásos helyünkre: jó messze a Parkinson-féle társaságtól. Hagrid kunyhója mögött most tágas munkaasztalok sorakoztak 2-2 székkel, méghozzá Merlinnek hála épp olyan távolságban, hogy ne zavarjuk egymást a munkában, ami azt jelenti, hogy a legtávolabbi sarokban álló asztal kellemesen messze volt a többiektől. Szépen elhelyeztem a ládát középen, lepakoltam a holmim és helyet foglaltam.

- Az első feladat, hogy pakoljatok el a táskáitokba minden csecsebecsét, ami nálatok van. Minden ékszert és csillogó tárgyat dugjatok el, különben a furkászok valószínűleg rávetik magukat.

Követtük az utasítást. A távolból hallottam, ahogy Ron és Harry azon vitatkoztak, hogy vajon a szemüvege fényes tárgynak minősül-e, végül úgy döntöttek, hogy bevállalják a kockázatot.

- És most, a nyakörvek! Mind különböző színű, szóval jegyezzétek meg, hogy melyik a tiétek, mert ha összeeresztjük őket, nem biztos, hogy felismeritek a sajátotokat. Egy idő után majd ők is megismernek titeket, érdemes nevet is adni nekik, és akkor majd arra is hallgatnak, okos jószágok ezek. De most, az egyikőtök szépen óvatosan nyissa ki a ládát, a hóna alatt markolja meg. Most még hajlamosak elfutni, mert ijedtek, nem ismernek még titeket, szóval jó erősen fogjátok, persze ne túl erősen, ha kérhetem. Majd a másik szépen rácsúsztatja a nyakörvet. Ne aggódjatok, ezek mágikus nyakörvek, szóval fulladásellenes, gyakorlatilag meg sem érzi a kishaver, hogy rajta van. Ha ezzel megvagytok, egy kicsit ismerkedni kell a kis jószággal. Értelmesebbek, mint hinnétek. Mutatkozzatok be nekik, meséljetek magatokról, barátkozzatok össze. Ezt addig kell csinálni, amíg nyugton meg nem ülnek előttetek, ha menekülni próbál, akkor még nem bíznak bennetek eléggé. Na rajta!

Most is vártunk a feladat elkezdésével. Körülöttünk minden furkász menekülni kezdett, amikor kinyíltak a ládáik. A mi kis lényünk csak ült a ládájában, szomorú szemeivel nézelődött jobbra-balra.

- Na kezdjük! – Mondtam, de Draco nem reagált. – Hát jó... Akkor majd én.

Lassan kinyitottam a ládát. Arra számítottam, hogy a szabadság gondolata majd egy kicsit felpezsdíti a furkászt, de meg sem mozdult.

- Hahó! Kispajtás! – Szólongattam a lényt.

Oldalra pillantottam: Harry furkásza ebben a pillanatban felmászott a vállára, megkereste hosszú orrával a fülét, és lelkesen beleszuszogott. Harry nevetve simogatta az aranyos állatot.

Benyúltam, és szépen óvatosan kiemeltem a furkászt. A lény erőtlenül nehezedett a kezeimbe, meg se próbált mocorogni. Leültettem az asztalra, a hátát a ládának támasztottam. Így, hogy szemtől szembe meg tudtam nézni a kis furkászt, rosszabbul nézett ki, mint hittem. A szemeit be voltak esve, az orra lefelé konyult, mellső lábacskáit erőtlenül a sovány pocakjára támasztotta.

- Hagrid! – Szóltam a tanárnak, aki egyből oda is jött hozzánk. – Szerintem tényleg beteg lehet...

Hagrid megsimogatta a szőrét, felemelte a fejét, hogy belenézhessen a szemébe, majd lassan visszaengedte. Még megcsiklandozni is megpróbálta, de a szurcsók nem reagált.

- Nos ez valóban nem jó hír... Óra végére hozok majd orvosságot, meglátjuk, hogy az segít-e rajta. Addigis csináljátok a feladatot, hátha erőre kap a kislegény.

- A feladatot? – Kiáltotta Hagrid után Malfoy. – Nem is kell ide nyakörv, tudni fogjuk következő órán melyik a miénk: amelyik megdöglött!

Hagrid elgondolkodva elvonult.

- Ez nem lehet igaz! – Morogta Malfoy. – Egy romhalmaz vagy! Azonnal visszaadlak a meláknak! – Malfoy a furkászra nézett, a kis lény nagy, szomorú szemeivel fordult felé. – Ne nézz így rám! Miattad fogunk megbukni! – A furkász most vetett rám egy pillantást.

- Ne félj! – Mondtam neki. – Nem mondok le rólad! – A szemeiben most egy különös csillogás jelent meg: remény.

Óvatosan a nyakára csúsztattam a kék nyakörvet, és megsimogattam a fejét.

- Minden rendben lesz! – Mondtam halkan, mire Malfoy felháborodottan sóhajtott.

A kezembe vettem a kis furkászt, betakartam a talárom ujjával.

- Az én nevem Bridgette Wood! Griffendéles vagyok. Magyarországról jöttem, nem tudom ismered-e... Elég messze van. Hmm... Mit mondhatnék még... Szeretek kviddicsezni és bájitalokat főzni. Majd neked is készítek valamit, hogy jobban légy! – Ránéztem Malfoyra, ő ridegen bámulta a semmit. – Ő itt Draco Malfoy. Ő mardekáros. Nos tulajdonképpen nem is tudom, hogy honnan jött, de nem is érdekel különösebben. Ő is kviddicsezik, de persze közel sem olyan jól, mint én. – Pimasz mosolyt villantottam, hátha reagál rá, de Malfoy meg se rezzent. – El kéne neveznünk! – Malfoy csak megrántotta a vállát. – Mit szólsz mondjuk... a Felixhez? – A furkász megemelte a fejét és lassan elkezdte mozgatni jobbra-balra. – Nem? Oké, akkor... Oliver? – A furkász megint rázta a fejét. – Rendben, nem Oliver...

- Theodor? – Szólt közbe halkan Malfoy. Kicsit meglepődtem, mert ez volt ez első alkalom az órán, hogy egyenesen hozzám szólt, nem pedig Hagridhoz, vagy a furkászhoz. A kis lény bólogatni kezdett, a szemében izgalom csillant.

- Akkor Theodor. Becézhetjük Theonak!

- Úgy látom mindenki összebarátkozott a furkászokkal! – Kiáltotta Hagrid. – Azt találtam ki, hogy ma játszunk egyet velük. Méghozzá ott. – Kicsit odébb egy néhány négyzetméteres köralakú, frissen felásott területre mutatott. – Elkapartam pár tucat aranypénzt. Akinek a furkásza a legtöbbet gyűjti össze, jutalmat kap. Na gyertek!

Körbevettük a pályát, a párosok izgatottan tartották a furkászokat, akik már alig várták, hogy elindulhassanak. Kivéve persze Theodort, aki csak pihent a karjaim között.

- Felkészülni... - Kiáltotta Hagrid. – És rajt!

A furkászok ekkor elindultak, a legtöbben azonnal lebuktak a föld alá, kis alagutat ástak maguknak, majd itt-ott felbukkantak, és visszaszaladtak a gazdáikhoz, hogy egy-egy aranyat ejtsenek a markukba. Theodor csak figyelte a többieket.

- Na, Theo, menj! Van itt egy csomó csillogó arany! – Mondogattam a furkásznak.

Nagy nehezen csak elindult a kis állatka, lassan sétálgatott a puha földön, de nem ment túl messze tőlünk. Néha elkezdte kaparászni a földet, de nem ásott alagutat, mint a többiek. Egyszer csak mintha szimatot fogott volna, ezúttal egy kicsit magabiztosabban kezdett kaparászni, amíg fel nem ütötte a fejét az egyik aranyérme. Theodor szeme megcsillant, és már nyúlt is az érméért, de egy másik furkász elszaladt előtte, és elvette az aranyat. A tolvaj állat egyenesen Pansy Parkinsonhoz szaladt, aki gonosz vigyort öltött. Theodor sóhajtott egyet, és újra elindult keresni.

Végül is ez volt a legvidámabb legendás lények gondozása óra, amiben valaha részünk volt. A furkászok olyan sebesen tűntek el és bukkantak fel újra, mintha nem is a földet túrnák, hanem vízben lubickolnának.

- Lehet ilyet otthonra vásárolni? – Kérdezte lelkesen Hagridot Ron, mikor furkásza ismét fejest ugrott a talajba, földdel szórva tele a talárját. Ron és Harry között egy egész kis kupac aranyérme összegyűlt már.

- Édesanyád nem örülne neki. – Nevetett Hagrid. – Nemcsak a kertet túrják szét, de a házat is... Úgy látom, lassan előkerül az összes arany... - Tette hozzá, és körbesétált a terület mentén, a földben búvárkodó furkászokat figyelve.

A játék véget ért. Theodor visszaballagott hozzánk.

- Na mi újság, kispajtás?

Theodor ekkor a hasához nyúlt és bedugta kezét a bundája mögé. Meglepetten néztem a mutatványt, ahogy a kis zsebből elővesz egy aranyérmét.

- Azta! Neked van erszényed?

Theodor büszkén nézett rám, majd odaballagott Malfoyhoz és felnyújtotta az érmét. Talán bizonyítani akart, vagy csak kedveskedni. Malfoy fölényesen ránézett a kisállatra.

- Vedd el! – Súgtam neki.

Malfoy rám nézett, majd Theodorra, aztán egyszerűen hátat fordított nekünk. A furkász szomorúan baktatott vissza hozzám.

- Ne aggódj, majd megenyhül! Csak tudod, eléggé be van gyöpösödve... Nagyon ügyes voltál!

Elvettem az érmét, Theodor vidáman felpillantott, és megpróbált felmászni a talárom ujján, de nem sikerült neki, és a fenekére esett. Felsegítettem a vállamra, ő leült és megkapaszkodott a hajamban.

- Lássuk, ki a nyertes! – Szólt Hagrid. – Számoljátok össze a zsákmányt! Hiába dugod zsebre, Monstro! – Kacsintott a mardekáros fiú felé. – Leprikón-arany. Pár óra múlva eltűnik.

Hermione ekkor érkezett meg. Mindkét kezét vastag gézkötés takarta. A sírást már abbahagyta, de meglátszott rajta, hogy sokáig áztatta könny az arcát. Pansy Parkinson szeme felcsillant. Hermione leült a munkapartnere, Lis mellé és szomorkodva bemutatkozott a furkásznak.

Kiderült, hogy Ron és Harry furkásza volt a legeredményesebb, úgyhogy ők kapták meg Hagridtól a díjat, egy hatalmas tábla Mézesfalás csokoládét. Addigra ki is csöngettek.

- Figyelem! Most mindenki rakja vissza a furkászát a korábbi ládákba, én meg majd átpakolom őket az új otthonukba.

A csoport tagjai egyenként visszatették az állatkákat a ládákba, majd elindultak a kastélyba ebédelni. Pansy ekkor gonosz mosolyt villantott és elindult Hermione felé.

- Azt már nem. – Motyogtam, majd elmormoltam egy gáncsoló ártást.

Parkinson fejjel előre a földre esett és annyira megsértődött azon, hogy koszos lett a talárja, hogy el is ment a kedve attól, hogy beszóljon Hermionenek. Kereste persze a tettest, de olyan ügyesen elbújtam a többiek között, hogy senki sem látta, ahogy megpördül a kezemben a pálca.

A többiek már mind elindultak vissza, mi négyen persze maradtunk, hogy segítsünk Hagridnak.

- Mit csináltál a kezeddel, Hermione? – Kérdezte aggodalmasan Hagrid.

Hermione beszámolt neki a reggel érkezett gyűlölködő levelekről, és a furunkulagennyet rejtő borítékról. Közben Hagrid előkészítette a nagyobb ládákat. Amiben a furkászok érkeztek egészen kicsik voltak, épp, hogy elfértek benne a lények. Az új ládák már tágasabbak voltak, volt benne hely egy kis mocorgásra, az egyik oldaluk rácsos volt, tehát jól szellőzött is. Öten együtt szépen kibéleltük őket szalmával és puha földdel, és mindbe elhelyeztünk egy itatót. Majd mi egyenként kinyitottuk a kisebb ládákat és átadogattuk a lényeket Hagridnak, ő takarosan elhelyezte a furkászokat új otthonukban, és felvéste minden ládára az adott lény gazdáinak nevét.

- Sose búsulj, Hermione! – Brummogta gyengéden Hagrid. – Én is kaptam ilyen leveleket azután, hogy Rita Vitrol írt a mamámról. "Te egy szörnyeteg vagy, téged kővé kellene változtatni." "Az anyád ártatlan embereket gyilkolt. Ha volna benned tisztesség, a tóba fojtanád magad!"

- Ezt írták? – Hüledezett Hermione.

- Ha mondom! – Amikor bent volt minden furkász, Hagrid előhozott egy kosárnyi zöldséget, a tartalmát elkezdtük kisebb darabokra vagdosni. – Ezek mind hibbantak, Hermione, hiába varázslók. Nem kell törődni velük. Ne is nyisd ki az ilyen leveleket. Dobd a tűzbe az összeset.

Ezután a nagy salátatálat szétosztottuk kisebb tálkákra, és betettük egyet minden furkászhoz. Theodor még mindig a vállamon ült. A korábbi játék egy kicsit feltöltötte a kis furkászt, most már nem kellett megtámaszkodnia semmiben, amikor leültettem az egyik munkaasztalhoz. Mindenféle zöldséget kínáltam neki, a répát nem fogadta el, a spenótból sem evett, végül nagy unszolásra megkóstolta a salátalevelet.

- Őszintén szólva, nem tudom mi lehet a baja. – Jelentette ki Hagrid. – A furkászok nem szoktak betegek lenni...

- Várj csak! Van egy ötletem! – Mondtam, majd elmormoltam a Szélhez szóló verset, és Theodor felé fordultam. – Theodor! – Szóltam neki, mire a kis furkász meglepődve felnézett, majd kis nyüszítő hangjával válaszolt.

- Igen, Bridgette Wood? – Elmosolyodtam: értettem, amit mond.

- Mondd, beteg vagy? Tudod, hogy mi a bajod? Miért vagy ilyen rossz bőrben?

- Nem tudom, Bridgette Wood. Vagyishát... Sokat voltam beteg kölyökkoromban. Mindig is kisebb és gyengébb voltam, mint a többiek... - Theodor feje szomorúan lekonyult. – A többiek mindig nevettek rajtam. Sosem voltam olyan ügyes, meg gyors, meg erős...

- Mi mond? – Kérdezte izgatottan Hagrid.

- Szerintem egyszerűen egy kicsit alulfejlődött. Talán, ha egy kicsit felhizlalnánk, plusz kis testmozgás... meg kapna egy kis immunerősítőt...

- Immu-micsodát? – Kérdezte Hagrid. Harry, Hermione és én nevettünk egyet.

- Olyan gyógyszer, ami erősíti a szervezetet. De talán egy kis erősítőszer is megteszi. Majd készítek.

Nem sokkal később visszaballagtunk a kastélyba. Az ebédlőasztalnál Hermione részletes beszámolót kért az óráról, aztán egyszer csak Ron egyik mondatára mindketten felnéztünk:

- Jó lehet, ha az embernek annyi pénze van, hogy észre se veszi, ha egy marék galleon eltűnik a zsebéből.

- Aznap este más dolgokkal foglalkoztam! – Felelte türelmetlenül Harry. – Ahogy ti is!

- Nem tudtam, hogy a leprikón-arany eltűnik. – Dörmögte Ron. – Azt hittem, kifizettem a tartozásomat.

- Felejtsük el, jó? – Legyintett Harry.

- Utálom már, hogy csóró vagyok... - Motyogta Ron. Harry ránk nézett. Egyikünk sem tudta, mit kéne erre mondani. – Nem csodálom, hogy Fred és George pénzt akarnak keresni. Én is szívesen keresnék. Bár lenne egy furkászom...

- Lehetne rosszabb is. – Vigasztalta Hermione. – Neked legalább nem hólyagos a kezed. Gyűlölöm azt a firkászt! Meg fog ezért fizetni, hogyha belegebedek is!

Hermione és én napról napra kaptuk az újabb és újabb gyűlölködő leveleket. Hagrid tanácsát követve nem bontottuk fel őket, kivéve amikor egyikünk rivallót kapott, azok ott helyben az asztalnál felrobbantak, és sértéseket vágtak fejünkhöz az egész iskola füle hallatára. Most már azok is tudtak az állítólagos Harry-Krum-Hermione háromszögről, akik nem olvasták a Szombati Boszorkány cikkét, persze ebben Pansy Parkinson is nagy szerepet vállalt, úgy terjesztette a hírt, mintha a megvilágosodás titkát osztotta volna szerte-szét. Reméltem, ha Hermione látja, hogy én milyen higgadtan kezelem a helyzetet majd őt is lenyugtatja, de minden levéllel elkeseredettebb és – ami talán még rosszabb – dühösebb lett.

- Még a nevem se mondtam ki annyiszor egész életében, mint az elmúlt pár nap alatt azt, hogy "nem, se Hermione, se Bridgette nem a barátnőm". – Panaszolta egyik nap Harry.

Hermione egyik délután még Mordont is kifaggatta, hogy nem látta-e Vitrolt láthatatlanná tévő köpeny alatt a második próbán, sajnos a válasz nem volt. Egyre csak gyártotta a különféle elméleteket, hogy Vitrol hogyan hallgatta ki azt a beszélgetést, amikor ki van tiltva a Roxfortból.

- Nincs elég bajunk? – Sóhajtozta Ron. – Muszáj még bosszúhadjáratot is indítanunk Rita Vitrol ellen? – Ezt a mondatot egyébként napi legalább háromszor elmondta, plusz minden alkalommal, amikor Hermione új összeesküvéselmélettel állt elő.

Én mindeközben békésen főzögettem Theodornak az erőfőzetet. A második furkászos órán Hagrid bejelentette, hogy újfent minden napos látogatást igényelnek majd a kis lények, ugyanis nekünk kell etetnünk őket. Azt ránk bízta, hogy napközben mikor megyünk, vagy hogy párostul, vagy külön-külön, de napi egyszer muszáj volt gondoskodnunk róluk, és olyankor be is kell nála jelentkeznünk, hogy tudja, elvégeztük a feladatokat. Malfoy bejelentette, hogy ő ki nem jön ehhez a szerencsétlen vakondhoz – persze ez volt az egyetlen alkalom, hogy hozzám szólt aznap. Nem is bántam, Malfoy csak telebeszélte volna ostobaságokkal Theodor fejét... A kisállat feltűnően elég érzékeny és lelkiismeretes volt, sokkal inkább, mint a többiek, akikről csakis a komisz szó jut eszembe. Történetesen amikor szólok a Szélhez, hogy beszélgethessek Theodorral, a többieket is megértem, akik nagyon mohónak, rosszcsontnak, irigynek bizonyultak. Ehhez képest Theodor mindig megkérdezte, hogy érzem magam, lelkiismeretesen bevallotta, amikor nem ette meg a napi adagját és mindig kérdezett Malfoy felől is. Az első pár alkalommal csak annyit mondtam neki, hogy „nem tudom, nem láttam ma", de ilyenkor nagyon elszomorodott, ezért egy idő után beiktattam néhány apró füllentést: „remekül van, jól sikerült a mágiatöri házija", „ma egy nehéz bájitaltan feladatunk volt, de ő nagyon ügyesen megoldotta, biztos büszke magára", vagy „igen, összefutottunk, vidámnak tűnt" ilyeneket mondtam neki. Nem álltak ezek túl távol az igazságtól, csak hát nem onnan tudtam ezeket, mert Malfoy olyan lelkesen megosztotta volna velem, hanem mert napközben azért lát és hall az ember ezt-azt. Kivéve a „vidámnak tűnt" részt... Malfoy egyik nap sem tűnt vidámnak. Talán csak akkor villant meg a gonosz vigyora, amikor egyszer-egyszer beszólt Harrynek, de semmikor máskor nem láttam még csak mosolyogni se, még ha két cimborája szakadt is a röhögéstől. Ő persze időközben kicsit bolondnak tarthatott, mivel órákon teljes átéléssel beszélgettem az állatkával, de ha elolvasta Almáspite úr könyvét, talán tudhatja, hogy képes vagyok megérteni őt. Sokszor eszembe jutott az a könyv... Reménykedtem abban, hogy elolvasta, de valahol mélyen, az iránta érzett megmaradt hitetlenségem környékén rettegtem is tőle...