Szombat délben ezüstös napfény köszöntött minket, amikor Roxmortsba indulva kiléptünk a kastély tölgyfa ajtaján. Az idő enyhébb és barátságosabb volt, mint eddig bármikor.

Az első utunk az Aranytalár ruhaüzletbe vezetett, ahol vettünk Dobby egy kis ajándékot köszönetképpen a segítségért. A legrikítóbb színű és mintájú zoknikat választottuk neki. Ezután a Három seprűbe akartunk elmenni, hogy elrepüljön az idő, ami a Siriusszal megbeszélt találkáig maradt, de amint kiléptünk az Aranytalárból, a látvány, ami a főutcán fogadott, menekülésre kényszerített. Az üzlettől épp el lehetett látni a Három seprűig, aminek a bejárata előtt Alexei strázsált. Eszembe jutott, hogy Lis az én szerepemben randit beszélt meg vele, márpedig, ha most Alexei meglát, akkor nem tudok elszabadulni tőle, hogy találkozhassak Siriusszal. Mint a szél, besurrantam az Aranytalár melletti sikátorba és azonnal felöltöttem az álcát.

- Bridg! – Kiáltott utának Hermione. – Mi van veled? – Kérdezte, miközben követtek a sikátorba.

Elmagyaráztam nekik a szerencsétlen helyzetet. A többiek is egyetértettek, hogy nem jó ötlet most csatlakoznom a durmstrangosokhoz. Megegyeztünk, hogy a trió mégis elmegy egy vajsörre, én pedig az utcán maradok álcázva a találkozóig és ha Alexei kérdezi, hol vagyok, majd azt mondják, hogy rosszul éreztem magam és visszamentem a kastélyba.

Az első félóra még érdekes volt: körbesétáltam a falut, ügyelve arra, nehogy valaki belém ütközzön. A harmadik kör már felettébb unalmas volt, de még mindig volt legalább negyven percem. Hogy izgalmasabbá tegyem a sétafikálást, elkezdtem követni egy-egy embert, hogy merre mennek. Először Fred és George Weasleyt szemeltem ki, ők természetesen Zonkó csodabazárába tartottak. Az üzletbe már nem mentem be, mert a roxmortsi hétvégéken, főleg ilyen jó időben túl zsúfolt minden, és féltem, hogy lelepleződök. Az ikrek után Nevillet követtem, ő az üstszaküzletbe tartott. A következő áldozatom Cho Chang volt, aki a Mézesfalába ment a barátnőivel. Pont, amikor megérkeztünk, Malfoy hagyta el az édességüzletet, mögötte két csatlósával, szóval őket követtem. Ez a trió messzebb ment a megszokott üzleteknél, elhagyták a csodabazárt és a pennaboltot. Már furdalt a kíváncsiság, hogy vajon hova mennek, amikor megálltak a falu könyvesboltjánál.

- Inkább várjatok meg kint! – Vetette oda Malfoy.

A két tökfej követte az utasítást: pár méterrel odébb mentek és hátukat a falnak vetve heherésztek valamin. Malfoy magabiztosan bement a boltba, és most valami okból kifolyólag követtem. A könyvesbolt majdnem üres volt, csak pár diák lézengett itt-ott. Malfoy felment a galériára vezető lépcsőn, majd elkezdett keresni valamit az egyik polcon. Az igazat megvallva, ilyenkor, amikor nem sérteget épp valakit, vagy nem fintorog úgy, mintha a világ színéről is el akarna tűntetni, akkor egész normálisnak tűnik... Levett egy könyvet, belelapozott. Közelebb hajoltam, hogy belelessek, de ekkor megérezte a lélegzetem: hirtelen felém nézett. Tudom, meg kellett volna ijednem, ha esetleg felém nyúl, mint ahogy Mordon szokta, nagyon ráfázhatok, de Malfoy tekintete egyenesen az enyémbe fúródott. Rosszallóan megrázta a fejét.

- Lassan én is megbolondulok. – Motyogta.

Letette a könyvet, majd lement a lépcsőn, egyenesen az eladóhoz.

- Elnézést! – Szólt oda. Az öreg, vézna, meglehetősen alacsony eladóúr megpördült a tengelye körül.

- Igen fiatalúr? Miben segíthetek?

- Van bármilye Táltosokról? – Az ábrándos mosolyom azonnal lelankadt.

- Táltosokról?

- Talán süket?

- Nem vagyok süket, fiam. Na de egy magadfajta roxfortos miért nem megy el egyszerűen a könyvtárba?

- Az az én dolgom, öreg. Szóval van ilyen könyve?

- Persze, fiam, van! Nem jó helyen kerested. – Az úr felpattant a székéből és totyogva vezette Malfoyt a polcok között, követtem őket, most már aggodalommal teli tekintettel. – Ez itt egy általános enciklopédia az ősi mágiáról, van benne három fejezet a Táltosokról. – Mondta az öreg, majd az egyik könyv felé nyújtotta a sétapálcáját. – Az ott, egy meséskönyv, aminek a főszereplője egy fiatal Táltos. – Rámutatott egy másik könyvre.

- Nincs valami... Részletesebb? Valami, ami arról szól, hogy mik is a Táltosok, mit tudnak?

- Te is olvastad azt a cikket, igazam van, fiam?

- Olyasmi.

- Félsz tőle?

- Nem. Csak... Meg akarom érteni. Megismerni, hogy mi is ő.

- Akkor jobbat adok, mint egy könyv. – Az öreg elindult a polcsorok között, Malfoy követte. – Manapság bárki kiadhat könyvet. Nem ellenőrzik, hogy mit írnak bele. – Az eladó az egyik sarokba vezette Malfoyt, ahol két fotel állt. Helyet foglaltak, az öreg elgondolkodott.

- Azt mondta, jobbat ad egy könyvnél... Mit ad?

- Egy vénember jótanácsát. – Malfoy megforgatta a szemeit. – Ne szemtelenkedj, fiatalúr! Én már kilencvenhárom éves vagyok. És ismertem azt a Táltost, akit említett a cikk.

- Tényleg?

- Még szép. Mi Benjamin Woodként ismertük, de persze volt egy sokkal cifrább neve is, amit soha nem tudtam kiejteni. És nem, valóban nem halt meg a háborúban. Ő is csak egy fiatal legény volt akkoriban, a gyermeke épp csak megszületett... Az a legény volt az ellenállók seregének egyik legbuzgóbb harcosa. Minden csatát, amiben ott harcolt Ben Wood, megnyertünk Tudjukki ellen. Így amikor elbukott, és a megmaradt csatlósai bosszúra szomjaztak, Wood egyszerűen elmenekült, hogy védje a családját. Nem volt nehéz elterjeszteni, hogy meghaltak, jól játszottuk a gyászoló tömeget. Mindaddig amíg az a kotnyeles nő ki nem teregette szegény család titkait...

- Történetnek szép, öreg, de ezzel én nem vagyok előrébb.

- Mindent elmondtam, amit tudnod kell, fiam. Se Ben Wood, de a kislánya nem űznek feketemágiát, ha ettől tartasz. A Táltosok szigorú szabályok szerint élnek és az egyik alapelvük, hogy nem bánthatják az élőt. A Táltosok az élet őrzői, a béke védelmezői. Ha valami baj történni fog, azt nem a kislány okozza majd, hanem ő fogja megfékezni.

- De engem az érdekel, hogy mire képesek.

- Ezt tőle kell megkérdezned, fiam, mert csakis ők maguk tudják.

- Komolyan nincs semmi könyv, ami legalább nagyjából leírja, hogy mit tudnak a Táltosok?

- Itt nincs.

Malfoy felállt és kiviharzott. Az öreg sóhajtott egy nagyot, levette a szemüvegét és megtörölte az ingében.

- Most már előbújhatsz! – Mondta az öreg. Megfagyott bennem a vér. Az eladó édesen kacagni kezdett, ahogyan Dumbledore szokott. Leöltöttem az álcámat. – Tudtam én! – Kiáltott fel az öreg, mint akinek beteljesült az igaza.

- Maga lát engem?

- Dehogyis, lányom. Nincs semmi, ami átlát a Táltosálcán. Nos, talán csak a többi Táltos, de ezt én nem tudhatom.

- Honnan tudta...?

- Megtörik rajtad a fény, tudtad, gyermekem? Különös, derengő árnyékot vetsz. Ha legközelebb titokban követsz valakit, próbálj a falhoz állni. – Az eladó kacagott. – Na meg a lépteid... Erősek, és nagyot koppannak. Talán az iskolatársaid nem hallják ki egy extra pár láb dobogását a tömegből, de egy ilyen féleszű öregember igen. Ülj le, gyermekem. – Helyet foglaltam ott, ahol eddig Malfoy ült. A helyiségben egy erős, karakteres padlásszag és öreg könyvek bukéja uralkodott, de most belekeveredett Malfoy tipikus fűszeres kölnijének illata is. – Miért követted a fiatalembert?

- Unaloműzésből... - És azzal elmeséltem az öreg eladónak a délutánom történetét, hogy azért követem a diáktársaimat egyik üzletből a másikba, mert menekülök egy randevú elől.

- Hmm... Megesküdtem volna, hogy mást is érzek a levegőben.

- Mire gondol? – Kérdeztem kellemetlenül elmosolyodva.

- Tudod, amikor olyan személy társaságában vagyunk, akihez... Mondjuk úgy, nem állunk épp közömbösen, a bennünk lakozó varázserő, mondhatni dob egy bukfencet. Ez főleg rátok, fiatal mágusokra igaz, mert a ti erőtök még friss és ropogós, mint egy piros alma. Az ilyen öregemberek varázsereje, mint az enyém már nem nagyon bukfencezget. Ugyanolyan öreg és fáradt, mint a tulajdonosai. Erős persze, csak fáradt... Cserébe viszont, mi öreg rókák hajlamosak vagyunk felfigyelni az ilyenre. Ezért mosolyogja meg a legtöbb öreg varázsló a fiatal szerelmet... Meg persze az édes nosztalgia is tehet róla... Te viszont sokkal erősebb vagy mint mi... Az erőd nagyobb és burjánzóbb, ezért nemhogy bukfencezik, de egyenesen cigánykerekeket hány!

- Öhm... Mi?

- Felejtsd el, gyermekem. Csak egy öregember ábrándjai. Majd egy nap megérted... Addig viszont szerencséd, hogy a fiatalember nem volt kitartóbb a keresésben, van ugyanis olyan könyvem, amit kereset...

- Miért nem mutatta meg neki?

- Mert az ilyesfajta válaszokat nem egy könyvből kell megtudnia az embernek. Főleg, ha még csak a gondolatodra is olyat pörgött a fiú lelke, amit egy balett-táncos is megirigyel... De ha érdekel... - Az öreg felállt és ahhoz a polchoz totyogott, ahol korábban Malfoynak mutogatott, lehajolt, és legalulról elvett egy könyvet. – Tessék, gyermekem.

A könyv poros volt és kopott. Látszott, hogy régóta ott lapul. A borítón szürke betűkkel állt a cím: Táltos Históriák.

- Mennyivel tartozom? – Kérdeztem halkan.

- Te semmivel. Vidd innen azt az átokfajzatot, mert évtizedek óta itt áll és senki még csak hozzá se nyúlt.

- Köszönöm, Mr...? – Kérdeztem rá az úr nevére, de ő csak felnevetett. – Uram...?

- Negyven éve dolgozok ebben az üzletben, és soha még egyik roxfortos diák sem kérdezte meg a nevem! Madam Rosmertát bezzeg ismeritek... - Az öreg jóízűen kacagott, én csak álltam, kellemetlenül, hogy végre elárulja a nevét. – Tudod mit? Nevezz Almáspite úrnak! Igen! Ez tetszik... - Mosolygott hóbortosan az öreg.

- Almáspite úr...? Nos... Akkor hát... Köszönöm, Almáspite úr!

Ez öreg két bohókás kacaj között elbúcsúzott, én pedig felöltöttem az álcám, hogy elhagyjam az üzletet, és elismételtem magamban egy mondatot, amire túl sokszor kell emlékeztetnem magam ezen a környéken: furcsább dolgok is történtek már a Roxfortban. Nyomukba se ér, új barátom, Almáspite úr.

Lassan elérkezett az idő, hogy újra találkozzak három barátommal. A Dervish & Durran mellett elhaladva, a falu széle felé indultam. Arra ritkásabban álltak a házak, és jóval nagyobb kert tartozott hozzájuk, a faluból kiérve pedig érintetlen, vad természet vette át a hatalmat. Harryék már az utolsó házon túl voltak, szóval futólépésben utánuk eredtem.

- Sziasztok! – Kiáltottam, amikor leöltöttem az álcám. Jobban megijeszthettem a triót, mint amennyire bevallották, mert Ron még percek múlva is zihált.

- Merre jártál? – Kérdezte Hermione.

- Mindenfelé. – Azzal elmeséltem a találkozást a könyvesbolt eladójával, kihagyva a bukfencező varázserő történetét, közben követtük a poros ösvényt a birtokot körbevevő hegyek felé. – Mármint gondoltam, hogy bolond az öreg, mégis honnan ismerhetné apámat, de amikor azt mondta hogy nevezzem Almáspite úrnak...

- Mutasd azt a könyvet! – Szólt a lány. Benyúltam a táskámba és átadtam a kopott könyvet. – Bridgette, te hülye vagy...

- Újdonság? – Tette hozzá Harry.

- Nem, mármint... - Folytatta Hermione. – Nézd az író nevét! – Átvettem a könyvet és közel emeltem: próbáltam kiolvasni a vékony betűket.

- Ferdinand Applepie... Az öreget komolyan Almáspitének hívják?

- Bizony. És ráadásul ő írta a könyvet, amit adott. Valószínűleg ezért adta oda ingyen.

- Hogy hívhatnak valakit úgy, hogy Applepie? – Kérdezte gúnyolódva Ron.

- Te igazán tudhatnád, hogy milyen fura vezetéknevek vannak a varázsvilágban...

Mire Hermione befejezte a mondatát, mind a négyen megtorpantunk. Megtaláltuk a keresett kerítésátjárót, a legfelső lépcsőjén pedig egy lompos, fekete kutya várt rájuk.

- Sirius! – Kiáltott Harry, majd odaszaladtunk a kutyához.

A fekete kutya kíváncsian megszaglászta Harry táskáját, megcsóválta a farkát, azután ügetve elindult a bozótos emelkedőn. Siriusnak a négy lábával könnyű volt felkaptatni a hegyen, mi ehhez képest hamar kifulladtunk. Sirius néha olyan gyorsan ment, hogy jóval megelőzött minket, olyankor megállt, hogy bevárjon, és minden alkalommal elfogott minket a remény, hogy talán végre véget ér a túra, de amikor beértük, a kutya felállt, és ment tovább. Jó fél óráig tartott a gyalogtúra, közben mintha még a nap is melegebben sütött volna, csak hogy jobban izzadjunk.

Egyszer csak Sirius eltűnt a szemük elől: egy szűk nyílás tátongott a sziklafalon, amin a kutya besurrant. Sorban követtük, egy hűvös, félhomályba burkolózó barlangban találtuk magukat. A tágas sziklaüreg túlsó végében, egy nagyobb sziklatömbhöz pányvázva Csikócsőr, a hippogriff pihent. Visszaemlékeztünk Hagrid tavalyi instrukcióira, ami a hipogriffeket illeti, és mind mélyen meghajoltunk. Csikócsőr ráérősen végigmért minket, majd viszonozta a gesztust: bizonyára felismert.

Hermione rögtön odasietett a fenséges állathoz, hogy megsimogassa tollas nyakát, mi viszont a fekete kutyát figyeltük, aki most emberré változott.

Siriuson ugyanaz a rongyos, szürke talár volt, mint amit az Azkabanból való szökése után viselt. Fekete haja megnőtt, látszott rajta, hogy vészesen lefogyott.

- Az ételt! – Szólt rekedten, Sirius. Harry kinyitotta táskáját, és átnyújtotta neki a kendőbe kötött csirkecombokat és kenyeret. – Köszönöm.

Sirius kibontotta batyut, közben leült a földre, majd kivett egy combot, és egy harapással bekapta a felét.

- Az utóbbi időben nemigen ettem mást, csak patkányt. – Mondta két nyelés és harapás között. – Felhívnám magamra a figyelmet, ha elkezdenék ételt lopni Roxmortsból.

- Miért jöttél vissza, Sirius? – Kérdezte Harry.

- Hívott a keresztapai kötelesség. – Felelte csámcsogva. – Ne aggódjatok értem, remekül játszom a szelíd kóbor kutya szerepét. A közelben akarok lenni. Az utolsó leveletek... Mondjuk úgy, hogy az ügy egyre jobban bűzlik. Rendszeresen felhozom a barlangba a kidobott újságokat, és a sajtóból úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki gyanút fogott.

Fejével a barlang egyik sarkában gyűlő újságkupac felé bökött.

- De megláthatnak... Mi lesz, ha elfognak? – Kérdeztem aggódó tekintettel.

- Rajtatok és Dumbledore-on kívül senki nem tudja, hogy animágus vagyok. Eszükbe se jut, hogy nem lennék valódi kutya.

Ron oldalba bökte Harryt, két újságot nyújtott át, egyet nekem, egyet neki. Az egyik szalagcím így szólt: Bartemius Kupor titokzatos betegsége, a másik pedig: A minisztériumi boszorkány még mindig nem került elő – a mágiaügyi miniszter személyesen intézkedik.

Párhuzamosan végigfutottuk a Kuporról szóló cikket, láthatóan mindkettőnket az érdekelt jobban. Olyan mondatok álltak az újságban, mint: „november óta nem látták nyilvános helyen", „háza lakatlannak tűnik", „a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály vezetői nem nyilatkoznak" és „a minisztérium nem erősíti meg a híresztelést, hogy halálos beteg lenne".

- Eszerint komoly baja van... - Szólt elgondolkodva Harry.

- De nem lehet annyira beteg, ha fel tudott jönni a Roxfortba. – Folytattam.

- A bátyám Kupor meghatalmazott helyettese. – Tette hozzá Ron. – Ő azt állítja, hogy Kupor csak túlhajszolta magát, és kimerült.

- Amikor utoljára láttam, tényleg elég rossz bőrben volt. – Jegyezte meg Harry. – Aznap este találkoztunk, amikor a serleg kidobta a nevem...

- Magára vethet! – Szólt ridegen Hermione. – Kidobta Winkyt, hát viselje a következményeit. Bánhatja, hogy ilyen kegyetlen volt vele, most segítség nélkül maradt.

- Hermione a házimanók önjelölt védőszentje lett. – Dörmögte oda Siriusnak Ron.

- Kupor elbocsátotta a házimanóját? – Kérdezte érdeklődve Sirius.

- Igen, a Világkupadöntőn. – Bólintott Harry, és beszámolt Siriusnak a Sötét Jegy feltűnésének körülményeiről, a varázspálcával a kezében megtalált Winkyről és Mr. Kupor dührohamáról.

Mire a történet végére ért, Sirius már újra talpon volt, és fel-alá járkált a barlangban.

- Szóval a díszpáholyban találkoztatok először a manóval, aki azért volt ott, mert Kupor felküldte, hogy foglalja a helyét...

- Igen. – Feleltük kórusban.

- De Kupor nem ment el a meccsre.

- Nem. – Rázta a fejét Harry.

- Ha jól emlékszem, azt mondta, nem ért oda, mert sok dolga volt. – Tájékoztatta Hermione.

- Miután lejöttél a díszpáholyból, kerested a pálcádat, Harry?

- Öhm... - Harry a homlokát ráncolva töprengett. – Nem. Legközelebb az erdőben volt szükségem rá. Akkor kiforgattam a zsebeimet, de nem volt nálam.

- Azt akarod mondani, hogy aki a Sötét Jegyet felküldte, a díszpáholyban lopta el Harry pálcáját? – Kérdeztem.

- Lehetséges... - Felelte Sirius. – Kik ültek még a páholyban?

- Elég sokan. Pár bolgár miniszter... Cornelius Caramel... Malfoyék... - Sorolta Harry.

- Más nem volt ott? – Kérdezte Sirius.

- Ott volt Ludo Bumfolt is. – Szólt Hermione.

- Bumfoltról csak annyit tudok, hogy annak idején a Dimbourne-i Darazsak terelője volt. – Mondta Sirius. – Miféle ember?

- Rendes. – Felelte Harry. – Mindig ajánlkozik, hogy segít megoldani a feladatokat.

- Valóban? – Sirius összeráncolta a szemöldökét. – Na és miért akar segíteni?

- Azt mondja, megkedvelt engem. – Válaszolta Harry.

- Oh, találkoztunk vele az erdőben, mielőtt megjelent a Sötét Jegy. – Mondta Hermione.

- Igen, de nem maradt ott. – Rázta a fejét Ron. – Mikor elmondtuk, mi van a táborban, rögtön odament.

- Csak annyit láttunk, hogy dehoppanált, bárhova mehetett! – Vágta rá Hermione.

- Maradj már! Komolyan megfordult a kis agyadban, hogy Bumfolt küldte fel a Jegyet? – Licitált rá Ron.

- Inkább ő, mint Winky!

- Bridgette... - Fordult felém Sirius. – Tudod már irányítani a látomásaidat?

- Hát... Nem tudom, még nem próbáltam...

- Emlékszem, apádnak volt egy képessége, látomáskét vissza tudta idézni az emlékeit, hogy bejárja azokat... Az elme sajnos úgy emlékezik a dolgokra ahogy ő akar, de Ben képes volt pontosan úgy felidézni őket, ahogy történtek. Akkor, abban a pillanatban nem ismertétek fel a jeleket, viszont lehet, hogy észrevettétek, csak nem tulajdonítottatok nekik jelentőséget. Ha vissza tudnál menni abba a pillanatba, az erdőbe, új nézőpontból vizsgálhatnád és talán megtalálnád a megoldást.

- Ha menne neki, akkor se lenne értelme. – Vetette oda Ron. – Nem volt velünk az erdőben.

- Micsoda? – Kérdezett vissza Sirius. – Akkor hol voltál?

- Szintén az erdőben, de nem a többiekkel. – Válaszoltam.

- Kivel voltál?

- Malfoyal volt. – Válaszolt helyettem Harry.

- Malfoyal? – Kérdezte értetlenül Sirius.

- Sötét volt és tolongtak az emberek, elkeveredtem a többiektől... Találkoztam Malfoyal, ő meg lábbilincselő ártást küldött rám, hogy ne tudjak visszamenni a táborba.

- Nos ezt nagyon jól tette, de vajon miért tette? – Elmélkedett Sirius.

- Azt mondta, hogyha visszamegyek, bajom esik.

- Hmm... Ezalapján a fiatal Malfoy meg akart védeni, de mi van, ha csak távol akart tartani?

- Ezt hamarabb kinézem belőle. – Forgatta a szemét Harry. – Bekavartál volna nekik.

- Nos, ha nem számíthatunk Bridgette látomásaira, a ti emlékezetetekre kell bíznunk a dolgot: mit csinált Kupor, mikor már az égen volt a Sötét Jegy és megtalálták a manót Harry pálcájával a kezében? – Kérdezte töprengve Sirius.

- Elment átkutatni a bokrokat. – Felelte Harry. – De nem talált senkit.

- És aztán elbocsátotta a manót?

- Igen! – Vágta rá indulatosan Hermione. – Képes volt kidobni, csak azért, mert Winky nem maradt a sátorban, és nem várta meg, hogy agyontiporják!

- Hermione, leszállnál végre a manóról!? – Pirított rá Ron.

- Nem, Ron, Hermione jobban kiismerte Kuport, mint te. – Rázta a fejét Sirius. – Egy ember igazi természetéről nem az árulkodik a legjobban, hogy mit csinál az egyenrangúakkal, hanem ahogy az alárendeltjeivel bánik. Barty Kuporra nem jellemző ez a következetlenség... Veszi a fáradságot, hogy felküldje a manóját a díszpáholyba, hogy biztosan legyen helye, de aztán egy percre sem megy oda. Éjt nappallá téve dolgozik a Trimágus Tusa megszervezésén, de egy idő után azon se jelenik meg, inkább a bátyádat küldi. – Itt Sirius Ronra nézett. – Kupor nem ilyen. Ha életében egyetlen munkanapot is kihagyott betegség miatt, megeszem Csikócsőrt.

- Ilyen jól ismered Kuport? – Kérdezte Harry. Sirius elkomorodott.

- Nagyon is jól ismerem Kuport. – Felelte csendesen. – Ő adta az utasítást, hogy tárgyalás nélkül zárjanak az Azkabanba.

- Micsoda? – Kiáltott fel Hermione.

- Nem mondod komolyan! – Hüledezett Harry.

- De komolyan mondom. – Bólogatott Sirius. – Kupor volt a varázsbűn-üldözési főosztály vezetője. Mindenki biztosra vette, hogy ő lesz a következő miniszter. Barty Kupor nagy mágus, és vészesen nagy a hatalomvágya. Voldemorttal sosem állt össze, mindig is a leghatározottabban szembeállt a sötét oldallal. De hát sokan, akik ugyancsak a sötét oldal ellen fordultak... mindegy, ezt ti még nem értitek... túl fiatalok vagytok...

- Apám is ezt mondta a Világkupadöntőn. – Jegyezte meg Ron. – Azért kipróbálhatná, hátha mégis megértjük. Nem vagyunk gyerekek.

Sirius arcán mosoly suhant át.

- Nem bánom, próbáljuk ki...

Sirius sétált még egy kört a barlangban mielőtt belefogott. Miközben ballagott, lassan hatalmába kerített egy különös érzés. A fejemben tompa nyomás, a fülem sípolt és úgy éreztem, mintha bármelyik pillanatban elájulhattam volna.

- Képzeljétek el, hogy Voldemort most van hatalma csúcsán.

Sirius belekezdett a mondanivalójába, és abban a pillanatban ezer látomásnyi kép suhant át a tudatomon. Láttam Voldemort egykori rémisztő alakját, mögötte a maszkos sötét seregét, és végignéztem ezer ártatlan ember halálát, mindezt egyetlen másodperc alatt.

- Nem tudjátok, kik a hívei, nem tudjátok, ki dolgozik neki és ki nem.

Embereket láttam rettegni... Végignéztem, ahogy tisztességesnek hitt varázslók fordulnak egymás ellen.

- Köztudottan képes rákényszeríteni az embereket, hogy akaratuk ellenére a legszörnyűbb rémtetteket kövessék el.

Voldemort és hívei most Imperius átkokat küldtek. Úgy történt, ahogy Sirius mondta, szörnyű dolgokat műveltek, és amikor az átok megszakadt, nem maradt bennük más, csak a kínzó bűntudat.

- Féltitek az életeteket, féltitek a családotokat és a barátaitokat. Hetente érkeznek a hírek az újabb és újabb eltűnésekről, kegyetlenkedésekről...

Ekkor mintha egymás után száz és száz család szerepébe bújtam volna: próbálnak elbújni, elmenekülni, ellenállni... Az életük végeláthatatlan rettegés.

- A Mágiaügyi Minisztériumban teljes a káosz. Próbálják titokban tartani az eseményeket a muglik előtt, de közben Voldemorték a muglikra is vadásznak.

Zöld villanások uralták el az elmém: minden egyes mugli áldozat, akik Voldemort pálcájából kapták a végső átkot...

- Rettegés...

Még több halál.

- Pánik...

Még több rettegés

- Így volt ez akkoriban.

Ekkor hirtelen a látomás megszakadt. Zihálva ébredtem fel, a homlokomról ömlött a víz, próbáltam megkapaszkodni Harryben, de a térdem elgyengült. Összerogytam, a két fiú a két oldalamon támasztottak.

- Minden rendben Bridgette? – Kérdezte Sirius. – Villant a szemed... Látomásod volt?

- Olyasmi... Azt hiszem mégiscsak megértem, milyen világ volt akkoriban...

Harry és Sirius sötét pillantást váltottak.

- Folytasd! Tudnunk kell, mi történt! – Szóltam keresztapámnak. – Én rendben leszek.

- Nos... Kupor kezdetben talán rokonszenvesebb elveket vallott, de amikor elég magasra jutott a ranglétrán, drasztikus intézkedéseket rendelt el Voldemort híveivel szemben. Az auroroknak engedélyezte a főbenjáró átkok használatát a gyanúsítottakkal szemben, és nem én voltam az egyetlen, akit bírósági ítélet nélkül adtak a dementorok kezére. Merem állítani, hogy volt olyan vérszomjas és kegyetlen, mint sokan a sötét oldalon. Egyébként neki is voltak hívei... Rengeteg boszorkány és varázsló hangoztatta, hogy Kuport kellene a miniszteri székbe ültetni. Miután Voldemortnak nyoma veszett, úgy tűnt, csak idő kérdése, hogy Kupor meg is kapja a kinevezést. De aztán történt egy elég kellemetlen dolog... - Sirius sötéten elmosolyodott.

- Mi történt? – Kérdezett vissza Harry.

- Kupor fiát letartóztatták. Olyan halálfalókkal volt együtt, akiknek korábban sikerült kimagyarázniuk magukat az Azkabanból. Ezúttal az volt a vád, hogy meg akarták keresni és újra hatalomra akarták segíteni Voldemortot. Ennél nagyobb pofont nem kaphatott volna az élettől a mi öreg Bartynk. Kicsit több időt kellett volna a családjával töltenie. Akkor talán jobban ismerte volna a saját fiát.

- És tényleg halálfaló volt a fia? – Kérdezte Hermione.

- Ezt nem állítom. – Felelte Sirius. – Én már az Azkabanban voltam, amikor behozták. A fiút olyan emberek társaságában fogták el, akik egészen biztosan halálfalók voltak.

- És Kupor kihúzta a bajból a fiát? – Suttogta Harry.

- Kupor? – Sirius felnevetett. – Kihúzni a fiát a bajból? Az öreg Barty az egész életét arra tette fel, hogy mágiaügyi miniszter legyen és elsöpört mindent, ami az útjába állt. Nem hagyta, hogy a szemtelen fia ártson a hírének. Simán elküldte az Azkabanba. Láttam, amikor a dementorok behozták a fiút. Néztem az ajtó rácsán keresztül. Nem lehetett több tizenkilenc évesnél. Estére már sírt az anyja után. Pár nap múlva aztán elcsendesedett... a végére mind elcsendesednek... Egy évig bírta a fiú. Aztán meghalt.

- Meghalt? – Kérdezte ledöbbenve Hermione.

- A legtöbben megőrülnek odabent. Másokból pedig egyszerűen kihal az életösztön, és nem vesznek többé ételt magukhoz. Lehetett tudni, ha valaki halni készült, mert a dementorok izgatottak lesznek. Az a fiú már akkor is elég betegesnek tűnt, amikor behozták. Kupor kihasználta a beosztását, hogy ő és a felesége meglátogathassák a fiút a halálos ágyán. Akkor láttam utoljára Barty Kuport. Úgy hallottam, a felesége nem sokkal később a fia után halt. Elvitte a gyász.

Sirius szavait hosszú csend követte.

- Mordon szerint Kupor megszállottan vadászik a fekete-mágusokra... - Fordult Siriushoz Harry. – Talán emiatt? Bosszúból a fiáért?

- Én is hallottam, hogy ez afféle mániává vált nála. – Bólogatott Sirius. – Talán azt hiszi, hogy visszanyerheti a régi népszerűségét, ha elkap egy exhalálfalót.

- Ezért lopakodott fel a kastélyba, hogy átkutassa Piton irodáját! – Jelentette ki diadalmasan Ron. Ekkor már végre sikerült megállnom a saját lábamon is, a fiúk bár elengedtek, inkább közel maradtak, nehogy mégis összeessek.

- Pontosan ez az, amit nem értek. – Mondta Sirius. – Ha Kupor szaglászni akar Piton körül, miért marad el a tusáról? Zsűritagként megvan a tökéletes ürügye, hogy rendszeresen megjelenjen a Roxfortban, és rajta tartsa a szemét a tanárokon, nehogy segítsenek nektek.

- Szóval te is úgy gondolod, hogy Piton sántikál valamiben? – Kérdezte izgatottan Harry, de Hermione közbevágott:

- Dumbledore megbízik Pitonban...

- Mindkét véleményben van valami igazság. – Szólt Sirius. – Mióta megtudtam, hogy Piton az iskolában tanít, egyfolytában azon töprengek, hogy miért vette fel őt Dumbledore. Piton mindig is rajongott a feketemágiáért, erről volt híres az iskolában. Sunyi, behízelgő, zsíros hajú gyerek volt... - Harry és Ron összevigyorogtak. – Piton már elsőben több átkot tudott, mint a hetedévesek. Mellesleg abba a mardekáros bandába tartozott, amelyiknek jóformán az összes tagja halálfaló lett. Rengetegen vannak viszont, akiket nem vontak felelősségre. Piton pedig elég agyafúrt ahhoz, hogy elkerülje a bajt.

- És Piton jól ismeri Karkarovot. – Jegyezte meg Ron.

- Igen, látnod kellett volna Piton képét, mikor Karkarov tegnap megjelent az órán! – Tódította Harry. – Karkarov beszélni akart Pitonnal, szemrehányást tett, hogy az kerüli őt. Aztán mutatott neki valamit a karján, valami... tetoválást? – Harry rám nézett.

- Igen, az volt. Ugyanolyan volt, mint a Sötét Jegy.

Sirius a barlang falára bámult, aztán bosszúsan megrázta a fejét.

- Piton akkor is Dumbledore bizalmát élvezi. Kizártnak tartom, hogy engedné Pitont a Roxfortban tanítani, ha az valaha is Voldemortnak dolgozott volna.

- Akkor miért érdekli annyira Mordont és Kuport Piton szobája? – Kérdezte csökönyösen Ron.

- Rémszemről könnyen el tudom képzelni, hogy minden egyes tanár szobáját átkutatta. Nem hiszem, hogy van élő ember, akiben ő megbízik. Viszont azt tudni kell Rémszemről, hogy ő csak végszükség esetén ölt. Erélyes és szigorú ember, de soha nem süllyedt a halálfalók szintjére. Viszont Kupor... Ő egészen más ügy. Ha tényleg beteg, miért vonszolta fel magát a kastélyba, Piton szobájába? Ha pedig nem... Mi lehetett az a fontos elintéznivaló, ami miatt egy percre sem tudott felmenni a díszpáholyba? És mit csinált, amíg a zsűriben kellett volna ülnie a tusán?

Sirius még mindig a barlang falára meredt.

- Azt mondod, a bátyád Kupor helyettese? Meg tudnád kérdezni tőle, találkozott-e mostanában a főnökével?

- Megkérdezhetem. – Felelte csekély lelkesedéssel Ron. – Csak jól el kell titkolni előle, hogy gyanakodunk Kuporra, mert tisztára szerelmes belé.

- És ha már úgyis beszélsz vele, próbáld azt is megtudni, van-e már valami hír Bertha Jorkinsről. – Tette hozzá Sirius.

- Bumfolt azt mondta, nem jutottak semmire. – Jegyezte meg Harry.

- Igen, idézik őt a cikkben. – Felelte Sirius. – Azt hajtogatja, hogy Berthának rossz a memóriája. A Bertha, akit én ismertem, egyáltalán nem volt feledékeny. Butácska volt, az igaz, de minden pletykát meg tudott jegyezni... Mennyi az idő?

- Fél négy van. – Válaszolt Hermione.

- Ideje visszamennetek az iskolába. – Mondta Sirius, majd felénk fordult, egy kezével Harry vállát ragadta meg, másikkal az enyémet. – Idefigyeljetek... Nem akarom, hogy kiszökjetek a Roxfortból meglátogatni engem, érthető? Elég, ha baglyok útján érintkezünk. Továbbra is tudni akarok minden szokatlan eseményről. De ti ketten ki ne gyertek a Roxfortból! Főleg te, Harry, azzal csak alkalmat adnál rá, hogy megtámadjanak.

- Eddig senki nem akart megtámadni, csak egy sárkány és néhány kákalag. – Felelte Harry.

- Nem számít. Én csak akkor fogok fellélegezni, ha véget ér ez a tusa. Arra pedig még júniusig várhatok... És még valami! Ha egymás közt rólam beszéltek, nevezzetek mondjuk Szipáknak, ne mondjátok ki a nevem. A végén még felfigyelnek rá.

Elbúcsúztunk egymástól, majd Sirius kutyává változott. Leereszkedtünk a hegyoldalon a kerítésátjáróig. Ott egy utolsó pillantást vetettünk Siriusra, majd felöltöttem az álcám, és visszamentünk a faluba.

Este az ágyfüggöny mögé bújva újra elővettem Almáspite úr könyvét. Kíváncsi voltam, hogy mi mindent ír le rólunk egy külső szemlélő. Habár én már mindenről tudtam, amit az öreg leírt, mégis olyan izgalmas volt a könyv, hogy együltő helyemben kiolvastam. Persze nem volt olyan hosszú, és rengeteg kép is volt benne, mégis ritka az olyan, hogy én egy lendülettel kiolvasok egy komplett könyvet. Írt benne a Táltosok történelméről, képességeiről és néhány történetet is leírt, amik Táltosokról szóltak. Persze itt-ott nem volt teljesen pontos a leírás, olyankor pennát ragadtak és kis megjegyzéseket körmöltem a margóra. Ránéztem a kis világító palackra, ami most a párnák között ragyogott. Elővettem egy pergament, amire csak annyit írtam: „ezt kerested?" Az üzenetet a lapok közé rejtettem, majd a könyvet átkötöztem zsineggel. Kis baglyomnak megvan az a jó szokása, hogy nem szeret a bagolyházban aludni: az ablakunk tetején szokott fészkelni, így amikor kinyitottam az ablakot és füttyentettem neki, pillanatokon belül ott termett. Átadtam a csomagot, Bizi megpróbálta a legjobb fogást találni a madzagon, majd kíváncsian rám nézett, én pedig ennyit mondta:

- Tudod, hova vidd.