Zaklatottan tértem vissza a hálóterembe: Lis üres ágya továbbra is ruhatárként szolgált, Hermione már szépen elhelyezte rajta a dísztalárját és Ginny is arra készülhetett, tekintve, hogy épp igyekezett kikászálódni belőle. Megegyeztünk abban, hogy mind túl fáradtak vagyunk az élménybeszámolóhoz, így majd a szünet további napjaiban kibeszéljük a bált. Gondosan behúztam az ágyfüggönyt: legalább valamennyire egyedül érezhettem magam. Letettem a fejem a puha párnára, de az most nem volt olyan kényelmes, mint általában. Hiába forgolódtam, se a párna se a matrac nem akart kényelmesen viselkedni. De talán a gondolataim tehettek róla. Mintha vihar lett volna a fejemben. Hermione és Ginny már rég aludtak, így észrevétlenül surranhattam ki a Griffendél-toronyból egészen Sir Thomasig. Begyújtottam a kandallót és leültem a kerek szőnyeg közepére. Mély levegőket vettem, az hátha megnyugtat, de csak egyre több gondolat kezdett el cikázni a fejemben.

Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Talán a túlzó gondolatoktól, talán a hajón történtektől, de talán attól a furcsa érzéstől, ami most olyan erős volt bennem, mint még soha. Éreztem azt az égető gombócot belül, amiről Charlienak meséltem. A szívem hevesebben kezdett verni és szédültem, mintha egy vékony peremen állnék egy szakadék tetején, ami egyre csak mélyebb és mélyebb tűnt. A szívverésem már olyan gyors és olyan erős, mintha egy ló futott volna körbe-körbe a bordáimon. Megpróbáltam visszaemlékezni a meditáció lépéseire: egyenletes légzés kell hozzá. De akármennyire igyekeztem, ez nem ment. Egyszer lassú, mély levegőt vettem, majd olyan mohón kapkodtam az oxigént, mintha fuldokolnék. Az arcomon izzadtságcseppek peregtek le, remegtem, mint a nyárfalevél és közben csakis arra a képzeletbeli szakadékra tudtam gondolni, aminek a tetején éreztem magam, és bármilyen erősen is próbáltam egyensúlyozni rajta, végül belezuhantam.

Tompa fájdalom sajgott a hátamban. Amikor kinyitottam a szemem, a csillagos égboltot láttam: a Roxfort előtt találtam magam. Felálltam, leporoltam magamról a fűszálakat.

- Hogy kerültem ide? – Kérdeztem magamtól.

Viszont ahogy körülnéztem, ráeszméltem: ez nem a valóság. Az égboltot eluralta egy különös, megmagyarázhatatlan derengés, engem pedig elfogott egy különös deja vu érzés, ami elválasztotta a tudást és a tudatlanságot, ezek pedig csakis a látomásokra jellemző. Ez mégis olyan valóságos volt...

Beszaladtam a tölgyajtón a bejárati csarnokba és kitártam a nagyterem ajtaját. Az asztalok, székeke és étkészletek nem voltak a helyükön, tehetetlenül lebegtek a levegőben. Az egyetlen dolog, ami a padlót érte, az a Tűz serlege volt, a maga kékszínű lángjaival. Abban a pillanatban, ahogy átléptem a küszöböt, az ajtó becsapódott mögöttem, a nagyterem falai pedig kék lángokba borultak.

- Viiiktor Kruuum... - A sejtelmes suttogás a serlegből jött, ismerős volt, nem ért meglepetésként. – Fleeeur Delacooour... Ceeedric Diggoryyy... Haaarry Poootter...

A serleg a négy bajnok nevét sorolta, egyre hangosabban, egyre gyorsabban. A sejtelmes hangot egyszerre félbe szakította egy hangos sárkánybömbölés és ekkor a kék lángok elaludtak, és felhangzott egy fájdalmas visítás. Egyedül a hold lágy fénye világított. A nagyterem remegni kezdett, mintha földrengés rázta volna meg, a falai pedig kőről kőre lehullottak. Az ajtóhoz siettem, próbáltam kinyitni, hogy elmeneküljek az összeomló épületből, de nem nyílt. Rángattam a kilincset, de semmi. A fülsüketítő visítás mintha tűvel szúrta volna az elmém. Megpróbáltam átszaladni a tanári asztal melletti ajtóhoz, de nem értem el: az épület rám omlott. Összekuporodtam a földön, de nem éreztem ahogy a kövek összezúznak. Se fájdalom, se semmi... Sóhajtani akartam megkönnyebbülésemben, de levegő helyett víz ömlött a számba. Felköhögtem, de minden alkalommal egyre csak több víz áramlott a tüdőmbe. Kapálózni kezdtem: a testem teljesen víz alatt volt. Nem tudtam megmondani merre van a fel és a le, viszont a levegőm egyre csak fogyott, majd a tüdőm teljesen megtelt vízzel. Felhagytam a kartempózással. Elengedtem magam. A jéghideg víz körbe ölelt. Lassan tompulni kezdett a tekintetem és ekkor meghallottam egy énekszót... Gyönyörű volt, lágyan ringatott, de a szavait nem tudtam jól kivenni:

- Ott... hol szó... dal... minke.. hall... Gyere... neked kell... mi vettük el.... órád... ogy megtaláld... vedd... letelt... ne remé... nincs esély...

Mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet, hirtelen kihúzták a dugót és levegőhöz jutottam: felköhögtem legalább egy liter vizet.

Amikor sikerült egy kicsit összeszednem magam, körülnéztem: sötét volt és hideg, a talaj alattam nyirkos, nem láttam semmit, csak a sűrű ködöt. Ismét eluralkodott rajtam az a sötét érzés, égette minden porcikámat belülről.

- Csooont... - Zúgta az ismerős, sejtelmes hang. – Húúús... Ééés vééér...!

Az égből villám csapott a lábam elé, és mintha felkapcsolták volna a villanyt, hirtelen a köd, a sötét és a hang is eltűnt. A kopár földön most puha fű volt, körülöttem fából tákolt építmények. A kviddicspályán álltam. Hideg volt és az ég szürkéllett, készülődő vihar hangjai törtek a kísérteties csendbe.

A pálya közepén egy ismerős alak állt. Griffendéles egyenruha volt rajta, hosszú, szőke haja vizesen terült el a hátán.

Ezúttal nem szóltam hozzá, az alak megfordult: én voltam az.

Kísérteties hasonmásom volt, a bőre sápadt, az ajkai lilák, a szemei teljesen fehérek, de most nem meredt tudatlanul előre: egyenesen a szemembe nézett, gonosz mosoly ült az arcán. A lány lassú, fenyegető lépéseket tett előre, közben kísértetiesen kacagni kezdett.

- Ki vagy te?

Nem válaszolt. Egyszer csak eszembe jutott egy emlékkép: a tavalyi évről, az első sötét varázslatok kivédése óráról. A mumus az én alakomat öltötte fel... Bár az nem öltött ilyen hátborzongató külsőt, az a hasonmásom is ugyanilyen lépésekkel közelített, ugyanez a mosoly volt az arcán és ugyanilyen sötét érzést keltett bennem.

- Ki vagy? – Kérdeztem újra, de ismét nem kaptam választ.

Az alak ekkor maga elé emelte a karját: a sebhely, ami mindkettőnk csuklóján ott volt, neki fekete volt és sötét füst áradt ki belőle. A sebhelyéből ekkor hajszálvékony vonal indult el a karján, majd kettéágazott, majd még egy vonal, még egy ág, és így tovább: mintha a bőre egyszerűen megrepedt volna. A sötét kacagás helyét ekkor már átvette az őrült nevetés, olyan, amitől borsódzik az ember háta.

A hasonmás rám emelte a pálcáját, fel akartam ölteni a pajzsomat, de képtelen voltam rá, mintha meg lettek volna kötözve a karjaim. Nem kellett kimondania a varázsigét: a zöld fénysugár felvillant és felém szállt, de átrepült a vállam fölött. Megfordultam. A gyepen két alak csuklott össze. A tagjaik természetellenesen hullottak egymás után: a szüleim voltak.

Olyan mély lélegzettel ébredtem fel, mintha fojtogattak volna eddig. Úgy is éreztem magam. Amint felültem a padlón, felöltöttem a burkot. Rettegve kutattam át a kerek szoba minden centiméterét, de semmi. Üres volt. A kandallóban elaludt a tűz, a nap már felkelőben volt, halvány sugarakkal borította be a helyiséget.

Mélyeket lélegeztem. A látomás minden pillanata kísértett.

Akaratlanul újra lejátszódott bennem az utolsó pillanat... Ahogy ott feküdtek...

Felálltam és rohanni kezdtem. Végigszaladtam jó pár folyosón: Dumbledore szobájába mentem. Nem volt szükséges elszaladnom a bejáratig, az igazgató épp elhagyta az irodáját, feltételezem reggelizni indult.

- Professzor úr! – Kiáltottam rá. A hangom remegett a félelemtől. – Pro... Professzor úr...! – Egyhuzamra el akartam neki mondani mindent, de mégse jött ki más a számon, csak ennyi: - Professzor... professzor úr...

- Nyugalom, kedves Bridgette, először is higgadj le! – Erőltetve vettem a levegőket, az arcom rettegést tükrözött, Dumbledore tekintete is azonnal elsötétült. – Gyere!

Az igazgató bekísért az irodájába, végig a vállamnál fogva irányított, mintha attól félne, hogy összeesek. Leültetett, a kezembe adott egy ezüst serleget és egy pálcaintéssel vizet varázsolt bele. Ezután elvett egyet, egy kupac összetekert pergamen közül, előkészített leveleknek tűntek. Odaadta egy bagolynak, ami épp az ablakában ült és útra is indította.

- Igyál, Bridgette. Rossz bőrben vagy.

- Én... - Kezdtem bele a mondandómba, de Dumbledore csendre intett:

- Nyugalom. Most még ne beszélj. Most csak nyugodj megy. McGalagony professzor mindjárt itt lesz. Szeretném, ha ő is hallaná.

Dumbledore a könyvespolcaihoz lépett, válogatni kezdett és levett egy karcsú fiolát. Kihúzta a dugót, beleszagolt, és kellemesen elmosolyodott.

- Szabad? – Kérdezte, majd látva az erőtlen bólintásomat, a vizembe öntötte a fiola tartalmát.

- Mi ez?

- Gyógyszer. Megnyugtat. Jobban leszel tőle. – Mondta, és kényelmesen leült a saját székébe, az asztal túloldalán.

Ekkor lépett be McGalagony. Látszott rajta, hogy sietett, de amikor meglátott engem, a magam falfehér, beesettszemű, izzadó, remegő valómban, az ő tekintete is elsápadt.

- Te jó isten! – Mellém lépett és csak úgy anyukásan a homlokomnak nyomta a kézfejét. – Maga lángol! Mi lelte, Wood?

- Kérlek, Minerva! – Szólította meg Dumbledore. McGalagony egy másodpercen belül elkergette a nyers aggodalmat az arcáról és leült a mellettem lévő fotelbe.

- Sajnálom, Albus. – Szabadkozott a tanárnő. Ezen a ponton már megittam a poharam tartalmát, Dumbledore egy pálcaintéssel új adag vizet töltött, egy másikkal pedig új fiolát rendelt magához, egy újabbal pedig azt is a serlegembe töltötte.

- Idd meg ezt is, ha kérhetem. – Dumbledore professzor mély levegőt vett, megosztottak egy aggodalmas pillantást McGalagonnyal. – Most pedig, Bridgette, mesélj el mindent az elejéről. – Azzal elmeséltem, hogy nem tudtam aludni előző este és hogy milyen tünetek értek a toronyban.

- Pánikroham... - Vágta rá McGalagony. – Nem lep meg, hogy maga hajlamos rá.

- Az micsoda?

- A pánikroham? – Kérdezte a tanárnő. – Az egy olyan jelenség, amit a legtöbb ember tapasztal. Hirtelen támad és látszólag nincs semmi oka. Mint derült égből a villámcsapás, az ember erős szorongást, rettegést érez, méghozzá pont úgy, ahogy te az előbb leírtad.

- Akkor... Akkor nem őrültem meg?

- Dehogy is.

Ezután részletesen elmeséltem nekik a látomásomat. Erre már egyik professzor sem tudott hirtelen mit reagálni.

- Amikor felkeltem, ugyanazt a rettegést... vagyishát... pánikot éreztem, mint este. Felöltöttem a burkot, mert azt hittem veszélyben vagyok. Azonnal idejöttem.

- Ez egy nagyon jó döntés volt, kedves Bridgette. – Mosolyodott el Dumbledore.

- Jó, de... Mit jelent ez? Mit jelent az álmom? Miért látok ilyeneket? Veszélyben vannak a szüleim!

- Biztosíthatlak Bridgette, a szüleid tökéletes egészségnek örvendenek.

- Ezt honnan tudja?

- Onnan, hogy tudom, hogy épp útban vannak a Roxfortba. – A válasz meglepett. Mindenre számítottam, csak erre nem.

- Tényleg?

- Úgy bizony. A repülőgépük nem is olyan régen landolt Londonban, órák kérdése és megérkeznek.

- De... Miért?

- Édesapád felkért, hogy hadd látogassanak meg téged a téli szünet további részére. Elmondásai szerint megérezte, hogy zaklatott vagy és nagyon fontosnak tartotta, hogy most a segítségedre siessen.

- És csak emiatt iderepültek?

- Talán meglep?

- Nem. Örülök neki.

- Mondd, Wood... - Szólt McGalagony. – Történt bármi olyan a bál estéjén, ami felzaklathatott?

- Nos... nem tudom. Semmi olyasmi.

- Biztos vagy benne? Meséld el kérlek, hogy mi történt tegnap! – Egy pillanatra megszeppentem.

- Hát... - Olyan tekintetet öltöttem, mint aki pontosan tudja, hogy elkapták.

- Ha attól tartasz, kedves Bridgette, hogy megbüntetünk amiért a társaiddal kiszöktetek a Durmstrang hajóra... - Mosolyodott el Dumbledore. – Akkor nincs miért tartanod.

- Oh...

- Mindazonáltal, ezután a beszélgetés után, igényelnék majd tőled egy részletes beszámolót az öreg bárkáról. De most mondd csak el nyugodtan, hogy mi történt.

Elmeséltem hát mindent, a készülődést, a táncot, Ron és Hermione veszekedését, a durmstrangos lányokat, az olvasztót és azt is, hogy összeszólalkoztunk Malfoyal – bár nem mentem bele túlságosan a részleteibe.

- Nem hinném, hogy ezek közül bármi is olyan dolog lenne, ami ilyet eredményezne... - Fejeztem be. A professzorok elgondolkodtak. – Vagyishát... - Tettem hozzá. – Szerintem nem ezek miatt történt, sokkal inkább a különös érzés miatt.

- Milyen érzés?

Azzal ugyanúgy el hebegtem-habogtam mindent a sötét, égető gombócról, akárcsak Charlienak. Dumbledore és McGalagony eddigi vigasztaló tekintete most mélyen elsötétült.

- Jól van... Bridgette. Most már minden rendben lesz. – Mondta nyugtatón Dumbledore, de mintha nem hitt volna a saját szavának. – Ha legközelebb látomásod, vagy furcsa álmod van, akkor is azonnal szólj. Sikerült megnyugodnod?

- Igen, professzor úr. A bájital, amit adott, elérte a hatását. – Dumbledore csibész nevetésbe kezdett. – Most... Mi az?

- Nos a „bájital", amit kaptál, valóban nagyon hatásos szer.

- Mit adtál neki, Albus? – Kérdezte McGalagony. Dumbledore suhintott a pálcájával és egy újabb fiola repült hozzá, amit egyből átadott a kollégájának. McGalagony megnézte, megszagolta. – Maga tökkel ütött...

- Nos az a rendkívül hatásos bájital, Bridgette, nem más, mint citromszörp.

A két tanár kuncogott, ahogy újra belekóstoltam a pohár tartalmába. Valóban citromszörp volt. De hiába, akkor is megnyugtatott. Bár ez inkább annak az érdeme, hogy a szüleim közeledtek.

Karácsony második napján mindenki későn kelt, így barátaim is egészen későn jelentek meg a reggeliasztalnál. Ron és Hermione, úgy tűnt, kimondatlanul megállapodtak abban, hogy nem térnek vissza az előző esti témára: barátságosan, bár kissé tartózkodóan viselkedtek egymással. A fiúknak első dolguk volt beszámolni a Madame Maxime és Hagrid között elhangzott beszélgetésről, aminek fültanúi voltak: mint kiderült mind a ketten félóriások, bár ezt Ron sokkal drámaibban adta elő, mint amilyen nagy hírnek tűnt.

- Eddig is gyanítottam. – Felelte Hermione. – Tudtam, hogy nem lehet telivér óriás, hisz azok körülbelül hat méter magasak. De különben is, nem értem ezt a hisztériát az óriások körül. Kizárt dolog, hogy mindegyik egy vérszomjas szörnyeteg... Csak épp elterjedt róluk ez az előítélet, ugyanúgy, mint a vérfarkasokról.

Ron arcán látszott, hogy tudna erre egy frappáns választ, de bizonyára nem akart újra összeveszni Hermionéval, mert csupán egy megfáradt fejcsóválást engedett meg magának. Én is elmeséltem a fiúknak, hogy milyen volt a durmstrangosok hajója – alaposan ügyelve arra, hogy a Dracoval történteket kihagyjam. Látszólag Ron ezúttal is lenyelt egy epés hozzászólást. Az esti látomásom történetével megvártam, amíg visszaértünk a klubhelységbe.

Lassan ideje volt elővenni a szünet első hetében elhanyagolt házi feladatokat, de én nem tudtam nyugton ülni, egyre csak arra tudtam gondolni, hogy anya és apa egyre csak közelednek.

Az ebédidő környéki órákban már annyira nem bírtam várakozni, hogy kitelepedtem a tölgyajtó elé – természetesen díszkíséretem társaságában. Harry majdnem olyan izgatott volt, mint én, amikor feltűnt két alak a Roxfortba vezető ösvényen. A két alak egyre csak közeledett és perceken belül ott álltak előttem. Szoros, hosszú ölelésbe zártak. A lelkem csak ekkor tudott igazán megnyugodni. Ott voltak, lélegeztek, vert a szívük. Bármit is láttam az éjjel, nem volt igaz.