Másnap reggel a szüleimmel könnyes búcsút vettünk, majd útra keltek.

Egyetlen napom maradt a szünetből, viszont házifeladatkörmölés helyett főleg alvással töltöttem, mivel az egy hét intenzív Táltosedzés nem nevezhető pihentető tevékenységnek.

Hétfő reggel is majdnem elaludtam gyógynövénytanon. Annyira fáradt voltam, hogy eszembe sem jutott azon elmélkedni, hogy mennyire kínos is lesz az első legendás lények gondozása óra a hajón történtek után. Ez csak akkor jutott eszembe, amikor megláttam Draco Malfoyt a Hagrid kunyhója felé vezető úton. Nagyjából egyszerre érkeztünk meg viszont olyan érdektelenül érintette a jelenlétem, mintha semmi sem történt volna. Egyszerűen elsétált mellettem, még csak rám sem nézett. Talán csak engem zaklatott fel az, ami történt? Vagy a fiúk ennyire kuka lények? Nem is fog reagálni? Vagy én vagyok túl érzékeny?

- Szaporábban, ha szabad kérnem, már öt perce becsengettek! – Förmedt ránk egy női hang.

A vadőrlak ajtajában egy rövid, ősz hajú, korosodó boszorkány várakozott.

- Maga kicsoda? – Kérdezte megütközve Ron. – Hol van Hagrid?

- Suette-Pollts professzor vagyok. – Felelte kimérten a boszorkány. – Átmenetileg én fogom tartani a legendás lények gondozása órákat.

- Hol van Hagrid? – Ismételte emelt hangon Harry.

- Gyengélkedik. – Hangzott a kurta válasz.

Ekkor undok nevetés ütötte fej a fejét. A mardekáros diákoktól jött, a társaság kajánul vigyorgott, arcukon nyoma sem volt csodálkozásnak.

- Jöjjenek utánam! – Utasított Suette-Pollts professzor, azzal elindult a karám mentén, amelyben dideregve álltak a hatalmas beauxbatonsos lovak.

- Nézd, Bridgette! – Suttogta Hermione és diszkréten a kunyhó felé mutatott. Hátrapillantottam. – Be vannak húzva a függönyök.

- Szerinted Hagrid odabent van?

- Valószínűleg. Bár lehet, hogy elvitték a gyengélkedőre.

- Mi baja Hagridnak? – Kérdezte hangosan Ron.

- Ne törődj vele! – Felelte a tanárnő.

- De igenis törődünk vele! – Szólt határozottan Harry. – Mi történt vele?

Suette-Pollts egyszerűen elengedte a füle mellett a kérdést. A karámot megkerülve a Tiltott Rengeteg széle felé vezette a csoportot, ahol egy csodaszép, kifejlett egyszarvú állt kipányvázva. Az unikornis láttán a csoport lánytagjai szinte mind felsikkantottak a gyönyörűségtől.

- Júúj, de szép! – Suttogta Lavender Brown. – Honnan szerezhette? Azt mondják, nagyon nehéz befogni őket!

Az egyszarvú olyan vakítóan fehér volt, hogy körülötte szürkének tűnt a hó.

- A fiúk itt maradnak! – Parancsolta Suette-Pollts. – Az egyszarvúak jobban szeretik a női kezet. A lányok jöjjenek előre. – Átadtuk táskáinkat a fiúknak, majd követtük az utasítást. – Óvatosan megközelítjük az állatot.

Lassan elindultunk az unikornis felé, a fiúk a karám kerítése mellől figyeltek. A tanárnő ment elöl, őt már ismerte az unikornis, szépen lassan az orrára simította a kezét, csitította, nyugtatta. Majd egyszer csak elkapta a mögötte álló első lány, Lavender csuklóját és közelíteni kezdte az állat felé. Az unikornis nyugtalanul nézte a közeledő idegen kezet, de amikor hozzáért és lassan elkezdte simogatni, belenyugodott. Suette-Pollts ezt mindannyiunkkal végigcsinálta, közben mormolt valamit az unikornisokról, de nem nagyon ragadtak meg a szavai.

- Ti is figyeljetek ide, ha kérhetem! – Szólt oda a fiúknak Suette-Pollts.

A fiúk felénk fordultak, Harry remegett a dühtől, a kezében egy újságlap zörgött. A tanárnő most sorolni kezdte az állat mágikus tulajdonságait. Az óra sokkal hosszabbnak tűnt, mint amiket Hagrid tartott, de kellemesen szurcsókmentesen is telt, ami határozottan jó pont volt. Az igazat megvallva, tetszett az óra. Amikor kicsengettek, Suette-Pollts lassan egyesével küldött el minket, de abban a pillanatban, hogy én levettem róla a kezemet, nyugtalanul kapálni kezdett.

- Oh, te maradj még itt pár pillanatra. – Mondta a tanár. Visszatapasztottam a kezem az oldalára, az állat azonnal megnyugodott.

Elengedett újabb két lányt, majd megpróbálkozott velem, de az unikornis egyre csak kapált, nyugtalanul vonaglott.

- A nemjóját! – Panaszolta Suette-Pollts.

A tanár elküldte immár az összes lányt, de én még mindig csak simogattam az unikornist. Vettem egy mély levegőt, és meg akartam próbálkozni azzal, amit a múlt héten apám tanított. Elmondtam a Szélhez szóló sorokat. Az állat felém fordult és a szemembe nézett. A szavait nem értettem, pedig szinte biztos voltam benne, hogy beszélni akart velem, de nem volt rá szükség, mert abban a pillanatban néma megértés született közöttünk. Ő érezte a nyugtalan, vegyes érzésekkel teli szívem, én pedig az ő erős, királyi lelkét.

Végül lassan eltávolodtam tőle, egy búcsúzó pillantást váltottunk, és az osztály elindult vissza, a kastélyba.

- Remélem, ezután is ő fog tanítani minket! – Szólt Parvati Patil. – Ilyen dolgokról kellene mindig tanulnunk a legendás lények gondozása órán... Normális lényekről, mint az egyszarvú, nem szörnyetegekről.

- És mi lesz Hagriddal? – Mordult rá mérgesen Harry, miközben felfelé lépkedtünk a bejárati lépcsőn.

- Mi lenne vele? – Vágott vissza Parvati. – Az marad, ami volt: vadőr.

Parvati sértődötten arrébb vonult, jó messze ült le tőlünk a nagyteremben.

- Ez tényleg jó óra volt. – Jelentette ki Hermione, amikor már az asztalnál ültünk.

- Nekem is tetszett. – Tettem hozzá. – Hiányzik Hagrid, de örülök, hogy egy órán legalább nem kell félnem attól, hogy egy szurcsók megszúr, megéget vagy kiszívja a vérem.

- Ugye? – Felelte Hermione. – Suette-Pollts legalább kétszer annyi mágikus tulajdonságot sorolt fel, mint ami...

- Akkor olvassátok el ezt! – Vágott a szavába dühösen Harry, és Hermione orra alá dugta a Reggeli Próféta cikkét.

Hermione úgy tartotta, hogy mindketten lássuk, és együtt csöndben olvastuk a sorokat.

„DUMBLEDORE "ÓRIÁS"-I BAKLÖVÉSE Különtudósítónk, Rita Vitrol írása
Albus Dumbledore, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola különc igazgatója feltűnő kísérletező kedvről tesz tanúságot, ha munkatársainak kiválasztásáról van szó. Ez év szeptemberében például a sötét varázslatok kivédése tantárgy oktatására Alastor "Rémszem" Mordont, a hírhedten átkos kedvű ex-aurort szerződtette. Döntése nem kis visszatetszést keltett felelős minisztériumi körükben – ami nem is csoda, figyelembe véve Mordonnak azt a közismert szokását, hogy pálcát ránt mindenkire, aki a jelenlétében hirtelen mozdulatot tesz. Ugyanakkor Rémszem Mordon maga a megtestesült türelem és jóindulat ahhoz a Célemberhez képest, aki Dumbledore engedélyével, sőt kérésére a legendás lények gondozása órákat tartja. Rubeus Hagrid, akit saját bevallása szerint harmadéves korában eltanácsoltak a Roxfortból, vadőri státusban dolgozik az iskolánál. Hagrid azonban nem elégedett meg ennyivel, és rejtélyes befolyását felhasználva tavaly azt is sikerült elérnie, hogy az igazgató – számos, nála jóval képzettebb jelentkezővel szemben – őt bízza meg a legendás lények gondozása tantárgy oktatásával. Mint megtudtuk, a hatalmas termetű, ijesztő külsejű Hagrid arra használja fel frissen szerzett hatalmát, hogy szörnyetegek egész sorát felvonultatva rettegésben tartsa a rá bízott diákokat. Óráin, melyeket sokan a "hátborzongató" jelzővel illetnek, testi és lelki kínzásnak veti alá tanítványait – Dumbledore pedig következetesen szemet huny áldatlan ténykedése felett. "Engem súlyosan megsebesített egy hippogriff, a barátomat Vincent Crakot pedig megharapta egy futóféreg. – Panaszolja a negyedikes Draco Malfoy. – Mindenki utálja Hagridot, de elviseljük, mert nem merünk szólni." Hagrid pedig töretlen lendülettel folytatja megfélemlítési kampányát. A múlt hónapban, a Reggeli Próféta egyik munkatársával folytatott beszélgetése során elismerte, hogy a mantikór és a tüzes rák keresztezésével kitenyésztett egy roppant veszélyes hibridet, melynek a "durrfarkú szurcsók" nevet adta. Mint tudjuk, új mágikus faj létrehozására csak a varázslény-felügyeleti főosztály engedélyével és annak ellenőrzése mellett nyílik lehetőség, Hagrid azonban, úgy tűnik, felülemelkedik az olyan lényegtelen szempontokon, mint a törvényi elbírások. "Csak szórakoztam egy kicsit" - jegyzi meg magyarázatképpen, majd gyorsan másra tereli a szót. Ez azonban még nem minden. A Reggeli Prófétának sikerült fényt deríteni a tényre, hogy a mágusszerepben tetszelgő Hagrid nemhogy nem telivér varázsló, de még csak nem is teljesen ember. Kutatásaink eredményeképpen ezúton nyilvánosságra hozhatjuk a tényt, hogy Hagrid anyja nem más, mint a jelenleg ismeretlen helyen tartózkodó Fridwulfa óriásnő. Az órások közismerten vérszomjas és kegyetlen faja belső háborúk következtében már a múlt században a kipusztulás szélére jutott. Maroknyi megmaradt példányuk később csatlakozott a Sötét Nagyúr seregeihez, s őket terheli a felelősség a Nagyúr rémuralmának idején elkövetett gaztettek jelentős hányadáért. Jóllehet a sötét oldal erőit megtizedelő aurorok sokat tettek ártalmatlanná a Nagyurat szolgáló óriások közül, Fridwulfa nem jutott erre a sorsra. Feltehetőleg elmenekült, és csatlakozott a távoli országokban még ma is fellelhető hegyvidéki óriáshordák valamelyikéhez. Szelleme azonban továbbra is itt kísért, hiszen ami a Roxfortban a legendás lények gondozása órán zajlik, nem hagy kétséget afelől, hogy Hagrid örökölte anyja kegyetlen természetét. Bizarr adalék a történethez, hogy Hagridot köztudottan szoros baráti szálak fűzik ahhoz a fiúhoz, aki Tudjukki bukását okozta, s aki így közvetve bujdosásra kényszerítette Hagrid anyját. Nem tudjuk, hogy Harry Potter ismeri-e termetes barátja származásának sötét titkát - annyi azonban bizonyos, hogy Albus Dumbledore-nak kötelessége lenne felvilágosítani Harryt és diáktársait arról, milyen veszélyekkel jár óriásivadékokkal barátkozni.„

- Hogy micsoda? – Kérdeztem értetlenül a cikk végére érve. – Hagrid? Kegyetlen természetű?

- Kitől tudta meg az a gonosz némber? – Reagált Hermione. – Hagrid képes volt elmondani neki?

- Dehogyis! – Legyintett ingerülten Harry. – Hiszen ezt még nekünk se mesélte el! Szerintem Vitrol feldühödött azon, hogy semmit nem sikerült kiszednie rólam Hagridból, és bosszúból elkezdett az ő dolgai után szaglászni.

- Az is lehet, hogy kihallgatta Hagrid és Madame Maxime beszélgetését. – Jegyezte meg halkan Hermione.

- Akkor találkoztunk volna vele a kertben. – Rázta a fejét Ron. – Különben is, Dumbledore kitiltotta Vitrolt a Roxfortból.

- Én kinézem abból a nőből, hogy bokrokban kuksol és hallgatózik. – Forgattam meg a szemem.

- Különben is, hogy lehet Hagrid ilyen ütődött, hogy az óriás anyjáról beszél egy sötét parkban, ahol akárki kihallgathatja! – Dünnyögött Ron.

- Meg kell látogatnunk! – Jelentette ki Harry. – Ma este, jóslástan után lemegyünk hozzá. Megmondjuk neki, hogy folytassa a tanítást... hogy őt akarjuk. Te is őt akarod, nem? – Tette hozzá élesen, Hermionéra pillantva.

- Hát... nem tagadom, hogy jó volt egyszer egy rendes legendás lények gondozása órát is hallani a változatosság kedvéért... de szeretném, ha visszajönne, persze! – Tette hozzá ijedten.

Én viszont jóslástan után kviddicsedzésre voltam hivatalos, így a triónak nélkülem kellett megvigasztalni Hagridot, amíg én kastély-köröket repültem. Este beszámoltak róla, hogy Hagrid teljesen maga alatt van és egy jó ideig biztosan nem fogjuk színét látni: ez beigazolódott. A legendás lények gondozása órákat továbbra is Suette-Pollts professzor tartotta. Amikor meghallotta, hogy korábban párokban dolgozott, szabályosan röhögőgörcsöt kapott: az ő óráin vagy egyedül, vagy nagy csoportban dolgoztunk. Ennek hála, Malfoyal továbbra sem voltunk kötelesek egymás közvetlen közelébe menni és ezt ő alaposan ki is használta. Olyan messze állt, amennyire csak tudott. Arra vártam, hogy újra kezdetét veszi a szokásos gonoszkodás, de egyetlen szót sem szólt hozzám, Draco Malfoy szigorú hallgatást fogadott. Ezzel szemben Harrynek rendszeresen tett olyan megjegyzéseket, amikor elhaladt a közelében, hogy „hiányzik a félvér haverod?" vagy „hiányzik az elefántember?"

A napok újra felvettek egy többé-kevésbé kellemes monotonitást, órák után kviddicsedzés, majd Táltosedzés a toronyban, majd az egész előröl. Elrepült a Hollóhát-Mardekár kviddicsmeccs, amire a Griffendél végre feloldotta a sztrájkot, így mind kint ültünk a lelátókon. Ezekben a napokban Alexei felkeresett és bocsánatot kért, amiért magamra hagyott a hajón és hivatalosan is meghívott engem egy randevúra, a hétvégi roxmortsi kirándulásra. Örömmel mondtam igent.

Szombaton Alexei már a bejárati csarnokban várt, Harry, Ron és Hermione szándékosan lemaradtak egy kicsit, hogy magunkra hagyjanak. A durmstrangos nem volt túl biztos abban, hogy vajon hova kéne mennünk, hisz nem ismerte a falut, így kivételesen én vezettem. Megmutattam neki ezt-azt, főleg városnézéssel telt a napunk és sétafikálással, közben végeszakadhatatlanul beszélgettünk. A durmstrangos lányokkal való beszélgetés után egy kicsit kételkedtem Alexei szándékaiban, de végül is csak beszélgettünk. Mi rossz lehet abból? Épp a főutcán sétáltunk, amikor egyszer csak kicsapódott a Három seprű ajtaja és kiviharzott rajta Hermione, Ron és Harry sután követték.

- Próbálja csak meg! – Csattant fel Hermione. – Majd én megmutatom neki, ki a buta kis csitri! Ezt még visszakapja! Előbb Harryt, aztán Hagridot...

- Megbocsátanál egy pillanatra, Alexei? – Kérdeztem. A fiú persze igennel felelt és leült egy padra, hogy megvárjon.

Hermione után szaladtan, nehéz volt elébe kerülni, mert olyan sebességgel masírozott, mint aki futóversenyre készül.

- Héj, héj, Hermione, mi történt?

- Még hogy mi történt? Majd meglátod a következő újságban! – Értetlenül Harryre pillantottak.

- Rita Vitrol. – Mondta.

- Oh... Hermione...

- Engem nem érdekel, ha ír rólam! – Folytatta hevesen a lány. – A szüleim nem olvassák a Reggeli Prófétát! Én nem fogok elbújni szégyenemben! És Hagrid se fog tovább bujkálni! Egy ilyen bestia annyit se érdemel, hogy elolvassák, amit firkál! Gyertek már!

Hermione visszafele rohant, én megtorpantam egy pillanatra az elvonuló díszkompánia és a rám váró Alexei között. A fiú ekkor már felállt, hogy utolérjen.

- Menj! – Alexei egyetlen pillantásból kiolvasta a dilemmámat. – Barátság fontos. Menj bátran! Majd találkozunk.

Alexei egy bíztató mosollyal búcsúzott. Meghatott a megértése, így közelebb léptem és nyomtam egy bizonytalan puszit az arcára. A fiú enyhén elpirul, miközben én szaladni kezdtem, de alig tettem meg néhány lépést, teljes erőből nekimentem egy alaknak. Draco Malfoy meg se rezzent. Úgy állt, mint egy kőfal, pedig elég erősen beleütköztem. Felnéztem, ő le rám. Nem szólalt meg, csak nézett rám. Majd Alexeire tekintett és vissza rám. Nem kellett mondania semmit, a szemébe volt írva minden. Visszhangoztak a fejemben a szavai: „az a tánc engem illetett!" Malfoy nem mozdult. A szemei ridegen remegtek felém, majd rápillantott a mögöttem strázsáló Alexeire, ekkor fenyegetően felvillantak.

Megkerültem, és futólépésben zárkóztam fel a csapathoz. Hermione vonult elöl, Ron próbálta követni, én és Harry pedig leghátul loholtunk utánuk. Harry most rám nézett: látta az előző pillanatot. Hátra pillantottam, hogy megbizonyosodjak arról, a két fiú nem esett egymásnak, de Alexeiből csakis higgadtság áradt. Ő a Három seprűbe ment be, Draco pedig az ellenkező irányba indult.

Hagrid kunyhójáig meg sem álltunk. Az ablakok még mindig el voltak függönyözve, kihallatszott odabentről Agyar ugatása.

- Hagrid! – Kiabálta Hermione, ököllel verve az ajtót. – Elég volt ebből! Tudjuk, hogy itt vagy! Senkit nem érdekel, hogy az anyád óriás volt! Ne hagyd, hogy az a gonosz némber kikészítsen! Hagrid, nyisd ki az ajtót! Nevetséges, amit csi...

Az ajtó kinyílt, de nem Hagriddal találtuk szemben magunkat, hanem Albus Dumbledore-ral.

- Szép jó napot! – Köszöntött mosolyogva Dumbledore.

- Mi ...öö... Hagridot keressük. – Cincogta megszeppenve Hermione.

- Ezt valahogy sejtettem. – Felelte hunyorogva Dumbledore. – Kerüljetek beljebb.

Libasorban bevonultunk a kunyhóba. Agyar rögtön rávetette magát Harryre, és vad ugatás közepette igyekezett tisztára nyalni a fiú fülét. Hagrid ott ült az asztalnál, amelyen két jókora bögre tea gőzölgött. Borzalmas állapotban volt. Arcát vörös foltok csúfították el, szeme feldagadt.

- Szia, Hagrid! – Szólt Harry. Hagrid felpillantott.

- Szerusztk... - Motyogta rekedten.

- Erősítést kell hívnunk teából! – Szólt Dumbledore, és becsukta az ajtót utánunk. Aztán előhúzta és megforgatta ujjai között a pálcáját. Erre egy pörgő teaszettes tálca jelent meg a levegőben, mellette pedig egy tál sütemény. Dumbledore mindkettőt az asztalra irányította, és a társaság leült. Néhány másodpercig csend volt, aztán Dumbledore megszólalt: - Nem hallottad véletlenül, amit Granger kisasszony kiabált, Hagrid? – Hermione kissé elpirult. Dumbledore jóindulatúan rámosolygott, és így folytatta: - Hermione, Bridgette, Harry és Ron továbbra is igényt tartanak a társaságodra. Én legalábbis erre következtetek abból, hogy kis híján rád törték az ajtót.

- Hát persze, hogy szeretünk! – Szólt szenvedélyesen Harry. – Csak nem gondolod, hogy bármi, amit az az álnok kígyó... Bocsánat, igazgató úr. – Tette hozzá gyorsan, Dumbledorera sandítva.

- Szerencsére átmeneti hallászavarban szenvedek, Harry, folytasd csak. – Dumbledore hüvelykujjával malmozott, és a plafont nézegette.

- Öh... értem... - Motyogta bambán Harry, majd újra Hagridhoz fordult. – Szóval, Hagrid, minket nem érdekel, mit írt rólad az a... az a nő. – A vadőr fényesfekete szeméből két kövér könnycsepp csordult ki.

- Íme az élő bizonyíték arra, amit mondtam, Hagrid. – Szólt Dumbledore, még mindig a mennyezetet nézve. – Számtalan szülő emlékszik rád abból az időből, amikor ide járt. Megmutattam neked a leveleket, amelyekben tudatják velem, hogy ha el akarnálak bocsátani, ahhoz nekik is lenne egy-két szavuk.

- Nem mindenki akarja, hogy maradjak... - Szólt rekedten Hagrid.

- Hagrid, ha egyetemes népszerűségre pályázol, nagyon sokáig fogsz még a kunyhódban kuksolni. – Dumbledore levette tekintetét a plafonról, félholdszemüvege fölött szigorúan nézett Hagridra. – Mióta kineveztek a Roxfort igazgatójának, nem múlt el még úgy hét, hogy ne kaptam volna legalább egy baglyot, amiben a munkámat kritizálják. Szerinted mit kellene tennem? Zárkózzam be a szobámba, és ne álljak szóba senkivel?

- Jó, jó, de... de ön nem félóriás! – Dörmögte Hagrid.

- Hagrid, nézd meg az én rokonaimat! – Csattant fel Harry. – Nézd meg Dursleyékat!

- Kitűnő érv. – Bólintott Dumbledore. – Tulajdon bátyámat, Aberforthot megvádolták, hogy szabálytalan bűbájlást hajtott végre egy kecskén. Tele voltak az üggyel az újságok... de gondolod, hogy Alberforth elbujdosott? Fel se merült benne! Kihúzta magát és élte tovább a megszokott életét! Bár nem vagyok biztos benne, hogy tud olvasni, így ez talán nem is volt olyan bátor tett a részéről...

- Csak folytasd a tanítást, Hagrid. – Szólt csendesen Hermione. – Szépen kérlek!

- Nagyon hiányzol nekünk, Hagrid. – Tettem hozzá.

Hagrid nagyot nyelt és további könnycseppeket gördített a szeméből a szakállába. Dumbledore felállt.

- Nem fogadom el a lemondásodat, Hagrid, és elvárom, hogy hétfőn újra felvedd a munkát. Reggel nyolc óra harminc perckor találkozunk a reggelinél a nagyteremben. Nem fogadok el semmilyen kifogást. További jó mulatást.

Azzal Dumbledore elhagyta a kunyhót, de előtte azért még beleharapott egy teasüteménybe és alaposan megvakarta Agyar fülét. Mikor becsukódott mögötte az ajtó Hagrid beletemette arcát a tenyerébe és zokogni kezdett. Hermione vigasztalóan megveregette a karját. Végül Hagrid leeresztette kezét, kivörösödött szemmel felnézett, és így szólt:

- Dumbledore remek ember... remek ember... És igaza van... nektek is igazatok van... bárgyú flótás vagyok... szegény apám szégyellné magát, ha látná, mit csinálok. Soha nem mutattam még nektek képet az öregről, igaz? Várjatok...

Hagrid felállt, odament a tálalószekrényhez, és az egyik fiókból elővett egy fényképet. Az egy mosolygó, pöttöm kis varázslót ábrázolt, amint Hagrid vállán üldögél. Apának és fiúnak egyforma fekete szeme volt. Hagrid már akkor is jó húsz centivel fölötte járhatott a két méternek – a képen volt mellette egy almafa viszonyítási alapnak – de arca még csupasz és kisfiúsan kerek volt, nem lehetett több tizenegy évesnél.

- Ez azután készült, hogy felvettek a Roxfortba. Apám csak bámult... Azt hitte, nem lesz belőlem varázsló, anya miatt. Mit tagadjam, nem is vagyok valami nagy mágus... de legalább azt már nem látta, mikor kicsaptak. Meghalt, amikor másodikos voltam... Attól kezdve Dumbledore figyelt rám. Ő szerezte a vadőri állást... Dumbledore bízik az emberekben. Ad nekik még egy esélyt. Ebben más, mint a többi igazgató. Mindenkit felvesz a Roxfortba, aki tehetséges. Tudja, hogy abból is lehet jó ember, akinek a családja... hát... nem az igazi, na. De vannak, akik ezt nem értik meg. Vannak, akik mindig a szemedre vetik... Még olyan is van, aki inkább azt mondogatja, hogy hosszú csontjai vannak, nem azt, hogy: vagyok, ami vagyok, minek szégyelljem? Apám arra tanított: sose szégyelld a származásodat. És igaza volt. Nem tudom, hova tettem az eszem. De tanultam belőle. Most már elmehet, ahova akar, a hosszú csontjaival együtt... Tudod, mit, Harry? Mikor először találkoztunk, arra gondoltam, hogy mi ketten egy kicsit hasonlítunk. Apád és édesanyád elmentek... meg olyan furcsán is érezted magad itt a Roxfortban. Nem tudtad, ide való vagy-e... És most nézzenek meg! Iskolai bajnok lettél! Megmondjam, mit szeretnék, Harry? Azt, hogy te nyerjél. Nagyon jó lenne. Megmutatnád nekik... Megmutatnád, hogy nem a tiszta vér a fontos. Látnák, hogy Dumbledore jól teszi, hogy mindenkit felvesz az iskolába, akiben van varázserő. Mutasd meg nekik, Harry, mutasd meg nekik! Győzd le őket!

Harry szégyellős tekintetet öltött. A monológ után visszaballagtunk a kastélyba, a portrélyuk előtt pedig Harry így szólt:

- Fel tudunk menni megint a toronyba?

Természetesen a válasz igen volt. Harry megint gondterhelten ledobta magát a kanapéra.

- Na mesélj Potter! Mi a hézag?

- Hát... Nem tudom hol kezdjem.

- Például elmesélhetnéd, hogy mitől lett Hermione ilyen paprikás.

- Rita Vitrol megint elkezdett áskálódni... Csak a szokásos. Bár említett egy olyat, hogy már készül a következő nagy dobásra, ami nem hangzik túl bíztatóan... Talán Hermionenek tényleg van félnivalója... De képzeld, Barthy Kupor eltűnt.

- Eltűnt?

- Igen. Elvileg hetek óta nem látták.

- Ez elég fura...

- Az. Ludo Bumfolt pedig megpróbált segíteni nekem a tojással.

- Tényleg? Mit mondott?

- Semmit, mert nem hagytam neki.

- Oh... Ez nem biztos, hogy jó ötlet volt, már nincs túl sok időd.

- Tudom. Vészesen közeleg a február huszonnegyedike. De nincs szükségem Bumfoltra, már kaptam tippet Cedrictől.

- Komolyan? És nem is mondtad?

- Nem, mert... Mert semmi értelme annak, amit mondott. Én világosan megmondtam neki, hogy mi lesz az első próba, erre viszonzásképpen elküldött fürdeni!

- Micsoda?

- Elküldött a prefektusi fürdőbe. Talán büdösnek néz? Vagy csak szórakozik? Ilyen idióta segítségre nincs szükségem, főleg nem attól az embertől, aki kézenfogva járkál a folyosón Chóval...

Harry hirtelen kirohanása gyors véget ért.

- Sajnálom, hogy így alakult. – Motyogtam vigasztalóan. – Mármint a bál... Nem kellett volna igent mondanom Alexeinek, és akkor nem kellett volna Parvatival menned.

- Nem, nem, örülök, hogy jól érezted magad a bálon. Ha hamarabb összeszedtem volna magam, akkor lehetett volna Cho a partnerem, de túlzottan be voltam tojva...

- Figyelj, ne agyalj ezen. Ennek a bálnak nem is ez volt a lényege.

- Pedig szépen bekavart mindennek. Ron és Hermione is állandóan szívják egymás vérét. Egyik este találtam az ágy alatt egy pici letört kart, ami nagyon is úgy festett, mintha egy bolgár mezes játékos miniatűr modelljéről származna.

- Ron letörte a méregdrága Krum figurájának a karját?

- Van rá esély. Ma is láttuk Krumot ugrálni a tóba, erre Ron egyből elkezdte vele piszkálni Hermionet.

- Na várj... Krum ugrált a tóba?

- Igen, a hajóról. Karkarov meg mindenfélét kiabált neki a fedélzetről, mintha magyarázna neki. – Elgondolkodtam egy pillanatra, majd összeállt a kép.

- Harry, szerintem nem hülyeség, amit Cedric mondott....

- Már te is büdösnek tartasz?

- Dehogy, dehogy... Bár ez sem hülyeség, de nem erről van szó. Az első próba előtt Krum állandóan a könyvtárban volt. Persze, Hermione is közre játszott, hogy pont ott tanult és nem a hajóján, de a lényeg, hogy könyveket bújt. Miért? Hogy rájöjjön a sárkányok gyengepontjára. Most pedig Krum újonnan sokat úszik, azaz a tojásnak biztosan köze lehet a vízhez! A hálókörletek vizesblokkjaiban csak zuhanyzók vannak. Úgy hallottam, a prefektusi fürdőben pedig óriási forróvizű medencék. Ezért küldött oda Cedric.

- Bridgette... Te egy zseni vagy!