A pénteki órákon én és Harry kicsit sorstársaknak éreztük magunkat, abból a szempontból, hogy aznap Hermione egyetlen szót sem szólt hozzám, ahogy Ron se Harry-hez. A reggelitől, az ebéden keresztül a délutáni dupla bájitaltanig ketten töltöttük el a napot. Elmeséltem neki az álmomat, ő pedig azt, hogy a felsőbbéves Hollóhátasok elgáncsolták a folyosón. Az is szóba került, hogy a héten nem is találkoztunk Iwannal, hisz a durmstrangosok is mintha kerülnének minket. A Malfoyos dolgot persze nem hoztam fel, nem akartam, hogy ő is megdobáljon, mint Hermione. A bájitaltan után egy olcsó kifogással megszöktem unokatestvérem társaságából és célba vettem a Fekete Tavat. Már meglehetősen hűvös volt, kevés diák volt a birtokon, így könnyű volt észrevenni Malfoy-t, aki az egyik rozoga padon üldögél.

- Késtél. – Jelentette ki nemes egyszerűséggel amikor odaértem hozzá.

- Fel kellett vánszorognom a pincéből a hetedikre, aztán meg vissza, ez nem két perces művelet.

- Kifogás.

- Tegnap azt mondtad van pár elmélet, amit nem árt átismételni, kezdjük is el!

- Ch... Hülye stréber.

- Aha... Akkor vegyem úgy, hogy nem tudsz hasznos információval szolgálni nekem?

- Úristen, maradj már nyugton! Adok majd pár tippet, ha ennyire áhítozol a tudásomra, de előbb higgadj le és ülj le szépen, mielőtt felborulsz a mitugrászságodtól, olyan vagy mintha megharapott volna egy veszett acsarka.

- Csak az időmet akarod pazarolni?

- Mintha lenne jobb dolgod.

- Szóval az időmet akarod pazarolni.

- Olyasmi, a többi kellemetlen hátsószándékom mellett.

- Hátsószándék? – Egy pillanatra megrekedt a hangom. Eszembe jutott, mit mondott előző este Hermione, de megmakacsoltam magam, és elhatároztam, bármi is lesz, magabiztosan meg fogom állni a helyem. – Mint például?

- Nem is tudom... mint például amikor valaki teljesen random belöki a tóba a másikat.

- Nem tudom mire gondolsz... – Helyet foglaltam Malfoy mellett a padon. – Szerintem vicces volt.

- Ahhoz nem fér kétség. Nekem kevésbé tetszett.

- Szóval most be fogsz dobni a vízbe? Ilyen sokáig forraltad a kis bosszúdat?

- Dehogy foglak. Ennyire pitiánernek nézel? Ha bosszút akarnék állni rajtad, sokkal nagyszabásúbban oldanám meg, de nem akarok.

- Akkor milyen hátsószándékaid vannak?

- Ahh ne legyél már ilyen agybajos, ez csak egy szófordulat. Bájitaltanod volt?

- Igen. Honnan tudod?

- Azt mondtad a pincéből másztál fel a Griffendél-toronyba, nem volt nehéz kitalálni.

- Érthető.

- Figyi... Tudom, hogy ritkán akad ilyen, de meg akarok beszélni veled valamit... - Malfoy előre hajolt, a térdeire könyökölt és a tóra szegezte a tekintetét. – Szóval most légyszi ne légy olyan flegma, mint lenni szoktál, hanem inkább hallgass végig és vedd is komolyan, amit mondanék.

- Jézusom, ez a szerencsétlen komolyan itt van! – A távolból hallatszott a rideg hang, mindketten hátra fordultunk. A tópart mentén egy magas, szélesvállú behemót, Graham Montague közeledett hanyagul zsebre tett kézzel, mögötte két mardekárossal, az egyiket nem ismertem, de a másik nem volt más, mint Monstro. Malfoy felállt és megkerült, így köztem és a három háztársa között állt.

- Segíthetek? – Kérdezte monoton hangján Draco.

- Hisz már segítettél, Malfoy! – Tárta szét a karjait Montague. A fiú elkapta Malfoy vállát és maguk közé húzta, így már mind a négy mardekáros felém fordult. – Kicsalogattad a kis szöszi boszit a sok griffendéles társa közül! – Malfoy arcára furcsa tekintet ült.

- Miről beszélsz? – Kérdezte, miközben próbált kibújni közülük.

- Oh ugyan már, ne légy ilyen szerény! Tökéletesen kivitelezted, amit elterveztünk! Monstro mondta, hogy a tónál lesztek, de nem hittem volna, hogy van olyan hülye hogy el is jöjjön. – Montague önelégülten nevetett, mellette a két mardekáros gonosz vigyorral strázsált.

- Elterveztétek...? – Kérdeztem erőtlenül, de senki nem válaszolt, észre sem vették, hogy megszólaltam.

- Nem is mondtam neked, hogy kihívtam Bridgette-et a tóhoz... - Vágta rá sejtelmesen Malfoy.

- Dehogynem! – Mondta két öblös nevetés között Monstro. – A hálóteremben. Emlékszel? Mondtad, hogy a tónál leszel és hogy ne menjünk utánad, összeraktam én, hogy tervre utalsz!

- És milyen remek időzítéssel! – Folytatta Montague.

- Rohadék... - Morogtam halkan. Átverve éreztem magam. Ránéztem Malfoyra, és minden szimpátia, amit az utóbbi időben felé tápláltam, szertefoszlott. Átsuhant a fejemen, amit este a hálóteremben a lányoknak mondtam, és azonnal értékét vesztette minden szavam. Felálltam és távozni készültem, de Montague hideg kiáltására megtorpantam.

- Megállni! Nem mész te innen sehova, Wood... – A három mardekáros halál komoly tekintetet vett fel a korábbi hahotázás helyett, Malfoy továbbra is olyan arcot vágott, mint aki nem tudja mit tegyen. Montague el is engedte a vállát és tett egy lépést előre, maga mögé kényszerítve a szőkét.

- Mit akarsz tőlem?

- Nem játszhatsz a holnapi mérkőzésen. – Akaratlanul is kiszökött egy apró nevetés a számon.

- Jó vicc.

- Nem annak szántam. Nem fogsz játszani holnap.

- Kíváncsi vagyok, hogyan tervezed ezt elérni.

- Ne aggódj, már kitaláltam.

Montague és két társa lassan előhúzták a pálcáikat. Egy pillanatra megfagyott bennem a vér. Ez volt az első olyan alkalom, hogy tényleg fenyegetően emelnek rám pálcát. Három átkot egyszerre lehetetlenség lett volna kivédeni a pálcámmal. Lehetetlen dilemma uralta el az elmém, ahogy a három pálca rám szegeződött: ha felöltöm a pajzsom, lelepleződök, ha viszont nem, elképzelni sem tudom hogyan fognak megátkozni.

- Obstructo!

- Expulso!

- Locomotor Mortis!

A három átok egyszerre hangzott el. Egy másodperc töredéke alatt, mire az átkok fénysugara elért volna, egyetlen karmozdulat segítségével felöltöttem a Táltospajzsot. A ragyogó kék buborék felvillant ott, ahol a sugarakkal találkozott, de amikor becsapódtak, erős ütést éreztem a testemen. Az átkok nem értek el, de erős fájdalmat okoztak. A három fiú leeresztette a pálcáját és értetlenül tekintettek a burokra, amit nem voltam hajlandó leereszteni. Mögöttük Draco tett néhány lépést oldalra, hogy kikerüljön a gorillák vállainak takarásából, és elképedve nézte a pajzsot.

- Ez meg mi? – Motyogta Monstro

- Mindegy. Folytassuk! – Vágta rá Montague.

A három varázsló elkezdett egymás után átkokat dobálni rám. Minden fénycsóva beleütközött a pajzsba, és mind egy-egy jókora ütéssel ért fel, mintha az átkok helyett öklök találtak volna el. A fájdalom lassan már az egész testemben lüktetett, és ahogy növekedett, úgy gyengült el a pajzs. Minden izmomat meg kellett feszítenem, hogy megtartsam, de nem sikerült: a sokadik átok után a burok szépen lassan halványulni kezdett és amikor már végképp nem bírtam, üveg módjára ripityára tört. A szilánkok elkezdtek hullani a föld felé, és amikor elérték a füvet, eltűntek: a Táltospajzs szertefoszlott. Akkor hirtelen egymás után négy átok csapódott belém, és mindet egy-egy fájdalmas kiáltás követte, ahogy hátrébb és hátrébb löknek. A pálcák leereszkedtek és visszatért az ostoba hahotázás.

- Idióta barmok! – A négy mardekáros mellett ekkor elsuhant Hermione, egyenesen felém. Letérdelt és segített felülni a fűben, de annyira fájt minden porcikám, hogy nem tudtam megmozdulni nyöszörgés nélkül.

Malfoy tett néhány nagy lépést felénk, egy másodpercre aggódó pillantást vetett rám, de amikor Hermione agresszívan rászegezte a pálcáját megtorpant és visszatért a rideg tekintete.

- Ha közelebb jössz azt is megbánod, hogy felkéltél ma.

- Én csak... - Szólt Draco, de azonnal elhallgattattam.

- Komolyan csak azért hívtál ide, hogy megátkozhassatok a meccs előtt? – Nem foglalkoztam a lüktető fájdalommal, ami minden szavam után felerősödött: telitorokból ordítottam Malfoy-ra, aki egyre csak hátrált. – Undorító vagy Malfoy! Az egész hét emiatt volt mi? Te nem ismersz szégyent... Hogy jut egyáltalán ilyen eszedbe? Még hogy aranyos... Kegyetlen, visszataszító undok kártevő vagy! – A levegő izzott, de a pillanat rideg volt. Malfoy csak nézett rám, remegve csillogtak monoton tekintetében az aggodalom apró cseppjei.

- Bridgette...

- Hozzám ne szólj! Ha emiatt holnap nem fogok tudni játszani, puszta kézzel fogom kitekerni a nyakad, abban biztos lehetsz!

- Gyertek, lépjünk le. – Recsegte Montague, vállon ragadta Malfoyt, és mind a négyen elvonultak.

A talárzsebemhez nyúltam, és a hátuknak szegeztem a pálcám, őszinte, színtiszta gyűlöletből akartam szenvedésig átkozni őket.

- Ne! – Hermione a pálcás kezemért nyúlt. – Nem éri meg a büntetést.

Végül hallgattam rá. Hermione felsegített. Arra a következtetésre jutottunk, hogy az egyik lábam eltört, és számos sérülést szenvedtem a karomon és törzsemen is. Hermione sínpólyát varázsolt a lábamra, majd egymás vállába kapaszkodva indultunk el a gyengélkedő felé. A kastélyhoz közelebb érve összefutottunk Seamus Finnigannel, aki csatlakozott a díszmenetünkhöz. Az ő vállába kapaszkodva próbáltuk megmászni az első lépcsősort, amikor a nagyteremből McGalagony professzor rontott ki. Amikor meglátott minket, az arcán tisztán látszott ahogy a gondterhelt mindennapok fáradalmai közepette elborította a méreg.

- Maguk meg... Mi történt?

McGalagony gyorsan elővarázsolt egy lebegő hordágyat és egészen a gyengélkedő egyik ágyáig vitt vele, közben Hermione elmesélte a dolgokat az ő nézőpontjából, miszerint az udvaron olvasott, amikor meglátta, hogy sarokba szorított a négy mardekáros, de sajnos hiába szaladt, ahogy bírt, túl későn ért oda. McGalagony meghallgatta az én történetemet is a kviddicsgyakorlásról, szurcsókőrizetről, különös álmokról, és végül arról, hogy a Táltospajzsom egy idő után elenyészett. Madam Pomfrey mindenféle bűbájjal és bájitallal kezelte a sérüléseimet, közben megérkezett Dumbledore is, és végighallgatta ugyanazt a történetet.

- A diákok meg fogják kapni méltó büntetésüket. – Morogta az igazgató. – Madam Pomfrey minden bizonnyal sikerrel be fogja gyógyítani a sebeidet reggelre, tudom, hogy aggódsz a meccs miatt. Mindazonáltal muszáj elmondanom, hogy nem volt jó ötlet, megmutatni a pajzsodat. Bizonyára egy élénk pletyka fog kisülni belőle, és az nem válik majd a javunkra. Természetesen örülök, hogy az önvédelmet választottad a kis titkunk helyett, de ezután különösen óvatosnak kell lenned. Ha rákérdeznek, azt kell mondanod, hogy igen ügyesen használod a védőbűbájokat, csak a fiúk nem látták a pálcát a kezedben.

- Értem, professzor úr. De... azt nem értem, hogy mi történt a pajzsommal. Miért foszlott szét?

- Nos erre a kérdésre nem én tudom adni a legfrappánsabb választ. Mindazonáltal édesapád gyakorlásaiból emlékszem annyira, hogy ha pajzs nem elég erős, nem bír ki ilyen sok átkot egyszerre. A megoldás valószínűleg a sok-sok gyakorlásban rejlik. Ideje lenne bővíteni is a bűbájaid repertoárját, úgy tudom a képességek kéz a kézben erősítik egymást.

Dumbledore ott maradt még velem egy hosszú beszélgetésre. Délután hallottam ahogy Madam Pomfrey az ajtóban veszekedik Harryvel és Ronnal, de nem engedett be senki sem. Az éjjel csöndes volt egyedül a gyengélkedőn. Újra és újra lejátszottam a mai, és minden, ami az elmúlt napokban Malfoy-jal történt, és próbáltam megérteni, hogy vajon melyik is közülük az igazi énje, de az utolsó gondolatom az volt, hogy nem éri meg ezen törnöm magam. Madam Pomfrey főzeteinek hála mély, álomtalan alvással telt az estém. Amikor újra kinyitottam a szemem, erősnek és frissnek éreztem magam, de amikor megpróbáltam felkelni, a tagjaim zsibbadni kezdtek.

- Lassabban, kisegér! – Az ágyam mellett Fred és George Weasley ültek.

- Ahh... Mindenem zsibbad. És mintha izomlázam lenne...

- Minden oké. – Szólt George.

- Az öreglány mondta, hogy ez lesz. A sebgyógyító főzetek mellékhatása. – Folytatta Fred.

- Elvileg egy órán belül elmúlik.

- Mennyi az idő? – Kérdeztem kábán, ahogy próbáltam átmozgatni a végtagjaimat.

- Tizenegy. – Vágta rá George.

- Nem apróztad el az alvást. – Tette hozzá Fred

- A meccset ebéd utánra halasztották miattad.

- Gyere, a mi dolgunk, hogy egyben elvigyünk a Griffendél-toronyba.

Az ikrek felsegítettek, én pedig nyújtózkodni kezdtem. Örömmel tapasztaltam, hogy a törött csontom teljesen összeforrt, és ahol tegnap még égető fájdalom lüktetett, ma már csak többnapos ütéshez hasonlatos zsibbasztó nyomot éreztem.

- Oh még valami. – Torpant meg Fred. – Ezt kaptad. Valaki éjjel hozhatta be.

A fiú kezében egy doboz csokoládé volt, a belsejében egy üzenettel:

- Erősítő szer van benne, hogy bírd a meccset. Ne haragudj, nem tudtam a dologról. D-M. – Az ikrek összenéztek, ahogy gondolkodás nélkül kidobtam a dobozkát.

- Úgy érzem emögött a mozdulat mögött jó sok dráma lehet! – Nevetett Fred.

A toronyba vezető úton elmúlt a zsibbadás nagy része. A klubhelységben csak a csapat volt, Harryvel, Hermionevel és McGalagonnyal kiegészítve. Belépésemkor kíváncsi szemek szegeződtek rám.

- Megnyugodhattok. Egyben vagyok. – Jelentettem be, és óvatosan leültem közéjük.

- És játszani is tudsz? – Kérdezte Angelina.

- Nem is kérdés! – Megkönnyebbült sóhajok hangzottak fel.

- Kitűnő, Wood! – Pattant fel McGalagony. – Ne aggódjon, alaposan megbüntettük a bajkeverőket, egy jó ideig szabadidőt nem fognak látni, az biztos, és Roxmortstól is el vannak tiltva karácsonyig. Pihenjenek még egy kicsit, aztán egyórakor induljanak el lefelé. Ügyesen játsszanak! Maguk meg mit vigyorognak? – Kérdezte McGalagony, a Weasley ikrekre nézve. – Inkább menjenek a nagyterembe és hozzanak ebédet Woodnak, nehogy romoljon az állapota!

Azzal McGalagony kiviharzott, mögötte a két Weasleyvel.

- Még hogy a könyvtárba mész... - Rótta fel Harry. – Tudtam, hogy hülye kifogás, de nem hittem volna, hogy ennyire.

- Látod, Bridgette? Én megmondtam! – Rivallott rám Hermione. – Tegnap megmondtam, de nem hallgattál rám. Még szerencse, hogy a közelben voltam.

- Jó, rendben, igazad volt! Most örülsz? – Érzelmesebben fakadtam ki, mint ahogy szerettem volna. Harry és Hermione összenéztek, majd vissza rám. – Tudom, hogy elszúrtam.

- Bridgette, neked ugye nem...? – Hermione nem fejezte be a kérdését, talán ő maga sem tudta mire akart rákérdezni, Harry és én viszont tudtuk mire gondol: ugye nem tetszik...?

- Nem. Egyáltalán nem.

- Helyes. – Vágta rá Harry. – Na akkor biztosan elmegyógyintézetbe küldenélek. Nem is értem, hogyan voltál képes elviselni Draco Malfoyt. De azt még inkább nem értem, hogy miért nem szóltál...

- Mert tudtam, hogy így reagálnátok.

- Nem is véletlenül. Ha szóltál volna, akkor mi figyelmeztettünk volna, hogy nem biztonságos egyedül maradnod Malfoy-al, ha már önállóan nem sikerült erre rájönnöd.

- Ne aggódj, nem fog többé előfordulni. Megtanultam a leckét.

A délután egyóra vészesen közeledett, én pedig egyre jobban izgultam. A kviddicspályára vezető úton sok bíztató szót kaptunk. Úgy tűnt elterjedt a tegnap történtek híre, mert extrán szimpatizáltak velünk a diákok. Még a hugrabugosok is nekünk szurkoltak, annak ellenére, hogy Harryt közellenségnek nyilvánították – gondolom, ha ő is játszana ma, kevésbé lennének támogatóak. Viszont a Táltosburokról nem hallottam vissza semmit. Mintha nem is lett volna része a történetnek. Mertem remélni, hogy Dumbledore-nak köszönhetően, aki elültette a mardekárosokban a tudatot, hogy valóban csak a védőbűbájoknak köszönhetően tudtam ellenállni a támadásnak.

Ahhoz képest, hogy volt még egy óra a meccsig, a lelátón már jókora tömeg gyűlt össze. Angelina hosszú és bonyolult stratégiai megbeszélést tartott, a szemek mind rá szegeződtek a Griffendél öltözőjében, kivéve az enyém. Én a padlóra meredtem, és próbáltam kikapcsolni mindent az agyamban, a kviddicsen kívül. Hiábavalónak tűnt, hisz egyre csak Malfoy árulása járt az eszemben. Mélyebben érintett, mint hittem, most kivételesen tényleg elhittem, hogy akár tartósan is el tudjuk ásni a csatabárdot. De végül is... ő nem emelt rám pálcát... És az arckifejezéséből kiindulva tényleg véletlenül keveredhetett oda... Úgy emlékszem Monstro azt mondta, hogy Draco annyit említett nekik, hogy a tónál lesz és ne menjenek utána... Kiemelte, hogy ne kövessék... Ha tényleg ez lett volna a célja, akkor már tegnapelőtt este a pályára kihívta volna azokat a seggfejeket, végül is akkor könnyebb megátkozni, mint fényes nappal a birtok közepén...

- Bridgette! – Harry hangjára ocsúdtam fel a gondolataimból, a fiú az öltöző ajtajában állt.

- Mi...? Oh szia Harry! Mi újság?

- Megyünk a lelátóra a többiekkel, csak sok sikert akartam kívánni.

- Köszi. Igyekezni fogok.

- Tudunk beszélni odakint? Csak egy perc.

- Persze, menjetek csak. – Adta meg az engedélyt Angelina.

A csapat végigkísérte tekintetével ahogy kivonulok az öltözőből. A folyosó szerű erkély, ami a pályára, illetve a többi három öltözőbe vezetett, most egész árnyékos volt, hisz a korláton túl a napot eltakarták a házak színeiben pompázó óriási leplek, amivel a kviddics stadiont meccsek idején díszíteni szokták. Ezek a texilek enyhén átlátszóak voltak, így vörös derengéses kilátás nyílt a pályára és a stadion túloldalán gyülekező nézőközönségre.

- Üdvözlök minden kedves nézőt a Roxfort házak közötti kviddicsbajnokságának első mérkőzésén! A szezonnyitó meccsen a Griffendél és a Hollóhát mérik össze erejüket! – Zengett a kommentátor hangja.

Mindketten eleresztettünk egy gondterhelt sóhaj ahogy rákönyököltünk a korlátra, bambulva a morajló tömeget. Ki lehetett venni, hogy melyik szektorban melyik ház ül. Legszélen a sárga-fekete zászlók és talárok tömege volt a Hugrabug szurkolótábora, mellette kék-ezüst színkavalkádban a Hollóhát. Melléjük gyűlve, de egyértelműen elkülönülve ültek a beauxbatonsos diákok, akiket a durmstrangosok követték. Utánuk következett a Mardekár zöld tengere és végül a legvadabb szurkolóközönség: a Griffendél.

- Durva mennyien kijöttek. – Mondta Harry, megszakítva a csendet.

- Az. Pedig azt hittem alig lesz a lelátón pár ember.

- A tegnapi után igazi mártír lettél, az is lejött, aki amúgy nem szereti a kviddicset.

- Hát igen, legalább ennyi értelme volt.

- Tudom, hogy rosszul érzed magad miatta. Mármint... őmiatta... érted. Biztos nem túl kellemes, hisz akármilyen vernivaló görény, ha ilyet csinál valaki, akit kedvel az ember, az rosszul esik.

- Nem kedvelem őt. Évek óta szekál, ugyan mit kedvelnék benne?

- Ugyan Bridg, ne nézz madárnak. Látom ahogy röhögcséltek Hagrid óráján. És tudom, hogy kijártál vele gyakorolni a meccsre, Hermione elmondta. Engem akartál óvni azzal, hogy nem kérted az én segítségem, pedig szívesen megtanítottalak volna arra, hogyan kapd el a cikeszt. Ha így vesszük, ez az egész az én hibám.

- Harry nehogy már magadat hibáztasd! Ez csakis az én ostobaságom miatt történt. Azok után, hogy tavaly mennyit piszkált... És emlékszel, hogy másodikban is ugyanígy átvert? Elhittem, hogy barátságos, de akkor is csak bepalizott. Elsőben pedig egyenesen sportot űzött a bántásomból.

- Igen, ez igaz. és mégis minden alkalommal megesett rajta a szíved.

- És aztán minden alkalommal újra átvert...

- Pontosan. És az az igazság, hogy...

- Harry nem kell neked is kioktatnod! – Szakítottam félbe. – Tudom, hogy nem szabad megbíznom benne többet. Teljes mértékben elhittem neki, hogy jó szándékból akart segíteni nekem, és bele is estem a csapdájába. Értem: hülye vagyok, nem kell még egyszer elmondani!

- Ami azt illeti, végighallgathatnál.

- Bocsi...

- Azt akartam mondani, hogy te biztosan látod egy másik oldalát a srácnak, amit mi nem, mert tuti nem csak gonoszkodásból áll a személyisége, és nem lepne meg, hogy te megkedvelted ezt az oldalát, de azt is észre kell venned, hogy egy másik oldala pedig kifejezetten veszélyes és sajnos ezt látjuk a leggyakrabban, mert ez az erősebb. Csak azért, mert az évek alatt volt 1-2 jó pillanata, nem jelenti hogy megváltozott. Nem szabad beleesned ezeknek a jó pillanatoknak a csapdájába, mert ahogy mondtam: veszélyes. Csak meg akartam veled ezt beszélni, mert tudom, hogy csak ez jár a fejedben. Viszont most a meccsre kell koncentrálnod. Gyorsnak kell lenned. Muszáj nyernünk!

- Tudom.

- És bár... Nagyon is ellenzem azt, hogy Malfoy-jal gyakoroltál, de biztos mondott pár jó dolgot. Nem mondom, hogy hallgass rá, de talán hasznos lesz.

- Bridgette, gyere! – Kiáltotta Angelina, és a kezembe nyomta a seprűmet. – Kezdünk.

- Sok sikert! – Mondta Harry, majd egy bíztató ölelés után elindult a Griffendéles szurkolók felé.

Ahogy kivonultunk a gyepre, a vörös-aranyban pompázó szurkolók még jobban rázendítettek.

- Hajrá Griffendél! Hajrá Griffendél! – Ordította kórusban a diáksereg.

- Hajrá, hajrá Hollóhát! Hajrá, hajrá Hollóhát! – Kiabálta a másik oldalon a másik tábor.

- És a játékosok a pályára lépnek! – A szurkolók hangját túlharsogta a kommentátor mágikusan felerősített hangja. Ezt a szerepet általában Lee Jordan tölti be, de mivel ő most a pályán volt, egy hetedikes hugrabugos fiú helyettesítette, akiről csak annyit tudtam, hogy Mikenak hívják. – Kékben a Hollóhát csapata: Cole Anderson a karikáknál, Roger Davies, Jeremy Stretton és Randolph Burrow a hajtók, Duncan Inglebee és Jason Samuels a terelők és végül, de nem utolsó sorban, a fogó, Cho Chang. – A hollóhátasok felzendültek, és a Mardekár is feltűnően nekik szurkolt. – Velük szemben vörösben a Griffendél csapata! – Mike el se tudta kezdeni sorolni a csapattagokat, a háztársaink akkora hangzavart csaptak, hogy még a szava is elakadt. – Ez ám a hangulat, hölgyeim és uraim! Szóval a Griffendél csapata: Lee Jordan az őrző, Angelina Johnson, Katie Bell és Ginny Weasley a hajtók, Fred és George Weasley a terelők, Bridgette Wood pedig a fogó! A Griffendél ma egy meglehetősen friss csapattal kezdi a meccset, Jordan és Ginny Weasley is először ülnek seprűre, Wood pedig korábban a vörös-arany csapat sztárhajtója volt, kíváncsian várjuk milyen teljesítményt nyújt ha a cikesz a tét! Madam Hooch most tiszta és sportszerű játékra inti a csapatokat, majd a csapatkapitányok kezet fognak. Felrepülnek a gurkók és az aranycikesz is.

Felültünk a seprűkre. Harry Tűzvilláma kényelmes, de meglehetősen vad volt, reménykedtem abban, hogy a meccs erejére mellém áll.

- Bridgette! – Szólt Angelina. – Zárd ki a kommentátort, ne foglalkozz velünk se. Csak a cikeszre figyelj.

Közvetlenül ezután elhangzott a sípszó. A társaim egyből felszálltak, én Angelina mondanivalója miatt feltűnően lemaradtam a többiektől.

- Ejnye, az új fogó nehezen kezdi a meccset! – Zengte a kommentátor.

A csapattársaim egyből elfoglalták helyüket a pályán, és első nekifutásra reflexből én is a hajtók között sorakoztam fel. A meccs első perceiben le se vettem Choról a tekintetemet, körbe-körbe repült a pályán, itt-ott felgyorsított, néha megállt.

- A Hollóhát gólt szerzett! Az állás tíz-nulla!

A lelátó zaja elöntötte a levegőt, hirtelen olyan idegesség fogott el, mint még soha. A szívem gyorsan dobogott és alig kaptam levegőt. Hirtelen minden elkezdett halványulni, azt hittem el fogok ájulni, de valójában csak látomásom támadt. A kviddicspálya gyepén ültem éjjel, a csillagok ragyogtak az égen, mellettem pedig egy hang zúgott. Oldalra néztem, ott ült mellettem Malfoy, és ekkor a hangja is kitisztult.

- Chang a karikák magasságában szokott keresgélni. – Magyarázta Draco. – Talán azt hiszi, hogy onnan gyorsabban elkapja, de az az igazság, hogy mivel folyamatosan mozgásban van, könnyebben átsiklik a figyelme a cikesz fölött. Maradj egyhelyben és emelkedj egy kicsit a játék fölé, az majd segít, hogy könnyebben észrevedd. És még valami. Ha hirtelen elindulsz a cikesz felé, Chang azonnal reagálni fog, szóval ezzel vigyáznod kell. Indulj el először egy rossz irányba, vagy csak akkor sprintelj rá, ha ő a pálya másik végén van.

Visszatértem a valóságba, pillanatokkal korábbra: még a füvön álltunk, pont, amikor elhangzott a sípszó. Ezúttal sikerült a többiekkel egyszerre felszállnom, akárcsak korábban, a társaim elfoglalták helyüket a pályán és elkezdődött a játék. Cho ugyanúgy a pálya körül röpködött, én pedig megfogadtam a tanácsot, és felszálltam a zajló meccs fölé.

- A Hollóhát gólt szerzett! Az állás tíz-nulla!

A percek másodperceknek tűntek, ahogy a levegőből figyeltem Cho Chang cikázását.

- A Griffendél gyönyörű góllal egyenlít, Angelina Johnson felhozza az állást tíz-tízre!

Ebben a pillanatban Elsuhant mellettem Fred, aki egy igen ideges gurkótól mentett meg.

- Gyerünk, kisegér! – Kiáltotta, és követni kezdte a gurkót.

Ismét elkezdtem izgulni. A meccs ebből a magasságból kicsit sem volt olyan izgalmas, mint általában, mégis háromszor olyan ideges voltam, de inkább megmakacsolt ez az érzés, mint elgyengített.

- A Griffendél ismét gólt szerez! Gyönyörű cselt láthattunk az újonc Ginny Weasleytől, az állás húsz-tíz!

Abban a pillanatban megláttam egy derengő csillogást a Hollóhát karikáinál. Cho épp félpályánál tartott, én megsarkantyúztam a Tűzvillámot és suhanni kezdtem a cikesz irányába. Chang persze azonnal követni kezdett, és minél közelebb ért, annál inkább kezdtem kétségbeesni, hogy utolér. Már fej-fejnél jártunk, a vállunk össze-össze ütközött, amikor Chot eltalálta egy gurkó. Olyan lendülettel kerülte ki az agresszívan repülő labdát, hogy engem is ellökött, kénytelenek voltunk mindketten lefékezni. Összenéztünk a lánnyal: a cikesz eltűnt a karikák környékéről, mindketten szem elől veszítettük. Felemelkedtem a korábbi helyemre, Cho pedig ismét elkezdett körözni a pályán, de láttam, hogy fél szemmel mindig engem figyel. Eközben az állás már negyven-húsznál járt a mi javunkra, már csak az a fránya cikesz hiányzott. Nem tudtam viszont másra figyelni, mint hogy Cho mit csinál. Teszteltem hát a lány figyelmességét, és tisztaerőből elkezdtem repülni a szemközti lelátók felé, ő pedig azonnal a nyomomba eredt.

- Micsoda verseny látható a két fogó között, Chang vajon a rutinjával le tudja körözni a tapasztalatlan, de a legjobb seprűn repülő Woodot?

Chang követte amerre mentem, én pedig egyenesen a szurkolók felé repültem.

- Ne hagyj cserben légyszi! – Suttogtam a seprűmnek, majd hirtelen, mielőtt beleütköztem volna a hugrabugosokba, irányt váltottam.

Cho mögöttem nem tudott időben elkanyarodni, el is rántott egy Hugrabugos zászlót. Amikor sikerült visszakászálódnia a nyomomba, újra felgyorsultam, de most egy másik irányba. Addig folytattam a macska-egér játékot amíg az állás nem lett hatvan-harminc. Rájöttem, hogy így nem lesz egyszerű elkapnom a cikeszt, ha valóban meglátom, és mire ezt megfogalmaztam magamban, észre is vettem az apró, csillogó labdát a gyep fölött. Hirtelen pánikba estem, és próbáltam Chot olyan magasan tartani, amennyire csak tudtam. A magasban megálltunk egy pillanatra, lenéztem a lelátóra, Harryt kerestem a tekintetemmel, de nem találtam, beleolvadt a tomboló griffendélesekbe. Az egyetlen, akinek az arcát tisztán ki tudtam, venni, az Malfoy volt. Minden más mardekáros az alattunk zajló játékot figyelte, egyedül ő nézett minket a magasban.

- Kapd el Bridgette! – Hallottam a fejemben a sejtelmes hangot.

Megmarkoltam a Tűzvillám nyelét, ránéztem Chora, majd zuhanórepülésbe kezdtem. Cho persze követett, de nem foglalkoztam vele. A tekintetemet az arany labdára szegeztem, és erősen szorítottam a seprűt. Az utolsó méteren felhúztam a Tűzvillámot, a cikesz pedig ott volt az orrom előtt...

- És Bridgette Wood elkapta a cikeszt! – Kiáltotta Mike. – Ezzel százötven pontot szerzett a Griffendélnek, a meccsnek pedig vége: győzött a Griffendél!

A lelátón ülő tömeg robbanás szerű tombolásba kezdett. Olyan erősen szorítottam a labdát, ahogy csak bírtam, a csapdosó szárnyai csiklandozták az ujjaimat. A levegőben a csapattársaim kiáltoztak örömükben, odaröppentek hozzám, és hátba veregettek.

- Gyönyörű volt Wood! – Mondta Katie.

Nem sokkal később már az öltözőben voltunk, Angelina lelkes elemzést tartott a meccsről, majd együtt indultunk el a kastély felé. A klubhelységet már akkor elöntötte a sikoltozás, kurjongatás és tapsvihar amikor a Kövér Dáma kinyílt. Sorjában átmásztunk a portrélyukon, és alighogy betettük a lábunkat a klubhelységbe, háztársaink berántottak minket az ünneplő tömegbe. Fred és George ekkor felugrottak egy asztalra és átkiabálták a hangzavart:

- Kezdődjön a buli! – Az ikrek mindketten intettek a pálcáikkal, Fred elindította a lemezlejátszót és hangosító bűbájt szórt rá, George pedig begyűjtő bűbájt küldött a szobájába, és néhány másodperccel később be is röppent egy nagy kosár tele mindenféle édességgel és elemózsiával.

Leültünk a vörös kanapékra és pusztítani kezdtük az ikrek finomságait.

- Jó voltál. – Mondta Harry, és leült mellém a kanapé karfájára, hisz annyian voltunk, hogy egyetlen hely sem maradt a fotelokon.

- Köszi. Végül is a véremben van, nem? Na meg a seprűm is jó volt.

- Így is lehet mondani. Szerintem szimplán király vagy. Sajnálom, hogy idén nem játszhatok veletek. De ha így folytatod, akár meg is nyerhetjük a kviddicskupát.

- A tegnapiak után biztos lehetsz benne, hogy a földbe fogom döngölni a Mardekárt. Meg fogjuk nyerni azt a kupát.

- Helyes.

A győzelmi buli órákon keresztül eltartott, és amikor eljött a vacsoraidő, átvándorolt a nagyterembe. Egyszerre tódultunk be az ajtón, a csapattal vezettük a tömeget, minket pedig követett a zajongó Griffendélház. Elfoglaltuk helyeinket a hosszú asztalnál és megtöltöttük tányérjainkat a gőzölgő vacsorával. Velünk szemben a Mardekár asztalánál csupa fintorgó, flegma tekintet sorakozott, egyikük sem örült a győzelmünknek. Csak egy ember volt, aki kitűnt közülük. Enyhe mosollyal figyelte ahogy leülök. Abban a pillanatban, ahogy észrevettem, a vidám izgatottság eltűnt az arcomról. A tányéromra szegeztem a tekintetem, majd néha-néha visszapillantottam a mardekárosok felé, hogy még mindig engem néz-e, és a válasz minden alkalommal igen volt. Le se vette rólam a szemét.

- Mi a baj? – Kérdezte Harry, amikor észrevette, hogy egyik pillanatról a másikra elillant a vidámságom. Nem válaszoltam neki, helyette még egyszer felnéztem a túloldalom ülő fiúra. Harry is oda fordította a fejét, és amikor rájött kit nézek, összeráncolta a szemöldökét. Abban a pillanatban a fiú is rájött, hogy Harry észrevette, azonnal az társai felé fordult. – Ki kell verned a fejedből ezt a hülyeséget.

- Tudom. Folyamatban van.

- El kell terelnünk a figyelmedet. És ha már a figyelemelterelésnél tartunk, kérdezni is akartam... Nem volt véletlenül... Látomásod mostanában? – Harry suttogóra fogta a hangját és egész testével felém fordult, én is így tettem, mintha a hátunk hangszigetelő funkciót töltene be.

- De, a meccsen, de ezt te honnan tudod?

- Az mindegy, csak... Mit láttál?

- Ahogy... Ahogy Malfoy Cho technikájáról mesélt nekem.

- Este volt? És a pályán voltatok, igaz? A füvön ültetek.

- Te is láttad?

- Tegnap este álmomban.

- Komolyan? Ez nagy dolog, Harry! Ez azt jelenti, hogy a Kapcsolat kezd ébredezni mindkét irányba.

- Na igen. De akkor miért álmomban láttam, és nem látomásként?

- Gondolom mert te nem látsz látomásokat, mert nem vagy Táltos. Van egy kis hátrányod ebből a szempontból. De nem baj. El kéne kezdenünk megint együtt meditálni, nem gondolod? Legalább heti kétszer.

- Egyet értek.

- Ti meg miről sugdolóztok? – Kérdezte Hermione, aki velünk szemben ült.

- Nem érdekes. – Harry és én teljesen egyszerre szólaltunk meg, már-már a Weasley ikrek módjára, egymásra is néztünk meglepetésünkben. – Majd elmeséljük.

A vacsora melletti csevej egy ideig elhalkult, egészen addig, amíg Iwan meg nem jelent Ron és Hermione háta mögött.

- Sziasztok. – Mondta a fiú. – Csak gratulálni akartam, Bridgette, király voltál.

- Köszi. – Válaszoltam mosolyogva.

- És hallottam, ami tegnap történt, nem is értem, hogy miért csináltak ilyet...

- Azért, mert a mardekárosok ilyenek. – Válaszolt helyettem Harry.

- Ez elég gáz... Na mindegy, csak ennyit akartam. Ha segíthetek valamit, Bridgette, csak egy szavadba kerül.

- Köszönöm, Iwan. És neked is, természetesen. Ha kell valami, nyugodtan szólj.

- Aranyos vagy. Oh, és ha Malfoy megint zargatna, szólj és megátkozom. Engem nem büntetnek meg érte. – Erre nem csak én nevettem el magam, de Harry Ron és Hermione is.

Ezután Iwan elbúcsúzott és a többi Durmstrangossal visszatért a hajóra. Mi megvártuk, hogy a mardekárosok felszívódjanak, csak azután mentünk vissza a toronyba, ahol még hajnalig tartott a győzelmi ünnepség.