- Ne! – Hirtelen szakadtam ki a sötétségből, olyan hirtelen kiáltottam fel, hogy a lendülettel együtt fel is ültem.

Kellett pár másodperc, amíg tudatosult bennem hol is vagyok. A fülke padlóján ültem, a lámpák – amik ezek szerint újra kigyulladtak – elvakítottak. Hermione térdelt mellettem, a túloldalán Harry feküdt, ugyanolyan eszméletlenül, mint pár másodperccel ezelőtt én is. Az ajtóban Lupin professzor állt, az üléseken pedig ott volt még Ron és Ginny is.

- Bridgette, jól vagy? – Kérdezte Hermione.

- Asszem... Mi történt? Mi volt az az... Izé? – Felálltam a földről és Ginny mellé ültem, aki átadta a varázspálcámat.

- Egy dementor. – A professzor válaszolt. – Lupin professzor vagyok. Az új sötét varázslatok kivédése tanár. – Eredetileg azzal a válasszal készültem, hogy „tudom", de nem akartam udvariatlan lenni, így viszonoztam a bemutatkozást.

- Bridgette Wood. Harmad éves, Griffendél. Nagyon örülök. Tanár úr mi az a dementor?

- Az Azkaban őrei. Sirius Blacket keresték. Tessék, ez segíteni fog! - A professzor úr egy kis darab csokit nyomott a kezembe.

- Köszönöm.

- Bridg' mi volt ez? Amit csináltál. – Kérdezett rá Hermione, Lupin kíváncsi tekintettel fürkészte a válaszom.

- Nagyon para volt, világított a szemed! – Tette hozzá Ron.

- Nem tudom. Én csak... Nem tudtam nézni, ahogy Harry szenved és megpróbáltam használni egy ilyen... Egy ilyen... - Ahogy szóba jött a könyv, azonnal keresni kezdtem, vadul rángattam a fejem jobbról, balra, amíg meg nem láttam a kötetet Lupin professzor kezében. – Visszakaphatnám a könyvem, professzor úr?

- Oh, természetesen! Bocsáss meg, csak nagyon megtetszett ez a hímzés, itt az elején. – A professzor ahelyett, hogy visszaadta volna a könyvet, maga elé emelte, és megvizsgálta a díszítést. – Ezt te csináltad?

- Nem, uram.

- Hát akkor? Csak mert nagyon szép!

- Ez egy ősi családi örökség, több százéves, nem tudom ki csinálta.

- Kár. Megkértem volna, hogy díszítse ki néhány könyvemet. Sokkal izgalmasabb lenne az olvasás, ha ilyen szép borító fogadna. Szóval családi örökség? – Lupin egy pillanatra belemerült a gondolataiba. Felnyitotta a borítót. Az első oldalon csak a cím foglalt helyet a lap közepén, latin, majd rovásos betűkkel. A tanár úr lapozott egyet. Azon az oldalon már megkezdődött az első fejezet, cím szerint „Mi is az a Táltos".

- Tanár úr, kérem, adja vissza a könyvem! Nagyon fontos nekem, és az is fontos, hogy csakis én és apám olvashatunk belőle.

- Hát persze! Köszönöm, hogy megmutattad. – Bezárta a könyvet és végig simította a kezét a hímzésen, vetve egy utolsó pillantást, majd átnyújtotta. – De azért, ha megtanulsz hímezni, akkor szólj! – Szelíden bólintottam, és szinte végszóra, Harry magához tért.

- Jobban vagy? - Kérdezte aggódva Ron.

- Igen, de mi történt? És ki sikoltott?

- Senki nem sikoltott. – Ráncolta össze a homlokát Ron.

- Pedig én is hallottam. – Mondtam, és felsegítettem Harryt az ülésre.

- Inkább felejtsétek el. Tessék, edd meg. Jót fog tenni. – Lupin Harrynek is adott egy darab csokoládét, a maradékot pedig szétosztotta a többiek között.

- Mi volt az a csuklyás lény? – Kérdezte Harry Lupintól, aki ismét elmagyarázta, mi is az a dementor.

- Én megyek, és beszélek a mozdonyvezetővel. – Azzal a professzor kilépett a kupé ajtaján, és eltűnt.

- Biztos, hogy jól vagytok? – Aggodalmaskodott Hermione.

- Még nem tiszta mi is történt valójában... - Válaszolt Harry.

- Hát... Az a dementor megállt az ajtóban, és körülnézett és te... te meg...

- Én azt hittem, hogy valamilyen rohamot kaptál. – Fejezte be Ron, Hermione gondolatmenetét. – Megdermedtél, leestél az ülésről, és aztán elkezdtél rángatózni. Aztán Bridgette felállt és... Nem is tudom mit csinált, de mondott valamit magyarul, és világított a szeme.

- A dementor ekkor megtámadta Bridgette-et, és ekkor ébredt fel Lupin professzor, és ő is varázsolt valamit, elképesztő volt, ezüstszínű sugár lövellt ki a pálcájából. – Ron és Hermione egymásra licitálva mesélték a történetet.

- Akkor a dementor megfordult, és elúszott, mintha nem is lábakon járna. Hirtelen úgy éreztem, hogy soha többet nem lesz jó kedvem.

Ginny mélyet szippantott, úgy nézett ki, mint aki a sírást rejtegeti, ezért átöleltem, amíg a többiek felvilágosították Harryt a történtekről.

- Ti nem estetek össze? – Kérdezett bele Harry.

- Csak Bridgette.

A vonat nagy rántással megállt, de ezúttal a roxmortsi állomáson. Mint mindig, hatalmas volt a kavarodás, baglyok huhogtak, macskák nyávogtak. A peronon dermesztően hideg volt, viharos szél fújt, és úgy esett, mintha dézsából öntenék. Jó bő negyed órányi tolakodás és dulakodás eredményeképpen elértük végre a hintók sokaságát. A láthatatlan lovak húzta fiákerek lassan értek az állomásról az iskolához, és még hosszabbnak tűnt az út a csend miatt, ami négyünk között honolt. Épp csak kikászálódtunk a kocsiból, amikor felhangzott egy rideg, kaján hang:

- Elájultál, Potter? Igaz, amit Longbottom mond? Tényleg elájultál? – Draco Malfoy arcán gonosz vigyor ült.

- Kopj le, Malfoy! – Egyet előre léptem, de a fiú nem tántorodott meg.

- Különben mi lesz? Megvakítassz a szemeddel? Nem hittem, hogy lehetsz flúgosabb ennél, Wood. Te is elájultál, mi? Na és te Weasley? Betojtál a dementor bácsitól?

- Valami gond van? - Csendült egy szelíd hang. Lupin professzor épp akkor szállt ki a fiákeréből. Malfoy szemtelenül elmosolyodott, gúnyos hangon szólalt fel:

- Nem, nincs semmi gond, öhm... professzor úr.

Azzal két csatlósával, Crakkal és Monstróval együtt elvonult. Én megforgattam a szemeim, majd Hermione unszolására elindultam a fiúkkal befelé. A tölgyfaajtón túl várt a fáklyákkal megvilágított bejárati csarnok, azon túl pedig jobbra a nagyterem ajtaja, de mielőtt beléphettünk volna, egy szigorú hang ütötte meg a fülünket:

- Potter! Granger! Wood! Jöjjenek ide! – McGalagony professzor volt az, és intett is nekünk, Ront hátrahagyva követtük a házvezetőnket egészen a dolgozószobájáig. – Nem kell megszeppenniük, csak beszélni akarok magukkal. – Mindhárman helyet foglaltunk, majd McGalagony is leült az íróasztala mögött, épp ekkor belépett Madam Pomfrey is. – Lupin professzor előreküldött egy baglyot a hírrel, hogy maguk ketten rosszul lettek a vonaton.

- Már teljesen rendbe jöttem. – Bizonygatta Harry.

- Nekem sincs szükségem semmire. – Helyeseltem, de a javasasszony elengedte ezt a füle mellett, és elkezdett vizsgálgatni minket.

- Mi történt, Minerva?

- Találkoztak egy dementorral, Poppy. – Magyarázta McGalagony. A két boszorkány sötét pillantást váltott.

- Dementorokat küldeni egy iskola köré... - Dörmögte Pomfrey. – Nem ők az elsők, akik elájultak tőlük. Tessék, Potternek még mindig hideg a homloka. Borzalmas egy társaság...

- Mire van szükségük? – Kérdezte McGalagony. – Feküdniük kell? Töltsék az éjszakát a gyengélkedőn?

- Erre semmi szükség, professzor! – Jelentettem ki, miközben kikaptam a kötözött csuklóm Madam Pomfrey kezei közül.

- Teljesen jól vagyok! - Tiltakozott Harry.

- Nos, ha mást nem, egy kis csokoládét mindenképp enniük kell. – Jelentette ki Pomfrey

- Csokoládét már kaptunk. - Mondta Harry. - Mindannyian kaptunk Lupin professzortól.

- Valóban? – Madam Pomfrey elismerően bólintott. – Úgy tűnik, végre van egy sötét varázslatok kivédése tanárunk, aki ért is valamihez.

- Remek! – Pattant fel McGalagony. – Ha biztosan jól vannak, kérem várják meg Granger kisasszonyt a folyosón, váltani szeretnék vele pár szót az órarendjéről. Azután együtt lemegyünk a nagyterembe.

Kiléptünk a meleg fáklyafénybe, Madam Pomfrey elsietett, mi pedig nekidőltünk a falnak.

- Őrület... Dementorok a Roxfortban. – Sóhajtottam fel.

- A kapunál is volt kettő, láttad? Nagyobb felhajtás megy Sirius Black körül, mint hittem.

- Hát... Végül is, ha tényleg olyan nehéz megszökni az Azkabanból, akkor érthető. Para...

- Remélem nem lesz olyan komoly szigor, mint tavaly.

- Na az még parább volt. De most legalább tudjuk, hogy mi fenyeget. Nem kell kirakósozni. – Harry nosztalgikusan felkacagott, végül is csak pár hónapja volt, hogy szembekerült Mardekár szörnyével, mégis egy örökké valóság volt a nyár.

- Tudtam, hogy baj lesz abból, hogy Hermione minden tárgyat megjelöl.

- Kíváncsi vagyok, hogy fogja túlélni ezt az évet.

- Na meg a következőt.

- Bridgette! – Az ajtó kinyílt, Hermione dugta ki a fejét. – Bejönnél? – Összezavarodott pillantást vetettem Harryre, majd egyedül hagyva őt visszaléptem a dolgozóba, és leültem korábbi helyemre.

- Nos, nem akartam magukat belevonni ebbe, Wood, de Granger kisasszony szerint jobb, ha maga tud erről a kis titokról. Ez valóban jó ötlet, Granger biztosított afelől, hogy nem fogja tovább adni. – Egyre zavarodottabban néztem a tanárra, aki büszke mosollyal folytatta. – Gondolom tudja, hogy Granger az összes választható tantárgyat megjelölte tavaly. Mivel ezek nagyrésze egy időben lesz megtartva, nem tudna részt venni mindegyik órán, ha nem vetnénk be egy kis trükköt. – McGalagony Hermionére nézett, aki elővett egy érdekes nyakláncot. Vékony aranyláncon függő homokóra alakú medál volt.

- Ezt úgy hívják, hogy időnyerő. Ennek a segítségével... Hát gyakorlatilag két helyen lehetek egyszerre.

- Wow...

- Nagyon fontos, Wood, hogy erről senki sem tudhat, a tanáron kívül. Magát azért vontuk be, hogy segíthessen Grangernek titokban tartani a barátaik előtt. És még valami, senki más, csak Granger használhatja, és csak arra, hogy minden órára bejárhasson.

- Öhm... Rendben. – Némán hallgattam, ahogy McGalagony és Hermione megbeszélik az utolsó dolgokat, nem értettem, hogy működhetett ez a kis homokóra, de voltam már annyira rutinos a varázsvilágban, hogy inkább meg se kérdezzem.

Alig néhány perc múlva csatlakoztunk Harryhez, együtt léptünk be a nagyterembe, épp a beosztás után érkeztünk. Leültünk a helyekre, amit Ron foglalt nekünk, épp úgy esett, hogy jobbomon Hermione, balomon pedig Fred Weasley ült. Ron első dolga természetesen az volt, hogy megkérdezze, mit akart tőlünk McGalagony, Harry suttogva magyarázta el Madam Pomfrey alapos vizsgálatát, és Hermione rejtélyes beszélgetését az óráiról, ami után meglehetősen boldogan jött ki. Dumbledore professzor lépett előre, meleg mosollyal tárta szét a karjait:

- Isten hozott mindenkit! Boldog új tanévet kívánok! Mondanom kell nektek néhány dolgot, s mivel van köztük egy komoly téma is, jobb lesz, ha túlesünk rajta, mielőtt fényűző lakománk megrészegíti a tisztelt társaságot. – Dumbledore kacagott egyet, majd megköszörülte a torkát, és folytatta. – Amint azt a Roxfort Expresszen kitalálhattátok, iskolánk átmenetileg vendégül lát néhány azkabani dementort, akik a minisztérium megbízásából érkeztek ide. Dementorok őrködnek a park összes bejáratánál. Amíg itt vannak, senki nem hagyhatja el engedély nélkül az iskola területét. A dementorokat nem lehet kijátszani se furfanggal, se álruhával, de még láthatatlanná tévő köpennyel sem. – A professzor szelíd mosolyt öltött, három barátommal sokatmondó pillantást váltottunk. – A dementorokat nem hatja meg semmilyen könyörgés vagy kifogás, ezért nyomatékosan kérem: ne adjatok okot rá, hogy bántsanak titeket. A prefektusok és új iskolaellőink tegyenek meg mindent, hogy egy diák se kerüljön összeütközésbe a dementorokkal. Most pedig térjünk át egy kellemesebb témára. Tantestületünk az idén két új taggal gazdagodik. Először is bemutatom Lupin professzort, aki volt olyan szíves és elvállalta a sötét varázslatok kivédése tantárgy oktatását. Ami a másik tanárcserét illeti, sajnálattal kell tudatnom veletek, hogy Ebshont professzor, aki diákok nemzedékeit oktatta a legendás lények gondozására, a múlt tanév végével nyugállományba vonult, hogy végre kinyújtóztathassa maradék végtagjait. Örömmel jelenthetem viszont, hogy utódja nem más, mint Rubeus Hagrid, aki így ezentúl vadőri teendői mellett tanári feladatokat is ellát majd.

Újra egymásra néztünk, először elkerekedett a szemünk, de ezt olyan széles vigyor váltotta fel mind a négyünk arcán, hogy a százfűléfőzet íze se tudta volna letörölni. Ezek után a lakoma kezdetét vette. Annyi étel jelent meg előttünk, amit elképzelni sem tudtunk, és azonnal mind hozzáfogtunk az evéshez. Hamar elfogytak utolsó szelet piték is, Dumbledore kiadta a parancsot, hogy mindenki menjen lefeküdni. Mi persze mindenkivel ellentétben Hagrid felé vettük az irányt, és gratuláltunk neki a tanári poszthoz csak ezután mentünk fel a klubhelységbe, onnan pedig a hálókörletekbe. A négyfős szobát másik két szobatársunk már rég birtokba vette. Elisabeth Thomas, a magyar gyökerekkel rendelkező csupaszív lány, akivel nyaranta gyakran találkozunk, hosszú barna haja szétterült az ágyon. Mellette Reachel Smith, akiről senki sem tudta elképzelni, miért került a Griffendélbe, még ő maga sem. Inkább illett a Hollóhátba, de még a Mardekárba is inkább, és nem is szokta elrejteni a csalódottságát, többször látni hollóhátas társaságban, mint velünk. A negyedik szobatárs természetesen Hermione volt. Apám egyik kedvenc trükkje a kicsinyítő bűbáj volt, minden holmimat centis figorákká zsugorított, és megtanította a nagyítóvarázsigét, így még több ruhát, még több könyvet, és még több lomot tudtam a kastélyba hozni, mint tavaly. Ezeknek a kipakolásával babráltam, amikor Hermione leült mellém az ágyamra.

- Bridgette, meg akartam kérdezni valamit. Lupinnak azt mondtad, hogy abból a hímzett könyvből csak te és apád olvashattok, ez miért van?

- Mert családi örökség, és senkinek nem mutathatom meg.

- De miért? Mi van benne?

- Nem érdekes, csak egy rakás magyar vers.

- Ha tényleg csak költészet lenne, nem védenéd ennyire.

- Hermione, tényleg nem szabad elmondanom. Előbb-utóbb úgyis megtudjátok majd, csak légy türelmes.

- Rendben. Csak még valami... Minden rendben van?

- Persze. – Nem lehetett túl meggyőző a válaszom, mert Hermione arcáról nem tűnt el az aggodalmas szemöldökráncolás.

Egy gyenge jó éjszakáttal zárult a nap, és alig vártuk, hogy másnap órákra mehessünk.