Madam Pomfrey természetesen nem engedett be a gyengélkedőre, ezért a Griffendél torony felé vettem az irányt. Ahogy beléptem a klubhelységbe, azonnal letámadott Reachel:

- Jesszusom Bridgette, te hallottad?

A torony a ma este történtektől volt hangos, kénytelen voltam végighallgatni az események pletykaverzióját. Este viszont egyedül maradtam a gondolataimmal. Vegyes érzelmek kerülgettek. Boldog voltam, hogy kiderült az igazság, de dühös voltam, hogy ilyen módon. Ezt az egészet a szüleimnek kellett volna elmondaniuk, vagy Dumbledore professzornak, ehelyett titkolóztak, és kétségek között hagytak. Másnap reggel a felsőbbévesek együtt vonultak le Roxmortsba. Nekem túl eseménydús volt az előző estém, hogy még ehhez is legyen energiám. Reggelinél feltett szándékom volt levadászni Dumbledore professzort, de ő nem jelent meg, ahogy Lupin sem. Elterjedt róla, hogy vérfarkas, amit a gyerekek vegyes érzelmekkel fogadtak. A Weasley ikrek például nagyon is izgalmasnak találták, Lavender ehhez képest csoda, hogy nem ájult el. A sötét varázslatok kivédése tanár a pletyka szerint épp csomagolt, hisz beadta a felmondását. Úgy döntöttem, felkeresem őt az irodájában. Óvatosan bekopogtam, az ajtó magától kinyílt, és utat engedett nekem. A professzor épp könyveit rendezgette egy utazóládába. Bár a távozás szomorkás hangulata uralkodott, Lupin professzor széles mosollyal fogadott.

- Miben segíthetek neked, Wood kisasszony?

- Tanár úr miért megy el?

- Bizonyára te is hallottad a pletykát. Piton professzor volt olyan kedves, és megemlítette a diákjainak, hogy vérfarkas vagyok. A szülők nem engednék, hogy egy magamfajta oktassa a gyerekeiket, így hát jobb, ha magam távozok.

- De hát... Maga volt a legjobb SVK tanárunk!

- Ez nagyon kedves tőled, Bridgette. Szívesen állítanám, hogy sokat sikerült tanítanom neked, de amit elértél, az csakis a saját erődből sikerült. Úgy tudom te is beszéltél Siriussal, még mielőtt mi odaértünk volna.

- Igen. Mindent elmondott...

- Reméltem is. Szerintem már az elejétől fogva nagy hiba volt eltitkolni előletek, hogy kik is vagytok.

- Szóval maga Holdsáp?

- Pontosan.

- Harry apukája pedig Ágas. Pettigrew Féregfark, Sirius pedig Tapmancs?

- A te édesapád pedig Ravaszdi.

- De miért Ravaszdi? A többi egyértelmű, de apám nem animágus.

- Nem, valóban nem az. De a Táltosképességek közé tartozott az is, hogy állattá tudott alakulni. Ő bármilyen alakot fel tudott venni, mindig azzá alakult, amire szükségünk volt. A Táltosálcája miatt neveztük Ravaszdinak, mert mindig kitalált valami sunyi módszert, hogy kimentsen minket a csávából.

- És az igaz, hogy ön lett volna a keresztapám? – Lupin felnevetett.

- Nem tagadom, Ben és James eredetileg úgy gondolták én és Sirius lennénk a legalkalmasabbak. De képtelenek voltak dönteni, ki kellett sorsolni, hogy ki kinek a keresztapja lesz.

- Kisorsolni?

- Sorsolni, bizony. Sirius nem mesélte? Nem tudtak dönteni, így nyíltan feldobták a kérdést, kitaláltuk, hogy dobjuk be a neveket egy kalapba, és az anyák húzzák ki a leendő keresztapák nevét. Én viszont nem hagytam, hogy a nevem a kalapokba kerüljön, nem akartam, hogy megkülönböztetés érjen benneteket, csak mert a keresztapátok egy vérfarkas. Pettigrew ugyanúgy nem vállalta, úgy érezte túl nagy felelősség számára, és nem érne fel az elvárásokhoz. Így mindkét kalapban csak két név maradt. Harryében Ben és Sirius, a tiédben pedig James és Sirius. Persze egyébként is mind tiszteletbeli nagybácsik lettünk volna, de szép gesztus volt. Lily és Christine is Siriust húzták, képzelheted mennyire örült. Úgy ugrándozott, mint egy kisgyerek. A születésetek napjáig úgy sündörgött Lily és Christine körül, mint egy személyes szolga. Örülhetsz, hogy ilyen keresztapád van. – A történet alatt Lupin nosztalgikus mosolyt öltött. Amint befejezte, odaléptem, és szorosan megöleltem, ez jócskán meglepte.

- És annak is örülök, hogy ilyen nagybácsim van! – A tanár megsimogatta a fejem búbját, majd amikor újra szemtől szembe kerültünk, kacagott egyet. Nem nevetett ki, inkább volt boldog nevetés, mint amikor az emberben annyi öröm van, hogy a mosoly már nem elég, hogy kifejezze. – Ugye fog írni nekem?

- Hát persze. Nem tudom hova fogok menni ezekután, vagy hogy hol fogok kikötni, de mindenképpen küldök majd neked baglyot. És még valami. Már nem vagyok a tanárod. Nem kell többé Lupin professzornak nevezned. Remus vagyok, Bridgette.

Délkörül Harry, Ron és Hermione elhagyták a gyengélkedőt. Kimentünk együtt a parkba és elejétől a végéig átbeszéltük a történteket. Először a trió mesélte el, hogy milyen kalandban volt részük, majd rám került a sor. A tóparton ülve meséltem el, hogyan robbant fel a kristálygömb, hogyan rohantam át a fúriafűz alagútján, és ecsetelni kezdtem, hogy mi mindent mondott Sirius. Ideje volt végre elmondani Harrynek mindent, amit ő még nem tudott. Mégis, nem tudtam hol kezdeni, így az első, amit tettem, az az volt, hogy megmutattam nekik a sebhelyem. Remegve bontottam le a kötést, Hermione bíztató pillantásokkal támogatott a két fiú válla fölött, akik feszült izgalommal várták, hogy végre fény derüljön a csuklóm három éve rejtegetett titkára.

- Az igazság az, hogy minden egyes alkalommal, amikor te dementorral találkoztál Harry, nekem látomásom támadt. Te végighallgattad anyukád sikoltozását én pedig végignéztem. Sirius elmesélte, hogy amikor kicsi voltam, a szüleim tudták, hogy Voldemort vadászik rájuk. Apám volt akkor az utolsó Táltos, neki kellett volna legyőznie őt. Biztonságban akartak tudni, mert nekik harcolniuk kellett, ezért elvittek anyukám nővéréhez. Aki a te anyukád volt, Harry. – Csend uralkodott el. Harry némán meredt a sebhelyemre. – Az anyukáink ikertestvérek voltak. Én is ott voltam veled aznap este. Amikor... Megtörtént. Ezért van nekem is sebhelyem. Láttam, hogy Lily feláldozta magát, és emiatt éltük túl Voldemort átkát. Lily volt az én keresztanyám, Christine Evans pedig, az én anyukám, a te keresztanyád.

- Várjunk. Ha a te anyukád, és Harryé testvérek... - Kezdett bele Ron.

- Akkor ti unokatestvérek vagytok! – Sikkantott fel Hermione.

Harryvel összenéztünk, elmosolyodtunk, megöleltük egymást. Nem kellett látomás, hogy érezzem azt, amit Harry. Sütött a szeméből, hogy végre nem érzi magát olyan egyedül, olyan elveszettnek a világban.

- Tudom, hogy Siriushoz akartál költözni, de mivel az ő nevét nem sikerült tisztázni... Szerintem megbeszélhetnénk anyáékkal, hogy nálunk töltsd a nyarat.

Harry szeme felcsillant. Azonnal beszámolót kért a szüleimről. Úgy csillogott a tekintete, mint soha. Hirtelen nem csak hogy lett egy keresztapja, de egy keresztanyja, egy bácsikája és egy unokatestvére is.

Egyhamar megjelent Hagrid, aki ismét előadta a friss pletykákat, köztük Lupin professzor, azaz Remus sorsát is. Harry felpattant és futólépésben indult meg hogy elbúcsúzzon a tanártól, mi pedig lassú, kellemes tempóban tettük meg ugyanazt az utat. Mire a bejárat elé értünk, ott Remus elégedetten becsapta egy kocsi csomagtartóját, miután bepakolta csekély holmiját. Hátrapillantott, bizonyára búcsút vett a Roxforttól.

- Ég veled, Bridgette. Mindenképpen találkozunk még. Jah, és Dumbledore professzorúr keres téged.

Utolsó szavait követve becsapta az ajtót, és a kocsi már el is robogott. Két barátom felkísért Dumbledore szobájához. A nagy íróasztal mögött ott ült a szakállas professzor, előtte viszont három alak is ült: Harry és a szüleim.

- Kérlek, foglalj helyet Bridgette. – Mondta az igazgató, és leültem közvetlenül Harry szomszédságába. – A közelmúlt eseményei olyan dolgokat fedtek fel, amiket már réges-rég el kellett volna mondanunk nektek. Ideje hát, hogy megtudjátok az igazságot.

- Arról mi sem tudtunk, hogy Sirius cserélt Peterrel. – Kezdte apám. – Mi aznap este egészen messze, egy Londonhoz közeli faluban voltunk. A halálfalók, akik Tudjuk ki csatlósai voltak, rátámadtak egy mugli falura, úgy értesültünk, hogy maga a nagyúr is ott lesz. Ott is volt, de aztán hirtelen felszívódott. Fogalmunk sem volt, mi történt. Utána jött a hír... Az igazgatóúr parancsára mi nyomban elrejtőztünk Magyarországon. Siriust kértük meg, hogy hozzon ki titeket a romok közül.

- De ezt én nem engedtem. – Szólt közbe Dumbledore. – Bizonyára felmerült bennetek a kérdés, hogy Harry miért került a másik nagynénjéhez, és miért nem nőhettetek fel együtt? Tudnotok kell, hogy a nagyúrnak mindenhol voltak csatlósai és kémei. Még bukása után is. Ha ti ketten együtt nőttetek volna fel, az túl feltűnő lett volna, túl édes célpont lett volna az egykori halálfalók számára. Biztonságosabb volt, ha külön nőttök fel, mindketten mugliként, hogy ne keltsetek feltűnést.

- De hát Harrynek mindent elmondtak utána. A sebhelyről, és arról, hogy mi történt. Nekem miért nem?

- Azért, mert Harrynek az ismertség átkában kellett élnie. – Magyarázta a professzor. – A legnagyobb titok volt, hogy te is a Potter házban tartózkodtál. Miután megtörtént a tragédia, sikerült titokban tartanunk, hogy te egyáltalán a közelben voltál. A hivatalos történet szerint a gyermek még meg sem született, amikor Ben Woodot és terhes feleségét meggyilkolták. A te kilétedet pedig sikerült eddig elrejteni. A vicces az, hogy a szüleid azóta már sokszor mutatták meg magukat a nyilvánosságnak, ráadásul veled együtt, elég az évkezdési bevásárlásra, vagy a King's Crossra gondolni. Mégis, olyan jól elterjesztettük a halálhírüket, hogy még aki felismerte volna őket sem merte feltételezni, hogy az valóban Ben Wood és felesége lennének. Azok, akik tudták mi is történt valójában, például Ron szülei, hallgatást fogadtak, hogy megvédjünk téged a hírnévtől, és legfőképpen a halálfalóktól. Az egyetlen, aki nem tud rendesen titkot tartani, az Hagrid barátunk, aki önként vállalkozott a memóriatörlésre. Szegény Hagrid nem is emlékszik arra, hogy Sirius mit keresett ott aznap este, nem tudja, hogy te is ott voltál, Bridgette.

- Szerettünk volna megvédeni. Ezért bátorítottunk arra, hogy elrejtsd a sebhelyed. – Folytatta anya.

Még közel egy órát töltöttünk az igazgatónál, ezer és még annál is több kérdésünk volt. Végül, amikor elhagytuk a szobát, mindannyiunk szívéről nagy súlyok estek le.

- Anya! – Mondtam, miközben róttuk a lépcsőket a nagyterem felé. – Mondd... Harry nem tölthetné velünk a nyarat?

Harry szeme felcsillant, de csak úgy titokban. A szüleim egymásra néztek, egyetértő mosoly húzódott az arcukra.

- Nem látom akadályát. – Mondta anya, mire Harry megállt, és szembe fordult velük.

- Tényleg? – Kérdezte izgatottan.

- Hogyha szeretnél, akkor szeretettel látunk!

Elbúcsúztunk a szüleimtől, majd diadalittas mosollyal rontottunk be a nagyterembe, azonnal elmeséltük két barátunknak, hogy Harry Potter soha többé nem tölt egyetlen nyarat sem a Dursley családdal. A sok örömteli hírtől függetlenül, volt bőven miért szomorkodni is. Lupin professzor távozása volt az egyik, és a kérdés, hogy vajon ki kerül majd a helyére. A másik pedig Trelawney jóslata volt. A szolga visszatér urához... Pettigrew mostanra talán már együtt szövögeti gonosz terveit Voldemorttal... Az év utolsó napjai is hoztak még újdonságokat. Elsősorban, hogy mind a négyen átmentünk minden vizsgán. Még a jóslástan vizsgám is kiváló lett, pedig arra számítottam, hogy Trelawney megbuktat. Megtudtuk, hogy Piton irántunk táplált gyűlöletét lehetséges fokozni. Percy az összes RAVASZ vizsgán kitűnő osztályzatot kapott, Fred és George nagy nehezen összekapartak néhány R. B. F.-et. A Griffendél ebben az évben is elnyerte a házkupát. Aznap este kénytelenek voltunk összepakolni. Mintha még csak most érkeztünk volna meg, és mégis, már csomagolni kellett. A Roxfort expresszre felülve búcsút intettünk a kastélynak.

- Idén nyáron lesz a kviddics világkupa! Igazán megnézhetnénk együtt, apa tud szerezni jegyeket a munkahelyén. – Jelentette be Ron, természetesen mind örömmel fogadtuk el a meghívást.

Az út felénél járhattunk amikor kiléptem a vonat folyosójára, hogy elemózsiát vegyek a büfékocsis boszorkánytól. Egy-két kocsival arrébb találtam rá, és várnom is kellett, hisz közel tíz fős sor állt köztem, és a tökös piték között, de egyhamar sikerrel megszereztem a nassolni valót. Mire visszaértem, váratlan látvány fogadott, egy kicsi fehér bagoly repkedett a fülkében.

- Hát ez meg...? – Kérdeztem rá.

- Sirius levelet küldött! – Mondta lelkesen Harry, és olvasni is kezdte. – Kedves Harry és Bridgette! Remélem, hogy levelemet még hazaérkezésetek előtt kézhez kapjátok. Együtt bujkálunk Csikócsőrrel. Nem árulom el, hol, mert megeshet, hogy a levél illetéktelen kezekbe kerül. Van némi kétségem a bagoly megbízhatósága felől, de jobb postást nem találtam, és ez a példány lelkesen vállalta a feladatot. Gondolom, a dementorok még mindig kutatnak utánam, de ITT biztosan nem találnak rám. Azt tervezem, hogy hamarosan megmutatom magam néhány muglinak egy, a Roxforttól távol eső helyen, akkor talán megnyugszanak a kedélyek a kastélyban. Van valami, amit nem említettem neked, Harry rövid találkozásunk alkalmával. Tőlem kaptad a Tűzvillámot.

- Tessék! – Harsogta diadalmasan Hermione. – Megmondtam, hogy ő küldte!

- Igen, de eszében sem volt megátkozni a seprűt! – Vágott vissza Ron.

- A megrendelést a Te nevedben küldtem. – Folytatta Harry a felolvasást. – Csámpás adta fel a bagolypostán, de a vételárat a Gringotts hétszáztizenegyes széfjéből, a sajátomból utaltattam át. Kérlek, tekintsd a seprűt utólagos, egybevont ajándéknak keresztapádtól mind a tizenhárom születésnapodra. Bridgette, remélem nem haragszol, hogy neked még nem tudtam ajándékot küldeni. A körülményeket figyelembe véve, Harrynek sokkal nagyobb szüksége volt egy kis családi támogatásra, de nem aggódj hamar be fogom pótolni a tiédet is, csupán még kell egy kis idő, amíg lehiggadnak a körülmények.

- Akkor a kutya nem tőle van? – Kérdezte Hermione.

- Ezek szerint.

- De akkor ki küldhette?

- Ezúton szeretnék elnézést kérni tőled, Harry amiért megijesztettelek azon az estén, amikor eljöttél a nagynénédék házából. – Harry nem is foglalkozott a feltett kérdéssel, csak olvasott tovább. – Akkor készültem útnak indulni észak felé, előtte még szerettem volna egy pillantást vetni rád. Ne haragudj, hogy megrémítettelek. Mellékelten küldök egy írást, ami talán hozzájárul ahhoz, hogy következő roxforti éved kellemesebben teljen. Ha szükségetek van rám, azonnal értesítsetek. A baglyod megtalál. Hamarosan újra írok. Sirius. – Harry kíváncsian belenézett a borítékba. – Ez egy engedély, hogy lemehessek Roxmortsba! Várjatok, utóirat is van... Úgy gondoltam, átengedem a kis baglyot Ronnak, elvégre miattam veszítette el a patkányát.

- Nekem? – Döbbent le Ron. – Nem is tudom... Biztos, hogy bagoly? – Csámpás barátságosan dorombolt. – Akkor jó. Megtartom.

Londonhoz közeledve elpakoltuk a megmaradt édességet és levettük a talárjainkat, hogy felkészüljünk a leszállásra, de valami nem volt rendben:

- Na ne! Ez nem történhet meg. Ez csak egy rossz tréfa.

- Mi a baj Bridgette? – Kérdezte Hermione.

- Melyikőtök volt ez a nagyon vicces idióta? Kinek jutott eszébe, hm?

- Miről beszélsz?

- Eltűnt a könyvem. Itt volt a talárom zsebében, mint mindig, és most nincs, ki vette el?

- Bridgette, nem nyúltunk a könyvedhez. – Jelentette ki már-már sértődötten Ron.

- Akkor mégis hol lehet? Biztos lábat növesztett és elsétált, mi?

- Ne légy már ekkora vészmadár. Biztos elejtetted. – Nyugtatott Hermione. – Gyere, menjünk egy kört a vonaton.

Először azt az útvonalat jártuk végig, amit a büfékocsis boszorkányig tettem meg, onnan folytattuk a keresést a vonat legvégéig, majd megfordultunk, és elmentünk a vonat másik végéig is. Megnéztünk minden sarkot, benéztünk minden fülkébe és meg is kérdeztük mindenhol: nem láttak-e egy hímzett bőrkötéses könyvet. A válasz mindenhol határozott nem volt. A könyvnek nyoma veszett. Megsemmisültem. A fülkébe érve sírva fakadtam. Elvesztettem az egyetlen családi örökséget, amit kaptam, az egyetlen könyvet, amivel Táltossá válhattam volna. Zokogva könyörögtem a fejemben lévő iránytűnek, hogy mutassa meg merre van a könyv, de hiába, egyedül maradtam. A vonat nagy rántással megállt, mi pedig kénytelenek voltunk leszállni. A Weasley házaspár fogadott minket, és miután üdvözölték saját gyerekeiket, ránk került a sor.

- Hát téged mi lelt, kedveském? – Kérdezte Mrs.Weasley, megvizsgálva könnyáztatta arcom.

- Elhagyta a könyvét. – Válaszolt helyettem Ron.

- Hát akkor menjünk el a Czikornyai és Patzába, szerezzünk egy másikat.

- Nincs belőle másik. Ez egy kézzel írt családi örökség volt, nem létezik másik példány. – Jelentettem ki hidegen.

- Az egész vonatot végigkutattuk. – Folytatta Hermione. – Bizonyára még Roxmortsban eshetett ki, írtunk Hagridnak, hogy segítsen megkeresni, biztos hamarosan válaszol.

Elbúcsúztunk a Weasleyktől, majd hárman folytattuk utunkat a mugli oldalon, elindultunk ahhoz a padhoz, ahol Vernon bácsi üldögélt.

- Ha megint alá akarsz íratni velem valamit, azt ajánlom... - Morogta a bácsi. Történetesen ezek szerint ő az én nagybácsim is, ami valamiféle szorongó érzést keltett bennem amikor találkoztunk.

- Nem akarok. – Vágott a szavába Harry. – Ez csak egy levél a keresztapámtól.

- Mióta van neked keresztapád?

- Amióta élek. Ő volt apa és anya legjobb barátja. Elítélték gyilkosságért, de meglógott a varázslók börtönéből, és most szökésben van. – Vernon bácsi arcára kiült az iszonyat, még rossz kedvem ellenére is ki akart bújni egy mosoly, amit próbáltam visszafojtani. – Megígérte, hogy tartani fogja velem a kapcsolatot. Rendszeresen meg kell írnom neki, hogy jól megy-e a sorom.

- Ne legyen ilyen nagy az örömöd, kölyök. Holnap eltakarodsz, ha jól tudom.

- Nagyon is jól. Csak a maradék holmimért megyek, hogy aztán Magyarországon tölthessem a nyarat. Utána pedig Ron barátomhoz fogunk utazni, hogy megnézzük a seprűlovaglás sportjának világkupa döntőjét.

- Hol érdekel az engem, mit művelsz..? Szállj be szépen a kocsiba és meg ne mukkanj amíg vezetek.

- Ég veled Bridgette. – Fordult felém Harry.

- Holnap találkozunk.

Elbúcsúztunk tőle is, majd kettesben mentünk tovább Hermionével.

- Wood! Wood állj meg! – A hang mögülünk érkezett, megfordultam. A főbejárat felől egy szőke alak futott felénk, Draco Malfoy.

- Mit akarsz tőlem? – Mormogtam, amikor utolért. Draco visszapillantott a bejárthoz, ahol apja türelmetlenül strázsált, majd vissza rám. Mélyen a szemembe nézett, de nem a szokásos, rideg pillantással. Nem volt kifejezetten vidám vagy barátságos, de gonosz sem, nem láttam a rosszakarást vagy a kárörömöt, ami mindig ott csillogott a tekintetében.

- A kérdés inkább az, hogy te mit akarsz tőlem?

- Mit akarnék, te barom? Minek kellett ide jönnöd, bőven elég volt belőled ennyi erre az évre.

- Hát, akkor ezt ne is adjam vissza..? – Malfoy belenyúlt vállán lógó táskájába, és kihúzott belőle valamit: egy barna kötésű kötetet. Megfordította, és megvillant a hímzett virágminta. A szemem kikerekedett, a könyvért nyúltam, de Malfoy elrántotta. – Szóval, hogy is van ez? Elég volt belőlem ennyi az évre? – Szemtelen mosolyt öltött.

- Ezt meg hol találtad?

- A roxmortsi állomáson. – Megkönnyebbült tekintetemet kizárólag a könyvre szegeztem, majd felpillantottam a fiúra, de az erős szemkontaktust nem bírtam sokáig. – Szóval ki is a barom?

- Te. – Elnevettem magam, de csak úgy kínosan, mint amikor az ember utólag jön rá, hogy rossz választ írt egy dolgozatra. – Te vagy a barom, de kivételesen nem akkora kegyetlen, hülye barom, mint lenni szoktál.

- Elfogadom. – Draco megrántotta a vállát és felém nyújtotta a könyvet.

Amint a kötet az ujjaimhoz ért, villámgyors látomásom támadt: magamat láttam, külső szemmel, ahogy épp egy felsőbb éves lánnyal beszélgetek a büfékocsis boszorkány előtt álló sorban. Eredetileg észre sem vettem, hogy néhány kupéval arrébb, nem más ült, mint Malfoy és a mardekáros barátai. A fiú kinézett a folyosóra, és pálcát szegezett felém. Először egy gáncsoló ártást küldött, de nem rám, hanem az előttem lévő lányra. Én reflexből felsegítettem, és amíg háttal voltam a mardekáros bagázsnak, Draco ismét meglengette a pálcáját.

- Wingardium Leviosa! – Suttogta.

Draco precíz óvatossággal emelte ki a könyvet a zsebemből, majd amikor sikerült, gyorsan magához röptette, aztán egy másodperc alatt elkapta, befordult a fülkébe és eldugta a táskája mélyére.

Visszakerültem a valóságba, néhány pillanattal korábbra.

- Szóval ki is a barom? – Kérdezte Draco, ezúttal megmakacsoltam magam, és tartottam az acélos szemkontaktust.

- Te. De kivételesen nem akkora barom, mint amilyen lenni szoktál. – A mondat végére akaratlanul felöltöttem egy pimasz mosoly.

- Touché. – Malfoy átadta a könyvet, majd megfordult és elindult az apja felé.

- Várj! – Kiáltottam utána, a fiú pedig egyetlen pillanat alatt megfordult, mint aki csakis arra várt, hogy megszólítsam. – Köszönöm, Draco. Komolyan. Nem tudom mihez kezdtem volna, ha elvesztem. – Hirtelen felindulásból tettem egy lépést felé, az első, átgondolatlan ötletem az volt, hogy hálám jeléül megölelem, de amilyen hirtelen ez eszembe jutott, ugyanolyan hirtelen meg is torpantam. – Hát igen... Szóval köszönöm.

- Nincs mit. – Malfoy ismét vetett egy pillantást apjára, akinek arcán egyre jobban égett az elpazarolt idő keserű érzésének fintora. – Legyen jó nyarad!

- Neked is..? – Bizonytalanul válaszoltam a váratlan jókívánságra, Draco továbbra is tartotta a szemkontaktust, nagy lépéseket tett hátrafelé. – De ettől még utállak! – Az arckifejezése ennek az ellentétéről árulkodott, majd egyetlen pillanat alatt visszaöltötte a szokásos gonosz szerepét, és elment, mielőtt válaszolhattam volna.

- Ez most tényleg megtörtént? – Kérdezte Hermione.

Nem különösebben sikerült feldolgoznom a történteket, az egyetlen dolog amire gondolni tudtam, hogy megvan a könyv.

Hermione szülei láttak vendégül aznap estére. Eddig a szüleim kivétel nélkül mindig elhoztak és elém jöttek a King's Crossra, de miután idén átvettem apámtól az erejét, már nem jöhet számításba az ugrás. Az ugrás, az a Táltosok utazási technikája, lényegében hasonlít a hopponálásra, de sokkal nagyobb távokat tud vele megtenni az ember. Egy egyszerű varázsló nem tudna például közvetlenül Magyarországra hopponálni, de az ugrással ezt meg lehet tenni. Mivel az idén már megjárták egyszer Angliát repülővel, úgy beszéltük meg, hogy Mr. és Mrs.Granger fognak feltenni a vasmadárra. Másnap reggel Weasleyék is kijöttek a reptérre, hogy elbúcsúzzanak tőlünk. Ez kapóra jött, ugyanis nem jutott eszünkbe, hogy ennyi holmival nem tudunk felszállni a repülőre. Mr.Weasley az útravaló elemózsián kívül mindent centiméteres figurákká zsugorított, utazóládáinkat és seprűinket egyszerűen zsebre vágtuk. Mindenkit alaposan meg kellett ölelgetnünk, és csak utána engedtek el. Se én, se Harry még sosem ültünk repülőn, de megegyeztünk abban, hogy nem lehet vészesebb, mint tollán meglovagolni egy hipogriffet. A reptéren ott várt ránk anya és apa. Egy hosszú autóút után végre megérkeztünk: haza. A kocsiajtó becsapásával egy nagyon is hosszú, egy éves út ért véget, de ugyanabban a pillanatban egy méghosszabb út vette kezdetét...

VÉGE
- Folytatjuk -

Következő rész: Az Elfeledett Erők... 2. rész - Látomások

Utószó:
Köszönöm hogy végigolvastátok az Elfeledett Erők első részét! Újraírni ezt a történetet egy izgalmas és különleges kaland voltszámomra, újraélhettem az élményeket, amik miatt beleszerettem az írásba, remélem sikerült sokkal többet hozzátennem az évekkel ezelőtt megszületett kis világhoz. Aki teheti, az inkább kerülje el az eredeti fejezeteket, tiszteletből és nosztalgiából megtartottam őket, de szerintem érdemesebb egyből a második részre kattintani, és folytatni a történetet. Szeretném az összes részt új életre kelteni. A fejezet címe most nagyon is illik a jelen helyzetemhez, az érettségivel egy hosszú és küzdelmes út ért véget, de azzal, hogy felvettek az egyetemre, egy még hosszabb, még küzdelmesebb út veszi kezdetét. De ha az ember megfelelően felvértezi magát, akár Táltosmágiával, akár egy emberes adag kitartással, bármit elérhet, amit a fejébe vesz. Én egy nap talán saját életre keltem Az Elfeledett Erőket. Talán egy nap Bridgette Wood kalandjai kilépnek a Harry Potter világából, és eredeti történetet kapnak. Szóval ha a távoli jövőben találkoztok az ifjú Táltosnövendék kalandjaival a könyvesboltban, vagy akár a nagyképernyőn, jusson eszetekbe ez az elcseszett kis fanfiction, ahol ez a történet megszületett, és a 12 éves írópalánta, aki csak azért írta meg, mert imádott írni.