- Maga... Maga Sirius Black? – A hangom remegett, a karjaimat a pajzs megidézésére készen emeltem előre.

- Nem kell félned tőlem, nem akarlak bántani.

- Válaszoljon a kérdésemre!

- Igen. Én vagyok Sirius Black.

- Maga árulta el Harry szüleit...

- Ez nem igaz.

- Akkor mégis ki?

- Ez egy bonyolult történet.

- Tudja, hogy én ki vagyok?

- Igen, tudom.

- Honnan ismer?

- A szüleid egykor jó barátaim voltak.

- Sosem hallottam tőlük magáról.

- Annak bizonyára megvan az oka.

- Ott volt aznap? Amikor Lily és James Potter meghaltak?

- Túl későn értem oda.

- Mit keresett ott?

- Az én feladatom volt, hogy kimentselek téged a romok közül.

- Engem...? - Hirtelen megállt bennem az ütő. – Mind igaz...? A látomások... Valósak voltak? Szóval tényleg kihozott onnan egy kislányt...?

- Igen. Téged hoztalak ki, Bogi. – Black tett egy lépést előre, mire én azonnal megfeszültem és megidéztem a burkot. – Olyan nagyot nőttél... Már kész nő vagy.

- Ne jöjjön a közelembe!

- Ne félj tőlem, Bogi.

- Ne nevezzen így! Maradjon távol tőlem! Ez ostobaság. Mégis mit kerestem volna ott?

- Sötét idők jártak akkoriban...

- Nem érdekel a monológja!

- Kérlek, hallgass meg, hadd mondjam el neked az igazat. Amikor James tudomást szerezett róla, hogy Voldemort rájuk vadászik, Fidelius bűbájt hajtottunk végre, Ben pedig rájuk bízott téged.

- Mégis miért tette volna ezt?

- Apád tudta, mi a küldetése. Neki kellett volna véget vetni a Sötét Nagyúr uralmának. Édesanyád pedig nem volt hajlandó menekülni. Jobb világot akart teremteni neked. Voldemort ezt pontosan tudta, rájuk is vadászott. Ők nem bújhattak el. Mindketten tudták, hogy harcolniuk kell, de téged biztonságba akartak helyezni. Ezért még a bűbáj előtt elvittek téged Lilyhez. Végül is, ők voltak az utolsó rokonaid.

- Rokonaim...? Maga meg miket beszél?

- Nem is tudsz róla...? A szüleid nem mondták el ezeket?

- A szüleim nem mondtak semmit. Soha senki nem mond el nekem semmit.

- Édesanyád, Christine Evans, angol és mugli származású. Két testvére volt. Egy mugli, Petunia, ha jól tudom most is Little Whingingben él. És volt egy ikernővére is, aki szintén varázsló volt. Lily Evans. Házassága után Lily Potter.

- Lily Potter...? Harry anyukája?

- Pontosan. Eszméletlen egy testvérpár voltak, azt meg kell hagyni. James évekig ostromolta Lilyt, akárcsak Ben Christinet.

- Ez azt jelenti, hogy én és Harry...

- Testvérként kellett volna felnőnetek. Úgy volt, hogy mind együtt élünk majd a háború után. Peter, James, apád és Remus mind elválaszthatatlan barátok voltunk.

- Ki az a Remus?

- Ugyan már, ne nevettess. A vén lókötő tényleg eltitkolta? Fölöslegesen ecsetelném, úgy tudom jelest adott neked sötét varázslatok kivédéséből.

- Tudtam! Tudtam, hogy többet tud, mint amennyit elmondott.

- Sokkal többet. Amikor te és Harry megszülettetek, együtt lettetek megkeresztelve. Én lettem Harry keresztapja. És a tiéd is.

- Hogy micsoda?

- Vicces történet volt. Úgy lett volna az igazi, ha a te keresztapád Remus lett volna, de...

- Lupin professzor...?

- Bizony, Bogi. Lupin professzor úr lett volna a te keresztapád. Végül nekem jutott mindkét keresztapai szerep, de hidd el, ő volt a leglelkesebb tiszteletbeli nagybácsi.

- Ez a legnagyobb ostobaság, amit valaha hallottam! Az egész, amit mondott! A szüleim elmondták volna. Dumbledore szólt volna. Lupin elmondta volna... ugye? Mégis miért titkolták volna el? És ha Harry tényleg az unokatestvérem, akkor miért lakik Dursleyékkel? Miért nem velünk? És egyébként is... Maga biztos, hogy nem volt a szüleim barátja. Maga egy hazug gyilkos, és a szüleim nem barátkoznak gyilkosokkal.

- Nem vagyok gyilkos. Hamisan vádoltak meg.

- Akkor mégis ki ölte meg azt a sok embert? Maga volt az, aki darabokra szaggatta Peter Pettigrewt és meggyilkolt egy tucat muglit.

- Ez nem igaz!

- Hát akkor ki volt? Hm?

- Elmondom neked az igazságot, de ahhoz le kell higgadnod. Kérlek, ereszd le a pajzsot.

- Kezdjen csak beszélni! – Black mélyet sóhajtott.

- Ahogy mondtam, amikor James megtudta, hogy Voldemort rájuk vadászik, elrejtőztek veled együtt. Fidelius bűbájt hajtottunk végre, amivel megmenekülhettetek volna. A titokgazda eredetileg én lettem volna, de ezt mindenki tudta volna, így az utolsó pillanatban cseréltünk. A titokgazda Peter volt. Azt hittem, ő az, akire Tudjuk ki a legkevésbé számítana. De tévedtem. Peter áruló volt. Elárulta a rejtekhelyet. Úgy volt, hogy a te szüleid áldozták volna fel magukat a békéért. Ők, Jamesék és mi is, fel voltunk készülve arra, hogy nekünk kell felnevelnünk téged, de egyikünk sem hitte volna, hogy a dolog ellenkezőleg sül el. Kihoztalak, hazavittelek, utána pedig megkerestem Petert. Végezni akartam vele, megérdemelte volna, de árulónak kiáltott ki az utca közepén, és felrobbantotta a teret. Az átka tizenkét embert ölt meg. Ezután eljátszotta a saját halálát, és patkánnyá változott.

- Animágus volt?

- Pontosan. Levágta az ujját, és eliszkolt. Engem tartóztattak le, és tárgyalás nélkül Azkabanba küldtek, mert nem tudtam bizonyítani az ártatlanságomat. Mikor megtudtam egy újságból, hogy Pettigrew a közvetlen közeletekben tartózkodik, megszöktem, hogy az áruló elnyerje végre a büntetését.

- Ez nem igaz. Ezt csak kitalálja, az egészet csak kitalálta, hogy megbízzak magában.

Black higgadt lépést tett felém és előre nyújtotta a karját. Benyújt a pajzson. Megéreztem azt a különös, iránytű szerű ösztönt, ami azt súgta: minden, amit mond, igaz. Leeresztettem a karjaimat, a burok eltűnt.

- Halálukig hű voltam, James és Lily Potterhez és még mindig az vagyok az emlékükhöz, akárcsak a te szüleidhez.

- Mégis, hogy érti azt, hogy Pettigrew a közelünkben van?

- Weasley barátotoknak van egy háziállata igaz?

- Makesz?

- Pontosan Bogi, az igazi áruló egész eddig ott volt köztetek, csak a gyáva féreg patkánnyá változott.

- Akkor maga... Ártatlan?

- Nem mondanám, hogy ártatlan vagyok, de nem vagyok gyilkos. És soha nem árultam volna el a barátaimat. Szörnyű tény, hogy nem voltunk mind hűek egymáshoz... Emlékszem még arra az estére, amikor James és Ben kiválasztották, hogy kik legyenek a keresztapáitok. Az viszonylag egyértelmű volt, hogy ki lesz a keresztanya, a tiéd Lily lett, Harryé pedig Christine. De nem tudtunk választani, hogy ki legyen a keresztapa. Négy jelölt is volt mindkettőtöknek...

Ebben a pillanatban valami felmorajlott. Egy vörös szőrgombóc furakodott be a nyíláson: Csámpás. Heves nyávogásba kezdett. Black kutyává változott, meghallgatta Csámpást, majd újra emberré változott.

- Itt az idő... - Black viselkedése úgy változott meg egyik pillanatról a másikra, mintha nem is ugyanaz a higgadt ember állt volna előttem, mint az imént. Kapkodott, mint egy megszállott, mint aki olyasmi előtt áll, amire rengeteget várt. – El kell menned innen, azonnal. Nem mehetsz vissza az alagúton, nem akarom, hogy bajod essen... Muszáj körbe menned. Menj fel a faluba, onnan pedig sétálj vissza a kastélyba.

- De miért? Mi történt?

- Hidd el, találok majd módot rá, hogy elmagyarázzam neked, de most azonnal el kell tűnnöd, nem szalaszthatom el a lehetőségemet. – A férfi kitessékelt a bejárati ajtón, meglepett, hogy azok a híres zárvarázslatok ilyen egyszerűen kiengedtek. Odakint már kezdett sötétedni. – Menj vissza az iskolába, egyenesen a Griffendél toronyba, addig meg se állj! Nagyon örülök, hogy láthattalak, Bogi. Minden rendbe fog jönni. Hamarosan.

- Kérem, hívjon Bridgette Woodnak. Ezt a nevet használom itt.

- Rendben, Bridgette. Te pedig nevezz bátran Siriusnak, nem kell magáznod.

Sirius vetett rám egy utolsó pillantást, majd kutyává változott, és eliszkolt. Én kezdetben kellemes, lassú tempóval közelítettem meg a falu kivilágított utcáit, de ahogy egyre sötétebb lett, és a körülöttem lévő bozót pedig egyre kísértetiesebb, futólépésbe váltottam. Megálltam egy pillanatra a főutcán. Kifulladva kapkodtam levegő után, túl fáradt voltam, hogy felöltsem az álcám. Nem vonulhattam be a parkba csak úgy. A tervem az volt, hogy először is megpihenek, hogy fel tudjam venni a Táltosálcát, majd egyszerűen besétálok a kapunk. De nem tudom elég ideig álcázni magam, hogy eljussak a kaputól a kastélyig, így el kell, hogy bújjak a Tiltott Rengetegben. Ha elérem Hagrid kunyhóját, már könnyű dolgom lesz visszajutni a kastélyba, és addigra lesz már elég energiám, hogy ezt álcázva tegyem meg. A terv első lépése alapján megpihentem. Közel húsz percet töltöttem egy roskatag padon. Meditáltam egy kicsit, hogy erőre kapjak, majd elindultam. Ugyanazt az utat választottam, amin a kirándulások alkalmával szoktunk menni. Abban pár percben minden átértékelődött a fejemben. Minden igaz volt... Az igazi áruló nem más, mint Makesz, Sirius Black ártatlan, ráadásul a keresztapám. Akárcsak Harryé, aki pedig az unokatestvérem... Ott voltam aznap éjjel. És a Földanya is. Ő adott nekem erőt, hogy megvédhessem magam, és Harryt. Ezért van egyforma sebhelyünk, ezért hallom ugyanazt az emléket, mivel én is ott voltam, az az én emlékem is. Azonnal beszélnem kell Harryvel, mindent el kell mondanom neki! Ahogy egyre sötétebb lett, a hideg is eluralta a levegőt. De mintha másfajta hideg lett volna... Nem hűvös, nyári szellő, hanem dermesztő, szúrós hideg. Fájdalmas fintorba ugrott az arcom, majd meghallottam azt a rettenetes hörgő lélegzetet. Megfordultam. Mögöttem három dementor lebegett, egyenesen felém tartottak, az álca ellenére is tudták hol vagyok.

- Őseim, ha megidézem, Végtelen erőmet érzem. Kéljen fel Árpád lelke, S vezessen győzelemre. Őseimet megidézem, és Végtelen erőmet érzem.

Habozás nélkül felöltöttem a burkot. A dementorok közül kettő egyből meghátrált, a harmadik nemes egyszerűséggel nekiment, a feje megkoccant a pajzson, mintha csak üvegnek ment volna neki. Léptem egyet feléjük, ez hátrálásra kényszerítette mind a hármat. A hörgés mögöttem is felhangzott, egy újabb csuklyás lény közelített meg, majd még egy. A dementorok segítséget hívtak. Tisztes távolságra a buroktól szépen egyenként körbevettek. Várták, hogy elfáradjak. És már nem is kellett volna sokáig várniuk, lassan itt-ott halványodni kezdett a pajzs. Amit következőnek csináltam, azt nem tudtam megmagyarázni, hisz nem tudatosan cselekedtem, sokkal inkább ösztönből. Az a különös megérzés súgta, mit tegyek. Minden erőmet belefektettem abba, hogy előre nyújtsam a karjaim, mintha egy óriási, láthatatlan bútort próbáltam volna meg ellökni magamtól. Abban a pillanatban, a burok egy lökéshullámot bocsátott ki magából. A ragyogó kék hullám ugyanúgy vízgyűrűként söpört végig a dementorokon, mint ahogy legutóbb Pitonon, és akárcsak a professzor, most a csuklyás lények is messzire repültek, amikor találkoztak vele. Eliszkolt mind, meglehetősen messzire, visszaöltöttem az álcát és folytattam utam a kastély felé. Már a rengetegben jártam, úton Hagrid kunyhójának irányába, amikor újra elfogott egy megérzés. Az iránytű megpördült, és mutatta az utat. Az erdő egy egészen más pontjára vezetett, ekkor már az álcámat is leöltöttem, csak futottam abba az irányba, amerre jónak éreztem. Az erdő szélén megpillantottam három alakot. Olyan sötét volt, hogy éppen csak az alakjukat tudtam kivenni. Ketten rejtőzködtek a fák mögött, a harmadik egy jóval nagyobb, négylábú állat volt. Felöltöttem az álcát és közelebb osontam, az két emberi alak beszélgetett.

- Tudom, hogy őrültségnek hangzik.

A hang nagyon is ismerős volt, Harry Potter volt az, ezalapján sikerült megfejtenem a többi alak kilétét is, hisz ki másnak lenne ilyen hajkoronája, mint Hermione Granger barátnőmnek. A harmadik alak egy méretes hipogriff volt, méghozzá Csikócsőr. Leöltöttem az álcám, és odafutottam hozzájuk.

- Harry! Hermione! – Amikor megjelentem mögöttük, mindkettejük arca egy kicsit elsápadt.

- Jaj, ne! – Sikkantott fel Hermione.

- Nem úgy volt, hogy senki sem láthat meg? – Kérdezte Harry.

- Senki se láthat? – Értetlenül ismételtem meg a kérdést, és gyorsan rájöttem, mi is történik. – Az időnyerőt használtátok?

- Dumbledore mondta. – Magyarázta Hermione. – Muszáj volt. Nem fogod elhinni mik történtek!

- Ti nem fogjátok elhinni mik történtek velem! – Izgatott tekintettel Harry felé fordultam, mintha mindketten egyszerre akartunk volna elkezdeni mesélni. – Black nem az, akinek hisszük, Sirius Black...

- Ártatlan. – Vágott közbe Harry. – Nem ő volt az áruló, hanem...

- Peter Pettigrew. – Ezúttal én vágtam közbe.

- Ezt te honnan tudod, Bridgette? – Kérdezett rá Hermione.

- Találkoztam vele. Mindent elmondott!

- Nekünk is. Képzeld Bridgette, Black magához fog venni, ott hagyhatom Dursleyéket.

- Ez nagyszerű!

Át akartam ölelni Harryt, de amint megérintettem, látomásom támadt. Olyan látomás, amilyet még nem tapasztaltam, másodpercek alatt gyorsított felvételben suhant át az agyamon a jelenet. Láttam ahogy Harry találkozik Siriussal, ahogy rátámad, majd megjelent Lupin és Piton is. Végighallgattam a beszélgetést és végignéztem ahogy Ron patkánya egy rettenetesen csúnya emberré változik. Mindezt mintha Harry szemén keresztül láttam volna, az ő kerek szemüvegén át. Mégis, felfedeztem azt, hogy beszélgetésben nem hangzott el a tény, hogy én és Harry rokonok lennénk. Nem is csodálom, hogy nem említették, hisz Sirius végre szembe állhatott Pettigrewval. Úgy tértem vissza a valóságba, mint aki túl sok időt töltött a víz alatt. Mély sóhajjal, remegő térdekkel fedeztem fel újra a körülöttem lévő fás terepet. Ezúttal nem ájultam el. Harry és Hermione támaszként kapaszkodtak a vállamba, de még csak meg sem inogtam.

- Nem is kell elmesélnetek. Láttam mindent.

- Tessék? – Értetlenkedett Harry.

- Látomásban. Most. Végignéztem azt, amikor nála voltatok. És Harry, közel sem hallottál mindent!

Zajt hallottunk a fúriafűz felől.

- Jövünk! – Suttogta Hermione.

A fa hirtelen megdermedt, mintha nem is a fúriafűz lett volna, csak egy egyszerű fa. Lupin professzor, Pettigrew és Ron kászálódtak ki a lyukon. Őket az ájult, lebegő Piton követte, majd Harry és Hermione, végül pedig Sirius. A mellettem lévő Harry és Hermione sejtelmesen egymásra néztek, majd rám. Megint látomásom támadt, ismét csak egy ilyen gyors, felpörgetett jelenet. Azt láttam ahogy egy vérfarkassal állok szemben, majd egy patkányt kergetek. Összeállt a kép. Nemsokára csatlakoznom kell az eseményekhez, de társaim ezt nem mondhatják el, az időnyerő szabályai miatt.

- Ne aggódjatok, tudom mit kell tennem.

- Ijesztőek ezek a látomásaid. – Mondta Harry.

- Nekem mondod...? De ne aggódj, hamar hozzászoksz majd.

- Bridgette... - Harry úgy harapta el a mondatát, mint akiben még bőven van mondanivaló, de Hermione szúrós pillantására elhallgatott.

- Nem mondhatsz neki semmit! Mondtam, hogy nyugton kell maradnunk.

Harry szemébe néztem. Csillogott benne a szólni akarás. A szája nem mozdult meg, a hangját mégis hallottam. Mintha újabb látomás lett volna, de ez most egy egyszerűbb fajta, hallottam Harry szavait, pedig ki sem mondta őket: „el kell kapnod Pettigrewt".

- Tudom, Harry. El fogom.

Vakmerő elszántság költözött belém. A parkot éjjeli fényárba vonta a telihold.

- Uram Isten! – Sikkantott fel a távolban Hermione. – Nem itta meg az esti bájitalát! Ránk fog támadni!

- Fussatok el. – Mondta Sirius. – Gyerünk, szaladjatok!

De Harry nem ment sehova. Lupin feje és teste nyúlni kezdett, válla és gerince meggörnyedt, majd sűrű szőr burjánzott el arcán és karmos manccsá korcsosuló kezén. Egy parancsszó zengett fel a fejemben: menj! Szó nélkül futásnak eredtem. Olyan gyorsan sprinteltem feléjük, amennyire csak tudtam, de hosszú volt az út az erdőtől a jelenetig. Mire odaértem, Sirius kutya képében igyekezett elvonszolni a vérfarkast Ron és Pettigrew közeléből. Az nem hagyta magát.

Odaértem. A vérfarkas ádázul támadta a kutyát, foggal, karommal, ahogy csak bírta. Térdre rogytam Sirius mellett és megidéztem a pajzsot. A farkas hiába támadott újra, lepattant a burokról és hátra esett. A kudarc egyre csak felborzolta a kedélyeket. Amíg a kutya összeszedte magát a hátam mögött, a farkas egyre vadabbul, egyre erősebben ütötte-vágta a burkot. Bemutattam egy olyasféle lökést, amit a dementorok ellen is. A burok eltűnt, elfáradtam, de a farkas nem mert újra támadni, eliszkolt az erdőbe. Oldalra pillantottam, Pettigrew ebben a percben alakult át patkánnyá, és futásnak eredt a fűben. Félre tettem a józan eszemet, nem érdekelt se a fáradtságom, sem hogy ész nélkül berohanni a Tiltott Rengetegbe nem épp okos dolog. Üldözőbe vettem a patkányt. Az állat nem látszott ki a gazból, épp csak a mozgás halvány sejtelme bukkant fel itt-ott. Az a vakmerő elszántság mutatta az utat. Átugrottam egy gyökeret, majd megkerültem egy fát, az sem zavart, hogy beleakadtam egy bokorba, csak követtem a patkányt, ami egyre mélyebbre vezetett ez erdőben. Aztán hirtelen lefékeztem. Az iránytű, ami eddig Pettigrew irányába mutatott, most megpördült. Kétségbeesetten pillantottam körbe: a patkány eltűnt a szemem elől.

- Ez nem lehet igaz! – Kiáltottam fel.

A megérzés akaratosan tessékelt az ellenkező irányba. A távolban egy kutya panaszos szűkölése hangzott fel.

- Sirius...

Vetettem egy utolsó, mérlegelő pillantást arra, amerre a patkányt utoljára látni véltem, és elkezdtem futni arra, amerre a megérzés hajszolt. Egy tó közelébe értem. Egy magányos bokor mögött egy ismerős forma kuporgott: Harry. Odamentem hozzá. A tó túlpartján három ember feküdt, Sirius, Hermione és a másik Harry. Száznál is több dementor lebegett az égen, ahogy egyesével kiléptek a sötétből, úgy tűnt mintha sosem akarnának elfogyni. A vízen túl ezüstszínű folt pislákolt fel Harry pálcájából, de egyhamar ki is hunyt.

- Gyertek már! – Motyogta Harry, de nem nekem. Várakozó tekintettel suttogta a semmibe. – Hol késlekedtek, anya? Gyerünk, apa...

A tópart azonban néptelen maradt, a három alak pedig hajszálnyira volt a haláltól. Harry hirtelen kiugrott a bokor mögül, és előhúzta varázspálcáját.

- Expecto Patronum! – Kiáltotta.

A pálcájából hatalmas, ezüst ködfelhő jelent meg, pajzsként árasztotta el a tavat, de nem volt elég a dementorok ellen. Rövid látomásom támadt: ismét Harry szemén keresztül láttam a történetet. Ugyanezt a jelenetet láttam a tó másik oldaláról. Láttam ahogy a dementorok körbevették őt, az egyikük le is emelte a csuklyáját. Ekkor hatalmas, sugárzótestű állat lépett ki a sötétből, az ezüst köd mindent elöntött, és az alak elkergette a dementorokat. Az utolsó kép az volt, ahogy a haldokló Harry a patrónus forrása felé pillantott, két alakot látott. Éreztem, amit ő akkor: Harry meg volt győződve arról, hogy a szülei álltak a tó túlpartján.

Visszatértem a valóságba, méghozzá néhány másodperccel korábbra, a mellettem lévő Harry kiugrott a bokor mögül és előhúzta a varázspálcáját, de mielőtt kimondta volna a varázsigét, követtem a példáját. Én is elhagytam a búvóhelyet és mellé léptem, a kezem a vállára tettem, összenéztünk, majd Harry elkiáltotta magát:

- Expecto Patronum.

Éreztem ahogy Harry bűbája átjárja a testét, majd azon a ponton, ahol a kezem hozzáért, átjárt engem is. Ugyanez, mintha visszafelé is megtörtént volna, éreztem ahogy a saját varázserőm, ami akkor minden porcikámat uralta, átszivárog Harrybe, és ahogy a két erő találkozott, az ezüst sugár kirobbant a varázspálcából. A patrónus megjelent. Az ezüst köd mindent elborított, belőle kilépett a sugárzó testű állat. A lóra emlékeztető alak zajtalanul átnyargalt a tó éjfekete víztükre fölött, és rátámadt a dementorokra. Azok nyomban szétrebbentek, az állat többször körbefutotta a földön heverő alakokat, amíg az összes csuklyás el nem tűnt. A patrónus megfordult, és elindult visszafelé. Kibontakoztak a formái. Egy fénylő, ezüstszürke szarvasbika volt. Megállt a parton, Harryre pillantott.

- Ágas... – Suttogta Harry.

A szarvas felé nyúlt, de mielőtt elérhette volna, az állat köddé vált. Egymásra néztünk. Mintha ott helyben megértettük volna mi is történt... Nem kellett egyetlen szó sem, hogy elmagyarázzuk.

- Az isten szerelmére, mit csináltál? – Hermione hangja szakította meg a pillanatot, úgy jelent meg mögöttünk, mint egy kísértet, mögötte ott volt a hipogriff is. – Megígérted, hogy nem avatkozol bele!

- Megmentettem az életünket. – Felelte Harry, miközben mind elbújtunk a fák között. – Azaz, megmentettük. – Harry elmagyarázta neki mi történt.

- Meglátott valaki?

- Persze! Épp ez a lényeg! Én magam láttam meg magunkat. Azt hittem, hogy apámat és anyámat láttam, de közben Bridgette-et és magamat láttam, én voltam az, akit az apámnak néztem!

- Mégis, hogy idézhettél te meg olyan patrónust, amelyik elbír száz dementorral? Ez még egy felnőtt varázslónak is nagyon nehéz feladat!

- Bridgette segítségével. Nem tudom mi történt, de valahogy megerősítettük egymást, együtt csináltuk. Tudtam, hogy sikerülni fog, hiszen pár órája láttam, hogy sikerült. Ez így nagy butaság?

- Nem tudom...

Ekkor megjelent a színen Piton. Hordágyakat varázsolt elő és elindult a sebesültekkel a kastély felé.

- Mindjárt itt az idő. – Hermione az órájára nézett. – Dumbledore negyvenöt perc múlva ránk zárja a kórterem ajtaját. Addig ki kell szabadítanunk Siriust, és vissza kell érnünk a gyengélkedőre, különben észreveszik, hogy eltűntünk.

Leültünk a fűbe, vártunk. Azon elmélkedtem, hogy mit kéne most tennem, kerestem azt az iránytűt, hogy pördüljön már meg, de nem történt semmi.

- Nekem nem kéne visszamennem a kastélyba? – Kérdeztem végül.

- Ezt már nem tudjuk megmondani. – Válaszolt Hermione. – A gyengélkedőn nem voltál velünk.

- Talán te tanúskodhatnál Sirius mellett. – Jelentette ki Harry, mint akinek az évszázad ötlete jutott eszébe. – Piton azt mondja majd, hogy minket megbabonáztak. Te viszont ott voltál amikor Lupin átalakult, és láttad Pettigrewt. Te Táltos vagy, biztos többet adnak a szavadra.

- Kétlem, Harry. – Sóhajtott Hermione. – Hiába Táltos, még csak tanuló. Az ő szemükben Bridgette is csak egy 13 éves boszorkánynövendék. És ne feledd, amikor véletlenül elkotyogtam, hogy Bridgette Táltos, Dumbledore és az összes tanár hevesen tiltakoztak. Vagy nem hisznek neki, vagy nem akarják, hogy kiderüljön, de ebben az esetben mindegy, mert nekik csak buta gyerekek vagyunk. Főleg, ha Piton szava áll a miénkkel szemben.

- Nem tudod valahogy megmutatni a látomásodat a miniszternek? – Kérdezte ismét Harry.

- Attól tartok ez lehetetlen. Legalábbis most még semmiképpen nem tudok ilyeneket csinálni. De megpróbálhatom meggyőzni a minisztert. Hátha tényleg ér valamit az, hogy én vagyok az utolsó Táltos. Hátha ő elhiszi nekem...

Pillanatokon belül eljött az idő, hogy útra keljünk. Felkászálódtunk Csikócsőr hátára, és repülni kezdtünk. Engem csupán az erdő széléig vittek, ott leszálltam a hipogriffről, sok szerencsét kívántam és futni kezdtem a kastély felé. Egyenesen Dumbledore színe elé akartam állni, az igazgató Cornelius Caramel társaságában ballagott az irodája irányába, zihálva torpantam meg.

- Igazgató úr! Igazgató úr! – Úgy hebegtem habogtam, mint aki nem kapott levegőt, ami félig-meddig igaz is volt, mély lélegzetek között próbáltam 2-3 szavanként összerakni néhány értelmes mondatot. – Jó estét... miniszter úr... nem fogják elhinni... ami történt...!

- Oh, Wood kisasszony! – Dumbledore nyájas hangon szólt. – Mondd csak, jól sikerültek a mai vizsgáid?

- Hogy mi...? Persze... de nem ez a lényeg... Igazgató úr, miniszter úr... Sirius Black... - A következő szavam az lett volna, hogy ártatlan, de Dumbledore erőszakosan félbeszakított.

- Ne aggódj, kedves Bridgette, Sirius Black már nem jelent fenyegetést senkire a kastélyban.

- De hát... Végig kell hallgatniuk, láttam mindent...

- Mindent láttál? – Kérdezett rá szórakozottan Caramel. A tekintete olyasmire emlékeztetett, mint amikor az ember a legnehezebb helyzetében véletlenül elkacagja magát valamin: jót szórakozik, de azért a szemében látni a keserűséget. – Mégis mi mindent láttál te?

- Mindent, miniszter úr! Az egészet, mindent, ami ma történt, láttam Sirius Blacket és Peter Pettigrewt is, a vérfarkast, a dementorokat, mindent!

- Mégis, hogy láthattad volna ezeket, amikor végig a Griffendéltorony melegében üldögéltél? – Kérdezte Dumbledore.

- Bizonyára nagyon aggódtál a barátaidért, igaz? – Kacagott Caramel. – De nem kell félned, már minden rendben van, biztonságban vannak.

- Nem érti uram! Én tényleg láttam, látomásban. – Caramel felkacagott.

- Ezt értsem úgy, hogy jól sikerült a jóslástan vizsgád?

- Miért nem vesz komolyan? Nem jóslástanról beszélek, Táltoslátomásról, Táltos vagyok! – Caramel szórakozott tekintete hirtelen megdermedt, alig egy másodperc alatt lett az amúgy is sápadt arca még inkább falfehér. Dumbledore kedvesen felnevetett.

- Hát persze kedvesem. Tudjuk, hogy félig magyar vagy, a kultúrád tele van csodálatos legendákkal. Bizonyára csak álmodtál. – Kétségbeesett, segélykérő pillantásokat vetettem az igazgatóra. Hogy lehet ilyen hitetlen?

- Ugye tudod, Wood, hogy amit mondtál, az nagy szó. – Mormogta sejtelmesen Caramel. – A Táltoskultúra évszázadokkal ezelőtt kihalt. Már csak legenda. Az utolsó Táltos is meghalt már.

- Nem az, miniszter úr, én az vagyok! Sőt mi több...

Elkezdtem lefejteni a kötést a csuklómról, de abban a pillanatban Dumbledore erősen rákulcsolta ujjait a gézre. Egyetlen pillantást vetett rám, amivel csendre intett. Felhagytam a mentegetőzéssel.

- Madam Pomfrey biztos nem örülne neki, ha idő előtt levennéd a gyógykötését, Bridgette. – Dumbledore elengedett, majd barátságosan a vállamra tette a kezét és Caramelhez fordult. – A mi kis Bridgette-ünk csúnya kis bájital-balesetet szenvedett a minap, de szerencsére semmi baj nem történt. Miért nem mész fel a gyengélkedőre? A barátaid bizonyára örülnének, ha láthatnának.

Erőtlen búcsút vettem a két férfitól, de nem mentem a gyengélkedőre: elbújtam egy sarokkal arrébb.

- Szegény kislány rajong a Táltoskultúráért, nem meglepő, hisz valóban vannak magyar gyökerei. De Táltosjegy nélkül született. Érzékenyen érinti a téma, szentül hiszi, hogy bárki aki magyar, lehet Táltos, de ez persze nem igaz. Előbb-utóbb kinövi majd ezt is. A neve is innen ered. Tudja, miniszter úr a Bridgette Wood nevet ő maga választotta, hogy megkönnyítse társai dolgát, magyar nevét meglehetősen nehéz kiejteni. Önnek is feltűnhet a Wood, mindketten tudjuk, ki inspirálta.

- Hah... Valóban... De hát Ben Wood még a háborúban életét vesztette, nem? Még aznap, amikor Lily és James Potter meghaltak. Nem tudtam, hogy volt gyermeke...

- A felesége terhes volt akkoriban. Mindketten Voldemort pálcája által haltak meg.

- Micsoda tragédia...

- Mindenesetre, gondoljon csak bele, ő volt az utolsó Táltos. Egy ilyen reménnyel teli kislánynak micsoda példakép lehet egy ekkora hős.

Összeállt a kép: Dumbledore minden erejével titkolni próbálta kilétemet a miniszter előtt.