Mióta csak megtörtént, minden éjjel arról a bizonyos látomásról álmodtam. Minden nap ezen járt az eszem, lejátszottam a fejemben újra és újra. Hermionenek nem mertem elmondani, Harrynek meg pláne, az északi tornyot pedig még sokkal nagyobb ívben kerültem el, mint eddig. Még néhány jóslástan óráról is ellógtam, amikor épp rosszabb kedvemben voltam. Hermione azt mesélte, hogy Trelawney nagyon is hiányolt, de nem volt hajlandó felelősségre vonni érte, mivel tudja, hogy a vizsgán úgyis remekül fogok teljesíteni. Lupin professzor a történtek óta szóba se állt velem. Sokszor próbáltam már beszélni vele, de az órai anyagon kívül semmi mást nem hajlandó meghallgatni. Az utolsó esélyem Dumbledore, vagy McGalagony professzorok voltak, de hiába a nagy reménység, nekik se mertem elmesélni mi történt aznap. Csak érlelődött bennem az a pillanat, ahogy a titokzatos férfi szemébe néztem. Napról napra egyre több kérdés gyűlt össze bennem. Szentül meg voltam győződve arról, hogy Sirius Black mindre választ tud adni. Megszállottan kezdtem keresni a módot, hogyan tudnám megtalálni őt. Muszáj volt megelőznöm az aurorokat. A szigorított biztonsági intézkedések nem könnyítették meg a dolgomat. Flitwick professzor kiképezte rá a tölgyfaajtót, hogy felismerje Sirius Blacket. Frics a falak repedéseitől az egérlyukakig mindent bedeszkázott. Sir Cadogant felmentették tisztségéből, a Kövér Dáma újra elfoglalta őrhelyét. A portrélyuk előtt tagbaszakadt biztonsági trollok strázsáltak. Percy újra munkába állt, mint Harry csősz, de nem titkolta, hogy ezúttal nem csak Harryre, de rám is vigyáznia kellett. Ez meglehetősen kellemetlen volt. Ronból igazi sztár lett. Minden egyes diák hallani akarta találkozását Sirius Blackkel, mert mint utólag én is megtudtam, Ron volt az a bömbölő egyén, aki aznap este szembe került vele a Griffendél toronyban. Black a történet szerint egy harminc centis késsel szétszabdalta az ágyfüggönyét, és ha nem kezd el ordibálni, véleménye szerint nem érte volna meg a reggelt. A kérdések magától értetődőek voltak: miért nem ölte meg Ront? Biztosan nem ijedt meg egy 13 éves fegyvertelen gyerektől, sem három alvó társától, de akkor miért nem hallgattatta el Ront? A menekülését nem nehezítette volna meg, végül is csupán néhány másodpercet vett volna igénybe beleszúrni a kést. Ennél sokkal több időt elpazarolt velem. Ezt persze nem említettem meg a többieknek. Sem, hogy egyáltalán láttam. A hivatalos történet szerint én a toronyban voltam a támadás alatt, mert nem tudtam aludni. Neville járt a legrosszabbul. Neki volt köszönhető, hogy Black hozzájutott a klubhelység jelszavához. El lett tiltva a roxmortsi kirándulásoktól, büntetőmunkát kapott, a nagyanyja rivallót küldött neki, és nem volt szabad elmondanunk neki a klubhelység jelszavát se. Minden este ott kellett ácsorognia a trollok között, amíg valaki be nem engedte. Az eset óta még jobban elkülönültünk mi négyen. Harry és Ron továbbra is duóban maradtak, de Hermione még tőlem is elkezdett távolodni. Persze ebben én is hibás voltam, hisz minden áldott pillanatomat Sirius Black kutatásával, és a látomásaim megfejtésével töltöttem. Még este is, amikor beszélgetni szoktunk, már csakis azzal foglalkoztam, hogy az ágyfüggönyöm mögött próbálgatom az álcámat. Szobatársaim jelenléte eleinte egy kicsit zavarba hozott, de miután rájöttem, hogy egyáltalán nem érdekli őket mit művelek, felbátorodottan gyakorolgattam az ősi varázslatokat. A következő roxmortsi kirándulás híre felüdülés volt a diákok nagyrészének, én azonban kételkedtem abban, hogy jó ötlet lett volna. Hermione aznap felháborodottan rontott be a hálóterembe.

- Nem hiszem el! Hogy lehetnek ennyire felelőtlen barmok? – Kipillantottam a függöny mögül, Hermione karjait összefonva ült az ágyán.

- Csak nem a két jó madárról van szó?

- Harry már megint le akar menni Roxmortsba! Nem hiszem el! Ront majdnem megölték, ha Black nem téveszti el az ágyat, ő már nem élne, és még mindig nem veszi komolyan a fenyegetést.

- Csodálkozol? Harry Potterről beszélünk.

- Tudom, de akkor is. Megjöhetne már az esze.

- Nem fog. És Ronnak se. Egyiküknek se volt soha, és nem is lesz. Ezért vagyunk itt nekik te, meg én.

- Nagy szavak egy olyan embertől, aki a kastélyban bolyongott a támadáskor. Ha rosszkor indultál volna el visszafelé, már te is alulról szagolnád az ibolyát. Most nagy a szád, de te is ugyanolyan vakmerő bolond vagy mint ők. Te se gondolkodsz, mielőtt cselekszel.

- Nos, ebben igazad van, valóban nem szoktam. – Bólintottam egyetértően.

- Hát egy biztos, én nem fogok lemenni, hogy vigyázzak rájuk. Tanulnom kell. Kihasználom, hogy üres lesz a kastély.

- Miért nem mész fel Sir Thomas tornyába? Ott senki sem zavar.

- Ez amúgy remek ötlet lenne, ha McGalagony nem tiltotta volna meg hogy felmenj.

- Pontosan. Nekem tiltotta meg. Neked nem. És csak mert éjszaka járok ki. Szerintem semmi akadálya, hogy nap közben tanulj ott egy kicsit.

- Mindegy. Ez most nem fontos. Majd megbeszéljük a kirándulás után. Az igazság az, hogy aggódom Harryért. Nem tudnál esetleg... Vele menni? Rád nem haragszanak. A büntetésednek vége, már elmehetsz, szóval neked nem kell bujkálnod, de ha Harry tényleg lemegy, akkor a láthatatlanná tévő köpenyben fog menni az egyik titkos úton, amit az a fránya térkép mutat neki. A faluban már ott lesz Ron. Én arra kérlek, hogy használd az álcádat, és kísérd el a titkos alagúton, nehogy baja essen.

- Hát rendben. Meglátom mit tehetek.

- És kérlek, tégy meg egy szívességet. Kivételesen használd azt a nagy karfiolt, ami az agyad helyén van, és ne vakmerősködj. A dolgod megakadályozni, hogy a fiúk hülyeséget csináljanak, nem az, hogy felülmúld őket benne.

Szombat reggel Harry és Ron már a reggeli asztalnál ültek, amikor én leértem. Hermione jó távol, egy könyv mögött szürcsölt teát.

- Sziasztok! – Mondtam jókedélyű mosollyal, és leültem a fiúkkal szemben.

- Jó reggelt. – Mormogták kánonban, kedvtelen hangon.

- Na mi történt, hirtelen Makesz pártjára álltál? – Kérdezte gúnyosan Ron.

- Héj, én nem vagyok senkinek se a pártján. Nekem baglyom van, hagyjatok ki a háborúból. Ha majd Bizi egy nap úgy dönt, hogy felnyársalja Hedviget egy vajazókéssel, akkor majd belekeverhettek a háziállatok harcába.

- Azért kétlem, hogy ez megtörténne. Hedvig háromszor akkora, mint Bizi. – Kuncogott Harry.

- Na igen. Érdekes lenne. De mindegy is. Figyeljetek rám. – Suttogóra fogtam a hangom. – Harry, tudom, hogy le akarsz menni.

- Nem tudom miről beszélsz. – Jelentette ki Harry teljesen higgadtan. Egyetlen szemrebbenés nélkül hazudott a szemembe. Nem csak onnan tudtam, hogy nem igaz amit mond, hogy Hermione leadta már a drótot. Az a különös, ösztönszerű érzés elfogott, és mintha egy risztó szólalt volna meg, azt kiabálva: hazudik.

- Jó, persze. Játszhatod itt nekem a fapofát, de hallottam a múltkori beszélgetéseteket. Ne aggódj. Nincs rossz szándékom.

- Nincs? – Kérdezett vissza Ron.

- Nincs. Nem akarlak beköpni. Tudom, ha most megfenyegetnélek vele, akkor is lemennél, és nem célom bajba keverni téged, így inkább szeretném felajánlani a segítségem.

- Ezt, hogy érted?

- A műveletnek meglehetnek a bökkenői. Bármikor kialakulhat egy „rossz helyen, rossz időben" szituáció. Én Harryvel megyek a titkos úton, és segítek kiküszöbölni a különböző akadályokat. Szükség esetén pedig megvédem.

- Szerintem nincs szükségem védelemre. – Jelentette ki Harry.

- Szerintem pedig nagyon is van. Ne feledd, Black a közelben ólálkodik. Akármikor találkozhatunk vele. Én pedig nem szeretek kockáztatni. Nem akarom, hogy egyedül menj.

- Ebben mondjuk igazad van. – Mondta Ron.

Kicsit zavarba ejtettek a saját gondolataim arról, hogy valójában nagyon is reméltem, hogy összefutunk vele. Most is csak azon járt az eszem, hogy talán megtalálhatom. Bár eleinte butaságnak tartottam pont most lemenni a faluba, azóta rájöttem, hogy talán így pont, hogy több esélyem lesz a titkos küldetésemre. Csakis a cél lebegett előttem – válaszokat kellett kapnom, és Hermione aggodalma tökéletesen alakította számomra a helyzetet.

Ron és én elindultunk a tölgyfaajtó felé, Harry úgy intézte, hogy Hermione lássa őt felmenni a márványlépcsőn, és jó feltűnően elbúcsúzott tőlünk. Harry egyenesen a harmadik emeleti folyosó felé vette az irányt, nekem viszont meg kellett jelennem a gyülekezőnél. Kihúzattam a nevem Frics listáján, és jó pár embertől megkérdeztem, hogy hogy érzi magát, hogy mindenki lássa: ott vagyok. Ezután el kellett valahogy tűnnöm a tömegből. Kettesoszlopba fejlődve elindultunk McGalagony vezetésével, Ron és én a sor legvégére álltunk. Mély levegőt vettem. Ideje volt élesben kipróbálni az álcát. Ezt nem varázsigével, hanem egy kézmozdulattal tudtam felölteni. A tenyeremet először a mellkasomra tapasztottam, majd csendben elköszöntem Rontól, és elhúztam a kezem az arcom előtt. Abban a pillanatban minden porcikám láthatatlanná vált. Ron meglepődött egy kicsit, de nem volt szabad feltűnően viselkednie, ehhez nagyon is jól tartotta magát. Visszaszaladtam a kastélyba, Harry is pont akkor ért a harmadik emeletre.

- Hol jártál? – Kérdeztem a ziháló fiútól, amint leöltöttem az álcát. – Már rég elindultál, hogy hogy csak most értél ide?

- Piton bonyolította a dolgokat. Mégiscsak jó, hogy itt vagy.

Harry kinyitotta a félszemű boszorka szobrának púpját, és bemásztunk a nyíláson. Egy kőcsúszda vezetett mélyen a föld alá. Harry Lumost kiáltott, és felvette a csúszda aljában várakozó hátizsákját. Egy sötét, kanyargós alagút vezetett abba az irányba, amerre társaink a felszínen tartottak. Az alagút egyszer csak emelkedni kezdett, majd elértünk egy kőlépcsőt. Már számolni sem győztem, olyan sok lépcsőfokot kellett megmásznunk, de végül elértük a célt: egy csapóajtót. Harry felvette a köpenyét, én az álcát, és kikukkantottunk. Egy faládákkal és dobozokkal teli pincét láttunk, üres volt. A csapóajtót óvatosan zártuk be magunk után, majd a pincéből kivezető lépcsőt is megmásztuk. Az üzlet zajában fel sem tűnt senkinek, hogy kinyílt a Mézesfalás raktárának ajtaja. Kerestem egy pillanatot amikor nem volt szemtanú, és ismét láthatóvá váltam. Harry szorosan mögöttem jött, megkerestük Ront, és kikecmeregtünk a főutcára. Először a postahivatalba mentünk el. Alaposan elhúztuk az időt, hogy Harry körülnézhessen. Ezután Zonkó Csodabazára következett. A boltban rengetegen voltak, próbáltunk úgy állni Ronnal, hogy senki ne menjen neki a közöttünk kuporgó Harrynek. Mind alaposan bevásároltunk a tréfakellékekből, majd felsétáltunk a dombra, megnézni a szellemszállást. Ez érdekelt engem igazán, már sokadszorra látom újra ezt a helyet az álmaimban. Olyan álmokban, amikben Sirius Black arcát is újra láttam. Nem volt hát alaptalan a gyanú, hogy a gyilkos talán ott rejtőzik.

- Mi van odabent? – Kérdeztem Rontól.

- Halvány gőzöm sincs. Ránézésre egykor sima lakóház lehetett. Még a roxforti kísértetek is elkerülik. Félig Fej Nélküli Nick azt mondta, úgy hírlik, hogy elég vad népség lakja. Még nappal se lehet bemenni. Fred és George persze megpróbálták, de az összes bejáratot zárvarázslatok védik.

Zárvarázslatok... Micsoda pech. De biztos voltam benne, hogy valami módon ki lehet kerülni ezeket a varázslatokat. Muszáj volt megpróbálnom. De nem hagyhattam magára a fiúkat... Nem kezdhettem megint magánakciókba, amikor csoda, hogy végre kibékültünk. Ki kellett találnom valamit, hogy elkeveredjek Rontól és Harrytől.

- Talán már holnap megjön a bagoly apámtól. – A békés nézelődést Draco Malfoy hangja zavarta meg, természetesen két kedves csatlósához beszélt, a közelben bandukoltak, sajnálatos módon a mi irányunkba. – El kellett mennie a meghallgatásra, hogy beszámoljon a sérülésemről. Biztos elmondta, hogy három hónapig mozdítani se bírtam a karomat. Bár hallhattam volna, hogyan mentegeti a kedvencét az a féleszű behemót. A hippogriffnek befellegzett. – Malfoy megtorpant. Meglátott minket. Arcán alattomos vigyor jelent meg. – Mit keresel itt, Weasley? Szívesen laknál itt, mi? Lehetne végre saját szobád. Azt mondják, ti otthon mind egy szobában alszotok.

- Ne is figyelj rá. – Súgtam Ronnak és a vállát markolva igyekeztem jobb belátásra bírni arról, hogy érdemes-e nekiesni Draconak?

- Épp Hagrid barátodról beszélgettünk. – Folytatta Malfoy. – Szerinted sírni fog, amikor majd levágják a hippogriff fejét?

És ekkor placcs! Malfoy feje előrebukott, mint akit tarkón vágott valami, szőke hajából sár csöpögött.

- Mi volt ez? Ki dobott meg? – Ron és én a hasunkat fogtuk a nevetéstől, ahogy Malfoy körbepislogott.

- Vigyázni kell, sok a kísértet errefelé. – Jegyezte meg Ron.

Egy újabb csattanás, ezúttal Crak és Monstro kapták a javát. Crak megindult felénk, ugyanis ki más lehetett volna a tettes, de rejtélyes módon orra esett.

- Ki van kötődve a cipőfűződ, Crak. Be tudod kötni, vagy tanítsalak meg? – Ron már könnyezett a nevetéstől, Crak kapálózva feltápászkodott, de minden bizonnyal beleakadt Harry köpenyébe, ugyanis alig néhány másodpercre megvillant az arca.

Draco felordított, majd elrohant nyomában a két maflával.

- Harry vissza kell mennünk! Azonnal! Malfoy biztosan árulkodni fog, ha Piton keres, márpedig meg fog keresni, a kastélyban kell találnia. – Hebegtem egy bizonyos irányba, amerre Harryt véltem.

Felöltöttem az álcát és futásnak eredtünk. Itt-ott Harry irányába nyúltam, hogy ott van-e még, ahol én hittem, hogy van. Szellemként átvonultunk a Mézesfaláson, majd le az alagútba. Úgy rohantunk ahogy a lábunk bírta. Harry elrejtette a köpenyt egy sötét sarokban, aztán nagy nehezen felmásztunk a csúszdán. A nyílás bezárult, és azon nyomban befordult a sarkon egy hosszú taláros alak. Az utolsó pillanatban felöltöttem az álcát, ugyanis én ekkor papíron még a faluban voltam. Harry látszólag egyedül volt.

- Lám csak. – Morogta Piton professzor. – Na gyerünk, Potter, kövess!

Elindultak lefelé a lépcsőn, én pedig némán követtem őket. Piton dolgozószobájáig meg sem álltak.

- Ülj le! – Parancsolta Piton. Harry engedelmeskedett. – Draco Malfoy néhány perce igen különös történetet mesélt el nekem. Fent járt a Szellemszállásnál, és összetalálkozott Ron Weasleyvel és Bridgette Wooddal. – Harry hallgatott. – Malfoy azt állítja, hogy miközben Weasleyvel beszélgetett, valaki tarkón dobta őt egy marék sárral. Szerinted hogyan történhetett ez?

- Nem tudom, tanár úr.

- Azután Malfoynak egy egészen rendkívüli jelentése volt. Tudod, mit látott, Potter?

- Nem. Mit?

- A te fejedet látta. Ott lebegett a fejed a levegőben. – Hosszú csend következett. Megdermedve hallgattam a beszélgetést, főleg, hogy éreztem, már nem sokáig tart az álcám.

- Malfoynak meg kellene vizsgáltatnia magát Madam Pomfreyvel, ha repülő fejeket lát.

- Vajon mit keresett a fejed Roxmortsban, Potter? A fejednek tilos Roxmortsban tartózkodnia. Egyetlen testrészednek sem szabad lemennie a faluba.

- Tudom, tanár úr. Malfoy bizonyára hallucinált.

- Malfoy nem hallucinált. Ha a fejed lement Roxmortsba, akkor lement vele a többi részed is.

- Végig a Griffendél-toronyban voltam. Ahogy a tanár úr kérte.

- Tanúsítja ezt valaki? – Harry nem válaszolt. – Az egész Mágiaügyi Minisztérium a nyakát töri, hogy megvédje a híres kis Harry Pottert Sirius Blacktől. A híres kis Harry Potter azonban nem foglalkozik ilyen alantas dolgokkal, mint a saját biztonsága. A híres kis Harry Potter oda megy, ahova épp kedve szottyan. Megdöbbentő, hogy mennyire hasonlítasz az apádra. – Harry mélyen hallgatott. – Ő is pontosan ilyen arrogáns volt. Pöffeszkedve járt a csodálói gyűrűjében, beképzelt egy alak volt.

- Az apám nem volt beképzelt! – Fakadt ki végül Harry. – És én sem vagyok az.

- Az apád is semmibe vette a szabályokat. Végül is, a szabályok csak az egyszerű halandókra vonatkoznak, a kviddicskupa-győztesekre nem, csak te még nem vagy az, Potter. Apád olyan felfuvalkodott volt, mint...

- Fogja be a száját! – Harry felpattant a székből, Piton arcán csillogott, hogy csakis erre várt. – Ne sértegesse az apámat! Tudom, mi zavarja magát! Az, hogy az apám megmentette az életét! Dumbledore elmondta nekem! Ha az apám nem lett volna, maga már nem élne!

- Na és azt is elmondta az igazgató, hogy milyen körülmények között mentette meg apád az életemet? Vagy a kellemetlen részletektől megkímélte a híres kis Harry Potter törékeny lelkét? Nem szeretném, ha téves elképzeléseid lennének az apádról, Potter. Ha azt hiszed, apád dicső és hősies volt, akkor ki kell ábrándítsalak. Apád és a barátai egy roppant szórakoztató tréfát űztek velem, ami az életembe került volna, ha az apádnak az utolsó pillanatban inába nem száll a bátorsága. Semmi hősies nem volt abban, amit csinált. A saját bőrét mentette, ha a hecc sikerül, kicsapták volna őt a Roxfortból!

Ahogy Piton egyre keserűbben, egyre indulatosabban kiabált, tudtam, hogy valami módon ki kell jutnom innen. Nem nyithattam ki az ajtót csak úgy, még résnyire sem, szóval cselhez kellett folyamodnom. Odaléptem az ajtóhoz és kopogtam. Piton ingerülten kiáltotta, hogy szabad, én pedig lassan, körülményesen nyitottam ki az ajtót. Amikor már volt akkora a rés, hogy kiférjek rajta, kisurrantam, az ajtó takarásában leöltöttem az álcámat, és úgy tettem, mintha végig csak féltem volna belépni.

- Jó napot... Piton professzor, elnézést szeretnék kérni, de...

- Nem érek rá! Kotródj!

- De... De Harry miatt vagyok itt.

- Van 10 másodperced elmondani, amit akarsz.

- Draco hazudik tanár úr. Harry egész nap a kastélyban volt, Hermione meg tudja mondani, bár ő egész nap tanult, de látott minket elbúcsúzni. Draco kitalálta, hogy bajba keverje Harryt. Én dobtam meg sárral, mert sértegetett engem és a barátaimat.

- Ne nevettess, Wood! Draco szerint végig veled szemben volt.

- Levitációs bűbájt használtam. Draco elég figyelmetlen, tanár úr. Biztos nem vette észre a pálcát a taláromtól.

- Úgy néz ki a híres kis Harry Potternek akadt egy bűntársa. Mondd csak, Wood, jelentkeztél Frics úrnál amikor megérkeztél a faluból?

- Nem, Frics úr nem volt az ajtónál, én pedig azonnal ide siettem.

- Hát persze. És honnan tudtad, hogy ide kell jönnöd? Na és azt, hogy mit mondott Draco nekem? Tudtommal nem voltál jelen, amikor beszámolt a történtekről. – Csend honolt. – Zsebeket kiüríteni. Mindketten. – Sötét pillantást váltottunk Harryvel. – Ürítsétek ki a zsebeiteket, vagy most rögtön viszlek az igazgatóhoz!

Harry elővette a Csodabazárban vásárolt holmikkal teli zacskót, majd vonakodva előhúzta a Tekergők Térképét is. Én is kitettem az asztalra a tréfakellékeket, akárcsak a Táltoskönyvem.

- Ezeket Rontól kaptam. – Magyarázkodott Harry. – Még a múltkor hozta nekem Roxmortsból.

- Ez így igaz. – Támasztottam alá.

- Csakugyan? És azóta is magaddal hordod? Milyen megható... Ezt a könyvet már jól ismerem, és hidd el, Wood ezúttal nem kapod vissza ilyen könnyen. És ez micsoda? – Piton kezébe vette a térképet.

- Egy darab pergamen. – Felelte Harry.

- Mi szükséged lenne egy ilyen régi pergamendarabra? Talán ez is egy becses ajándék Weasley úrtól? Vagy ez valami más?

- Lássuk csak. – Piton a térképre koppintott a pálcájával. – Tárd fel titkodat!

Nem történt semmi.

- Mutatkozz meg! – Ismét semmi. – Én, Perselus Piton, az iskola professzora parancsolom, hogy tárd fel a titkodat!

A pergamenlapon erre kacskaringós betűk tűntek fel, mintha egy láthatatlan kéz írni kezdett volna rá.

- Olvasd, Potter! – Harry a kezébe vette a pergament és óvatosan olvasni kezdte a sorokat.

- A híres Holdsáp, Tapmancs, Ágas, Ravaszdi és Féregfark urak tisztelettel köszöntik a professzor urat! Holdsáp úr nagyrabecsüléséről biztosítja Piton professzort, s ezúton kéri, hogy legyen szíves és ne üsse bele azt a csúf görbe orrát a mások dolgába. – Piton ingerült fintort öltött.

- Folytasd!

- Ágas úr csatlakozik az előtte szólóhoz, hozzátéve, hogy Piton professzor egy gonosz vén trotty. Tapmancs úr hangot kíván adni afeletti megrökönyödésének, hogy egy ilyen címeres ökör katedrát kaphatott. - Harry hangja megremegett. Mindketten éreztük, hogy hirtelen sokkal nagyobb slamasztikába keveredtünk.

- Olvasd végig!

- Féregfark úr további sok sikert kíván Piton professzornak, és bátorkodik javasolni neki, hogy mossa meg néha a mocskos üstökét. Ravaszdi úr pedig meg szeretné jegyezni, még mielőtt búcsút intene, hogy remélte a kedves Perselus Piton professzorkorára már kihúzza az orrát az üstből, illetve a fejét a fenekéből. Ezúton a híres Holdsáp, Tapmancs, Ágas, Ravaszdi és Féregfark urak még egyszer tiszteltetik Piton professzort, és ismételten megigénylik, hogy hagyja békén a nagytiszteletű bajkeverőket.

Piton mintha úgy akart volna felrobbanni, mint ahogy Seamus üstje szokott. Percekig ültünk, segélykérő pillantásokat egymásra vetve, amíg egyszer csak belépett Lupin professzor.

- Hívattál, Perselus? – Kérdezte szelíden.

- Igen. Ezt találtam Potternél. – A pergamenlapra mutatott, melyen még mindig ott csillogtak Holdsáp, Tapmancs, Ágas, Ravaszdi és Féregfark urak szavai. – Ezt pedig Woodnál. – Azzal a könyvemet is a térkép mellé tette. – Ezek minden kétséget kizáróan a fekete mágia eszközeivel készültek. Úgy tudom, hogy ez a te szakterületed, Lupin. Szerinted, hol juthatott hozzá Potter ilyesmihez? – Lupin arcára rejtélyes, komor kifejezés ült. Mindkét tárgyat a kezébe vette, megnézegette.

- Fekete mágia? – A professzor végül derűsen válaszolt. – Ugyan már, Perselus. A magam részéről úgy látom, hogy ez egy darab tréfás pergamen, ami előszeretettel sértegeti a kíváncsiskodókat. Gondolom Zonkótól szerezted, Harry.

- Tényleg, Lupin? Úgy véled, hogy Zonkó tart ilyesmit? Nem tűnik valószínűbbnek, hogy Potter közvetlenül a gyártótól szerezte be a pergament? – Piton úgy meresztgette a szemeit Lupinra, mint aki célozgat valamire.

- Mármint Féregfarktól, vagy valamelyik másik kitalált úrtól? Harry, ismered ezeket az embereket?

- Nem.

- Látod, Perselus? A könyvet pedig jól ismerem, semmi nincs benne, ami miatt ilyen paprikásnak kellene lenned. Szó sincs itt fekete mágiáról. El is viszem őket, ha nem haragszol. És a gyerekeket is elvinném, volna egy-két megjegyzésem a vámpírdolgozattal kapcsolatban. Köszönöm, hogy szóltál Perselus.

Lupin vígan vezetett ki a pincéből, de ahogy felértünk a földszintre, már nem volt olyan derűs a mosolya.

- Tanár úr, én...

- Felesleges magyarázkodnod, Harry. Véletlenül tudom, hogy Frics úr sok-sok évvel ezelőtt elkobozta ezt a térképet... Igen, tudom, hogy ez egy térkép. Nem vagyok kíváncsi rá, hogyan került a birtokotokba. Azt viszont megdöbbentőnek tartom, hogy nem adtátok át a tanáraitoknak. – Harryvel összenéztünk. – Sajnos nem adhatom vissza neked a térképet.

- Miért gondolta Piton, hogy a "gyártótól" kaptam? – Kérdezte Harry.

- Mert a készítői adott esetben szívesen kicsalogatnának téged az iskolából.

- A tanár úr ismeri őket? Ezeket az urakat?

- Futólag. Ez volt az utolsó alkalom, hogy kihúztalak titeket a csávából. Arra nem tudlak rávenni, hogy te, Harry komolyan vedd Sirius Blacket, de azt hittem, nagyobb hatással lesz rád az a jelenet, amit a dementorok jóvoltából többször is végighallgattál. A szüleid az életüket adták érted. Nem épp a hála jele, hogy egy zacskóra való bűvészmutatványért kockára teszed azt, amiért ők meghaltak. – Harry lesütötte a szemét. – Tőled pedig sokkal többet vártam, Bridgette. A múltkori után főleg. Szemtől szemben álltál vele, egy hajszálon múlt az életed és mégis hagyod, hogy Harry kimenjen? Nem hogy hagyod, de még el is kíséred... Remélem tudod, hogy az álcád csak a szem elől rejt el. – Mondta, és meglobogtatta a térképet. Pontosan tudtam mire utalt. – Ezt nem vehetem el tőled. – Azzal visszaadta a könyvemet. – De meg kell ígérned, nem élhetsz vissza a különleges képességeiddel! Ha arra használod őket, hogy megszegd a szabályokat, azzal csak szégyent hozol a kultúrádra és apád örökségére.

Egy másodpercnyi csend honolt, Lupin pillantása mindkettőnk lelkéig hatolt. Azzal Lupin sarkon fordult.

- Várjon, tanárúr! – Kiáltottam utána, hisz ezer kérdésem lett volna még hozza most, hogy végre szóba állt velem.

- Menjetek a klubhelységbe, most azonnal!

Engedelmeskedtünk. Odafent találkoztunk Ronnal, és elmeséltük neki az egész történetet.

- Én beszéltelek rá, hogy gyere le a faluba. – Mormogta Ron. – Lupinnak igaza van: nem lett volna szabad.

- Tudod kinek volt igaza? – Pattantam fel. – Hermionenek! Ő küldött utánatok, hogy vigyázzak a hálátlan valagatokra, mert tudta, akkor is elmentek, ha beárul.

- Szerintem már be is árult. – Dünnyögött ismét Ron. – Biztos diadalittasan rohant McGalagonyhoz, perceken belül megkapjuk a büntetésünket.

- Szerintem meg csak túl makacs vagy ahhoz, hogy realizáld végre, nem akar neked rosszat Hermione. – A klubhelység üres volt, mindenkinek volt jobb dolga, mint hogy ott üldögéljen, dünnyögve vetettük le magunkat a fotelekbe.

- Valamit nem értek, Bridgette. – Szólt Harry. – Lupin azt mondta neked, hogy egy hajszálon múlt az életed, mert szemtől szemben voltál Blackkel. Ezt hogy értette?

- Pontosan úgy értette ahogy mondta. Kiszöktem éjjel, hogy gyakoroljak, de Black pont akkor menekült el és találkoztunk.

- Ezt nem mondod komolyan! – Harry ledöbbent arckifejezést öltött.

- Utána akartam eredni, de Lupin elkapott. Látomásaim vannak Blackről, meg álmaim, és... Minden olyan fura. Próbálom megfejteni őket, de... De az egész egy nagy káosz.

- Na várj, én leragadtam ott, hogy találkoztál Blackkel, és te még utána is mentél? Csoda, hogy túlélted! – Mondta Ron.

- Nem bántott. Még csak meg sem próbálta. De történt valami nagyon furcsa. Felöltöttem a burkot, hogy megvédjem magam. A védőpajzsom mindent eltaszít, ami rossz szándékkal közelít, de Black egyszerűen átnyúlt rajta. Lupin biztos, hogy többet tud erről. Ismeri a könyvemet és az erőimet is, meg a térképet. Honnan máshonnan tudná, hogy akkor is lát a térképen, ha álcázom magam? Blackről is többet tud, mint hisszük, az biztos.