Hamar rájöttem, nem lett volna szabad megmutatnom a sebhelyet Hermionenek. A tanulás mellett még egy nagy feszültségforrás szakadt a vállára. Amikor épp nem tanult – ami roppant ritka volt – könyvtári könyveket bújt a Táltosokról. Én is ezt tettem. A saját könyvem nem adott választ arra, hogy mi is okozhatja ezt a kapcsolatot kettőnk között, és a könyvtár egyetlen kötete sem. Viszont nem volt sok időm foglalkozni ezzel, ugyanis a kviddicsmeccs vészesen közeledett. Az utolsó edzés csodásan sikerült, a Tűzvillám jelenléte az egész csapatot feltüzelte. Másnap reggel együtt mentünk le reggelizni, Harry szobatársai úgy vonultak a Tűzvillám mellett, mint valami díszkíséret. A seprű hatalmas sikert aratott a nagyteremben. Az időjárás – bár kicsit zimankós volt – tökéletesnek bizonyult a meccshez. Wood egy utolsó lelkesítő beszédet intézett felénk az öltözőben, majd kivonultunk a stadionba. A kapitányok kezet fogtak. A Hollóhát csapatában egyetlen lány volt: Cho Chang, a fogó. Ahogy végignéztem a csapaton, csupa idősebb fiú, és mind kaján mosollyal vigyorogtak, főleg a három hajtó, akik végigtekintettek a lányokból álló hajtócsapatunkon. A tekintetem ekkor Cole-ra vándorolt, egy barátságos biccentéssel kívánt sok sikert, amit viszonoztam. Ő volt a csapat őrzője.

- Felszálláshoz készülj! – Kiáltotta Madam Hooch. – Sípszóra indul a mérkőzés... Három... kettő... egy...

Harry seprűje csodálatosan repült, már el is indult a cikesz után, mi pedig megkezdtük a meccset. Katie szerzett labdát, Angelina szorosan mellette repült, hogy fedezze az esetleges védőktől, én pedig egészen a másik oldalon. Oliver minden előnyét ki akarta használni annak, hogy én a többiek számára idegen sportot űztem odahaza: vízilabdás stratégiát tanítottam a hajtóknak, amiket együtt alakítottunk át kviddics technikákká. Azt a taktikát, amit most alkalmaztunk a keresztbe úszás ihlette. Bő egy egész seprűtáv hátrányban közeledtem a karikákhoz Katiehez képest, ő a baloldalon, én a jobbon. Amikor már egész közel jártunk, Katie hirtelen irányt váltott, a baloldalról a jobb karika felé suhant és lőni készült, a Hollóhát őrzője csakis rá koncentrált, így amikor én pont jó időben tettem meg ugyanezt a keresztbe repülést a másik irányba és megkaptam a passzt, üres karikára lőttem gólt.

- Bridgette Wood gólt lőtt, vezet a Griffendél! – Zengett Lee Jordan, a kommentátor hangja. – Gyönyörű passzt láthattunk Katie Belltől, új taktikáik minden bizonnyal a kupáig repítik majd őket, akárcsak a Tűzvillám, nézzék milyen szépen repül a Griffendél fogója ezen a seprűn, csodálatok manőverezés Potter, kiváló seprű!

Vetettem egy pillantást Harryre, viszont Angelina azonnal rám kiáltott, hogy nekem a kvaffal kell foglalkoznom. Feltűnt mellettem egy hollóhátas támadó, a középső karika felé tartott. Szorosan mellé repültem, a vállunk érintkezett, de olyan feszesen tartottam a seprűt, hogy nem tudott lelökni róla. Kedvenc technikámat alkalmaztam, alig észrevehetően kiszorítottam a pályáról, mire a karikák közelébe ért, a középsőtől még a szélső gyűrűtől is távol került, kénytelen volt passzolni, ami történetesen a Hollóhátnak nem nagy erőssége, a labda el sem jutott a csapattárshoz, elkaptam a levegőben. Nagy ívvel passzoltam Angelinának, aki egyenes repüléssel végig vitte a pályán, és gólt is lőtt. 20-0 az állás. A következő gólt George segítségével szereztük, egy tökéletesen célzott gurkó ugyanis vállon találta a Hollóhát támadó hajtóját, a labda pedig kirepült a kezéből. 30-0. Ezután Wood mutatott be egy gyönyörű védést, a következő három gólt én lőttem, az azutáni kettőt pedig Katie. 80-0. Harrynek ideje lett volna elkapni a cikeszt, de nem bírt Choval, a Hollóhát fogója szándékosan akadályozta őt. A kéktaláros csapat egyhamar lendületre kapott, a következő lövést Wood nem tudta kivédeni, és ezt még kétszer megismételték. 80-30 volt az állás. Miközben próbáltam becserkészni a labdát birtokló ellenfelet, Harry hirtelen elkiáltotta magát:

- Expecto Patronum!

Azonnal odapillantottam, Harry kezében pálca volt, a végéből hatalmas, ezüstszürke felhő robbant ki. A pálya füvén három magas, feketecsuklyás dementor meredt a fogóra. A szívem zakatolni kezdett, viszont nem történt semmi. Nem hallottam a sikoltást, nem láttam a színeket, nem támadt látomásom. Talán tényleg csak a paranoia miatt jönnek ezek a látomások? Lehet, hogy Hermionenek volt igaza? Azért láttam őket, mert egy barátom veszélyben volt, de most, hogy megtanult védekezni, már nem figyelmeztet látomás, mert nincs veszélyben?

- Bridgette koncentrálj! – Wood ordított felém, feleszméltem, újra a meccsre fordítottam a figyelmem.

A támadó, aki elsuhant mellett mialatt én elmélkedtem, rálőtte a labdát, Oliver szerencsére sikerrel védett, és nekem passzolta a kvaffot. Megindultam Cole felé, kitértem egy védő, majd egy gurkó elől is, és átpasszoltam a labdát Angelinának. Egy másik új taktikát alkalmaztunk, zuhanórepüléssel a mélybe ereszkedtem, Angelina tovább ment a gyűrűk felé. Alulról, mint egy cápa törtem fel egészen a gyűrűk elé, és kaptam a passzt, Cole viszont már fel volt készülve a meglepetésszerű góljaimra, úgyhogy az utolsó másodpercben visszapasszoltam Angelinának, aki gólt lőtt. Madam Hooch belefújt sípjába. Harry elkapta a cikeszt. Azonnal odarepültünk hozzá, a levegőben egymás nyakába kapaszkodtunk.

- Elkaptad! Elkaptad! – Ordította újra meg újra Wood.

Leszálltunk a fűre, a pályára betódult egy csapat griffendéles és egy emberként ünnepelték Harryt, na meg a Tűzvillámot. Nekem még mindig az ereimben lüktetett az aggodalom, kikászálódtam az ünneplők közül és kerestem a dementorokat. A pálya szélén viszont nem volt más, mint Malfoy, Crak, Monstro és Marcus Flint, a mardekárosok csapatkapitánya egymás hegyén-hátán próbáltak kikecmeregni hosszú, fekete, kámzsás köpenyekből. A rakás mellett ott állt McGalagony professzor, arca csak úgy lángolt a dühtől.

- Undorító, aljas trükk! Gyáva, alantas szabotázs a Griffendél csapata ellen! Büntetőfeladat mind a négyüknek, és ötven pont levonás a Mardekártól! Erről Dumbledore professzor is értesülni fog, arra mérget vehetnek! Tessék, már jön is!

Elégedetten elmosolyodtam, érintést éreztem a vállamon, Harry volt az, Lupin társaságában. Összenéztem a fogóval, egyetlen pillantás segítségével megegyeztünk, hogy ennél gyönyörűbben semmi nem koronázhatta volna meg a Griffendél győzelmét. Édes látvány volt ahogy Dumbledore szidja a kedvenc mardekárosainkat.

- Harry, Bridg, gyertek! – Kiáltotta George. – Győzelmi buli a klubhelységben!

Harryvel egymás vállába kapaszkodtunk, nevetve követtük a csapatot a kastélyba, mögöttünk jött az ünneplő Griffendélház. A buli ott helyben kezdődött, Fred és George hamar nagy adag csemegével látták el a csapatot, vajsörrel, tökpezsgővel és több szatyor mézesfalásos édességgel. Előkerültek a petárdák és füstbombák is, na meg a jó öreg, de deréken működő lemezjátszó. Végül McGalagony vétett véget a bulinak. Hajnali egy órakor megjelent a kockás hálóköntösében, és mindenkit ágyba parancsolt. Mindenki el is tűnt egyhamar, de engem ekkor kezdett el felzaklatni a mai dementoros eset.

- Elnézést, tanárnő! – Szóltam oda a már épp menni készülő McGalagonynak.

- Valami baj van, Wood?

- Nem, nincsen baj, csak... Tudja nehéz elmagyarázni, de... - Úgy hebegtem a házvezető előtt, mint aki azt sem tudja mit akar mondani, és ez valamilyen szinten igaz is volt.

- Nagyon sürgős, Ms.Wood? Késő éjszaka van, maga pedig minden bizonnyal nagyon fáradt, nagyot alakított a mai meccsen.

- Tudom, tanárnő, és elnézést kérek, mindössze egy kérdésem lenne... Ami valószínűleg nagyon furcsa lesz. Ha egy dementor megtámad valakit, van arra esély, hogy azt egy hozzá közel álló személy... Megérezze?

- Mire céloz, Wood? Potterre gondol?

- Nem, ez csak elméleti kérdés. Hogyha valaki veszélyben van, van-e esélye annak, hogy egy másik ember azt érezze?

- Nos a varázsvilágban mindenféle furcsa dolog megtörténhet. Azt is tudjuk, hogy maga a különleges képességei miatt egészen fogékony az ilyen dolgokra, úgy tudom jóslástanból is kiemelkedő. De ez egy olyan kérdés amire nem nekem kell megadnom magának a választ.

- Mindenki ezt mondja... - Motyogtam elégedetlenül.

- Parancsol? – Kérdezett vissza McGalagony, bizonyára nem hallotta, amit mondtam.

- Mindenki ezt mondja. – Ismételtem meg ezúttal érthető hangerővel. – Ön, Dumbledore professzor... De ha nem maguknak, akkor kinek? Ki tudna nekem válaszolni ezekre, tanárnő? Azt sem tudom mit csinálok, sem, hogy mi történik velem?

- Türelmesnek kell lenned, Bridgette. Eljön majd a nap amikor mindenre fény derül.

- Csak annyit mondjon nekem, tanárnő... Van értelme annak, amit mondtam, vagy megőrülök?

- Maga semmiképpen nem fog megőrülni, Ms.Wood. Van alapja annak, amin elmélkedik, de még nem tudjuk, hogy mi. Még a legnagyobb varázslók sem tudhatnak mindent. Menjen, feküdjön le! Jó éjszakát, Ms.Wood.

- Jó éjszakát, McGalagony professzor.

A tanárnő megvárta amíg felmegyek a lépcsőn, csak utána hagyta el a klubhelységet. De hiába bújtam be a meleg takaró alá, és hiába kerülgetett az álom, nem tudtam lehunyni a szemem. Felültem az ágyban, próbáltam meditálni, de szobatársaim szuszogása, az ágyak nyikorgása, Csámpás mocorgása, egyszerűen képtelen voltam koncentrálni. Miért is ne szökhettem volna ki a toronyba? Végül is, mi baj történhet? Olyan halkan öltöztem fel, ahogyan csak tudtam, bíztam Mrs.Weasley pulcsijában, hogy melegen tart a folyosókon, amíg be nem gyújtok a toronyban. Lábujjhegyen kimentem a klubhelységbe, ügyelve arra, hogy elkerüljem azokat a bizonyos nyikorgó deszkákat. Óvatosan kimásztam a portrélyukon, abban a pillanatban viszont, hogy bezártam azt, odabentről hatalmas ordítás zengett fel. Ahelyett, hogy felszaladtam volna a torony irányába, lefelé trappoltam a lépcsőn, hogy elbújhassak a levezető lépcső fordulójában. Ami ezek után jött, alig pár másodperc alatt zajlott le. Hangos léptek zaja hallatszott, majd Sir Cadogan portréja kivágódott, és be is csapódott azonnal, a léptek pedig egyre hangosabbak voltak, felém tartottak. Megfagyott bennem a vér. A szívem olyan hevesen vert, ahogy még soha, alig kaptam levegőt. A félelem megdermesztett. A fejemben átkok és bűbájok cikáztak, csak egyetlen probléma volt: nem volt nálam pálca. Az egyetlen fegyverem a pajzs volt, mivel még az álcát sem sikerült megtanulnom rendesen. Dilemmáztam azon, hogy idézzem-e meg a pajzsot, vagy jobb ötlet lenne-e elbújni a sötétben? Mire eszembe jutott, hogy a ragyogó kék burok talán túl feltűnő lenne, már el is motyogtam a verset. Alig egy pillanattal később megjelent az alak. Befordult a sarkon, és ekkor az idő lelassult. A színek cikáztak körülöttem, és ugyanaz a furcsa, elnyújtott másodperc érzése kerülgetett, mint legutóbb. A jelenetet lassított felvételben figyeltem. A burok fénye megvilágította a férfit. Vézna volt, arca beteges, a haja ápolatlan csimbókokban lógott, koszos volt és nyúzott. Felismertem. Ezerszer is láttam azokon a bizonyos körözési plakátokon. Ahogy megpillantott, lefékezte rohanását. Szembe fordult velem. Rettegve tapadtam a falhoz, ahogy a még mindig lelassult pillanatban Sirius Black előre nyújtotta üres kezét. Nem volt nála pálca, egyszerűen a burok felé nyúlt, mint aki meg akarja csodálni. Én olyan erősen feszültem a falhoz, mintha azt vártam volna, hogy az majd arrébb megy, vagy kinyílik, hogy elmenekülhessek. De a fal nem mozdult, Black pedig hozzáért a ragyogó pajzshoz. Arra számítottam, hogy a burok felragyog, és ellöki Black kezét tőlem, de a fénysugár lágyan borult rá a sebes ujjakra. Vízsugár módjára ölelte körbe a kézfejet, majd a csuklót, az alkart, ahogy egyre csak közeledett. Tett egy lépést előre. Hamar az arca is belül volt, a válla, majd az egész teste. A rettegéstől remegtek az ajkaim. A kéz még mindig elöl volt, már csak centikre volt tőlem. A burok mintha lüktetni kezdett volna, a szívverésemet utánozta. Abban a másodpercben, amikor Sirius Black keze hozzámért, ahogy az arcomra simultak az ujjai, és közben ezer érzelmet sugárzó tekintetével a szemembe nézett, látomásom támadt. Teljesen máshol találtam magam. A fekete folyosó helyett egy homályos képet láttam, egy fehér plafonnal találtam szembe magam, feküdtem. A tekintetem megrögzötten szegeztem felfelé, a távolból kiáltás hangzott, egy férfihang:

- Fogd őket és menekülj! Ő az! Fuss! Menekülj! Majd én feltartóztatom...

Ezután egy ajtó hangját hallottam, erősen csapódott a falnak, majd vissza a tokjába.

- Avada Kedavra! – Zengett az ajtón túlról.

Ekkor egy nő jelent meg előttem. A képek hirtelen kirajzolódtak, kiélesedtek. Tisztán láttam mindent. Rájöttem, hogy egy rácsos kiságyban feküdtem, aprónak éreztem magam, fel akartam kelni, de nem bírtam mozogni. A nő a rácsoknak támaszkodott. Külsőre olyan volt amint az anyukám, de volt néhány idegen vonása. Egészen vörös volt a haja, keskenyebbek az ajkai, de a szeme ugyanolyan ragyogó zöld volt, mint neki. Az arcán rettegés, aggodalom volt, alig egy másodperccel később, az ajtó, ami az imént bezárult, most kirobbant. Az ágytól nem láttam teljesen a belépőt, de még a levegőt is eltöltötte az a ridegség, amit magával hozott a fekete csuklyás alak.

- Ne! Könyörgök, Harryt ne! – Kiáltott kétségbeesetten a nő. – Harryt ne! Könyörgök, ne bántsd őket!

- Ostoba! Állj félre! Kotródj!

- Könyörgök neked! Ölj meg engem, de ne bántsd őket! Ne bántsd őket, könyörgök! – A csuklyás alak felnevetett.

- Avada Ke...!

Hatalmas zöld villanás vakított el, a pillanat hirtelen megszakadt, mintha elszakadt volna a szalag. Ugyanabban a szobában találtam magam, ugyanabban a rácsos ágyban, de körülöttem a szép fehér plafon helyén romok hevertek, füst keveredett a levegőbe. Éles fájdalmat éreztem, és kellemetlen szagot, a levegő hideg volt. Olyan érzés volt, mintha eleredt volna az eső, az ég villámlott, és ekkor jelent meg ez az alak. Sirius Blacket csupán arcának vonásairól lehetett felismerni, hosszú fekete haja hátra volt fogva, sokkal egészségesebbnek tűnt.

- Ne aggódj kicsi. Hazaviszlek. Vigyázok rád, ne félj.

Ezután Hagrid hangját hallottam:

- Black! Mit csinálsz?

- Hazaviszem a kislányt. Bennek el kellett rejtőznie, az én feladatom elvinni a kislányát.

- Az enyém pedig, hogy a kisfiút elvigyem a nagybátyjához.

- Ezt nem tartom jó ötletnek. Hagrid, bízd őt rám. Én vagyok a keresztapja. Majd én vigyázok rá.

- Utasítást kaptam Dumbledore-tól, Sirius. A gyerek velem jön.

- Nem hagyhatod, hogy Lily abnormális családjához kerüljön. Ezek Muglik! Ha rám nem is bízod, hadd vigyem el őt is Benhez.

- Nem a piacon vagy, hogy alkudozz Sirius.

- Tudom, de... - A férfi sírva fakadt. – Oh Hagrid, olyan rettenetes!

Olyan hirtelen kerültem vissza a valóságba, mintha kikapcsolták volna a televíziót. A burok eltűnt, ott álltam a sötét lépcsőfordulóban, és Sirius Black is eltűnt. Egyedül voltam. Megszállt az a bizonyos belső ösztön, szaladni kezdtem lefelé, egészen a bejárati csarnokig. Ki akartam futni a tölgyajtón, de egy kéz elkapta a vállam.

- Bridgette! – A kiáltás Lupin professzor hangján zengett fel, ő kapott el, de nem hagytam magam, próbáltam kikászálódni a szorításából, egyre csak futottam volna az ajtó felé. – Bridgette, higgadj le!

- Láttam őt tanár úr! Sirius Black arra ment! Engedjen el!

- Bridgette! – Ezúttal nagyon is felemelte a hangját a tanár, felhagytam a mocorgással, ránéztem. – Ha Sirius Black kiment az ajtón, akkor te nem mész sehova máshova, csakis a Griffendél toronyba, értetted? Mi ütött beléd?

- Muszáj kimennem, tanárúr, értse meg! Ki kell mennem, ő tudja a választ!

- Mire tudná egy gyilkos a választ?

- A látomásaimra. – Lupin arca megfagyott.

- Látomások? Mint apádnak?

- Ismeri apámat?

- Nagyon is jól. Milyen látomásokról beszélsz, Bridgette? Mégis mit látsz, ami miatt Black után erednél?

- Minden alkalommal, amikor Harry dementorral találkozik, látomásaim támadnak. Sokszor álmodok is. Az előbb találkoztam Blackel, megérintett, és akkor is...

- Micsoda? Találkoztál Sirius Blackel, és hagytad, hogy megérintsen? – Lupin hangja remegett a dühtől. Még sosem hallottam így beszélni. Remegett a feszültség a levegőben. – Tudod jól, hogy bánthatott volna! Komoly bajod eshetett volna, hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Hát miért tanítom neked azt a sok bűbájt, ha még csak meg sem próbálod védeni magad Blackel szemben?

- Nem volt nálam a pálcám, tanár úr.

- Akkor miért nem használtad a védőpajzsodat? Hm?

- Maga honnan tud a pajzsomról?

- Válaszolj a kérdésemre, Bridgette Wood, miért nem öltötted fel a védőburkodat, ha már apád megtanította neked?

- Felöltöttem tanár úr. De Black egyszerűen... Átnyúlt rajta.

- Áthatolt a pajzsodon? – Lupin hangja elcsendesedett a döbbenettől.

- Át. Mintha csak víz lenne. Talán... Talán nem használom jól? El kellett volna taszítania, talán elrontottam?

- Nem, Bridgette. A Táltosburok erősebb és bölcsebb nálunk. Ha Black átnyúlt rajta, az csakis azt jelentheti... - A professzor elharapta a mondatát.

- Mit? Mit jelent, tanár úr?

- Azt... Azt jelenti, hogy neked azonnal vissza kell menned a Griffendél toronyba. Gyere! Visszakísérlek. Sietnünk kell.

Lupin erősen megszorította a karomat, úgy vezetett a lépcsőkön. Sir Cadogan portréja előtt McGalagony professzor állt, sopánkodva szidott le, amiért ilyenkor kószálók, majd hivatalosan és szigorúan megtiltotta, hogy többet a toronyba menjek. Azonnal betessékelt a klubhelységbe, ahol az összes Griffendéles feszülten várakozott. Hermione kérdőre vont, hisz megmásíthatatlan ténynek tartotta, hogy én már ágyban voltam, amikor ő elaludt a mugliismeret könyve fölött. Nem tudtam neki elmagyarázni mi is történt. Magamnak sem tudtam. Percről percre csak felzaklatott a tény, hogy néhány perccel ezelőtt én szemtől szembe álltam azzal a körözött gyilkossal, akitől mindenki retteg. Azonnal elkezdtem bújni a könyvemet. Hogyan lehetséges, hogy Sirius Black átnyúlt a pajzsomon? Mi a magyarázat a látomásomra? Ki volt az a nő? Vajon valódi egyáltalán, amit látok? Miért ment oda Sirius Black aznap éjjel amikor Harry szülei meghaltak? Kicsoda Sirius Black? Miért voltam én ott aznap éjjel, amikor Harry szülei meghaltak? Ki vagyok én...?