A karácsonyi vacsora csendesebb volt, mint az ebéd. Harry és Ron olyan messze ültek Hermionetől, amennyire csak tudtak, de ezt leszámítva, jó hangulat uralkodott. Malfoy végül megjelent, és nem áradt belőle az a mérhetetlen gyűlölet, mint mindig. Evés után még pukkantósdiztunk egy kört, majd felvonultunk a hálókörletekbe. Én rögtön a szüleim ajándékához nyúltam, benne egy nagyszerű meglepetés fogadott, egy olyan varázsfényképezőgép, amilyen Colinnak is van. Az első dolgom az volt, hogy készítsek egy közös képet Hermioneval. Ezután fáradtan dőltünk be az ágyba, hogy végre kialudhassuk a mai fáradalmakat, és ekkor vettem észre, hogy van valami az éjjeliszekrényemen, ami nem oda való. Egy ezüstpapírba csomagolt doboz volt.

- Ezt nézd, Hermione! – Mondtam és felé nyújtottam a dobozt.

- Ki küldte?

- Fogalmam sincs. – Hermione megrázogatta, tompa puffanás hallatszott, nem volt rajta kártya, se név, a tetejére ennyi volt írva: Boldog karácsonyt! – Ugye szerinted ezt nem Sirius Black küldte?

- Hát tudtommal téged nem akar megölni... De ezek a névtelen ajándékok elég gyanúsak. Tényleg nincs ötleted? Nem ismered fel a kézírást?

- Nem.

Óvatosan szakítottam el az igényesen hajtogatott papírt, ügyelve arra, hogy az írás sértetlen maradjon. A kartondobozt gyanakvó pillantással nyitottam fel, de mindketten lehiggadtunk, az ajándék láttán. Egy fekete plüsskutya fogadott, csillogó szemekkel, puha textilből, a nyakában egy lakat alakú apró medál volt.

- Ez egész aranyos. – Jelentette ki Hermione.

- Nagyon is aranyos. – A lány kivette a kezemből a plüsst, megtapogatta, megszagolta, de semleges arckifejezéssel adta vissza.

- Szerintem semmi baja. De azért holnap megmutathatnánk McGalagonynak.

- Egyetértek.

Másnap így is tettünk, de a plüssnek semmi baja nem volt, az átokkimutató vizsgálat sem mutatott ki semmit. Azt viszont magabiztosan kijelentette McGalagony, hogy semmiképpen sem mugli gyártmány. Tehát biztosan van benne valami különleges, de nem feketemágia. Elkereszteltük Mancsnak, és hivatalosan is beköltözött az iskolatáskámba. A téliszünet hosszabb volt, mint hittük. Ezúttal bűntudat nélkül mehettem fel a toronyba gyakorolni nap mint nap. Megpróbáltam a plüsskutya társaságában meditálni, hátha látomásban megtudom ki küldte, de nem jártam sikerrel. Ezt a látomásosdit még minden bizonnyal sokat kell gyakorolnom. Volt még egy trükk a tarsolyomban, megpróbáltam megidézni a burkot, így ha rossz szándékkal küldték, el kellett hogy taszítsa, de a kiskutya ugyanolyan békésen bújt át a pajzson, mint korábban Hermione keze. A szilveszter Dumbledore professzor társaságában nagyszerűen telt, és mire észbe kaptunk, már vissza is tértek a diákok, és újra felpezsdült az élet. Wood természetesen kiakadt a Tűzvillám tragédiájának hallatán. Ez nem lepett meg. Ahogy az sem, hogy Malfoy hirtelen értelmes viselkedése azon nyomban elpárolgott, hogy társai visszatértek az iskolába. Egyhamar elkezdődött a tanítás. A fagyos januári legendás lények gondozása órákon tűzgyíkokkal foglalkoztunk, ez egész kellemes volt. Nem úgy, mint a szünet utáni első jóslástan óra. Belekezdtünk az új témakörbe, a tenyérjóslásba. Trelawney persze nem mulasztotta el közölni Harryvel, hogy az övénél rövidebb életvonalat még soha nem látott. Ahogy az sem maradhatott ki, hogy figyelő tekintetét rám szegezze, valahányszor én jósoltam. Már nem lepett meg, hogy fogékony voltam erre a tárgyra. A tanár szépen lassan próbált megbarátkozni velem, rengeteget dicsért, és sokszor tett fel személyes kérdéseket, sőt, egyik órán egyszer csak meghívott engem teázni. Félve mondtam igent, de a szokásos szövegével úgy zavarba hozott, hogy nem is mertem volna nemet mondani. Csütörtök este nyolcra voltam hivatalos a toronyba. Azt megelőzően még megpróbálkoztam egy Hermione-Ron békítőhadjárattal, de nem jártam sikerrel. Harry nem haragudott a lányra, bár egy kicsit neheztelt a seprű miatt, de nem volt rá mérges. Ron ezzel ellentétben személyes hátba szúrásnak vette az esetet, így a hétköznapokban két csoportra szeparálódtunk. Csütörtök este nyolc előtt Harryvel összefutottunk a klubhelységben. Ő Lupinhoz tartott, ketté is váltak útjaink. Az északi torony ekkor még sötétebb és kísértetiesebb volt, még sosem jártam itt este. A padlásszoba meleg gyertyafényben úszott, Trelawney a kacatjai körül lézengett és pakolászott közöttük.

- Áh, gyermekem, üdvözöllek újra itt! Tudtam, hogy időben fogsz érkezni.

- Jó estét, professzor.

- Foglalj helyet kedvesen. A kandallóhoz, ha kérhetem. Nyugodtan vidd oda magadnak a fotelt, amin az órákon szoktál ülni, a kandalló melletti puff kényelmetlen lesz neked.

Meg se lepett már a megjegyzés, elővettem a pálcámat, majd egy huss-és-pöcc után a bordó fotel már repült is a tanár karosszéke mellé. Kényelmesen elhelyezkedtem, végignéztem ahogy a tanárnő elkészíti a teát, majd elegánsan helyet foglal, és vézna ujjait saját csészéje köré fonja. Nagyot kortyolt a gyógynövényekkel teli italból, majd mélyet sóhajtott. Én bátortalanul nyúltam a csészémért, a tanórai emlékek jutottak eszembe, így amikor megittam a maradék teát is, akaratlanul az üledékbe pillantottam. Erre Trelawney felkacagott.

- A kedvenc diákom mind közül, reflexből figyel a jövő rezdüléseire.

- Csak... Csak eszembe jutott.

- Na és mit látsz, kedvesem? Milyen alakot ölt most a jövőd?

- Ez olyan, mint egy teáskanna.

- Oh igen, a családi összetartás ereje.

- És egy hangya.

- Szorgalom és a kitartás. Ezek az erények sikerhez vezetnek. Csodás kilátások. Gyönyörű kilátások. Nem mindenki érzékeny az ilyen finom gondolatokra, de te kedvesem, már a legelső naptól fogva szemet szúrtál nekem. Nem az első óránkra gondolok, hanem amikor először betetted a lábad az iskolába. Megéreztem egy különleges ember jelenlétét, nagy dolgokat fogsz véghez vinni, a neved nagybetűkkel van írva a jövőbe kedvesem. Figyeltelek az óráimon, és már bizonyos.

- Köszönöm tanárnő, ez nagyon hízelgő, de nem tudom mire gondol. Hisz én csak azt csinálom, amit maga megtanított.

- A jóslást nem lehet tanítani. Aki nem Lát, az nem Lát.

Trelawney hosszú, fátyolos monológba kezdett, de a szavai eltompultak, a fülem sípolni, a fejem zsongani kezdett. A gyertyák fénye pislákolt a teremben, majd hirtelen, mintha egyetlen lángot alkottak volna mind, egyszerre aludtak el. Megláttam magam körül a színes vonalakat. Cikáztak a teremben, a fülemben zengett az a bizonyos sikoltás:

- Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, ne bántsd őket!

Hirtelen el is tűntek. Csend uralkodott el, megráztam a fejem, mint aki elfelejtette miről is beszélt.

- Oh ejnye, ez a huzatos padlás... - Trelawney egy pálcaintéssel meggyújtotta a gyertyákat. – Hol is tartottam? Áh igen, örülnék kedvesem, ha néha meglátogatnál engem itt, a toronyban, hogy foglalkozhassunk a Látó szemeddel. Ez egy nagy kincs, és szeretném, ha egy nap te is olyan sikeres jós lennél, mint én vagyok. Szóval? Mit gondolsz?

- Ez egy nagyon nagylelkű ajánlat öntől. Köszönöm a lehetőséget, szívesen elfogadom.

- Nos mondanám, hogy meg vagyok lepve, de hát... - Kuncogott egyet. – Örülök, hogy ezt mondod. Gyere hát bármikor nyugodtan, bejelentés nélkül is érkezhetsz, úgyis tudni fogom, ha jössz, várni foglak. De addig is, beszélj nekem az álmaidról!

Trelawney szavai ismét tompulni kezdtek, ahogy az álmok fontosságát ecsetelte. A gyertyák megint elaludtak, a színek élesebben gyűltek körém, mintha újra akarnának próbálkozni. Ezúttal valóban egy látomásban találtam magam, de ez is csak olyan homályos volt, mint a többi. Ezúttal egy férfihangot hallottam.

- Fogd őket és menekülj! Ő az! Fuss! Menekülj! Majd én feltartóztatom...

Mennydörgésként cikázott a fejembe Voldemort ördögi kacaja, és olyan hirtelen tértem magamhoz a padlásszobában, mintha víz alól bukkantam volna fel, levegőért kapkodva. Trelawney ámultan csodált, mint akinek élete legszebb pillanatában volt része.

- Tudom már, miért voltál nekem ilyen különleges. Ki más is lehetett volna, mint a magyar diákunk? Nem is tudtam, hogy... Azt a mindenségit, szemtanúja voltam egy igazi Táltos látomásnak! Mondd, mit láttál?

- Nem tudom. Zavaros volt. Még minden nagyon homályos.

- Nos ezesetben minél hamarabb meg kell kezdenünk a jóstanulmányaidat. Tudom, hogy most fáradt vagy, gyermekem, jobb lenne, ha elmennél lefeküdni, de hamar gyere vissza hozzám, hogy együtt megfejthessük látomásaid titkát.

Harry nem beszélt sokat a dementor-ellenes tanfolyamról, és én sem a sejtelmes teázásról. A hét végén lejátszották a Hollóhát-Mardekár meccset. Sajnálatos módon, az utóbbi nyert, így végig kellett hallgatnunk a Mardekár győzelmi ünneplését, de ezzel a mi esélyeink javultak a kupára. Az edzések száma heti ötre növekedett. A kviddicsedzéseken Wood senkit sem kímélt a fagyos hideg ellenére sem. A legnagyobb probléma ekkor nyilván még mindig az volt, hogy Harrynek nincs seprűje. Átmeneti megoldásként én egy öreg Kométát használtam, Harry pedig – aki fogóként fontosabb játékos volt – az én Nimbuszomon repült. Fáradtságom ellenére is kijártam éjjel Sir Thomas tornyába, végre megkezdtem az álca tanulását. Az északi tornyot egész lelkesen kerültem. Órákon Trelawney nem nyaggatott, csak egyszer jegyezte meg, hogy szeretettel vár, amikor tavasszal végre úgy határozok, hogy meglátogatom. Malfoy mindent megtett, hogy elfelejtsem rövid hangulatváltását, az egyik reggel például jó erősen nekiment a vállamnak a bejárati csarnokban.

- Jaj, nagyon sajnálom! – Hebegtem szégyenkezve, amíg meg nem láttam, kivel is történt a baleset. – Bár, ha belegondolok, annyira nem is...

- Fordulj fel, Wood! Nézz az orrod elé! Mihaszna senki.

Egy másik alkalommal legendás lények órán elintézte, hogy a gyíkocskák tűzrakása megkapja a talárom szélét, ami szép nagy foltot égetett, mielőtt észrevettük. A fagyos januárból rideg február lett, de semmi nem változott, se a táj, se a hideg, se a Tűzvillám sorsa. Én egyre inkább afelől aggódtam, hogy egyre rendszeresebben hallottam azt a bizonyos sikoltozást. Néha már kép is jelent meg hozzá, de nem tudtam megfejteni hogy mi lehet ez. Az áttörést egy jóslástanóra hozta el. Trelawney kivételesen félrehúzott, megvárta amíg kiürül a terem.

- Kedvesem, nem szeretnélek nyaggatni, csupán annyit mondanék: ami zaklatja a lelked, minden csütörtök este történik meg. Ez hátha segít rajtad.

Segített is. Hamar rájöttem: mi történik minden csütörtök este? Harry dementor-ellenes különórán van Lupinnal. És mit hall minden alkalommal Harry, amikor dementorral találkozik? Az édesanyja sikolyait. Hirtelen összeállt a kép, de ez csak jobban megijesztett. Egész nap ezen elmélkedtem. Megvártam a következő csütörtököt, és követtem Harryt az egyik tanteremig. Lupin hangja tisztán kiszűrődött, majd amikor Harry elkiáltotta magát: Expecto Patronum, máris megjelent a látomásom. Nem tudtam elképzelni mi történhet ilyenkor. Mégis mi lehet a magyarázat erre? Visszaszaladtam a klubhelységbe, és szánt szándékom volt megkérdezni Harryt, hogy mit is hall pontosan dementor támadás esetén, de amikor ő és Ron beléptek a portrélyukon, hirtelen tömeg gyűlt köréjük: kezében ott volt a hibátlan Tűzvillám. Végre visszakapta McGalagonytól... Nem volt szívem ilyen komor témát felhozni, amikor Harry végre ilyen jó hangulatban volt. Azt is a kontra listára írtam, hogy Harry és Ron is végre barátságosan fordultak Hermione felé, elvégre a seprű rendben van, még a meccs előtt visszakaptuk, és mindenki lelke megnyugodhatott, hogy nem csak a cikesz lesz elkapva, de a fogó játékos is egy darabban marad. De persze, a béke nem tartott sokáig. Ron bömbölve rohant ki a hálóteremből: egy piros foltos textilt és egy vörös szőrgolyót szorongatott, ami nem lehetett más, mint vér, és macskaszőr. Makesznak nyoma veszett, Csámpás vadállatból hivatalosan is gyilkos fenevaddá változott Ron szemében. A hangulat azonnal visszaváltott, Ron olyan dühös lett Hermionere, mint még ezelőtt soha. Vadul gyanúsította őt minden adódó alkalommal, de persze Hermione sem hagyta magát. Egyhamar Harryre is megsértődött. Alig egy hét alatt Hermione újra közellenség lett, nekem viszont még mindig a látomások jártak a fejemben. Nap mint nap gyakran eszembe jutottak, nem tudtam kiverni a gondolataimból a férfi és a nő jajveszékelését, és Voldemort rideg kacaját. A következő csütörtök alkalmával betelt a pohár, miután ismét láttam a rejtélyes jelenetet, megragadtam Hermione kezét, és ráncigálni kezdtem Sir Thomas felé.

- Mit művelsz? Megőrültél? De hát a takarodó... És a házidolgozatom... Nem leszek kész, tanulnom kell, engedj el, bolond vagy!

Hermione végig nyafogott, de egy másodpercre sem engedtem el.

- Sir Thomas, ma este is rendkívül lovagiasan fest! – Mondtam nyájas hangon, és meghajoltam előtte.

A páncélzat kíváncsian Hermione felé fordította a fejét.

- Mondj neki valami szépet! – Súgtam oda.

- Hogy mi? Miért kéne...?

- Nem kérdezz, csak bókolj neki, furcsább dolgot is csináltál már. Aztán hajolj meg!

- Hát... Ön valóban nagyon... lovagias? És nagyon szépen... csillog?

A lovag meghajolt, várt, majd egy oldalba bökésre Hermione is meghajolt. Sir Thomas el volt ragadtatva, megtapsolta Hermionet, majd rám nézett, és kérdőn mutatott barátnőmre.

- Ő itt Hermione Granger, jóbarát. Megbízható. Őt is nyugodtan beengedheted a toronyba. Hermione, ő itt Magányos Maxwell, de én csak Sir Thomasnak hívom. A legsármosabb páncél a Roxfortban.

Sir Thomas szégyellősen legyintett, majd kezet rázott barátnőmmel, és utat engedett nekünk. A toronyba felérve röviden elmeséltem mi is ez a hely, majd leültettem Hermionet a kanapéra, és ezúttal én kezdtem el fel-alá járkálni, ahogy ő szokott.

- Ide figyelj, ez nagyon, nagyon furcsa lesz, mert ami most történik azt nem tudom megmagyarázni, de muszáj elmondanom valakinek. Leó nem tud egyenes választ adni, nekünk kell kiderítenünk.

- Oké, első kérdés: ki az a Leó?

- A védőszellemem, egy oroszlán, olyan mint egy tanácsadó, akkor jelenik meg amikor megidézem a védőpajzsot.

- Rendben. Szóval... Hallgatlak.

Megpróbáltam minél lényegre törőbben elmagyarázni a helyzetet, Hermione csendben végighallgatta a mondanivalómat, majd elgondolkodott.

- Lehet, hogy a vonatos eset az oka? Mindketten akkor találkoztatok először dementorral.

- De ez nem magyarázza meg, hogy én miért látom látomásban, ha Harry találkozik egyel.

- Ez igaz, de... Hmm... Nem is tudom. És ha ez csak amiatt van, hogy még csak ébredezik az erőd? Mármint te olyan ember vagy akinek nagyon fontosak a barátai, lehet, hogy automatikusan figyelmeztetést kapsz, amikor egy barátod veszélyben van.

- Akkor rólatok miért nincs? Nem, nem ez kifejezetten Harryhez kapcsolódik.

- Miért vagy ilyen biztos benne?

Megtorpantam, leültem Hermione mellé és mély levegőt vettem.

- Megmutatom, ha megígéred, hogy nem akadsz ki.

- Megpróbálok nem kiakadni.

Óvatosan lebontottam a csuklómról a gézt. Az utolsó réteget lefejtve hosszú idő óta először látott napvilágot az bizonyos régi sebhely. Hermione szája tátva maradt. Ígérete ellenére: kiakadt. Meg sem tudott szólalni. Három vékony, sötét piros vonal kapcsolódott össze, körülötte a bőrömre rányomódtak a kötés finom vonalai. A sebhely tökéletesen megegyezett azzal, ami Harry homlokán volt.

- És ez nem minden.

Gyorsan elmormoltam a verset, megidéztem a burkot. A szemem felragyogott, és ez volt az első alkalom, hogy kötés nélkül hajtottam végre ezt a varázst, így a tompa fény helyett én is először lehettem tanúja annak, ahogy a sebhely kéken felragyog.