Az éjjel rémálom kerülgetett. Vad villanások között láttam rövid képeket. Először Harryéket, majd Sirius Black körözési plakátját. Ismét a barátaim. Egy patkány. Ron patkánya, majd... Malfoy? A szellemszállás, sikolyok, egy sötét csuklyás varázsló közelít Harry felé a szellemszállás egyik szobájában és...

Ekkor felriadtam. Zihálva ültem az ágyban. Legszívesebben azonnal megidéztem volna Leót, de itt nem tehettem. Magamba kellett fojtanom a látottakat. Black a szellemszálláson rejtőzne? Ugyan már... Ez csak egy álom volt. Buta álom.

A szünet előtt engedélyeztek egy újabb roxmortsi kirándulást, amin én nem vehettem részt. Keserédes mosollyal nyugtáztam, hogy legalább Harry nem lesz egyedül, de úgyis hiába, mert se ő, se Ron vagy Hermione látni sem akarnak. Ezt az támasztotta alá, hogy Hermione ma reggel is már jóval azelőtt eltűnt a szobából, hogy én felébredtem volna.

- Nem tudom mi a bajuk veled. – Jelentette ki Rachel, a reggeli készülődés közben.

- Én igen... – Válaszoltam egy nagy sóhajjal.

- És mi az? – Kérdezte 'Lis.

- Pontosan tudod.

- Na és? Mindenkinek vannak titkai. Szerintem tiszteletben kéne tartaniuk. Te talán nyaggatod Hermionet arról, hogyan jár be napi 10 órára? Mondjuk, az nekem sem tetszik, hogy kilógsz este, mert abban igazuk van, hogy veszélyes, és igazán lehetne több eszed. De végül is hogyan állíthatnálak meg?

Lekísértem a két lányt a bejárati csarnokba, ahol szembesülnöm kellett azzal, hogy Malfoy kinyalizta magának, hogy kibújhasson a büntetés alól, és elmehessen a túrára. Nekem persze McGalagony sziklaszilárd elveivel kellett szembenéznem, csoda, hogy a következő kirándulásról nem tiltott el, amikor megkérdeztem, hogy nem mehetek-e mégis. A vereség tudatában kullogtam vissza a lépcsők felé, és Sir Thomas tornyáig meg sem álltam. Legalább ezúttal bűntudat nélkül. Leó javaslatára a mai gyakorlást meditációval töltöttem. Ezt kellett leginkább gyakorolnom még. A terv az volt, hogy egy óra meditáció után végre nekikezdünk az álca tanulásához, így türelmetlenül kellett konstatálnom, hogy az idő nem telik gyorsabban csak mert én azt szeretném. A mély csendben egyszer csak valaki megszólalt.

- No és mi szél hozta ide mifelénk, miniszte...?

Ahogy kinyitottam a szememet, elhallgatott, körbenéztem és a torony üres volt. Gyorsan lehunytam a szemem és igyekeztem újra megteremteni a meditációt, hátha ismét meghallom, és ezúttal sikerrel jártam. A színes vonalak homályos képet festettek le körülöttem, nem tudtam kivenni semmiféle alakot, így a hangokra koncentráltam.

- Felteszem, kegyed is hallott róla, mi történt Halloweenkor az iskolában. – Ezúttal egy férfihang szólalt meg.

- Hallottam pletykákat. Ön szerint Black még mindig a környéken bujkál, miniszter úr? – Suttogta Madam Rosmerta. – Tudja, hogy a dementorok már két razziát is tartottak a kocsmában? Nem tesz jót az üzletnek. Az ember nem azért jár kocsmába, hogy halálra ijesszék.

- Sajnos szükség van rájuk. Éppen most találkoztam néhánnyal. Roppant dühösek, hogy Dumbledore professzor nem engedi be őket az iskola területére.

- Még szép, hogy nem. – Méltatlankodott McGalagony professzor. – Azok után, ami a meccsen történt, főleg nem.

- Óvatosnak kell lennünk. - Szögezte le a miniszterúr. – Black ezerszer rosszabb, mint a dementorok. Tudjuk, mi mindenre képes...

- Pedig Sirius Black volt az utolsó, akiről feltételeztem volna... – Tűnődött a kocsmáros. – Ismertem, amikor még roxfortos volt.

- A legszörnyűbb tettéről még ma is csak kevesen tudnak.

- Úgy érti, szörnyűbb dolgot is csinált, mint hogy megölte azt a sok szerencsétlen embert? Mi lehet szörnyűbb egy ilyen gyilkosságnál?

- Azt mondta, emlékszik még rá diákkorából. – Szólt közbe McGalagony. – Arra is emlékszik, hogy ki volt a legjobb barátja?

- Hát persze, mintha össze lettek volna nőve. Az volt csak a páratlan páros! Sirius Black és James Potter!

- Meg kell hagyni, mindkettő nagyon értelmes gyerek volt, kivételesen értelmesek. De hogy a Roxfortba azóta se járt két akkora csibész, mint ők, az is biztos. Olyanok voltak, mint egy testvérpár.

- Potter az összes barátja közül Blackben bízott meg a legjobban. – Folytatta a férfi. – Mikor James feleségül vette Lilyt, Black volt a násznagy, és később ő lett Harry keresztapja is. Ezt persze sosem mondtuk el neki. Képzelhetik, mennyire felkavarná, ha megtudná. Potterék ugyanis annak idején tudomást szereztek arról, hogy Tudjukki feni rájuk a fogát. Dumbledore azt tanácsolta nekik, hogy rejtőzzenek el a Fidelius bűbájjal.

- Az hogyan működik? – Kérdezte Madam Rosmerta.

- Ez egy roppant bonyolult bűbáj. – Magyarázta McGalagony. – Lényegében a titkot mágikus úton elrejtjük egy emberi lélek mélyén. Az információ sehol máshol nem lelhető fel, csak a kiválasztott személy, a titokgazda lelkében, így nem is juthat illetéktelenek tudomására, hacsak a titokgazda önszántából ki nem szolgáltatja. Tudjukki akár százszor is tűvé tehette volna a falut, ahol Lily és James rejtőztek, mégse bukkant volna rájuk. Akkor se látta volna meg őket, ha ott áll a szobájuk közepén!

- Ezek szerint Black volt Potterék titokgazdája? – Suttogta Madam Rosmerta.

- Természetesen. – Folytatta McGalagony. – James biztosította Dumbledore-t, hogy Black megbízható, de neki mégsem tetszett a dolog. Emlékszem, még azt is felajánlotta Potteréknek, hogy ő maga lesz a titokgazdájuk. Biztos volt benne, hogy valaki folyamatosan jelentett Tudjukkinek, már egy ideje gyanította, hogy van köztünk egy áruló. És alig egy héttel azután, hogy elvégezték a Fidelius bűbájt...

- Black megunta a kettős ügynök szerepét, arra készült, hogy nyíltan Tudjukki mellé áll, de mint tudjuk, a nagyúr alaposan megjárta a kis Harry Potterrel. – Mondta ismét a miniszter. – Black roppant kínos helyzetbe került.

- Az aljas köpönyegforgató! – Zengett fel Hagrid hangja. – Még találkoztam is vele! Alighogy kihoztam a szegény, sebes homlokú kis árvát a romok közül, megjelent Sirius Black a repülő motorbiciklijén. Fehér volt, mint a fal, és csak úgy remegett. És tudják, mit csináltam? Vigasztaltam a gyilkos árulót! Azt mondja nekem: "Hagrid, bízd rám, Harryt. Én vagyok a keresztapja, majd én vigyázok rá..." Hah! De én parancsot kaptam Dumbledore-tól. Végül nekem adta a motorját, hogy azon vigyem el Harryt. Na és miért adta nekem a kedvenc motorját? Mert túl feltűnő járgány volt, azért! De nem sikerült kereket oldania.

- Csak hogy nem mi találtuk meg először, hanem a kis Peter Pettigrew. – Jelentette ki a miniszter. – Potterék másik barátja volt.

- Pettigrew, Pettigrew... - Töprengett Madam Rosmerta. – Az a kis kövér fiú, aki folyton ott loholt mögöttük a Roxfortban?

- Nem volt olyan tehetséges, mint ők, de felnézett rájuk. – Szipogott McGalagony. – Pettigrew hősként halt meg. A szemtanúk elmesélték, hogyan szorította sarokba Blacket, de Black gyorsabb volt nála. Az átka apró darabokra szaggatta Pettigrewt.

- Az utca közepén olyan mély kráter tátongott, hogy az alja a csatornát érte. – Mesélte a férfi. – Zengett az utca a muglik sikoltozásától, mindenhol holttestek hevertek. Black meg csak állt és nevetett. A legutóbbi azkabani szemlém alkalmával megint találkoztam vele. A legtöbb rab ott megtébolyodik, de Black teljesen normálisan viselkedett. Értelmesen beszélt hozzám. Kimondottan nyugtalanító volt. Úgy tűnt, mintha csupán unatkozna. Elkérte az újságomat, azt mondta, meg akarja fejteni a keresztrejtvényt. Éjjel-nappal dementorok álltak a cellája előtt, és teljesen hidegen hagyta a jelenlétük. Rémes belegondolni, mi történne, ha a legodaadóbb csatlósa visszatérne Tudjukkihez.

A színek kavarogni kezdtek, a következő, amit éreztem, az egy tompa puffanás volt, és eszméletlen szédülés: elterültem a padlón. A szőnyeg felfogta az esésemet, könnyű volt összeszednem magam, de a fejem továbbra is zsongott. Ez volt az eddigi legfurcsább látomásom, abból a szempontból, hogy milyen éles fájdalom lüktetett bennem utána. A fájdalom a csuklómból indulva, mintha az ereimen futott volna végig az egész testemen, de a kötés alatt volt a legrettenetesebb. A bal kezemmel megszorítottam, hátha elmúlik, de jobbnak láttam visszaterülni a szőnyegre, és megvárni amíg jobban nem leszek. Elmélkedni kezdtem a látomáson. Olyan hihetetlennek tűnik ez a történet... De ha a korábbi látomásaim igaznak bizonyultak, akkor ennek is valódinak kell lennie. Sirius Black... Az áruló, aki James és Lily Potter halálát okozta... Harry keresztapja?

Olyannyira letaglózott a látomás, hogy úgy döntöttem, kiszellőztetem a fejemet. Lementem hát a parkba, ügyelve arra, hogy közel maradjak az épülethez. Egy hatalmas fa tövében találtam helyet. Lekuporodtam, és egy ideig csak figyeltem a tájat, amit néhány épp a faluból visszafele tartó diák tarkított. Mégsem tudtam kiverni a fejemből a képeket. Kinyitottam a könyvet, és olvasni kezdtem a látomásokról szóló fejezetet. A Pitonnal történtek óta nem nagyon vettem elő a kötetet nyilvános helyen, illetve a trió miatt sem nagyon akartam mutogatni. És ahogy arra számítottam, a karma azonnal lecsapott, megütötte a fülemet Draco Malfoy kárörvendő, rideg hangja.

- Nahát, Wood, csak nem egyedül vagy? Szent Potter, a sárvérű Granger és a véráruló Weasley-patkány is kidobott? Rájöttek végre mekkora szégyen vagy? – Felpillantottam, Draco kivételesen egyedül volt, de azok a bizonyos szikrák most is ott voltak a szemében.

- Nahát, Malfoy, csak nem egyedül vagy? – Licitáltam rá zavaró higgadtsággal, miközben bezártam a könyvet és felálltam. – A vihorászó lidérc, az ostoba és a még ostobább is lelépett? Rájöttek végre mekkora patkány vagy? – Draco válaszul fenyegetően közelebb lépett, a talárom bő ujjának takarásában megszorítottam a pálcámat. De számításaimmal ellentétben nem átok repült felém, egyszerűen kikapta a könyvet a kezemből, és hátrált egy nagy lépést.

- Mi ez a szemét?

- Add azt vissza! – Azonnal utána kaptam, de a mardekáros gyorsabban mozdult, jobb kezével a magasba emelte a nyitott könyvet, a ballal pedig a vállamnál fogva tartott el magától.

- Meg sem lep, hogy egy ilyen nyomorult stréber, mint te, ilyen szemeteket olvas. Milyen kitalált nyelven van ez írva?

- Nem vagyok stréber és ez nem szemét! Amúgy meg tippelhetsz kettőt, mintha nem tudnád, hogy magyar vagyok, te hígagyú barom!

Az egyszerű kapálózással nem mentem sokra, így stratégiát kellett változtatnom. Megragadtam a pulóverét a nyakánál és magamhoz húztam, eközben megütöttem a könyökhajlatát, hogy közelebb kerüljek a könyvhöz, de így is egy egész kartávolságra volt tőlem. Nyújtózkodtam, kapálóztam, de nem jutottam többre. Egyszer csak Malfoy megunta az olvashatatlan szöveget, és a tekintetét felém fordította, ekkor fagyott meg a levegő. Arca zavaróan közel került az enyémhez. Távolabbi karját már nem tartotta olyan feszesen a magasba, erőszakos szorítása a vállamon finom érintéssé vált. Megszeppentem, erőteljes nyújtózkodásom meglazult, és ahogy megéreztem meleg lélegzetét az arcomon, helyben elpirultam. Malfoy eleresztett egy csábos mosolyt, ami visszazökkentett a való világba. Kikaptam a kezéből a könyvet, lendületből zsebre vágtam és felpofoztam.

- Hogy mersz kezet emelni rám? – Kiáltotta, és visszapofozott. – Igen, Wood. Meg merek ütni egy lányt! Már ha te lánynak számítasz... - Némán álltam a kezemmel az arcomon, amin a hideg levegőtől átfagyva csípős érzés maradt az ütés után. – Már nem is akkora a szád, igaz? – Elöntött a pulykaméreg, ütésre emeltem ökölbe szorított kezem, de a lendületvétel közben megragadta a csuklómat, és feszült izmokkal tartotta el magától. – Meg ne próbáld! – Makacsságból megismételtem a balkezemmel, de azt is elkapta. – Ejnye, ezt még gyakorolni kell!

Malfoy következő lépésétől még inkább zavarba jöttem. Lépett egy nagyot felém, a lendület engem is lépésre kényszerített, és addig tolakodott, addig hátráltam, amíg a hátam hozzá nem koccant annak a fának a törzséhez, aminek tövében eddig békésen üldögéltem. Másodpercek alatt jelentek meg körülöttem a színes vonalak, kétségbeestem: most nem ájulhatok el, most nem ragyoghat fel a szemem, azt egész éven hallgathatnám. Mégis tovább gyűltek a színek, de ez most más volt. Nem kötöttem ki látomásban, a valóságban voltam, csakhogy Malfoy mozdulatai lelassultak. Körbenéztem, a madarak az égen, és a diákok a dombon, mindenki hirtelen lelassult. Épp csak pár pillanat volt az egész, de olyan különös érzés fogott el, mint még soha. Szívdobogást hallottam, de nem az enyémet. Olyan volt, mintha minden szívdobbanás átadott volna egy üzenetet, mintha beszéltek volna hozzám, de nem szavakban, hanem érzésekben. Egyszerre éreztem meleget és hideget. Félelmet és bizalmat. Reményt és rettegést. Az egyetlen, ami biztos volt, az a változás érzése, mintha a Draco szemében megtörő fény hirtelen mást közvetített volna, nem gyűlöletet. Leírhatatlan pillanat volt, majd egyetlen másodperc alatt, minden visszatért a normális kerékvágásba, Malfoy ezúttal hétköznapi sebességben szorította a kezemet a fához.

- Te undorító félvér nyomoronc! Mégis mit képzelsz magadról?

Nem voltam hajlandó tovább engedni a mardekáros fiúnak, így egyik nagy hibájából kiindulva – miszerint a lábamat szabadon hagyta – nagy lendülettel gyomron térdeltem. A csuklóimat azonnal elengedte, és összegörnyedt, de nem tétovázott sokat, ezúttal pálcát rántott. Mielőtt realizáltam volna, hogy mi is történik, már érkezett is az ártás, a fénysugár az arcom felé tartott, és amint elért, olyan volt mintha egy hatalmas ököl, ami nagyobb volt az egész fejemnél, ütést mért volna az orrom tájékára. Hátrahuppantam, a fenekemre érkeztem, és azonnal éreztem a csípős fájdalmat az ajkamon, a lüktetést az orromon, és a belőle szivárgó vért. Megtapogattam. Nem tört el, de alaposan vérezni kezdett, a szám pedig felcsattant. Ezúttal az én szemeim szórtak szikrákat, nagy lendülettel indultam meg a mardekáros fiú irányába, és ha nem szalad el, valószínűleg alkatrészeire szedtem volna szét. Megtorpantam a futó alak láttán, és nyomban gáncsoló ártást küldtem utána. Draco orra bukott, de feltápászkodott, és folytatta útját befelé. Megpróbáltam lehiggadni, de nem sikerült. Egy zsebkendőt szorítottam az arcom elé, és dühömben azonnal visszamentem a toronyba. Észre sem vettem, hogy az egész éjjelt ott töltöttem. Az egyik pillanatban még a jóslástan házit körmöltem, a következőben pedig már el is aludtam. Ismét az a rettenetes álom kísértett. Ront hallottam fájdalomtól ordítani, Hermione rettegő sikolya, Harry dühös kiáltása. És mindez egyetlen ember miatt, amiatt, akit most is láttam, egy sötét szobában kuporgó koszos, beteges alak, Sirius Black. Az utolsó képe a Szellemszállás volt, éjszakai kép, és ha nem volt így is elég hátborzongató, egy farkas vonyítása biztosította, hogy libabőrösen ébredjek. Reggel komótosan kihúztam a függönyöket, és kiálltam az erkélyre, mintha csak saját lakosztályom ablakán pillantottam volna ki. Rettenetesen hideg volt a benti kellemes időhöz képest. Épp hogy csak sikerült betápászkodnom az erkélyről, amikor újra megláttam a színes csíkokat. Kezdett nagyon is elegem lenni a látomásokból, ezúttal önként feküdtem le a szőnyegre, és vártam a hangokat, de most képeket is láttam. Bár nagyon is homályosan, de végre sikerült kivennem két emberi alakot.

- Ugye nem akarod megkeresni? – Kérdezte Hermione.

- Black nem ér annyit, hogy meghalj miatta. – Tette hozzá Ron.

- Tudjátok, mit látok és hallok, valahányszor egy dementor a közelembe jön? Hallom, ahogy az anyám sikoltozik és könyörög Voldemortnak, hogy ne öljön meg engem. Ha megtudnátok, hogy egy olyan ember miatt haltak meg a szüleitek, akiben megbíztak, mégis rájuk uszította Voldemortot...

- De nem tehetsz semmit! – Csattant fel Hermione. – A dementorok majd...

- A dementorok nem érnek ellene semmit. És Blackre nincs olyan hatással Azkaban, mint a többi emberre. Neki ez nem büntetés.

- Talán... talán meg akarod ölni Blacket? – Motyogott Ron.

- Harry senkit nem akar megölni! Ugye, Harry?

- Malfoy tudja. – Szólalt meg hirtelen a nagy csöndben Harry. – Emlékeztek, mit mondott nekem bájitaltanórán? Én a helyedben bosszút állnék. Magam kapnám el Blacket. Az apja mondhatta el neki, az öreg Malfoy Voldemort bizalmasa volt, nyilván azt is tudta, hogy Black is neki dolgozik...

- És Malfoy repesne az örömtől, ha Black téged is miszlikbe tépne, mint Pettigrew-t! – Fakadt ki Ron. – Fogd már fel, Harry! Malfoy azt akarja, hogy megölesd magad, lehetőleg még a Griffendél-Mardekár meccs előtt! Az ő tanácsát akarod megfogadni a miénk helyett? Tudod, mit küldtek el Pettigrew anyjának, miután Black végzett a fiával? Apa elmesélte nekem. A Bűbáj-rend arany fokozatát és Pettigrew ujját egy dobozban. Az volt a legnagyobb darab, ami egyben maradt belőle. Black dühöngő őrült, Harry. Nagyon veszélyes.

- Könyörgök, Harry! – Rimánkodott Hermione. – Könyörgök, térj észhez! Amit Black csinált az borzalmas és megbocsáthatatlan, de ne kockáztasd miatta az életedet. Azzal neki teszel szívességet. Pontosan azt szeretné, ha a nyomába erednél. A szüleid sem akarnák, hogy bajod essen! Nem akarnák, hogy keresni kezd Blacket!

- Sosem fogom megtudni, mit akarnának. Black jóvoltából meghaltak, mielőtt beszélhettem volna velük.

A látomás véget ért. Összeszedtem magam, megigazítottam frizurámat, és megindultam a klubhelység felé. Ahogy bekászálódtam a portrélyukon, Hermione hangját hallottam, élesen fejezte be mondatát, amint meglátott:

- A szüleid sem akarnák, hogy bajod essen! Nem akarnák, hogy keresni kezd Blacket!

Csend honolt. Megszeppentem egy kicsit, hogy Hermione pontosan ugyanazt a mondatot ismételte el, amit a látomásban hallottam. Három szempár meredt rám, Hermione arcára inkább a flegma fintor ült ki, mint az aggodalom, Ron és Harry is dühösen nézett felém. Bár éreztem, hogy az alaphangulat is paprikás volt, de én csak rátettem egy lapáttal.

- Tessék, szapuljátok inkább Bridgette-et. Én jogosan akarom elkapni Blacket, de ő a semmiért rohangál éjjelente a jó ég tudja merre. – Harry monoton hangja megállította bennem az ütőt. Megfagytam. Hirtelen eszembe jutott a tegnapi látomás, és a ma éjjeli is, és némán meredtem rájuk.

- Ma még csak nem is a szobában aludt. – Lökte oda Hermione. – Talán valami pasi van a dologban. Feszt a felső folyosókon lófrál, biztos valami hollóhátassal hetyeg.

- Ezt te sem gondolod komolyan. – Végre sikerült megszólalnom, de meglehetősen élettelen hangon.

- Akkor mégis miért, Bridgette? Mi lehet az oka annak, hogy órákon és edzéseken kívül sosem látni téged, mi az oka annak, hogy lassan már aludni sem jársz a saját ágyadba, és mi okod van arra, hogy titkolózz előttünk? És meg ne halljam, hogy jó okod van rá! – Hermione úgy leteremtett, mint még soha, zengett a klubhelység, és nem tudtam tovább tartani a rideg tekintetet. Az arcom keserves fintorba ugrott és sírva fakadtam.

- Tudjátok mit? – Ron békítő hangon szólt közbe. – Mindjárt itt a karácsony! Gyertek, menjünk le, látogassuk meg Hagridot együtt. Nem is tudom, mikor voltunk nála utoljára.

- Szó sem lehet róla! – Vágta rá Hermione. – Harry nem hagyhatja el a kastélyt.

- Nem, jó ötlet, Ron. Menjünk! – Harry kihúzta magát a székben. – Legalább megkérdezhetem tőle, miért nem említette Blacket, amikor a szüleimről mesélt.

- Vagy esetleg sakkozzunk? – Javasolta gyorsan Ron, mivel egyértelműen nem a várt reakciót váltotta ki. - De köpkövezhetünk is.

- Nem, menjünk csak le Hagridhoz. – Harry felpattant, Ron megsemmisült arckifejezéssel tűrte Hermione rosszalló pillantását, és ahogy hárman szó nélkül elindultak, és ott maradtam egyedül, hirtelen összetört bennem egy világ.

Tudtam, hogy dühösek, és hogy jogosan azok, de ahogy egyszerűen elsétáltak mellettem, olyan volt, mintha Malfoy rontása ezúttal mellkason vágott volna. Ott helyben, az üres klubhelység közepén kezdtem el zokogni. Legalábbis akkor még üres volt, majd hirtelen a fiúk hálókörletéből megjelent Fred és George Weasley.

- Bridgette, mi a baj?

A páros azonnal közelebb jött, Fred magabiztosan, bizalmasan a vállamra tette a kezét.

- Semmi. Semmi baj. Csak... Csak a sok feszültség.

- Aha, persze. Nyilván. – George szarkasztikus szavaiba enyhén belenevetett, én pedig próbáltam minél messzebb húzni, kezeimmel takarni az arcom.

- Na, mi az? Tényleg nem mondod el? – Mosolygott Fred.

- Elég... Bonyolult a dolog.

- Tudod mit? Ülj csak le ide. – George a vállamnál fogva az egyik kanapé felé irányított, és leültetett. – Egy pillanat. – Felszaladtak a hálókörletekbe, majd valóban alig pár pillanattal később visszatértek egy csomag karamellás pattogatott kukoricával. A kezembe nyomták, majd leültek velem szembe.

- Hallgatunk. – Mondták kórusban.

- Mit?

- Téged. Mesélj csak. – Mondta ezúttal George.

- Nem akarlak fárasztani ezzel titeket...

- Figyelj, a vak is látja, hogy lekvárban vagy Potterékkel. – Sóhajtott Fred. – A lányok nincsenek itt, neked meg láthatóan ki kell beszélned valakinek.

- De ez... Tényleg olyasmi, amit nem szabad elmondanom.

- Nem kell semmi titkot kifecsegni. Csak beszélj. Add ki magadból. Hidd el, anya is mindig ezt csinálja, ha nem adod ki, megbolondulsz tőle.

Kezdetben kételkedtem az ikrekben, de percről percre jobban éreztem magam. Elmondtam nekik mindent, amit elmondhattam, utána viccelődni kezdtek, hogy jobb kedvre derítsenek. Ott helyben tudtam, azonnal el kell mondanom a barátaimnak mindent.