Az én esetemet hamar felváltotta a beszélgetésben a kérdés, hogy vajon, hogy jutott be Sirius Black a kastélyba. Emellé még hozzáadódott Sir Cadogan megkérdőjelezhető munkavégzése, ugyanis nem remekelt túlságosan, mint őrportré. Szinte minden másnap új jelszót jelölt ki, és senkit sem engedett be egy párbajkihívás, vagy fenyegetés nélkül. McGalagony kijelölte Percy Weasleyt Harry-csősznek, megállás nélkül követett mind a négyünket mindenhová, így a Dáma esete óta nem sikerült meglátogatnom a tornyot.

Az idő kezdett rosszabbra fordulni, és ez nem volt túl jó hír, hisz a hétvégi kviddicsmeccs vészesen közeledett. És a rossz idővel együtt érkezett egy rossz hír is: a meccset nem a Mardekár ellen játsszuk. Malfoy karja miatt ugyanis halasztást kértek. Szombaton a Hugrabug ellen fogunk kiállni, akiknek új csapatkapitányuk teljesen más stílust diktált, mint a Mardekár. Az edzések hosszabbak és keményebbek lettek. Pénteken már viharos szél fújt az egész birtokon, biztosak voltunk benne, hogy bár a Hugrabug nem nagy ellenfél, nehéz dolgunk lesz. Megszállottan koncentráltunk a kviddicsre, én személy szerint annyi órán lapozgattam Oliver Wood kötelező kviddicsolvasmányait, amennyin csak mertem. Az SVK is ilyen óra lett volna, már felkészültem, hogy udvariasan megkérjem Lupin professzort, hogy hadd bújjam a Kviddics ezer trükkje című kötetet a bicegócok helyett, amikor belépett a terembe Piton professzor. Mind összezavarodtunk.

- Lupin professzor gyengélkedik, a mai órán én fogom helyettesíteni. – Mormogta Piton. – Nem vezet feljegyzést a tárgyalt témákról, szóval...

- Tanár úr, vettük a mumusokat, a rőtsipkásokat, a kappákat és a kákalagokat. – Hadarta Hermione.

- Nem kértem felvilágosítást, Granger. Csupán utaltam Lupin professzor szervezetlen munkastílusára. A rőtsipkás és a kákalag első osztályosoknak való tananyag. A mai téma a vérfarkas lesz.

- De tanár úr, még nem tartunk a vérfarkasoknál. – Jelentette ki Hermione. – Most a bicegócok következnek.

- Granger kisasszony, valóban nem képes befogni a száját, vagy erényének tartja, hogy ilyen bosszantóan tudálékos? Ha nem tévedek, ezt az órát én tartom, nem maga. Mindenki lapozzon a háromszázkilencvennegyedik oldalra.

Sötét pillantásokat váltottunk, nem számítottunk semmi jóra ezen az órán. Halk morajba került a könyvek kinyitása, Piton arckifejezése arról árulkodott, hogy meg ez is zavarta.

- Ki tudja megmondani nekem, hogyan különböztetjük meg a vérfarkast a közönséges farkastól és az animágustól? – Az osztály csendben ült, Hermione és én tüstént jelentkeztünk. – Nos? Senki? – Piton tudomást sem vett rólunk. – Azt akarjátok mondani, hogy Lupin professzor nem tanította meg nektek az alapvető különbséget a vérfarkas és...

- De hisz megmondtuk, hogy még nem tartunk a vérfarkasnál. – Szólaltam fel, Hermione láthatóan megszeppent a korábbi szólításokra, én minden gátlás nélkül szakítottam félbe a tanár mondanivalóját.

- Csend legyen! Nem hittem volna, hogy valaha találkozni fogok olyan harmadikosokkal, akik nem ismernének fel egy egyszerű vérfarkast.

- Dehogynem ismerjük fel! – Folytattam. – A vérfarkas számos külső jegyében különbözik egy egyszerű farkastól. Az animágus pedig önszántából képes átváltozni állattá, a vérfarkas kénytelen.

- Feltétlenül tájékoztatni fogom Dumbledore professzort a lemaradásotokról. Te pedig Wood, öt ponttól fosztottad meg épp a házadat. Ha még egyszer megszólalsz engedély nélkül, több is lesz. A kviddics ezer trükkje. – Emelte fel a padomról a könyvet a tanár. – Akkor azért vagy ilyen mérhetetlenül ostoba és tiszteletlen, mert egyfolytában csak ilyen szemeteket olvasol a tankönyveid helyett... - Lenyeltem a válaszomat ahogy Piton visszadobta elém a könyvet.

- De hát tanár úr, kérdezett valamit, és Bridgette válaszolt, Hermione is jelentkezett! Minek kérdez, ha nem érdekli a felelet? – Ron állt ki mellettünk, de ha lehetséges a csend még mélyebb lett a mondat után, mind éreztük, hogy ezzel túllőtt a célon.

- Büntetőfeladatot kapsz, Weasley.

Az óra hátralevő részében az osztály meg se nyikkant. Némán jegyzeteltünk. Az óra azzal ért véget, hogy házifeladatnak Piton feladott egy két tekercses esszét a vérfarkasokról hétfőre. Ez megadta az alaphangulatot aznap estére, nekem még borsosabb volt a kedvem, mivel ezúttal is lemaradtam a gyakorlásról Percy őrködése miatt.

Másnap reggel viszont annyi energiával ébredtem, hogy lelőni se tudtak volna. Wood volt az egyetlen, aki ezt értékelte. Angelina és Katie a reggeliasztalnál egyre csak azon vitatkoztak, hogyan lehet egy embernek ennyi energiája, az ikrek mindenféle gúnynevet találtak ki nekem, mint a nikkelbolha és a mérgezettegér. Harry inkább meg se szólalt. Egyre csak farkasszemet nézett a zabkásájával.

A meccs időpontjához közeledve az egész iskola kivonult a stadionba. A lelátó tele volt diákokkal, mi pedig az öltözőben vártuk Oliver lelkesítő szónoklatát, de egyetlen szót sem szólt. A vihar egyre csak zordabb lett, én egyre idegesebb. Az első kviddicsmeccsem... Már nem emlékeztem, hogy éreztem életem első vízilabda meccsén, de hasonló lehetett, mert nem ért újdonságként a szorongó érzés. Mi pirosban, a Hugrabug sárgában állt fel a pázsiton. A két csapatkapitány kezet rázott, majd Madam Hooch elkiáltotta magát:

- Felszálláshoz készülj! – Majd megfújta a sípot.

Abban a pillanatban, ahogy a többi játékossal együtt a levegőbe emelkedtem, eltűnt az összes idegesség, minden szorongás, amit eddig éreztem, a helyén már csak tettvágy volt és harciszellem. A hatalmas ködben alig láttam el az orrom hegyéig, Angelina hangját követtem, ahogy felém kiáltott:

- Ide Bridgette, nálam a kvaff!

Katie és én kétoldalon követtük Angelinát, néhol elsuhant mellettünk egy-egy sárga talár, de ügyesen manővereztünk a lány körül, aki egy hamar gólt is dobott. Ezúttal a sárgák támadtak, szorosan követtem egy fiúnak tűnő alakot, majd egyszer csak észrevettem, hogy a kvaff a levegőben van, valaki a mellettem repülő játékosnak próbálta passzolni, de én gyorsabb voltam: vetettem egy bukfencet a fiú körül, hogy átkerüljek a másik oldalára, elkaptam a labdát, és el is indultam az ellenfél póznái felé. Úgy tűnt a Hugrabug több tagja észre se vette a cselem, sokan továbbra is Oliver felé repültek. A következő gólt én lőttem. Így ment ez tovább egy ideig, de már kezdtünk fáradni. Wood időt kért, újratárgyaltuk a stratégiánkat, és újra nekifutottunk. Mi vezettünk, már csak Harryre volt szükségünk, hogy megnyerjük a meccset. Épp Katie nyomában igyekeztem védeni őt az egyik Hugrabugos hajtótól, amikor meghallottam azt a bizonyos sikoltás... Azt a jajveszékelő női sikoltozást, amit a vonaton is hallottam. Lelassultam, végigsöpört rajtam az a szörnyű emlékű, mindent átjáró hideg...

- Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, csak őt ne! – Ismételgette a női hang.

Ekkor megláttam magam körül a színes vonalakat. Cikázni kezdtek körülöttem, és ismét egy látomásban találtam magam. Egy fehérfalú szobában voltam. Ez nem olyan volt, mint az eddigi látomásaim, inkább emléknek éreztem. Egy nő állt nekem háttal, védelmezően strázsált, vele szemben pedig egy fekete taláros alak...

- Harryt ne, könyörgök, csak őt ne! Ne bántsd őket, könyörgök, inkább engem ölj meg! – Mondta a nő.

- Állj félre, te ostoba! – Felelte az alak. – Eredj innét! – Ekkor felzengett az a bizonyos kacaj... Az a vérfagyasztó nevetés, amit a múltkor hallottam a látomásomban, és az álmomban is. – Avada Kedavra!

Hatalmas zöld villanást láttam. Az utolsó kép az volt, ahogy az a rettenetes arc egyenesen a szemembe néz majd... Majd a színek eltűntek. Nehézkesen vettem levegőt. A fejemben akkora káosz uralkodott, mint még soha. A nagy feketeség rosszabb volt, mintha ezer gondolat cikázna az elmémben.

- Ne emészd magad, Harry, akkor is te vagy az évtized legjobb fogója. – Hallottam George hangját.

- Dumbledore nagyon kiakadt. – Szólt remegő hangon Hermione. – Még sosem láttam ilyen dühösnek.

A hangok magamhoz térítettek. Kinyitottam a szemem, és a fejemet fogva ültem fel. A gyengélkedőn voltam. Amint észlelték mozgásomat, Hermione és Ron felém fordultak, a szomszédos ágyon Harry ült.

- Mi történt...? – Kérdeztem erőtlenül.

- Bridgette, jól vagy? – Kérdezte Hermione, de nem várta meg a választ, csak elkezdte hadarni a történetet. – A dementorok bejöttek a pályára, Dumbledore el is zavarta őket. Először Harry ájult el, leesett a seprűjéről, majd neked elkezdett világítani a szemed, mint a vonaton, és te is lezuhantál. Dumbledore mentett meg mindkettőtöket, azonnal idejöttünk.

- Harry seprűje belerepült a fúriafűzbe... - Tette hozzá Ron. – Ripityára tört... Te szerencsére jó erősen megmarkoltad, semmi baja nem lett. És sajnos... A meccset is elvesztettük. Diggory elkapta a cikeszt.

A hétvégét mindketten a gyengélkedőn töltöttük. Eleinte egész jól hangzott, de rájöttünk, hogy egyikünk sincs olyan állapotban, hogy egész álló nap és éjjel cseverésszünk. Harryt nagyon felzaklatta az eset. Engem kísértett a női hang, minden éjjel, álmomban visszatért Voldemort, hogy újra megdermesszen a kacajával, és egyre csak azon elmélkedtem, hogyan zuhantam le? Hisz az egyik pillanatban még a seprűmön ültem, a másikban pedig... Hogy veszíthettem el az eszméletemet ilyen hamar? Ez mostantól rendszeres lesz? Ezek a látomások egyre csak gyakrabban fognak feltűnni? Miért esek össze minden alkalommal? Miért látok olyan képeket, amikhez semmi közöm sincsen? Nem értettem semmit, de nem volt lehetőségem kérdéseket feltenni, Harry előtt nem idézhettem meg az oroszlánt...

Hétfő reggel a szó szoros értelmében elmenekültünk a gyengélkedőről. A zajos mindennapok elterelték a figyelmem. Az egyik ilyen „figyelemelterelés" például Malfoy volt, aki napokon keresztül piszkált mindkettőnket. Egy ideig még visszaszólni sem volt energiám, inkább elengedtem a fülem mellett. Amint az első lehetőség megjelent, ismét megszöktem a klubhelységből. Az első alkalom volt, hogy a Dámával történtek óta megidéztem a pajzsot. Kényelmesen elhelyezkedtem a toronyban, és egyáltalán nem kellett meditálnom, elmondtam a verset, és a burok megjelent. Az oroszlán átlépett a pajzson, és leült velem szemben:

- Üdvözöllek, ifjonc! – Mély, kellemes férfihang zengett a buborékon belül, a sörényes barátságos mosolyt villogtatott.

- He...helló!

- Miben segíthetek?

- Hát... Igazából...

- Bizonytalannak tűnsz.

- Mert az vagyok.

- Nem válaszolhatok egy kérdésre, amit még fel sem tettél. Gondolkodj! Valami okból idehívtál. Mi az?

- Nos... Vannak dolgok amiket nem értek.

- Mik azok?

- Miért jelennek meg ezek a látomások?

- A látomások Táltos mivoltodból erednek. Megértem, ha megijeszt, de hamar hozzá fogsz szokni, és irányítani is tudod majd őket.

- És miért ezeket látom?

- Azt én nem tudom. A Teremtőtől kapod ezeket a látomásokat, minden bizonnyal megvan az oka. Mit szeretnél még tudni?

Ezer kérdést tettem még fel, órákon keresztül ültünk a toronyban, és nem csak a látomásaimról tudtam meg többet, de a képességeimről is. Megvitattuk például, hogy amellett, hogy gyakorlom a pajzs minél gyorsabb felöltését, mi lesz a következő technika amit a segítségével megtanulok. Azt javasolta, a védekezésre fordítsak nagyobb hangsúlyt, mert a támadásokat nehezebb lesz megtanulni. Az álcázást választottuk. Felolvastam a könyv hosszú fejezetét erről a technikáról, nagyvonalakban az ember láthatatlanná tud válni ha akar, de ehhez hatalmas összpontosítás szükséges. Megmutatott még egy pár érdekes fejezetet, például a tanulás hatékonyságát növelő verseket, az álmosság elleni bájitalt, és azt a technikát, amivel saját látomásokat ébreszthetek. Persze hogy ezekre képes legyek, még rengeteg gyakorlás kellett. Lassan álom férkőzött a szemembe, ideje volt visszatérnem. A kastély néma volt, bőven éjfél után járhattunk. Sir Cadogan egyedül engem engedett be kötekedés nélkül, olyan csendben kúsztam be a portrélyukon, ahogy csak tudtam, de a bordó kanapéról három dühös szempár figyelt.

- Sziasztok! – Kedvtelenül köszöntöttem a barátaimat, mintha mi sem lett volna természetesebb, mint éjfélkor visszatérni a klubhelységbe.

- Bridgette, te meg hol voltál már megint?

- Nyugi, Hermione! Semmi baj nem történt. Büntetőmunkán voltam.

- Hol? – Kérdezett rá Ron.

- A gyengélkedőn, gyógybájitalokat rendszereztem.

- Süket duma. – Pattant fel Hermione. – Jártunk a gyengélkedőn ma délután, mert Madam Pomfrey még egy pillantást akart vetni Harryre. És miközben megvizsgálta, elpanaszolta, hogy hol a fenében van Bridgette Wood, mivel őrá is egész nap vadászott, hogy megvizsgálhassa, de sehol sem találta. – Elnémultam. Erre nem tudtam mit válaszolni. – És a múltkor sem a gyengélkedőn voltál. Amikor a Dámát megtámadták. A lakoma után én azonnal oda mentem, hogy megnézzem, jól vagy e, és sehol sem voltál. Nem tudom hova kóborolsz ilyenkor, de be kell ezt fejezned.

- Ugyan már Hermione, túlreagálod.

- Te reagálod alul. – Szólt hozzá Harry. – Egyre gyakran szívódsz fel rejtélyesen. Késő éjjel jössz vissza a klubhelységbe, és amikor szóba jön az a fránya könyv, ami most is ott van a kezedben, csak hebegni tudsz.

- Ez nem igaz.

- Dehogynem. Most is csak hárítasz. A pletyka szerint te olyan sötét átkot olvastál Pitonra abból a könyvből, hogy majdnem kirúgtak érte. Ezt nekünk el sem mondtad. Egyáltalán miért titkolózol? Bennünk megbízhatsz.

- Megvan... Megvan rá az okom.

- Lassan listát írhatnánk a jó okaidból. Ja hoppá, egyiket sem mondod el, csak azt, hogy "jó okom volt rá!" – Gúnyolódott Ron.

- Én... – Egy jó visszavágással készültem, mégsem jött ki a torkomon – Úgysem értitek. – Csöndben felvonultam a lépcsőn, de még hallottam, ahogy Hermione utánam kiabált:

- Akkor magyarázd el!

Nem válaszoltam. Egyhamar Hermione utánam jött, de egy szót sem szólt. Némán lefeküdt aludni. A másnapi órák is ugyanígy teltek. Egyikük sem szólt hozzám. Így telt a következő nap is, amikor ismét eltűntem „büntetőmunkára", de csak ugyanazok a gyanakvó pillantások fogadtak este, amikor visszatértem. Minden egyes nap így folytatódott. Lis társasága mentett meg a magánytól, ő nem foglalkozott azzal, hogy néha felszívódtam, és nem kérdőjelezte meg, miért éjféltájt érek vissza. Hermione bezzeg minden este megajándékozott azzal a szúrós pillantással. Az egyetlen pozitív dolog, ami eközben történt, az az a tény volt, hogy a Hollóhát lesöpörte a pályáról a Hugrabugot a november végi meccsükön. A Griffendélnek még mindig volt esélye a kviddicskupa elnyerésére. Lassan beköszöntött a tél, és eluralkodott a karácsonyi hangulat. Én még mindig nem békültem ki a barátaimmal, de kezdett elegem lenni a helyzetből. A következő Táltosedzés végén nem engedtem el az oroszlánt, nagy kérdést tettem fel neki:

- A barátaim... Mit tegyek? Nem fedhetem fel előttük mindezt, de az, hogy tudják, hogy van valami, és nem mondom, el, csak még rosszabb.

- A válasz nem is olyan bonyolult, mint hinnéd: ha úgy érzed itt az idő, és meg kell tudniuk, akkor mondd el. Úgy érzed?

- Nem... Még nem.

- Akkor hát a kérdésed meg van válaszolva.

- De valamit mondanom kell nekik! Ez így nem mehet tovább.

- Mondd azt, amit mondanod kell.

- De nem tudom, mit kell.

- Akkor ne tudd, hanem érezd! Szívből, nem fejből. – Az oroszlán felállt és megjelent a kék örvény, amit követve eltűnni szokott.

- Várj! – Kiáltottam utána. – Elég béna hogy csak oroszlánnak hívlak... Mi a neved?

- Nevezz el, és lesz nevem. – Elgondolkodtam, a hirtelen kérdés feladta a leckét. – Tudod mit? Meggyorsítom a dolgot. Tudom, hogy rengeteg név kavarog a fejedben, de úgyis ezt fogod választani, akkor hát hívj Leónak! – Leó elfutott, és egyé vált a csillagos éggel.

A klubhelységben ismét az a három szempár fogadott.

- Ismételt éjjeli séta? – Kérdezte Hermione.

- Nem sétálni mentem.

- Hát akkor?

- Büntetőmunka.

- És mit csináltál?

- Ugyanazt, mint tegnap.

- És tegnap mit csináltál?

- Amit ma!

- Jó, de mit?

- Nem érdekes úgyse értenéd meg. – Dobtam oda flegmán.

- És mi fog történni ha egyszer elkap egy tanár? Vagy Black? Ugye tudod, hogy ez minden alkalommal nagyon hülye ötlet?

- Jah, asszem mostanában csak olyanjaim támadnak! Jó éjt!

Felszaladtam a lépcsőn. A lány követett, ahogy szokott.

- Új ékszer? Honnan van? – Kérdezte Hermione, amint szemet szúrt neki az oroszlános nyakláncom.

- Ma hozta Bizi. Apámtól kaptam.

- Bizi egész nap itt ült, üres kézzel. Egyre titokzatosabb vagy mostanában. Csak azt nem értem, hogy egyáltalán minek titkolózol?