Kora reggel keltünk fel. Lis beszámolt arról, hogy ő lesz a kamu-Bridgette a második próba alatt, és átadta McGalagony instrukcióit:

- Te már álcában menj le, egyből a tóhoz. Bújj el jó messze, és csak akkor merülj alá, amikor a bajnokok felsorakoznak a starthoz. Amikor vége, álcázva gyere fel a szobába, ott találkozunk. Megvárjuk, amíg elmúlik a százfűléfőzet és mindenki a maga szerepében megy le ebédelni.

- Nem hangzik nehéznek.

- Ja. Csak nehogy hamarabb elmúljon a főzet hatása...

- Mit csinálunk, ha így lesz?

- Majd én figyelek rád. – Szólt Ginny. – És gyorsan elmegyünk a legközelebbi lánymosdóba. Megvárjuk amíg Lis újra Lis, aztán felmegyünk érted a szobába.

Lis csak az utolsó pillanatban akarta meginni a főzetet, én viszont már most lementem a tópartra. A Fekete tónál minden elő volt készítve. A lelátók, amik korábban a sárkánykifutó körül álltak, most egy nagy partszakasz mentén rendezték be. A zsűri aranylepellel borított asztala a lelátók lábánál középen állt, mögötte egy sátorral, ami bizonyára a bajnokok sátra lehetett.

Mélyeket szippantottam a hűvös levegőből. Most értelmet nyer majd a sok gyakorlás. Levettem az egyenruhám, alatta ott virított a lángnyelves fürdőruhám. A derekamra kötöttem Malfoy sálját, és biztos helyre eltettem a kis összecsukható bicskámat, csak úgy a biztonság kedvéért. Nyújtottam egy kicsit, bemelegítettem, és csak úgy főpróba gyanánt lemerültem a poliphoz. A víz így világosban sokkal másabb volt. Mintha most szembetűnőbb lett volna a sok iszap, ami kavargott benne.

- Szia! – Mondtam a polipnak, amikor az végre megtalált. – Tudom, tudom, mindig este jövök. De most fontos nap van. – Az óriáspolip a maga furcsa nyelvén reagált arra, amit mondtam neki. – Ma van a nagy nap! Igen, a próba. Segítesz majd, számíthatok rád? Remek! Most még felmegyek, megnézem mi a helyzet. Nemsokára visszatérek!

Visszaúsztam a felszínre és felöltött álcával elbújtam a stég alatt. A nézőteret már elkezdték megtölteni a diákok. Szépen sorban, ahogy végeztek a reggelivel, mind elfoglalták helyeiket a lelátón. Hamar megtelt minden hely: a vízfelszínen tükröződő képük azt a benyomást keltette, mintha még a tavon is nézők ülnének. A bajnokok ekkor már bizonyára a sátorban voltak, az igazgatókkal együtt és nemsokára ki is jöttek. Ott volt Madam Maxime, Karkarov, Dumbledore, Ludo Bumfolt, Percy Weasley, Fleur, Cedric, Krum, és... És ennyi? Hol van Harry?

Szinte végszóra, egy feketehajú alak végszántotta a birtokot. Harry odarohant a zsűriasztalhoz, és ott helyben vetkőzni kezdett, de Dumbledore szerencsére beirányította a sátorba. Biztos elaludt. Alig néhány pillanattal később, Harry ugyanolyan fürdőnadrágban feszített, mint Cedric, csak az övé piros volt, nem sárga. A bajnokok rajtra készen felálltak a partra, ez volt az én jelem. Alámerültem.

Közel úsztam a bajnokok startvonalához, láttam ahogy elúszik Krum, akit csak a durmstrangos ruhájáról ismertem fel, ugyanis a feje helyén egy cápa tátogott. Utána jött Cedric és Fleur is, mindkettejüknek egy óriási buborék ölelte át az arcukat. Harry pedig percekkel utánuk jött, a lába hosszúkássá nőtt, mint egy békatalp, az ujjai között úszóhártya, a nyakán pedig kopoltyúk.

- Azt a rohadt... - Motyogtam el.

Harry úszni kezdett lefele, méghozzá békauszonyainak köszönhetően nagyon is gyorsan, hát követtem. Furcsa, sötét, ködös vidéken úsztunk keresztül, ahol még nem jártam korábban. Kusza, fekete növények hullámzó erdői vettek körbe, sejtelmesen fénylő, gömbölyded kövekkel teleszórt iszapsíkságok fölött úsztunk át. Néha úgy tűnt, valami nagyobb dolog áll előttünk, de közelebb érve mindig kiderült, hogy az csak egy megfeketedett fatörzs vagy egy sűrűbb növénycsomó. Nyoma se volt a többi bajnoknak, a sellőknek, vagy Ronnak.

A hínármezőhöz közelebb érve hirtelen egy kis lény ugrott ki a növények közül és megragadta Harry bokáját.

Egy kákalag volt az, szarvacskás kis vízidémon hosszú, vékony ujjakkal. Már készültem a Táltosátokkal, de még nem mertem dobni, mert túl nagy volt az esélye, hogy a kalimpáló Harryt találom el. De unokatestvéremet nem kellett félteni: nemes egyszerűséggel rúgott egyet, mire a lény meghátrált. Ezzel viszont csak annyit ért el, hogy még több kákalag indult felé. Bevetettem magam, közelebb úsztam, Harry és a vízidémonok közé, és a támadó banda felé lőttem egy Táltosátkot. A csapat szétrobbant, kábán próbálták összeszedni magukat.

- Menj Harry! – Utasítottam, és úgy is tett.

A kákalagok láthatóan újra felkészültek a támadásra. Engem továbbra sem láthattak, szóval Harry irányába kacsáztak. „Te ájulj el" gondoltam az egyik átok előtt. „Te szédülj el" gondoltam egy másik előtt. Így folytattam, amíg a lények fel nem adták: öklüket rázva menekültek vissza a hínárerdőbe. Viszont ekkor a hínárokon túlról felhangzott egy női, bugyborékoló sikoltás. Átúsztam a növények fölött: az erdő túloldalán egy kisebb hadseregnyi kákalag támadott rá két emberre, méghozzá a két buborékfejes emberre, Cedricre és Fleurre. Cedric még csak-csak tartotta magát a zöld vízidémonok ellen, de a lányt elkapták. Teljesen ráfonták magukat a lábára, a karjaira és lassan, de biztosan húzták a hínárok közé. Gondolkodás nélkül küldtem egy eszmélet elvesztős átkot rájuk, mire a kákalagok elengedték Fleurt. Ezután több átoklabdát is dobtam a Cedricet fenyegető csapatra, mígnem őket is elkergettem. Fleur felé fordultam: az átkom sajnos őt is eltalálta, eszméletlenül, súlytalanul lebegett közöttünk. Felfedtem magam, hogy Cedric láthasson, megkönnyebbülten, hálásan bólintott. Felkaroltuk Fleurt, majd a polip után kiáltottam. Az óriáspolip pillanatokon belül meg is jelent.

- Vidd őt a felszínre! – Utasítottam, és odaadtam Fleurt.

A polip óvatosan körbeölelte a lányt és elindult vele a lelátók felé. Cedrickel váltottunk egy utolsó pillantást, majd eltűntem. Szóltam a Vízhez, hogy adjon gyorsaságot idelent, és meglepően bejött. Hirtelen olyan gyors voltam, mint egy hal. A Táltosösztön vezetett Harry felé, egyhamar meg is találtam.

- Hogy állsz? – Kérdeztem.

- Myrtle... - Harry beszélni próbált, de csak egy adag buborék jött ki a száján.

- Myrtle segített? Aranyos tőle. – Az én hangom tisztán hallatszott.

Még percekig úszkáltunk az üres iszapsivatagon keresztül, amikor nagy sokára, távoli, süvöltő kísértethangok ütötték meg a fülünket:

- Egy órád van, ne, feledd, hogy megtaláld, s visszavedd...

Harry gyorsított a tempón, én is így tettem. Kisvártatva egy magányos szikla bontakozott ki előttünk a homályból. Sellőket ábrázoló freskó díszítette – a képen a halemberek az óriáspolip nyomában úsztak, szigonnyal a kezükben. Már értem, miért nem szeret a közelükbe menni... Harry elhaladt a szikla mellett, követte a kísérteties énekszót:

- Siess, ne késs, fél óra még, És itt a baj, a szörnyű vég...

Egy vízalatti faluba érkeztünk. Körös-körül algás falú kőházak rémlettek fel a homályban. Vízi növényekkel teli kert vette körül a házakat, néhol a bejárat mellett ott vicsorgott egy-egy karóhoz kikötött házőrző kákalag. A házak sötéten tátongó ablakaiban itt-ott egy-egy arc is felbukkant, és egy biztos: cseppet sem hasonlítottak a prefektusok fürdőszobájában lakó festett hableányéra...

A valódi sellőknek szürkés bőrük és hosszú, gubancos, sötétzöld hajuk volt, szemük és fogaik sárgán fénylettek. Rezzenéstelen, alattomos tekintettel figyelték az épületek között átsikló Harryt. Egyik-másik ki is úszott kunyhója ajtajába, hogy jobban lássa a jövevényt. Izmos, ezüstpikkelyes halfarkuk lustán kavarta a vizet, kezükben hegyes szigony villogott.

Harry követte az utcát, egyre több lett a kíváncsiskodó sellő. Az utca végül éles kanyart vett, Harry pedig megérkezett a víz alatti település főterére. Itt már tömegével lebegtek a sellők, a tér közepén ott dalolt a bajnokokat hívogató kórus. Mögöttük hatalmas sellőt formázó, durván faragott szobor magasodott, a kőalak vaskos halfarkához kötözve pedig ott lebegett a négy túsz.

- Ezaz! – Suttogtam. – Még mind a négy itt van. Harry, te vagy az első!

Harry egyenesen a túszok felé úszott. Azt vártam, hogy a sellők mindjárt előreszegezik szigonyaikat és rátámadnak, de azok csak lebegtek, és figyelték, mit csinál. A túszokat nyálkásan csúszós, vastag növényszárak tartották fogva, és ekkor eszembe jutott a bicska. Amíg Harry a zöldes kötelet tanulmányozta és a derekamhoz nyúltam és matatni kezdtem a kis zsákban.

Harry eközben valamilyen okból kifolyólag odaúszott a legközelebbi sellőhöz, egy kétméteres, bozontos, zöld szakállú férfihoz, és jelbeszéddel elmutogatta neki, hogy szeretné kölcsönkérni a szigonyát, de a sellő csak nevetett, és a fejét rázta.

- Nem segítünk! – Szólt érdes, szinte károgó hangon.

- Adja már ide! – Fakadt ki dühösen Harryből három buborék, majd megragadta a szigonyt, és megpróbálta kitépni tulajdonosa kezéből. A sellő könnyedén visszarántotta fegyverét, és egyre csak nevetett.

Egyhamar rátaláltam a kis szalonnázós bicskámra, elővettem és óvatosan Harry kezébe csúsztattam. Először nem értette, hogy mit csinálok, de amikor végleg elengedtem a kis szerszámot és az ekkor láthatóvá vált a fiú kezében, elmosolyodott. Kinyitotta, gyorsan visszaúszott a szoborhoz és elkezdte elvágni a Ront gúzsba kötő rostos indát. Két-három perces kitartó munkával sikerült is elvágnia a béklyót. Az alélt Ron, most, hogy már nem feszítette a kötél, a víz mozgásának kiszolgáltatva ernyedten sodródott ide-oda.

Harry körülnézett. Ekkor meghallottam a fejemben a hangját:

- Hol a többi bajnoknak? Miért nincsenek már a túszok mellett?

Hangosan akartam válaszolni, de mintha akaratlanul nem jöttek volna ki a hangok a torkomon, csak a képzeletemben visszahangoztak.

- Mert te vagy az első, te majom, indulj már felfelé! Van esélyed megnyerni, menj már!

- Nem lehet! Nem hagyom itt Hermionet és Chot sem! – Hangzott ismét a fejemben.

Harry elszántan nekilátott, hogy elvágja Hermione béklyóját is... Abban a szempillantásban erős ujjak fonódtak a karjára. Vagy fél tucat férfisellő gyűlt köré és elhúzták őt Hermionétől.

- Csak a saját túszodat vidd fel! – Szólt az egyik. – A többieket hagyd itt.

- Eszemben sincs! – Akarta mondani Harry, de csak két nagy buborékot sikerült produkálnia.

- Csak a saját barátodat kell kiszabadítanod... hagyd a többieket...

- Ő is a barátom! – Kiabálta Harry, Hermione felé mutogatva. – És őket se hagyom itt pusztulni!

Harry vonaglott és kapálózott, de a sellők csak nevettek, és annál szorosabban markolták a karját. Harry kétségbeesetten pásztázta a homályba vesző vizet.

- Hol marad a többi bajnok? – Szólt Harry képzeletbeli hangja. – Vigyem fel Ront a felszínre, aztán jöjjek vissza Hermionéért és a többiekért? Visszatalálnék egyáltalán?

- Nem, Harry csak Ront vidd fel! Nem fog bajuk esni, azt hiszed Dumbledore hagyná, hogy itt pusztuljon akit nem sikerül megmenteni? Figyi, vidd Ront, én itt maradok a többiekkel, így jó?

- Nem, nem hagylak egyedül!

Ekkor a körülötte álló sellők izgatottan mutogatni kezdtek a feje fölé. A távolban látni lehetett a közeledő cápafejet, amihez egy fürdőnadrágos embertest tartozott... Krum volt az. A cápaember egyenesen Hermionéhez úszott, és szájával kapkodni kezdett a lány béklyói felé. A baj csak az volt, hogy Krum új fogai nem épp kötélvágásra voltak tervezve, Harry ekkor odaúszott hozzá és odaadta a bicskámat.

- Te nem vagy normális! – Mondtam a fejemben, miközben Krum elkezdte vagdosni a hínárkötelet.

- A végén még leharapta volna Hermione lábát...

Egy pillanattal később befutott Cedric is.

- Eltévedtem! – Tátogta rémülten Cedric. – Fleur bebukott!

Cedric elővett egy kést a zsebéből és ő is elkezdte kaszálni a béklyót. Először Hermione szabadult ki, Krum nemes egyszerűséggel eldobta a bicskám és sebesen elkezdett úszni fölfelé, nagy lemaradással Cedric is követte. Elvetemült ötlet jutott eszembe: ha már Harry olyan bolond volt, hogy feladta az első helyet, akkor legalább ne Krum legyen az első. Megidéztem egy átoklabdát. „Legyél lassabb" mondtam neki, majd egyenesen Krum távolodó fenekébe dobtam. A fiú tényleg lelassult, Cedric könnyen utolérte, és le is előzte.

- Mennünk kell! – Mondta Harrynek a fejemben.

- És a kislány?

- Fleur elbukott, elkapták a kákalagok.

- Vigyük fel őt is!

Harry előhúzta varázspálcáját.

- Félre az útból! – Kiáltotta buborékolva a sellőkre.

Azok egyszerre abbahagyták a nevetést, Harry pálcájára meredtek, és sárga szemükben félelem csillant. Igaz, sokszoros számbeli fölényben voltak, de arckifejezésükből ítélve varázserő tekintetében valahol az óriáspolip szintjén mozognak. Közben megkerültem a társaságot, felvettem a szobor talapzatához süllyedt bicskát és elkezdtem átvágni a lányt tartó kötelet.

- Háromig számolok! – Bugyborékolta Harry. – Egy... Kettő...

A sellőknek inukba szállt a bátorságuk, és szétrebbentek. Harry két lábcsapással odaúszott a szoborhoz, pont ekkor sikerült elvágnom a béklyót. Én a kislányt karoltam fel, Harry Ront, elrúgtuk magunkat a tó fenekéről, és lassan, nehezen elindultunk felfelé. Úgy csüngtek rajtunk a túszok, mint egy-egy zsák krumpli. A felszín még nagyon messze volt... Néhány sellő követett minket felfelé. Ott úszkáltak körülöttünk, és nézték, hogyan küszködik Harry.

- Arra várnak, hogy lejárjon az idő, és visszahúzhassanak a mélybe? – Gondolta Harry. – Lehet, hogy embert esznek?

- Tarts ki! Már nincs sok.

- Lassan görcs áll a lábamba.

De nem csak Harry küszködött: kezdtem érezni, hogy fogy az energiám. Nem bírtam tovább tartani az álcát és a vízalatti légzést egyszerre. Annak érdekében, hogy a légzésem megmaradjon, leöltöttem az álcámat.

Ekkor hirtelen elfogott egy rettenetes érzés... Közeleg az idő vége. A sellők ördögi mosolyt villogtattak: talán tényleg azért követnek, mert tudták, hogy nem érünk fel ennyi idő alatt.

- Vedd át! – Súgtam a gondolataimban Harrynek. – Ezek mindjárt ránk támadnak. Te csak ússz fölfele, érted?

Harry átvette a kislányt, ekkor már kétszer olyan nehéz volt neki, mint ezelőtt. Az uszonyai kezdtek eltűnni, fogyadozott a levegője, a sellők pedig már készítették a szigonyokat. Nem vártam meg, hogy ránk támadjanak, egyszerűen elkezdtem dobálni az átkokat rájuk. Nem jöttek közel, nem dobálták ránk a szigonyokat, csak tovább ólálkodtak körülöttünk. Odakiabáltam a polipnak, ő kisvártatva megjelent. A sellők figyelme ekkor rá szegeződött. A polip felmarkolta a triót és eliszkolt velük, én hátramaradtam, akárcsak a dühös sellők.

Na ekkor már megtámadtak. Az egyik férfisellő elkapott a vállamnál fogva, őt gyomron rúgtam, egy másik felém suhintott a szigonnyal, ami felszántotta a hátam. Ő kapta az első átoklabdát. A második annak járt, aki megpróbált a sálnál fogva leráncigálni. A harmadikat az a két sellő kapta, akik alkapták a lábaimat és éles körmükkel belevájtak a bokámba. Ez így ment tovább. Elúszni nem volt esélyem, így próbáltam küzdeni ellenük, de az erőm egyre csak fogyott, és éreztem, hogy gyengülök.

Egyszer csak, amikor nagy erőlködésemben beleszippantottam a vízbe, nem az édes oxigént éreztem, hanem az iszapízt, ahogy elönti a torkom. Megrémültem. Kiköptem a vizet és tartottam az utolsó lélegzetet, ami még a tüdőmben lapult, közben egyre kétségbeesetten kapálóztam a sellők között. Úgy éreztem itt a vége... Elsötétült a már így is homályos látóterem...

De ekkor megéreztem egy puha, meleg csápot. Az óriáspolip körbeölelt, kikapott a sellők közül és sebesen menekült tőlük. A sellők követték egy ideig, több szigony is elsuhant mellettünk, volt, ami eltalálta a polipot, de egy idő után lemaradtak. A polip olyan gyorsan úszott, ahogy csak tudott. Már csak másodperceim voltak hátra... Már az utolsókat húztam, amikor végre: kitörtem a víz alól. Nem is foglalkoztam semmi mással, csak azzal, hogy édes levegővel töltsem meg a tüdőm. A stég takarásában fetrengve kapott el a köhögőroham. A víz rejtekében pihentem meg egy kicsit. Mielőtt kiültem volna a partra, felöltöttem az álcámat, újult erővel meg bírtam tartani. Épp az eredményhirdetésre értünk vissza. A négy bajnok a túszaikkal és igazgatóikkal együtt álldogáltak a zsűriasztal mellett, minden vizes személy meleg takaróba volt csavarva.

- Hölgyeim és uraim, a zsűri meghozta döntését. – Hangzott Bumfolt mágikusan felerősített hangja. – Murcus sellőrajfőnöknő részletesen beszámolt nekünk a tó fenekén lezajlott eseményekről. – Na itt hirtelen gombóc nőtt a torkomba. A főnöknő bizonyára beszámolt a rejtélyes ötödik varázslóról is, aki megtámadta a bajnokok díszkíséretét... Hogy mit fogok ezért kapni... - Ennek alapján közös megegyezéssel állapítottuk meg a bajnokok pontszámait, melyek az ötven pontos maximumhoz képest a következők... Fleur Delacour kisasszony kiválóan hajtotta végre a buborékfej-bűbájt, de a kákalagokkal nem sikerült elbánnia, így túszát nem tudta kiszabadítani. Huszonöt pontot ítéltünk meg neki. – A közönség tapsolt. – Cedric Diggory, aki ugyancsak a buborékfej-bűbájt használta, elsőként tért vissza túszával, bár egy perccel túllépte a megszabott egyórás versenyidőt... - Cedric a hugrabugosoktól dörgő tapsot kapott. – Teljesítményét negyvenhét ponttal jutalmazzuk. Viktor Krum transzformációja tökéletlen volt ugyan, de a célnak megfelelt. Másodikként ért vissza túszával. A zsűri negyven pontot ítélt neki. – Karkarov mindenki másnál hangosabban tapsolt, még ide is láttam, ahogy pöffeszkedve kihúzta magát. – Harry Potter varangydudvát alkalmazott, mégpedig kiváló eredménnyel. – Folytatta Bumfolt. – Utolsóként tért vissza, jóval a versenyidő lejárta után. A sellőrajfőnöknőtől azonban úgy értesültünk, hogy Harry Potter elsőként érkezett meg a túszokhoz, késlekedését pedig az okozta, hogy feltett szándéka volt valamennyi foglyot kiszabadítani. A zsűri tagjai többségükben úgy vélik, hogy Harry Potter önzetlen magatartásával erkölcsi szilárdságról tett tanúságot, ezért maximális pontszámot érdemelne. Ennek ellenére... negyvenöt pontot kap.

- Úristen! – Kiáltottam.

A közönség dörgő tapsviharban tört ki.

- A harmadik, egyben utolsó fordulóra június huszonnegyedikén, alkonyatkor kerül sor. – Folytatta Bumfolt. – A bajnokok egy hónappal a próba előtt kapnak információt a feladatról. A zsűri nevében megköszönöm a közönségnek a lelkes szurkolást.

A diáksereg lomhán elindult a kastély felé. Követtem őket én is. A bejárati csarnokban ott állt Ginny, óvatosan megbökdöstem és odasúgtam: „én vagyok az". Ginny elindult a lánymosdó felé, követtem. Egyedül voltunk odabent. Csak egyetlen fülke ajtaja volt zárva, mögötte bizonyára Lis. Felfedtem magam. A hajam még vizes volt, de már a meleg talár volt rajtam. Egy pálcaintéssel megszárítkoztam, majd megvártuk, hogy Lis is előbújjon.

- Csak úgy szólok, hogy az az elmeroggyant Alexei végig velem beszélgetett, azt hittem megbolondulok tőle! – Panaszkodott Lis. – Szóval jelzem, hogy a következő roxmortsi kiránduláson randira vagy hivatalos!

Ezután együtt mentünk fel a klubhelységbe. Harryt, mint az első próba után is, bulival ünnepelték a Griffendél-toronyban. Amint megláttam, odaszaladtam és a nyakába ugrottam.

- Olyan bolond vagy! – Mondtam neki.

- Tudom... - Mondta Harry immár nyugodt hangon.