- Jóestét Sir Thomas, ragyogóan nézel ki, mint mindig, csak nem kifényesítetted a sisakod?

A páncél szokásához hűen utat engedett nekem. Sokkal kevesebb kétellyel nyitottam be a toronyszobába, miután megtudtam a történetét. Szóval egykor ez volt Dumbledore kedvenc tanterme... Az a tanár biztosan jobban tanított, mint Binns professzor. Leültem a puha szőnyegre. Ha az imént sikerült megidéznem a pajzsot, akkor most is sikerülnie kell. Felidéztem a meditáció instrukcióit. Egy – kényelmes elhelyezkedés. Felvettem a szokásos törökülést, a vállaim lazán buktak enyhén előre. Vártam, lassan az összes izmom engedelmeskedett, és ellazultak. Kettő – szellemi nyugalom. Bum-bum – beszív – bum-bum – bent tart – bum-bum – kifúj – majd az egész elölről. A gondolatok pillanatokon belül elhagyták a fejem, mintha csak kicsorogtak volna. Sikerült. A béke... A szívverésem hangja kellemes megzavarója volt a totális csendnek. Csukott szemeim mögött a képzeletem ekkor színes vonalakat kezdett húzni. Nem láttam még rendszerüket, láttam kék, vastag vonalakat, vékony sárgákat, nagy fehér foltokat és piros pontocskákat. Önkívületi állapotban voltam. Úgy éreztem, ha akartam volna se tudtam volna megmozdítani bármimet. Hatalmába kerített ez a bizonyos különös érzés... A színek tovább kavarogtak, kezdtem úgy érezni, hogy már ott ülök a csíkok és foltok között, nem csupán nézem őket, körbevettek. Hangokat kezdtem hallani. Emberi hangok, beszélgettek. Az egyik részem azonnal fel akart pattanni, hogy megnézze ki az, aki a toronyban tartózkodik, de egy másik részem pontosan tudta, hogy ezek csupán a fejemben visszhangoznak, hisz lehetetlen volt, hogy Harry, Ron, Hermione, Percy, Piton és Dumbledore is mind idefönt lennének. Hagytam, hogy ringassanak tovább a színek, hallgattam a beszélgetést:

- Aludjatok jól! – Zengte Dumbledore, majd ajtócsapódás harsant.

- Mindenki bújjon bele a hálózsákjába! – Kiáltotta Percy. – Tíz perc múlva takarodó!

- Gyertek. – Ron hangja bukkant fel, egy fokkal halkabban beszélt, mint elődei.

- Szerintetek Black még mindig a kastélyban van? – Kérdezte Hermione.

- Úgy tűnik, Dumbledore nem tartja kizártnak.

- Bridgette igazán előbújhatna már. Az egy dolog, hogy a lakomán nem jelent meg, de az összes diáknak itt kell lennie. – Folytatta a lány.

- Pedig én sehol sem látom... - Aggodalmaskodott Harry. – Szólnunk kéne Percynek.

- Egyetértek. – Pattant fel Hermione, és beszámolt Percynek a hiányomról.

- Dumbledore tud Woodról. Őt is keressük. – Tompa puffanást hallottam, Hermione minden bizonnyal leült.

- De ha Bridgette nincs itt... Akkor odakint van valahol. És Black is kint garázdálkodik... Jaj, Harry ugye nem gondolod, hogy bajba keveredett? – Sopánkodott Hermione.

- Ne aggódj Hermione. Bridgette kiváló boszorkány. – Nyugtatgatta Harry.

- Hát, azért, mert ügyesen bánik a lefegyverzőbűbájjal, még ne vedd őt egy kalap alá a valaha élt egyik legvérszomjasabb tömeggyilkossal. – Tette hozzá Ron.

- Ron! Ne is mondj ilyeneket! Először is, Bridgette bizonyára nem fog szembe találkozni Blackkel, hatalmas a kastély, csekély az esélye. Ha pedig mégis, egy ügyes lefegyverzés pontosan elég arra, hogy ne tudjon rá gyilkos átkot küldeni! – Hadarta tényszerűen Hermione.

- Takarodó! – Kiáltotta ismét Percy. – Mostantól egy pisszenést se halljak!

Csend uralkodott el, épp csak egy-két halk szuszogás hallatszott, majd ismét felcsendült egy hang, de jóval halkabban, épp csak suttogóra fogva:

- Sikerült a nyomára bukkanni, Dumbledore professzor úr? – Susogta Percy.

- Nem. Itt minden rendben?

- A legnagyobb rendben, professzor úr.

- Helyes. Reggel visszaköltözhetnek.

- Igazgató úr? – Egy másik hang suttogott, Piton volt az. – Gondosan átkutattuk a kastélyt. Nyoma sincs. Mindenhol jártunk...

- Őszintén szólva, magam sem hittem, hogy Black a kastélyban maradt.

- Nincs valamiféle elképzelése, hogy miként juthatott be, igazgató úr?

- Egyik hihetetlenebb, mint a másik.

- Egyértelmű, hogy Black csak belső segítséggel juthatott be ide. Szóvá tettem a kétségeimet, amikor felvette...

- Kizártnak tartom, hogy az iskolából bárki is segített bejutni Blacknek.

- És Woodot megtalálták? – Érdeklődött Percy.

- Igen, a kedves Bridgette biztonságban van, holnap csatlakozik a társaihoz.

Léptek zaja, ajtócsapódás, majd további léptek. Újabb ajtócsapódás, majd Dumbledore szólalt meg.

- Kedves Maxwell, pont olyan csodásan festesz, mint annak idején.

Fémes csörgést hallottam, bizonyára Sir Thomas életre kelésének zaját.

- Vagy esetleg hívjalak Thomasnak mostantól? – Újabb csörgés, a professzor kacagott. – Bridgette odafönt van? Helyes. Te láttál bármi különöset idefönt? Rendben. Nem szabad megzavarnom, tudom. Mégis aggódok. A toronyba csak ez az egy bejárat van. – Pálca suhintást hallottam. – Tessék, így egész éjjel ébren lehetsz, barátom. Kérlek, vigyázz a mi kis Táltosnövendékünkre. Jobb, ha itt éjszakázik, csak reggel jöjjön le.

Újabb fémes csörgés, majd síri csend. Ismét csak a szívdobogásomat hallottam. Majd akaratomon kívül a szám mozogni kezdett, esetlenül formáltam a szavakat.

- Őseim, ha megidézem... Végtelen erőmet érzem... Kéljen fel Árpád lelke... vezessen győzelemre... Őseim, ha megidézem... Végtelen erőmet érzem... Kéljen fel Árpád lelke... S vezessen győzelemre... Őseimet megidézem, és Végtelen erőmet érzem.

A látomásban a színek ekkor egyetlen szempillantás alatt a helyükre ugrottak, képet alkottak körülöttem. Már nem a tornyot láttam. Képzeletemben az Alföld vett körül. Végre kinyitottam a szemem. A toronyszoba tűztől megvilágított falaira számítottam, de a saját szemem is csak a pusztát látta, belekerültem a látomásba. Körbe néztem. A szellő simogatta az arcom, éreztem rajta a vakító nap melegét. A tenyerem a földre tapasztottam. Puha fű volt alattam. Felálltam, és lassan felfedeztem a tájat. Marhákat láttam és gulyáslegényeket, kiskutyák játszottak a gyerekekkel, asszonyok a gémes kútból mertek vizet. Hallottam a hangjukat is, a különféle zajok rendszertelen, mégis kellemes szimfóniáját. Becsuktam egy pillanatra a szemem, hogy élvezzem az engem körül vevő világot. De ekkor a nap melegéből, és a kellemes nyári szellőből zord hideg lett. Kinyitottam a szemem. Körül vett a pusztulás... a fű elégett, a gulyások, az asszonyok, és a gyerekek, akik az előbb boldogan énekelték a magyar népdalokat most halottan feküdtek a földön. Az ég beborult, és villámlott. Ekkor nevetést hallottam. Olyan nevetést, amitől az ember úgy megrémül, hogy a vér is megfagy az ereiben. Előttem állt egy fekete csuklyás alak. Ő nevetett. Levette a csuklyáját, de az arcát nem láttam. A bőre sápadt volt, a feje kopasz.

- Szervusz, apróság! – Szinte éreztem a gyűlöletet ahogy sugárzott belőle. – Emlékszel még rám?

Közelebb lépett, az arca ekkor már kristály tisztán kirajzolódott, a szemei gonoszan csillogtak, a szája diadalittas mosolyra húzódott. Sosem láttam még, de azonnal felismertem. Voldemort állt előttem.

- Oly sok éve volt, hogy találkoztam apáddal, én még nem nyertem vissza eredeti formám, te pedig nem vagy elég erős a küzdelemre, apád meg már túl gyenge! Átadta a könyvet mi? Egy ilyen taknyosnak?

Felismertem ezt nevetését. Eddig csak egyszer hallottam ezt... Egyszer, sok-sok évvel ezelőtt. Egy nagyon régi emlékre ismertem rá, csak a kacaj maradt meg belőle semmi más.

- Őt már elkergettem, téged is el foglak! Nahát! Egy kis sérülés? – Intett a pálcájával mire a kötés a jobb kezemről egyszerűen lerepült, és meglátta a sebem. – Mi? Ez... Ez nem lehet! Te? Te vagy az oka mindennek! Ez nem lehet! Nem! NEM!

- Őseim, ha megidézem, Végtelen erőmet érzem! – Kiáltottam az alakra, aki egyre csak azt ismételgette, hogy nem és nem. – Őseim, ha megidézem, Végtelen erőmet érzem! ŐSEIMET MEGIDÉZEM, ÉS VÉGTELEN ERŐMET ÉRZEM!

Egy nagy villanás vakított el, a fenekemre estem. A nagyúr és a pusztai táj eltűnt. Egy jurtában voltam. Előttem lobogott a tűz. A fala tele volt íjakkal, nyilakkal, mindenféle régies mintás szövetekkel és ilyen-olyan aranyból készült tarsoly lemezekkel, hajkorongokkal. Egyszer csak az ajtón, egy gyönyörű szarvas lépett be. A bundája a fehér és a szürke között ragyogva váltakozott, agancsai ezerfelé ágaztak, a szeme pedig úgy világított, mint ahogy az enyém a vonaton. Leült a tűz másik oldalán.

- Készen állsz? – A szarvas magyarul szólalt meg. A hangja se női nem volt sem férfié. Vegyes. Torz... Több ember hangját hallottam benne. Visszhangzott mintha barlangban lennénk.

- Tessék? – Összezavarodtam. Nem tudtam mit feleljek, pláne egy beszélő szarvasnak.

- Készen állsz a megpróbáltatásokra?

- Milyen megpróbáltatásokra?

- Egy barát ellen készülsz csatát indítani.

- Micsoda?

- Hogy jövőt építs, meg kell ismerned a múltad!

- Miért mondod nekem ezeket?

- A próbák, amik elé állítod magad, jelenleg meghaladják az erődet.

- Milyen próbák?

- Nehéz a sötét szobát bevilágítani egyetlen gyertyával. - Ez ismerősen csengett.

- Ki vagy te?

- A kezdet vagyok, és a vég. A tiéd, és mindenkié.

- Ezt nem értem.

- Majd egyszer meg fogod. Nem először és nem is utoljára kéred a segítségem, de először beszélünk.

- Nekem egyelőre az is magas, hogy egyáltalán beszélsz! – A szarvas felállt, felnézett az ég felé, és egy ismételt nagy villanás után az agancsos egy női alakot vett fel. – Így jobb?

- Igen. Egy kicsit. – Feleltem.

- Táltosnak lenni nem könnyű ám! Nehéz egyetlen nyíllal háborút nyerni. Nem félsz? – A torz hangja immár lágy és nőies lett.

- Én nem félek semmitől.

- Mindegyik ezt mondta. A félelem viszont kétélű fegyver. Akárcsak a bátorság!

- Még egyszer megkérdezem. Ki vagy?

- Az nem fontos, hogy én ki vagyok ifjú. Az a fontos TE ki vagy.

- Én Bridgette Wood vagyok.

- Ez tévedés.

- Pedig ez a nevem, ez vagyok én.

- Már régóta figyellek Erdei Boglárka.

- Semmit sem tudsz rólam.

- Mindent tudok rólad. Többet, mint te magad.

- Várjunk... Te vagy a...?

- Igen. Apád nem tudta teljesíteni a küldetését. Meg kell válnia az erejétől. Itt az ideje, hogy tovább adja, hogy apád végleg elveszítse erejét, és az átszálljon hozzád.

- Apának nem lesz ereje?

- Nem, de ő ezt pontosan tudja, és elfogadta már rég.

A szellem felállt, a tűz fellobbant, a plafonig ért. A jurta eltűnt, a fekete semmiben álltunk mindketten, körülöttünk megjelent az éjszakai égbolt, a nő mögött pedig egy kékszínű, ragyogó oroszlán.

- Ismételd, amit mondok! Őseim, ha megidézem, Végtelen erőmet érzem.

- Őseim, ha megidézem, Végtelen erőmet érzem. – Mondtam utána.

- Régi Táltosok s' feledett hősök, zászlói lobognak.

- Régi Táltosok s' feledett hősök, zászlói lobognak. – Az oroszlán lassan közeledett.

- Az út egy előttünk, a vérünk hív magyarnak.

- Az út egy előttünk, a vérünk hív magyarnak. – Az oroszlán leült velem szemben.

- Erdei Boglárka. Esküdj, hogy őseid emlékét tovább őrzöd, amíg nem te is emlékké válsz!

- Esküszöm.

- Esküdj, hogy megvéded hazádat, népedet, akár a halálod árán is!

- Esküszöm. - Ekkor megjelent egy férfi a nő mellett. - Apa?

Apám némán integetett felém, az oroszlán mellett pedig egy pici pulikutya jelent meg. Apa meghajolt a kutyus előtt, megsimogatta és meghajolt a Földanya előtt is. A kutya és az oroszlán is fejet hajtott egymás előtt, majd a sörényes az eb fejére tette a mancsát, mire az eltűnt.

- Legyen hát így... - Mondta a nő.

Ismét elvakított egy villanás. Ezúttal a toronyban találtam magam. A szemem világított, a burok körbevett, az oroszlán pedig előttem ült. A buborék lélegzetelállítóan elbűvölő volt. Lassan a szemem fénye elhalványult. A védőpajzs eltűnt, amivel egyidőben az oroszlán ragyogó kék szeme barnává változott, a kék bundája pedig kicsit besötétedett. Bömbölt egyet, előttem megjelent egy egyszerű kő. Egy újabb bömbölést követően, aranyozottnyaklánccá változott. Az oroszlán felállt, és elindult az ablak felé, de még egy utolsó pillantást vetett rám.

- Ha segítség kell, csak hívj, tudod a varázsigét.

Az oroszlán szellemként átszaladt az üvegen, és addig szaladt az égen, amíg már nem tudtam megkülönböztetni, hol látom az ő bundáját, és hol a csillagos égboltot. Tüzetesen megvizsgáltam a nyakéket, egy apró, arany medál volt, az elejére egy oroszlán volt gravírozva, a hátuljára pedig két szó volt írva: „Légy erős!" A nyakamba akasztottam a vékony aranyláncot, és kinyitottam az erkélyajtót. Megcsapott a hűvös levegő, és bár azonnal végigfutott rajtam a libabőr, jól esett kiszellőztetni a fejem egy kicsit. A csillagos égboltra pillantottam, ahol a kék oroszlán pillanatokkal ezelőtt eltűnt. A Fekete Tóban lustán forgolódó óriáspolip hangjait most nem lehetett hallani, minden bizonnyal ő is aludt. A tiltott rengetegből egyetlen huhogás sem zavarta meg az éjszakát. Egyetlen állat kóborolt a fák határánál, de attól még jobban kirázott a hideg. Egy hatalmas méretű fekete, tépázott kutya ólálkodott a fák körül. Eszembe jutott a zordó, és a jóslástanórák. Rossz előérzet fogott el, mintha azonnal le akarnék menni az erdőhöz, hogy szembe állhassak a kutyával. Végül rájöttem, hogy ez hatalmas butaság lenne, szóval inkább úgy döntöttem, visszamegyek a klubhelységbe. Lekopogtam a jelszót és kiléptem, de amikor szembe találtam magam Thomassal, ő heves activitibe kezdett.

- Mi a baj? – Kérdeztem, de a páncél egyre csak mutogatott.

Próbálta utamat állni, és visszafele tessékelt a toronyba.

- De hát elmúlt a takarodó, Sir Thomas, muszáj visszamennem, különben bajba kerülök.

A páncél rázta a fejét és egyre csak ellenezte, hogy elhagyjam a folyosót.

- Na jó, ez most nem a játék ideje, Sir Thomas, a barátaim keresni fognak!

Elsurrantam a lovag mellett és becsaptam magam mögött az ajtót. Hatalmas tilosban jártam, ezért lopakodni voltam kénytelen, de amikor megérkeztem a Griffendél klubhelységének bejáratához, elállt a lélegzetem. A Kövér Dáma eltűnt. A padló tele volt szakadt vászonfoszlányokkal, keretdarabkákkal. Eleinte megszeppentem, majd megrettentem. Hirtelen olyan történt, amit még nem tapasztaltam. Azok a színes vonalak, amiket a képzeletemben láttam meditáláskor, körözni kezdtek körülöttem, és hirtelen máshol találtam magam. Nem igazi kép volt ez, mégis olyan valóságos volt, olyan volt mintha álmodnék. McGalagony professzort és Dumbledore professzort láttam a földszinti folyosókon, aggodalmas arckifejezést öltöttek mindketten.

- Albus, az egész kastélyt átkutattuk, gondolja, hogy Black még idebent lenne?

- Pont azt tette amire számítottam, hamar felszívódott, de látni fogjuk még, meg kell szigorítani a biztonsági intézkedéseket az iskolában.

- Igazgató úr, aggódok Bridgette Woodért, a lányt azóta nem láttam, hogy hazaküldtem a faluból. Se a lakomán, se most a többiekkel nem volt.

- Szükségtelen az aggodalma, Magányos Maxwell tornyában van, kiadtam neki, hogy gyakoroljon amennyit csak tud. Ha egy Táltos meditálni kezd, nem szabad megzavarni, a lány most is odafent van. Jobb is, ha ott marad, mert bár, mint mondtam, Black valószínűleg elhagyta az épületet, nem lehetünk biztosak benne.

A kép elfoszlott, ismét a portrélyuk előtt voltam, de ezúttal a földön. Ilyen volna egy látomás? Ezek szerint a látomás letaszít a lábamról, ugyanis a lépcsőkről kellett összeszednem magam, és felébredésem után még jó pár másodpercig láttam a szememből áradó fényt.

- Mit csinálsz itt leány? – Ordított rám egy feketeruhás nő, az egyik szomszédos festményről. – Menj a többiekhez, Sirius Black a kastélyban van, megőrültél?

Futásnak eredtem. A szívem a torkomban dobogott, úgy elfogott a rettegés, hogy majdnem elsírtam magam. A pálcámat olyan erősen szorítottam, hogy azt hittem eltöröm. Minden egyes sötét saroknál megállt bennem az ütő, mi van, ha épp itt ólálkodik? Hisz a zordó is feltűnt... Itt a zordó, itt a gyilkos, a kastély nem biztonságos, én pedig itt vagyok egyedül.

Egyhamar végre elértem az ajtót, és mire elértem Thomast, sírva fakadtam.

- Ugye ide senki más nem tud feljönni? – A lovag rázta a fejét. – Te megvédessz, ugye?

Thomas bólintott, megnyitotta az ajtót és feltessékelt a toronyba. A szoba üres volt, mint mindig. Meggyújtottam a tüzet, és most először használatba vettem a függönyöket, az egész szobán körbe vezettem a sötétítőt, ügyelve, hogy egyetlen centiméteren se lehessen belátni. Ezután a díványhoz léptem, minden erőmet latba vetve sikerült eltolnom az öreg bútort. Addig küzdöttem vele, amíg teljesen el nem takarta a csapóajtót. Én magam leültem a szoba közepére. Feszesen, szinte megszállottan markoltam a varázspálcát, és a csapóajtó felé szegeztem. Thomas megvéd... Thomas senkit sem enged fel... Én Táltos vagyok, tudok jó átkokat, ha bárki bántani akar, annak befellegzett. De persze tudtam, ha akár egy kósza tömeggyilkos is feltűnne a csapóajtón túl, nem sokra mentem volna a csiklandozóártással, vagy a puffasztó rontással. Egy gyakorlott, megfoszlott elméjű sötét varázsló nevetgélve egyetlen pálcasuhintással az életem veheti, vagy olyan fájdalmat okozhat, amit elképzelni sem tudtam.

A gondolatmenetem itt megszakadt. Arra eszméltem fel, hogy nem látom a csapóajtóra húzott díványt. És hogy újra láthassam, ahhoz ki kellett nyitnom a szemem. A padlón találtam magam. Elbóbiskoltam. A tűz alól elégett a fa, mégis enyhe, meleg fény uralta a szobát. A függöny alól áradt be a reggeli napfény. Kellett egy perc, mire eldöntöttem magamban, le merjek e menni végre, vagy toporogjak itt még egy órát. Végül úgy határoztam, tök mindegy, hogy most vagy egy órával később megyek le, ha tiszta a levegő, csak az időt húzom, ha meg nem, akkor ez az egy óra már nem oszt, nem szoroz, ha meghalok. Immár okosabb voltam, nem küzdöttem meg a dívány súlyával, levitációs bűbájjal raktam arrébb. Előreszegezett pálcával mentem le a lépcsőn, megköszöntem Thomasnak a védelmet, és kinyitottam az ajtót. Nem mondom, hogy pezsgett az élet, mint minden vasárnap reggel, de az egy-két kósza Hollóhátas diák látványa megnyugtatott. Mély levegőt vettem, és próbáltam leküzdeni az eszeveszett szorongást, ami uralt. Hétköznapi tekintetet öltve sétáltam végig a folyosókon, amikor elértem a portrélyukat, a Dáma helyett egy ismerős pufók lovag fogadott, aki épp kövér póniját próbálta meglovagolni.

- Áh, a Bájos Vándor! Üdvözöllek, dicső harcos, örülök, hogy épségben látlak. Készen állsz-é egy vérremenő párbajra hát, hadd lám mit tudsz!

- Eléglegyen! – Zengett fel egy szigorú hang a hátam mögött. Megfagyott bennem a vér. McGalagony professzor most biztosan jó alaposan meg fog büntetni. – Miss Wood... Olyan boldog vagyok, hogy nem esett baja! Dumbledore professzor biztosított, hogy jó helyen van, reméltem, hogy nem jön le éjszaka.

- Tanárnő tud a...?

- Igen, tudok Magányos Maxwell tornyáról, az igazgató tegnap felvilágosított róla. Más esetben megbüntetném magát, amiért össze-vissza kószál, de... Most csak örülök, hogy jól van. Sikerült a... dolog?

- A dolog...? Oh, igen, sikerült, és nagyon is jól.

- Helyes. Akkor hát nincs miért bánkódnunk. Azért, ha legközelebb a toronyba kíván menni, kérem értesítsen, hogy számíthassak a késésére. Dumbledore professzor engedélyt adott magának, hogy gyakorlás céljából késhessen a takarodóról, de kérem ne éljen vissza vele. A barátai a nagyteremben vannak. Ajánlom menjen le, és nyugtassa meg őket. Dumbledore professzor arról is értesített, hogy nem kívánja megosztani ezt a témát a barátaival, amit nagyon rossz döntésnem tartok, de a maga dolga. Ők úgy tudják, hogy maga még a faluból való visszatérését követően a gyengélkedőre került, és az egész éjjelt ott töltötte. És ha elfogad még egy tanácsot, mihamarabb mondja el nekik az igazat. Na siessen, Miss Granger már ezer módját felsorolta a kínhaláloknak, amiken maga keresztül mehetett az éjjel, jobb lenne, ha tudatná velük, hogy él és virul.

- Köszönöm tanárnő!

Egy megkönnyebbült sóhajt engedtem szabadjára a lépcsősorokon. A barátaim jól vannak, én is jól vagyok, és nem kerültem bajba. Ez sem utolsó szempont. A nagyteremben már nagyobb volt a tömeg, mint a felső folyosókon. Az ikrek vettek észre először, és azonnal felhívták három barátom figyelmét is. Hermione azonnal felpattant és szaladni kezdett felém, a két fiú kis lemaradással követte.

- Te meg vagy huzatva! – Ugrott a nyakamba Hermione. – Azt hittük bajod esett te holdkóros őrült!

- Bridgette mégis hol voltál egész este? – Kérdezett rá Harry.

- A gyengélkedőn, azt hittem Dumbledore szólt nektek. – Válaszoltam teljes nyugalommal. – Miért, mi történt? Miért ilyen feszült mindenki?

- Még hogy mi történt? Sirius Black bejutott a kastélyba, és darabokra szabdalta a Kövér Dámát! – Válaszolt Ron, mire én döbbenetet színleltem.

- Akkor... Ezért van a portrélyuknál Sir Cadogan.

Kellett még pár perc mire sikerült megnyugtatnom őket, és utána kezdhettem az egészet előröl, hisz a többi háztársam is kíváncsi volt, merre jártam az éjjel. Mindenki szánakozva pislogott, milyen balszerencsés is lett volna, ha Black épp a gyengélkedő felé vette volna az irányt. Az egyetlen ember, akinek más csillogott a szemében, az Hermione volt. Ő gyanakvó pillantással hallgatta végig ötödszörre is a gyengélkedős mesémet.