A hálóteremben vártam, hogy Hermione visszatérjen Hagridtól. Először vele akartam megbeszélni a dolgokat. Egyedül voltam, 'Lis és Reachel hazautaztak a szünetre. De Hermione egy jó darabig nem jött. Felálltam, hogy tegyek egy kört a szobában, ami valamiféle indíttatásból egy kör lett a folyosón. Majd gondoltam, ha már tettem egy kört a folyosón, miért ne tehetnék egy kört a klubhelységben? Onnan viszont hangok szűrődtek ki, méghozzá Harry, Ron és Hermione hangja. Mély levegőt vettem. Itt az idő. De abban a pillanatban hirtelen megtorpantam. Gombóc nőtt a torkomban, és úgy éreztem, ha eléjük állok, megmukkanni sem leszek képes. A lábam viszont valahogy nem engedelmeskedett ennek a gondolatmenetnek, és csak azért is bevitt a klubhelységbe. A három barátom azonnal elhallgatott. Ahogy számítottam rá, nem tudtam megszólalni, így csak némán közelebb léptem, és leültem az egyik fotelba. Rideg csend uralkodott. Úgy nézhettem ki, mint aki épp a szavait készül összeszedni, de Hermione megelőzött.

- Csikócsőr ügyében tárgyalás lesz. – A lány a nemes tényszerűség hangján szólalt meg, mintha félretette volna a neheztelést a nemesebb ügy érdekében. – Hagridot nem vonják felelősségre, de Csikócsőrt akár... Akár...

- Akár ki is végezhetik. – Fejezte be Ron. – Anyagot gyűjtünk Hagridnak a tárgyalásra.

Azzal Ron a kezembe nyomott egy súlyos könyvet. Nem nyitottam ki. A levegőben továbbra is tapintható volt a feszültség. Letettem a mágiatörténet kötetet a zsúfolt dohányzóasztalra, és elővettem a saját, hímzett könyvemet. Nem tudtam egyikük szemébe sem nézni, tekintetemet szigorúan a könyvre szögeztem. Végül nagy nehezen sikerült szavakat kipréselnem a számon.

- Tudom, hogy zavar, hogy nem mondhatok el mindent. De az az igazság, hogy halvány gőzöm sincs, hogy hogyan mondhatnám el, mert én sem értem a felét sem.

- Hova mész esténként? – Hermione hangjában nem volt düh, se számonkérés, inkább csak aggodalom.

- Egy toronyba. A Hollóhát klubhelységén túl van egy titkos hely, Dumbledore engedélyével járok oda, és az ő engedélyével késem le sokszor a takarodót. McGalagony is tud róla.

- És mit csinálsz ott?

- Ez az, amit nem tudok teljesen elmagyarázni. Ebben a könyvben különféle varázslatok vannak. Ezeket gyakorlom.

- Miért este?

- Ez is bonyolult. Ha belekezdek, nem hagyhatom abba, amíg nem végzek, nem szabad félbehagyni, ez sokszor belenyúlik a takarodóba. De a legtöbbször inkább csak megfeledkezem az időről.

- És ezt eddig miért nem mondtad el?

- Nem tudtam, hogyan kéne. – Néhány hosszú pillanatra csend honolt, a levegőben ezúttal a megkönnyebbülést lehetett érezni.

- Tudom, hogy túlreagáltam. És hogy nem volt szép, magadra hagyni. Ezért bocsánatot kérek. Főleg, ha ilyen bonyolult a dolog, akkor megértem miért nem tudtad elmondani. De te is lehettél volna egy kicsit tekintettel ránk. Minden este itt ültünk, és halálra aggódtuk magunkat, hogy mi történik veled. Nem tudtuk elképzelni, hogy hol vagy, mit csinálsz, és hogy bajod esett-e?

- Bocsánat... Ebbe bele se gondoltam. Tényleg ezért voltatok itt kint mindig?

- Hát persze. Főleg, hogy... - Hermione hangja megakadt, mintha nem akarta volna szavakba önteni, de tudtam, hogy Black jutott az eszébe.

- Tudom. És még egyszer sajnálom. Ígérem egy nap, amikor már én is értem a dolgokat, mindent el fogok mondani, de addig arra kérlek, bízzatok meg bennem.

- De akkor neked is meg kell bíznod bennünk, Bridgette. – Tette hozzá Harry. – Hisz tudod jól, hogy ránk mindig számíthatsz.

Elgondolkodtam, és kaján vigyor húzódott az arcomra – támadt egy ötletem, hogyan bizonyítsak nekik. Ki se kellett nyitnom a könyvet, a verset már fejből tudtam.

- Ezt figyeljétek! Őseim, ha megidézem, Végtelen erőmet érzem. Kéljen fel Árpád lelke, S vezessen győzelemre. Őseimet megidézem, és Végtelen erőmet érzem.

A védőpajzs megjelent, a szemem ragyogni kezdett, akárcsak a csuklóm. A jobb karomat próbáltam úgy fektetni az ölemben, hogy ne látszódjon a kötésen átütő ragyogás. A trió szeme elkerekedett. A burok valóban gyönyörű volt. Hermione felemelte a kezét, és megpróbált hozzáérni, de egyszerűen átnyúlt rajta, mint egy vízsugáron. A burok lassan elhalványult. Másodperceken belül a szemem is követte, és a sebhelyem is.

- Ezt, hogy csináltad? – Kérdezte Ron. – Nem is volt nálad pálca!

- Nem, mivel ez egy magyar varázslat. Ehhez nem kell pálca.

- Ez a... Ez a Táltospajzs? – Hermione hangja remegett az izgalomtól, az én arcom hirtelen megfagyott. – Tudtam, hogy felismertem a verset, ezt mondtad el a vonaton. Azt hittem ez csak legenda. Sokat olvastam róla. Eltaszít minden gonosz mágiát. Pedig úgy tudom, a Táltosok kihaltak, de... De Bridgette, te Táltos vagy, ez hatalmas! – Hermione felpattant és elkezdett fel-alá sétálni. – A könyved minden bizonnyal a Titkos Tanok Könyve lehet, legendás tárgy, azt mondják a világ minden kérdésére benne van a válasz. És ha tényleg Táltos vagy, akkor látomásaid is vannak, látod a jövőt, Bridgette, ezért vagy ilyen ügyes jóslástanból, és legendás lények gondozásából, meg gyógynövénytanból is, a Táltosok a természetből nyerik az erejüket, ezért az állatok és a növények természetes módon intuitív kapcsolatot teremtenek veled!

- Hermione higgadj le! – Szólt rá Ron, mire a lány nagy lendülettel mellé huppant a kanapéra.

- Higgadjak le? Ez a legfantasztikusabb dolog, ami valaha történt! Nem csodálom, hogy nem merte elmondani, Bridgette egy legenda! Az utolsó élő Táltos, ő maga a történelem! Pálca nélkül tud varázsolni, eszméletlen erő lakozik benne! Képes látni mindent, amit csak akar, a jövőt, a múltat, emlékeket, mások érzéseit és gondolatait... Tud teremteni és pusztítani, gyógyítani és fájdalmat okozni, ő az alapköve a világunk felépülésének, még a túlvilággal is képes beszélni! – Hermione elharapta a mondatát. Elszólta magát. Harry szeme keserédesen felcsillant.

- Tudsz beszélni... a túlvilággal? – Kérdezte elhaló hangon, de reménytől csillogó tekintettel.

- Nem, Harry. Hát... Még nem. Szép és jó, amit Hermione elmondott, de még épp csak elkezdtem a tanulást. Csoda, hogy a védőpajzsot sikerült megidéznem.

- Akkor... Most szent a béke? – Tette fel a kérdést Ron, főleg Hermionenek címezve, mintha a témát akarta volna elterelni.

- Szent a béke. – Jelentette ki Hermione. – De meg kell ígérned, hogy mindig szólsz, ha gyakorolni mész, és amikor visszaérsz. És jobban oda kell figyelned az időre! És mindig legyen veled Bizi, szóval, ha valami baj történik, akkor ő azonnal ide tud repülni hozzánk, hogy segíteni tudjunk.

- Rendben.

- És mondd csak Bridgette, mi történt a száddal? Meg az orroddal? – Kérdezte Harry. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy a seb és a pukli még látható, nevetve meséltem el a Dracoval történteket.

Kacagtunk egy nagyot a végén. Minden eddigi feszültség teljesen felszívódott, a dolgok visszakerültek a régi kerékvágásba. Másnap Hermione korán keltett, ugyanis karácsony reggele volt. Az ágyunk végében ott vártak a szebbnél szebb becsomagolt ajándékok. A szüleim idén egy nagyon is szép karácsonyi pulóvert küldtek, egy idétlen, szarvasagancsos hajpánttal egyetemben. Emellett találtam még egy nagy adag magyar édességet is, ami már nagyon is hiányzott. Hermione anyukájától is kaptam ajándékot, egy angol mesekönyvet, amiben gyönyörű illusztrációk voltak, Mrs.Weasley-től pedig egy adag házi süteményt, illetve küldött egy sor konyhai bűbájt is. Minden alkalommal, amikor Mrs.Weasley-vel találkozunk, tanít valami ügyes kis bűbájt, a hosszú pergamen, amit most kaptam tőle, tele volt olyanokkal, mint a sütővarázs, a kelesztőbűbáj és a habverőbűbáj. Még egy adag hozzávalót is csomagolt, hogy ki tudjam próbálni őket. Az egyszerű dolgoktól, mint a cukor és a liszt, a mágikus összetevőkig minden volt, még mosolyfűszer, álom-keltő csillagpor, önkelesztőliszt és amortencukor. Utóbbiról leírta, hogy csak keveset használhatok, nagy mennyiségben veszélyes lehet, mert az alapja egy erős bájital, az Amortentia. Hermione elmagyarázta, hogy ez a legerősebb szerelmi bájital, mindenki olyan illatúnak érzi, amihez vonzódik. Ezt legyengítve készítik ezt a különleges cukrot, ami megfelelő mennyiségben azt eredményezi, hogy bár senki nem fog tőle szerelembe esni, se vonzódni a másikhoz, de a süteményt mindenki olyan ízűnek fogja érezni, ami a kedvence. Bár egy kilogramm amortencukorban nagyjából két-három csepp Amortentia található, így is óvatosan kell vele bánni. Egy utolsó kis csomag is volt még a kupacban. Egy levél tartozott hozzá.

- Nézz ide Hermione! Valery levelet írt.

- Olvasd fel!

- „Kedves Bridgette! Remélem jól telik a harmadik roxforti éved. A tavaly történtek után, én sajnos nem tudtam visszatérni, Amerikába költöztünk, most az itteni varázslóiskolába járok. Bár a Roxfort közelébe sem ér, de azért kellemes hely, otthonos, az emberek barátságosak. Kellemes karácsonyi ünnepeket, és sikerekkel teli roxfortos tanévet kívánok neked, és a többieknek is! Ha valamikor véletlenül New Yorkban járnál, mindenképpen szólj! Szeretettel: Valery"

- Milyen aranyos! – Kibontottam a kis dobozt, ami hozzá volt kötözve. Egy hógömböt küldött, benne New York felhőkarcolóinak, és a Szabadság Szobornak a mása volt. Látszott rajta, hogy nem mugli gyártmány, így keresni kezdtem a trükkjét. Megráztam, hogy a műhó repülni kezdjen a folyadékban, és ekkor a táj elsőtétült az üvegben, az épületek ablakai pedig ragyogni kezdtek: a hógömbben éjszaka lett. A miniatűr város utcáin színes karácsonyi fények villogtak, az égbolton pedig végigrepült egy apró szán: a kis város kis Mikulása. Újra megráztam, ekkor világos lett, a fények elaludtak: újra nappal volt. Kacagtunk egyet az ügyes kis találmányon. – Nagyon kedves tőle.

- Az. Valery volt az egyetlen normális mardekáros évfolyamtársunk, nem hiszem el, hogy elköltözött...

- Legalább jól érzi magát Amerikában. Majd egyszer meglátogathatnánk.

- Benne vagyok.

Ott helyben írtam egy válaszlevelet, elnézést kértem amiért én nem készültem neki ajándékkal, de megígértem, hogy be fogom pótolni, amint ismét lemegyünk Roxmortsba. Mint minden éven, én már nyáron elő voltam készülve az ajándékokkal, az Abszol Úton, vagy épp mugli üzletekből szerzett apróságok becsomagolva vártak az éjjeliszekrényem fiókjában. Egyetlen pálcaintés volt szükséges ahhoz, hogy a centis figurák valódi méretű csomagokká változzanak.

- De ugye nem vettél nekem semmi drágát? – Kérdezte Hermione, az ajándékok láttán. – Ismerlek már, és tudod, hogy nem akarom, hogy nagy összegeket rám költs.

- Tessék Hermione! Kb. 2 galleon volt, borzalmas vagy! Boldog karácsonyt. – Mondtam és átadtam az ajándékát. Hermione egyébként feltűnően mindenkitől könyvet kapott, a szülei öt kötetet is küldtek neki, és persze én is azt vettem, de nem akármilyet. A bőrkötésen kedvenc mugli regényének borítója díszelgett, viszont nem egyszerű olvasnivaló volt, hanem egy kistáska. A belsejét teletöltöttem mentolos csokoládéval.

- Boldog karácsonyt, Bridgette! – Én is megkaptam tőle az ajándékomat, természetesen könyv. Egy érdekesnek bizonyuló kötet volt a kviddicsről, nem is olyan régen jelent meg, így biztos voltam benne, hogy Wood listáján még nem szerepelt.

Felmarkoltuk a fiúk ajándékait és hálóköntösbe bújva szaladtunk át hozzájuk, Hermione Csámpást szorongatta, én a csomagokat. A karácsony volt a ritka alkalmak egyike, amikor át lehetett menni egymás szobájába, és mi ezt nagyon is szerettük kihasználni.

- Nehogy behozd ide! – Kiáltott fel Ron, amint meglátott minket.

- Nektek is boldog karácsonyt... - Dörmögte Hermione, miközben letette a macskát Seamus üres ágyára.

- Apropó karácsony! – Odaadtam Hermionenek az ő ajándékait, majd felváltva mentünk oda Ronhoz és Harryhez.

Elhangzott ezer karácsonyi köszöntés, és mind csomagokat cseréltünk. Ronnak egy nagy dobozt tömtem tele mugli édességekkel, főleg olyanokkal, amit még biztos nem kóstolt, tőle pedig egy Mrs.Weasley féle kötött pulóvert kaptam, bordó színű volt, és egy nagy arany B betű virított az elején, még kapucnit is készített hozzá. Mrs.Weasley híres pulcsija melegebb és kényelmesebb volt, mint hittem. Ron és Harry is ilyen pulcsikat viseltek, Hermione is kapott egyet. Harrynek egy tréfás drazsékkal, robbanó rágógumival, és színes füstbombákkal teli ajándékcsomagot adtam, amit Zonkótól szereztem, még az első kiránduláson. Eredetileg egy új pennatartót vettem neki az Abszol Úton, járt hozzá egy nagyító, ami megmutatta, ha rossz választ adtál egy kérdésre, de végül úgy gondoltam, hogy a faluból szerzett tréfacsomagnak jobban örül majd. Tőle egy különleges bájitalhozzávalókészletet kaptam, tele a legérdekesebb összetevőkkel.

- Nahát! Ezt meg ki küldte neked? – Tette fel a kérdést Hermione.

- Fogalmam sincs. – Felelte Harry. – Nem volt levél a csomagban. – Felpillantottam, és szembesültem vele, hogy Harry ágyán ott feküdt egy vadonatúj seprű.

- Na ne! Ez komolyan...? – Felpattantam a földről, és közelebb léptem, hogy megcsodálhassam a remekművet.

- Egy Tűzvillám bizony! – Dicsekedett Harry helyett Ron.

- Ez egy elég jó seprű, nem? – Kérdezte Hermione.

- Elég jó seprű? – Ron szabályosan felháborodott. – Ez a világ legjobb seprűje, Hermione. Szerintem többe került, mint a mardekárosok összes seprűje együttvéve.

- Ki lehet az, aki egy ilyen drága dolgot küld Harrynek, és még csak el se árulja a nevét? – Aggodalmaskodott Hermione. – Szerintem egyelőre senki ne repüljön ezzel a seprűvel.

- Akkor mit csináljon vele Harry? – Fintorgott Ron. – Söpörje fel a folyosót?

Mielőtt a vita kiéleződhetett volna, Csámpás alig egy másodperc alatt Ron mellkasának ugrott. Makesz kiugrott a zsebből, és gazdája vállára iramodott. Ron Csámpás felé rúgott, de elvétette, helyette Harry utazóládáját találta el.

- Hermione, tüntesd már el innen ezt a vadállatot! – Utasította Ron.

Hermione felkapta a macskát, és sértődötten kivonult vele, én pedig csupán szolidaritásból követtem. Megérkezésünket követően néhány perccel, miközben Hermione vígasztalva dédelgetni kezdte Csámpást, kis kuvikom landolt az ablakban. Otthonról érkezett. A csomagban lekicsinyített ajándékok sorakoztak, köztük három barátomnak is lapult 1-1 apróság. Hermione a szüleimtől is könyvet kapott, a fiúknak pedig ők is süteményt és édességet adtak. Nekem is címeztek egy ajándékot, de rá volt írva, hogy ezt csakis a magyar hagyományok szerint este bonthatom ki, a vacsora után. Reggelizni le se mentünk, teletömtük magunkat a sok finomsággal, eközben pedig támadt egy remek ötletünk: megajándékozzuk Dumbledore professzort. A tervünk az volt, hogy valahogyan szerzünk 1-1 sálat mind a négy házból, és összeöltjük őket, így lesz egy, hatalmas sál, ami mind a négy házat szimbolizálja. Kora délelőtt elindultunk hát, hogy ezt elintézzük. Először Flitwick professzorral futottunk össze, aki vígan adott nekünk egy hollóhátas sálat, ugyanígy jártunk Bimba professzorral is. Saját házvezetőnket csak ezekután találtuk meg, ő szintén remek ötletnek tartotta a tervünket, és abban is segített, hogy ne kelljen szóba állnunk Piton professzorral, ő maga szerzett nekünk egy fölösleges mardekáros sálat is. Kacarászva tértünk vissza a klubhelységbe a négy sállal, viszont Hermione mosolya rögtön lelankadt, amikor meglátta Ront és Harryt, ahogy a Tűzvillámot tanulmányozzák. Felszaladtam Mrs.Weasley bűbájaiért, és helyet foglaltunk a fiúkkal szemben. Kezdetben ügyetlenül próbálkoztam a kötögetőbűbájjal, de egyhamar sikerült elfogadható külsőt varázsolni a sálnak. Mire végeztem, meglehetősen szép is lett. Beletettük egy ajándékdobozba és nagy masnit kötöttünk rá. Ezután Harry tovább vizsgálgatta a seprűjét, amit Hermione rosszalló pillantásai kísértek, Ron és én pedig lelkesen próbálgattuk Mrs.Weasley sütögető varázsait. Egyhamar az ikrek is csatlakoztak, történetesen mi hatan voltunk egyedül a Griffendélház urai a karácsonyi szünet alatt. Fred és George nagyon szívesen vállalkoztak önként minőségellenőrnek. Amikor már meguntuk a sok édességet, és a gyomrunk igazi ebédre éhezett, lementünk a nagyterembe. A hosszú asztalok a fal mellé kerültek, egyetlen egy maradt középen, Dumbledore, McGalagony, Piton, Bimba és Flitwick professzorok már elfoglalták a helyüket egy csomóban az asztal végén, csakúgy, mint Frics. Mi hatan elfoglaltuk az asztal komplett egyik oldalát, én ültem egészen szélen, a tanárok mellett, méghozzá McGalagony professzor szomszédságában. Velünk szemben ültek le a többi házból itt maradt diákok. Pechemre házvezetőmmel szemben Piton professzor ült, mellette pedig ki más lett volna, mint Draco Malfoy, aki így sajnos az én szemközti szomszédom lett. Nem volt szokása itt tölteni a szüneteket, nagyon is meglepett, hogy most itt ült köreinkben, főleg egyedül. Mellette egy másik mogorva, ötödéves mardekáros ült, majd két megszeppent elsős hugrabugos, és végül egy negyedéves és egy hatodéves hollóhátas. Zárásképpen az asztal végében, az asztalfőnél ült Cole, a hollóhátas prefektus, aki széles mosollyal nézett farkasszemet az igazgatóval.

- Boldog karácsonyt mindenkinek! – Szólt Dumbledore, amikor mindenki helyet foglalt. – Jó étvágyat! – Intett, és az étel felbukkant az asztalon.

Hamar ismét kinyílt a nagyterem ajtaja, és belépett Trelawney professzor, flitteres, zöld estélyi ruhában, Dumbledore őt is köreinkbe invitálta. Sajnálatos módon a velem szemközti oldalra ült, így meglehetősen sokáig még evés közben is engem vizslatott. Ez Hermionenek is feltűnt, közel hajolt és óvatosan a fülembe súgta:

- Most már tudjuk miért mered rád mindig ilyen zavarba ejtően. Lehet, hogy egy félnótás, de biztos érzi a benned lévő varázserőt. Te ezerszer inkább vagy igazi látó, mint ő.

Én zavarba esve elmosolyodtam, észrevettem, hogy McGalagony félszemmel felénk sandít, sejtelmes ívbe húzódott az ő szája is, mint aki akarva-akaratlanul fültanúja volt a susogásnak. Ezután Trelawney felé fordította tekintetét. Úgy tűnt, őt is megzavarta, hogy a tanárnő megszakítás nélkül bámult, és beszélgetést kezdeményezett vele. Bár meglehetősen csípős megjegyzések keretében tette, de a jóslástan professzor nem rám figyelt többé. Ehelyett a velem szemben ülő Malfoy rideg pillantásait kellett elviselnem. Az ebéd után Ron és Harry elégedetten paskolták megtelt hasukat, Hermione és én pedig Dumbledore-hoz vonultunk, és átadtuk az ajándékot. A négyből három házvezető tanár édes mosollyal figyelte ahogy az igazgató elérzékenyül, és azonnal magára tekerte a sálat, ügyelve, hogy minden ház színeit tökéletesen lehessen látni.

- Így végre viselhetem az iskolánk színeit, ha fázok, és nem kell választanom a négy ház közül! Ez a csodás nap kivételes ünneplést kíván! Mit szólnátok, ha tartanánk egy hóember építő versenyt? Diákok a tanárok ellen, mit szóltok?

- De ez így nem ér! – Kiáltotta az egyik hollóhátas. – Önök olyan bűbájokat tudnak, aminek mi a nyomába sem érünk.

- Akkor legyen csapatmunka! De nem szeretném, ha házak közti verseny lenne, karácsonykor ne szakadjunk házakra...

- Akkor húzzunk sorsot. – Jelentkezett Hermione.

- Remek ötlet Ms.Granger! Lássunk hát hozzá! Legyen a négy házvezető a négy csapatkapitány. – Dumbledore lelkesen kuncogott, mintha hirtelen ő is diákká változott volna, ellenben a két mardekáros és házvezetőjük is flegmán forgatták szemeiket. – Én beállok a gyerekekhez, én is szeretnék építkezni. Sybill, ön lesz majd a bíra, ha vállalja, kedves!

- Nos legyen...

Dumbledore egyetlen pálcaintésére előtekeredett a semmiből egy pergamen, majd tintacsíkok húzódtak rajta: egy láthatatlan penna felírta a neveket. A pergamen ekkor apró darabokra tépte magát, pont úgy, hogy minden darabok egyetlen név legyen. A fecnik összegyűrték magukat, és a süvegbe pattogtak, amit időközben Dumbledore leemelt ősz hajáról. Sorban választott először Bimba, majd McGalagony, Flitwick és Piton. A csapatok érdekesen alakultak. Bimba professzor csapata Ronból, Georgeból és Dumbledoreból állt, és mivel náluk volt az igazgató, ezért ők csak hárman voltak. Akárcsak mi, mivel Flitwick, a bűbáj tanár csapatába kerültem, mi is előnyben voltunk, két társam Fred és Malfoy volt. McGalagony csapatába került Harry, Hermione, Cole, és az idősebb hollóhátas, Annabelle. Végül Piton irányítása alá került a két szegény elsős hugrabugos, Dorothy és Mark, illetve a másik hollóhátas, Andy, és a maradék mardekáros is. Kivonultunk az udvarra, és munkához láttunk. Meglepően Dumbledore professzor többet ártott, mint segített a csapatának, nem volt hajlandó varázsolni, ezért többször is véletlenül leverte a hóember felét. Magatartásra ekkor az igazgató mintha beolvadt volna a Weasley-k közé, olyan idétlen volt, hogy tökéletesen beleillett a csapatában. McGalagonynak a kisujját sem kellett megmozdítania, a két hollóhátas azonnal megvitatta, hogy milyen bűbájjal, hogyan fogják felépíteni a hóembert, Harry és Hermione pedig szorgosan a kezük alá dolgoztak. Piton csapata hamar széthullott. Ő és az ötödévese leültek egy padra, közben szegény Andy próbálta összetartani nem csak az építményt, de a két elsőévest is. A mi építményünk egész szépen alakult, Flitwick professzor titokban mutatott és ügyes kis bűbájt, viszont ketten meglehetősen lassan haladtunk, ugyanis Draco nem volt hajlandó segíteni, amint elkezdtük, elvonult a legtávolabbi padhoz. Ez meglehetősen feldühített, ami valami belső indíttatást eredményezett: odamentem hozzá.

- Te nem jössz? – Kérdeztem Dracotól.

- Nem.

- Biztos? Pedig nagyon jó! Figyi, karácsony van, mi lenne, ha mára elásnánk a csatabárdot? Ideiglenes fegyverszünet, gyere építs velünk hóembert! – Malfoy válasz helyett tüzetesen, undorral az arcán alaposan végig mért.

- Hagyjál békén!

- Na jó... Ha ezt bárkinek elmondod, hogy ezt megkérdeztem, le fogom tagadni. Minden rendben? Jól vagy?

- Semmi közöd hozzá! Hordd el magad!

Megrántottam a vállam és visszatértem Fredhez. A körülöttünk lévő összes hó már a hóemberekben volt, így messzebbről kellett alapanyagot szerezni. Bimba professzor talicskával hozta a havat, a hollóhátasok, akárcsak Flitwick bűbájok segítségével gyűjtötték össze a környező dombokról, a két hugrabugos pedig mugli technikával igyekeztek összegörgetni az alapanyagot. A verseny célja nem csak a szépség, de a magasság is volt. Mire a hómonstrumok elértek egy bizonyos méretet, már nem tudtuk szabad kézzel csinosítgatni, ki-ki a maga technikájával ügyködött. Volt, aki seprűn ülve építgetett tovább, volt, aki az egyszerűség kedvéért kihozott egy létrát, és volt, aki levitációs bűbájjal emelte a magasba társát. Dumbledore például ezt a technikát választotta, George nagyon is élvezte a repülést, de ekkor Fred mindenféle hátsószándék nélkül tarkón dobta az igazgatót hógolyóval. Dumbledore figyelme arra terelődött, hogy viszonozza a gesztust, George pedig fejjel előre belepottyant a hóembernek nevezett puha hókupacba. Nevetve kászálódott ki belőle, majd ő is megdobta az igazgatót, és kialakult egy hógolyóháború. Egyszer csak Fred a hónomnál fogva felkapott, élő pajzsnak használva elbújt mögöttem, és végig rohant a hóemberek közötti csatamezőn, majd belehajított abba a kupacba, ahova George is esett, még nagyobb kárt téve az építményben.

- Szabotázs! – Kiáltott fel Ron, ő és két csapattársa egyszerre kezdték dobálni Fredet, aki engem hátrahagyva menekült vissza.

Harry és Hermione két irányba is támadtak, egyikük engem dobált, másikuk pedig Ront. Végül McGalagony emelte fel a fehérzászlót és mindenki visszatért a hóemberekhez, hogy reparálja a háború utáni romokat. Amikor már mindenki fázott és elfáradt, kihívtuk Trelawneyt, hogy válassza ki a győztest. Bimba professzor csapatának építménye egy hatalmas, ötméteres, formátlan hókupac volt, a tetején egy marék kőből kirakott arccal, az alján pedig két emberméretű lyukkal, amit ezek szerint nem javítottak ki az incidens után. Ők kapták a negyedik helyet, de mindhárman úgy örültek neki, mintha a kviddicskupát nyerték volna meg. Harmadik helyen Piton csapata, akik egy meglehetősen kicsi és esetlen, de egész csinos hóembert készítettek, mugli módra. Sajnos az egyik szeme egyhamar elmászott, mivel kiderült, hogy amit Mark összeszedett a földről az nem kavics volt, hanem egy jégbogár. A második helyet mi nyertük el, a hóember mérete vetekedett Ronékéval, de a miénknek formája is volt, az arcot bűbájokkal festettük fel, és két nagy ágat dugtunk az oldalába karnak. A nyertes McGalagony csapata volt, a háromméteres hóember tökéletes, tükörsimára polírozott hógömbökből állt, valóban az volt a legszebb, mind közül.

- De végezetül szerintem mind nyertesek vagyunk, hisz egy ilyen csodás mulatság csakis örömöt hozhat egy ember szívébe, főleg, ha ilyen keserves jövő vár ránk... - Sóhajtozott Trelawney, de senki oda se hederített.

Frics úr kihozott egy öreg fényképezőgépet, és csinált mind a négy hóemberről, és építő csapatáról egy mozgó fényképet. Bár kénytelen voltam arcba dobni Malfoyt hógolyóval, hogy felálljon végre a fenekéről, de nagy keservesen ő is csatlakozott egy kép erejére. Dumbledore sokszorosította őket, hogy mindenkinek legyen egy példánya, majd bemenekültünk a meleg kastélyba, és ki-ki futott a maga hálótermébe átöltözni, mivel a mardekárosokon kívül mindenki csontig fagyott. Hermione és én azonnal átvettünk egy váltás száraz ruhát, és a Mrs.Weasley féle jó meleg pulcsikat.

- Oda nézz! – Mondta Hermione, mikor kipillantott az ablakon hogy megcsodálja a hóembereket.

Az ablakunkból tökéletes kilátás nyílt a park azon részére, ahol eddig viháncoltunk. Azt hittük a hóemberek körül már egyetlen árva lélek sem lesz, viszont ott volt még egy fekete taláros, zöld pulóveres, tejfölszőke alak.

- Draco úgy néz ki végre kap egy pici pofont a világtól. – Kuncogott Hermione. – Jól egyedül maradt. Kár, hogy amint visszatérnek a barátai, ugyanaz a csótány lesz.

- Most is az, ne hidd, hogy a magány ilyen nagy hatással lenne rá.

- Megérdemelné.

Felidéztem magamban Malfoy durva szavait: „Hagyjál békén. Semmi közöd hozzá! Hordd el magad!" Mégis, ahogy ott ült egyedül... Megint kerülgetni kezdtek a színes vonalak, leültem, nehogy elájuljak Hermione orra előtt, de nem szédültem meg. Ismét csak az a különös érzés fogott el. Felálltam, és visszaléptem az ablakhoz. Hunyorítottam, hogy jobban lássam a messzi alakot. A dobbanások most halkak voltak, de eszméletlen magányt és keserűséget éreztettek velem. Rettenetes érzés volt, és ugyanolyan különös, mint első alkalommal. Olyan hirtelen tűnt el, ahogy érkezett, megráztam a fejem, és nem is foglalkoztam vele tovább. Hermione ezalatt lement a klubhelységbe, de már vissza is tért, méghozzá rettentően frusztrált tekintettel.

- Mi történt?

- A fiúk megharagudtak rám... Én... Szóltam McGalagonynak a seprűről.

- Mi?

- Muszáj volt! Veszélyes lehet és... Elvette a seprűt, meg kell vizsgálni. Szét fogják szedni, hogy megbizonyosodjanak, hogy ártásmentes.

- Hűha... Akkor érthető miért dühösek a fiúk. De szerintem jól tetted. Én a te álláspontodon vagyok, Harrynek komoly baja eshetett volna.

- Ugye?

A délutánt ketten töltöttük, kezdetnek szórakoztunk még a sütőbűbájokkal, majd megvizsgáltuk az új bájitalkészletemet, kijelöltünk egy csomó bájitalt, amit ki akarunk próbálni. Már kezdett lemenni a nap. Hirtelen támadt egy különös megérzésem, olyan, mint év elején, amikor Sir Thomasra találtam. Felálltam és követtem a fejemben lévő iránytűt az ablakhoz. A négy hóember mögött még mindig ott ült Draco Malfoy, ugyanazon a padon, háttal az iskolának. Némán, egy ugyanilyen megérzést követve választottam ki egy ajándékdobozt, és telepakoltam amortencukros kekszekkel, felöltöztem és egy gyenge „mindjárt jövök" után elhagytam a hálótermet. Hosszú volt az út az udvarig, és minden egyes lépésem után megkérdőjeleztem, hogy mit csinálok, miért csinálom, és miért nem fordulok vissza?

- Mi az, idefagytál? – Kérdeztem gúnyosan, de az ellenségeskedés helyett most inkább a jóindulatú tréfálkozás hangján.

- Húzz el.

- Nem.

- Akkor megátkozlak.

- Sok sikert. – Mondtam, és nemes egyszerűséggel leültem mellé. Draco persze mégsem átkozott meg.

- Mi a francot akarsz?

- Hogy ne legyél egyedül karácsonykor.

- És miért?

- Mert nem helyes. Inkább ne is kérdezd, nem tudnám megmagyarázni, csak élvezd ki, hogy kivételesen kedves vagyok. De csakis a lelkiismeretem miatt csinálom, ne vonj le következtetéseket! Tessék! – Felé nyújtottam a dobozt, gyanakvó pillantásokkal kinyitotta. Kivett egyet, megszaglászta.

- Mit tettél bele?

- Ha meg akarnálak mérgezni, nem úgy tenném, hogy egyértelmű legyen, hogy én voltam. – Malfoy még mindig kétes tekintettel nézte felváltva a sütit, és engem. Megforgattam a szemeim, kivettem a kezében lévő darabot és beleharaptam. – Látod? Uh, ez finom lett! – Bátortalanul, de kivett egy darabot és megkóstolta, az arcára aprócska mosoly rajzolódott ki. – Neked milyen ízű?

- Ezt hogy érted?

- Mindenkinek más ízű, olyan, amit az illető szeret.

- Nekem citromos. És... - Draconak mintha a torkán akadt volna a hang, de csak sikerült szóhoz jutnia, méghozzá egy ismeretlen, barátságos, lágy tónusban. – Tényleg jó lett. Te csináltad?

- Igen. Boldog karácsonyt.

- Tudod. Eddig apámon és anyámon kívül nem kaptam ajándékot senkitől... – Draco hirtelen felnézett, a hangja a megszokott rideg tónusba váltott, úgy beszélt, mint aki elszólta magát. – És csak hogy tudd, ezt én is csak a lelkiismeretem miatt mondom, nekem is van, gondolj bármit rólam, te se vonj le következtetéseket.

- Szóval itt kint akarsz üldögélni egész este, mint egy csöves, vagy bejössz a vacsorára?

- Nem hiszem.

- Miért?

- Nem akarok.

- Miért?

- Mert rajtam kívül egyetlen mardekáros van még, aki egy... Egy...

- Elkényeztetett, vakarék görcsnek tart?

- Roppant kedvesen fogalmaztál, de nagyjából igazad van.

- És mindenki mással is seggfej vagy, szóval nem akarsz egyedül lenni velük?

- Így is lehet mondani.

- Attól, még bejöhetnél. Karácsony van, mindenkit szeretettel látunk.

- Jah... Te talán.

- Na jó, tisztázzunk valamit. Egy: ha valaki, akkor én akarlak látni téged a lehető legkevésbé! Kettő: ha ilyen normálisan viselkednél másokkal is, lennének barátaid Crackon, meg Monstron kívül. Nem kell ám mindig gyökérnek lenni. Tudnál te, ha akarnál. Szóval? Bejössz?

- Végül is... Mit veszíthetek? – Mondta és felállt. – De még el kell intéznem valamit.

- Te tudod. – Hátat fordítottam, és elindultam befele, de Malfoy utánam szólt.

- Héj Wood! Ugye ez csak ideiglenes volt? Nem akarok a barátod lenni.

- Az érzés kölcsönös! – Draco Malfoy arcán, az életben először egy őszinte mosoly jelent meg, apró és kicsit idétlen, de őszinte.

- Boldog karácsonyt Wood!

- Látod, tudsz te, ha akarsz. – Ismét menetirányba fordultam, háttal kiabáltam vissza neki: - De ettől még utállak!