Csak egyetlen pillanatra merült fel Remingtonban, hogy egyszer majd ezt a kort is maga mögött kell hagyja, de még így is végtelenül elszomorította a gondolat. Leginkább Luisa nénit fogja hiányolni; az a nő egy két lábon járó csoda! Apró és idős, de tele van erővel és elszántsággal, mindig csupa mosoly, és mindenkivel úgy bánik, mintha a saját unokája lenne.
Az ételek pedig amiket főz! Az időutazó képtelen volt betelni velük.

-Szóval, tiramisu...- motyogta Remington, miközben farkasszemet nézett a kanalán pihenő utolsó falattal. A lágy fehér krém, a kávétól ázott piskóta... olyan egyszerűnek tűnt, és mégis, volt benne valami különleges, de nem tudta szavakba önteni.

-Kérsz még, angyalom?- ajánlotta kedvesen az idős néni.

-Ne tessék viccelődni, ez már így is a harmadik tányér volt az isteni vacsorája után! Nem bírok többet enni.- két kezével integetve ellenkezett udvariasan.

-Amúgy,- libbent be a konyhába Jinwang is- a neve, ha jól tudom, olyasmit jelent, hogy 'dobj fel'.

-Igen? Én inkább lefeküdnék utána... ennyi kaja után egy lépést sem fogok tudni megtenni.- nézett előbb a nénire, majd a barátjára kétségbeesetten az időutazó.

-Átaludtad az egész napot, ne hidd hogy megúszod ennyivel! Még van három órád naplementéig, addig lemegy a sok sütemény, aztán indulunk.

-Indulunk? Mégis hova?

Remington nem kapott választ. A nappaliban végighevert a kis kanapén, levett egy könyvet a polcról és lapozgatni kezdte. Olaszul volt és nem volt kedve oldalról oldalra lefordítgatni, csak a benne lévő képeket nézegette. Gyönyörű festmények voltak, talán a regény története mellé készült illusztrációk lehettek. Rejtett, fehér várak a hegyek között, hatalmas madarak az égen, végeláthatatlan óceánból kiemelkedő istenség, páncélos lovagok... teljesen magával ragadták a képek és akaratlanul is költött hozzájuk magában egy izgalmas történetet. Egyszer majd elmeséli valakinek, ha lesz bárki is, aki meg akarja hallgatni.

Jinwang levette a nyitott könyvet Remington lassan emelkedő és süllyedő mellkasáról, ami talán kicsúszott a kezeiből, mikor elnyomta az álom, utána hátát a kanapénak vetve leült. Belelapozott és a közepén elkezdte olvasni. Ahogy a végére ért az oldalnak, érezte ahogy a másik megmozdul mögötte. Remington a fejét kíváncsian a halhatatlan vállára tette, majd édes hangon suttogni kezdett

-Olvasol belőle nekem, Wang-ge?

-Majd máskor.- könnyedén felállt és egyik kezét odanyújtotta a srácnak- Most gyere velem. Indulunk.

-De mégis hova?

-Titok.- jelent meg egy veszélyes mosoly Jinwang arcán. Remington érezte, ahogy a szíve nagyot dobban és hirtelen azonnal eltűnt minden fáradtság a testéből.

Sokáig úgy festett a helyzet, mintha a halhatatlan csak sétálni akarta volna elvinni az éjszakai városban. Amikor Remington meglátta, hogy barátja egy narancssárga, rövidujjas inget vesz, majdnem elnevette magát; szinte el is felejtette mennyire rajong azért a színért. Furcsa módon, még sosem kérdezte miért, pedig párszor már elgondolkodott rajta. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, amikor Jinwang hirtelen megállt és kijelentette, hogy megérkeztek.

Egy nagy ház kapujában álltak, a kertből hangos zene és éneklés, kiabálás, nevetés hallatszott ki. Színes lámpások lógtak odabent a kerítésről, tűz égett, amin éppen sült valami. A halhatatlan minden további nélkül besétált és magával vonszolta az összezavarodott időutazót is. Odabent nem más mint a színek, hangok és illatok kavalkádja fogadta őt, bele is szédült. Emberek táncoltak a kert közepén, páran a tűzön sülő ételekre figyeltek, a többiek pedig a gondosan elhelyezett asztalok körül ültek valamilyen itallal a kezükben és beszélgettek. Néhány kisgyerek a kert egy távolabbi sarkában játszott.

-Mégis hova hoztál?- nevetett Remington, mert továbbra sem értett semmit sem.

-Csak egy kicsit szórakozni!- Jinwang fordult egyet és máris két pohár pezsgő volt a kezében. Az egyiket azonnal odaadta Remingtonnak, aki aztán majdnem el is ejtette, mikor a halhatatlan koccintani próbált vele- Nézd csak!- magával húzta az időutazót és magyarázni kezdett- Az a nő, ott, fehér ruhában, és az a férfi ma házasodtak össze és most a családjaikkal és barátaikkal ezt ünneplik.

-Honnan ismered őket?

-Hogy én? Sehonnan!- majd hangosan felnevetett- De annyian vannak itt, senkinek se fog feltűnni két új arc! Csak próbálj meg elvegyülni...

Remington nem tudta, hogy egy esküvő ilyen is lehet. Az ő szüleinek sajnos nem lehetett ilyesmiben része. A császári hivatal minden évben kiadott egy listát, az abban az évben huszonhat évessé váltak neveivel, akiket aztán párba rendeztek és mindenkinek kötelessége vlt azt elvenni, akit mellé osztottak be. Hogy milyen volt a szertartás? Alá kellett írniuk egy papírt a császári hivatalban. Voltak akik idővel megkedvelték egymást és megtalálták a közös nevezőt, mint a szülei, de a többségnek ez nem sikertült. Válásra nem volt lehetőség, ha pedig egy meghal, a másik köteles újraházasodni, szintén a hivatal által választott párral.
A srác nem akarta ilyen történetekkel elrontani a hangulatot, úgyhogy inkább belement a játékba.

-Jól van, legyen ez a te estéd. Mivel kezdünk?- kérdezte tanácstalanul a srác. 

Követte a másik tekintetét és összeakadt két nőével, akik leplezetlenül őket figyelték. Nyelt egy nagyot, mert egyre-egyre kényelmetlenebbül kezdte érezni magát. Jinwang talán így akarja a tudtára adni, hogy ő nem akar semmit sem, csak hogy barátok maradjanak? És ha az időutazó már lélekben százszor is felkészítette magát erre a pillanatra, akkor miért volt most mégis ennyire ideges?
Akárhogy is, a két nő összeszedte a bátorságát, majd odasétált hozzájuk. Fiatalok és csinosak voltak, az egyik vörös, a másik lila, és kényelmetlenül rövid ruhát viselt. Arcukon az erős sminket az egész délutános bulizás és a meleg sem kente el. Mielőtt a két nő megérkezett volna, Jinwang megivott még egy pohár pezsgőt.

-Egyedül érkezni egy esküvőre nagyon szomorú.- kezdte a vörös ruhás- Azt mondják, hogy balszerencsét hoz, amitől csak úgy lehet megszabadulni, ha az egyik koszorúslánnyal mész haza.- magabiztosságán látszott, hogy csábító mosolyát még sosem utasították vissza. Természetesen mind Jinwang, mind Remington tisztában voltak vele, hogy semmi ilyen babona nem létezett.

-Szerencsétekre mindketten a menyasszony koszorúslányai közé tartozunk. Ha féltek a balszerencsétől, mi segíthetünk.- folytatta a lila ruhás, miközben egyik kezével a hajával jatszott, a másikkal feljebb húzta a combján az amúgy is ízléstelenül rövid szoknyáját. Jinwang felnevetett.

-Kedves tőletek, de a balszerencse régi barátunk, nem félünk mi tőle.- utasította őket vissza burkoltan.

-Ti lehet, hogy nem tartotok tőle,- válaszolt csípőből a vörös ruhás- de mi lesz velünk? Mi is egyedül érkeztünk.

-Álljunk meg egy pillanatra...- tartotta fel védekezőleg a kezeit Jinwang- Ki mondta nektek, hogy egyedül jöttünk?

-Jajj, te butus, nem úgy együtt, hogy társaságban vagy barátokkal, hanem úgy együtt, hogy a pároddal. És nem láttam veletek egy lányt se, mikor megérkeztetek.- kuncogott a lila ruhás, majd tett egy bátor lépést Remington felé.

-Pontosan.- válaszolt egyszerűen a halhatatlan, majd látva a nő közeledését, egy ügyes mozdulattal átkarolta Remington derekát és közelebb húzta magához. A két nő értetlenül meredt rájuk, és csak akkor rakták össze a képet, amikot Jinwang egy ujjal megemelte a srác állát és egy finom csókot nyomott az ajkaira.
Ebben a helyzetben nehéz lett volna megmondani, hogy kit ért nagyobb meglepetés: a két nőt vagy Remingtont.