Másnap Remington mikor először kinyitotta a szemeit, a nap már magasan járt. Odalentről tompa csörömpölés hallatszott fel hozzá. Ásított egyet, majd átfordult a másik oldalára a puha ágyban. Melege volt, ezért a lábáról lehúzta a takarót. Nem akadt sok kedve felkelni, észre sem vette, hogy mikor nyomta el újra az álom. Mintha hónapok óta nem aludt volna normálisan, olyan fáradtnak és kimerültnek érezte magát. Tulajdonképpen, alig történt három napja, hogy elmenekült a saját akasztásáról. Ez a krónikus álmosság lehetett az időutazás egy újabb kellemetlen mellékhatása.

Finom érintést érzett a karján, valaki végigsimította. A puha kéz utána az arca élén is végigsiklott, szinte alig ért hozzá, de ez pont elég volt, hogy felébressze az időutazót. Magához tért, de a szemeit nem nyitotta ki, ahhoz túlságosan élvezte a helyzetet. A kéz most a hajával kezdett el óvatosan játszadozni: a hosszú, vékony ujjak végigfutottak a tincsei között. A különös érzéstől Remingtonnak a hideg futkározott a hátán, de a jó értelemben. A kéz gazdája lassan lehúzta a takarót a srác hátáról, majd megigazította a pizsamapólóját, hogy egyetlen gyűrődés se legyen rajta, majd a hátát kezdte el simogatni és halkan felkuncogott.

-Tudom, hogy ébren vagy, Shazi. Majdnem átaludtad az egész napot. Legalább igyál valamit. -Jinwang hangja olyan lágy és kedves volt, amilyennek még sosem hallotta. Fájt elszakadnia a hátát simogató kéztől, de erre a kérésre azonnal felült és szófogadóan megitta, amit a másik a kezébe adott - egy nagy pohár vizet. Az első pár korty után jött rá, mennyire szomjas is valójában.

-Sajnálom...- kezdte, miután letette az üres poharat az ágy lába mellé a földre.

-Mégis mit?- jó kérdés, akarta volna csípőből rávágni Remington, mégis visszanyelte a szavakat. Igazából ő maga sem tudta, hogy miért kért bocsánatot, egyszerűen csak felszakadt belőle. Úgy érezte túl sok mindenért tartozik a másiknak és minden egyes találkozásukkor csak még több gondot rak a másik vállára- Szerintem,- folytatta Jinwang- ismerjük mi egymást olyan rég óta, hogy ne legyen szükség közöttünk se köszönömökre, sem pedig sajnálomokra.

-Apám az egyik londoni felkelő sejt vezetője, tudod? Nálunk úgy mentek a dolgok, hogy a könnyebb, kevésbé veszélyes feladatokat kapták a beosztottak, a nehezebbeket pedig a családom intézte. Eleinte csak apa és anya, viszont ahogy mi is egyre idősebbek lettünk, előbb a nővéreimet, majd engem vittek magukkal és tanítottak meg rá, hogyan kell teljesíteni az efféle küldetéseket.

Jinwang nem szólt egy szót sem. Előző nap direkt megkérte a srácot, hogy ne kezdjen hosszas magyarázkodásokba; mindent tényszerűen akart látni, de hamar ráébredt, hogy ez nem jó megközelítés. Ahhoz, hogy meg tudja ítélni Remington múlt beli tetteit, ismernie kellett a teljes történetet. Épp csak, még ötlete sem volt, hogyan hozza fel ezt az egészet a másiknak, de úgy fest, ma rámosolygott a szerencse - Remington önmagától nyílik meg előtte.
És ha ezek után meg tudja ítélni a tetteit számítani fog egyáltalán? Már rég túlzottan megkedvelte a másikat és hát az ő előélete sem tiszta, ő maga sem egy fehér lótusz, úgyhogy semmi joga sincs ítélkezni a másik felett.
Egyetlen vágya maradt: megismerni az időutazó azon részét is, amit gondosan elrejtett mások elől. Szerette volna Remingtont teljes egészében látni, az erősségeivel, gyengeségeivel, erényeivel és hibáival, tévedéseivel együtt. Tudni akart minden jó és rossz cselekedetéről, és azokkal együtt szeretni őt.

-Az első önálló küldetésem balul sült el. Az iskolában, ahova jártam minden nap reggel bejött egy férfi és császárpárti propagandával tömte a legkisebb gyerekek fejét is. Én már 12 éves voltam, és a feladatom az volt, hogy lőjem le. Ahogy belépett a terembe, esélyt sem adtam neki. Apámtól kaptam a feladatot, gondolkodás és habozás nélkül megtettem. A felsőbb évfolyamokon hamar elterjedt a híre, hogy mit tettem és másnap hatalmas lövöldözés alakult ki... a diákok felkeltek a kormány emberei ellen, lelőttek mindenkit akin a császári hivatal egyenruháját látták... nagyon sok ártatlan áldozat is volt.

Jinwang lassan összerakta a képet - ez volt az a lövöldözés, amit a másik Jinwang említett azon az estén. Még két évszázad múlva is fel tudta idézni az összes szót ami elhangzott azon az estén, annyira mély nyomot hagyott benne.
Egyik kezét finoman Remingtonéra csúsztatta, ujjaikat összefonta, mintha ezzel is erőt akart volna adni a másiknak, hogy fejezze be a történetet.

-Apám megdicsért, mondván hogy végre felhívtam a hivatal figyelmét a felkelésre. Ez volt az első nagyobb megmozdulás a városban, rendőrség, titkosszolgálat, mindenkit odaküldtek, hogy még csírájában elfojtsák a lázadást. Viszont...

-Minél erősebben szorítja össze a markát valaki, annál többen csúsznak ki az ujjai közül.- vetett közbe egy hasonlatot Jinwang.

-Pontosan. Egyre többen kerestek fel minket, hogy csatlakozni akarnak és sajnos nem minden téglát tudtunk kiszűrni.

-Téglát?

-Árulót, besúgót, azokat az embereket, akik a kormánynak dolgoztak, de nekünk azt hazudták hogy csatlakozni akarnak.- egy pillanatra elgondolkodott, hogy mi is történt pontosan- Csapdát állítottak és hamis információkkal tévesztettek meg minket. Azt mondták, hogy a császári hivatal magas beosztású vezetőit baleset érte és kórházba szállították őket, de órákon belül máshova helyezik át őket, úgyhogy nem volt időnk leellenőrizni a fülest. A társamnak személyes rendeznivalója akadt az egyik hivatalnokkal, ezért az ötlet tőle jött, hogy gyújtsuk fel a kórházat, mondván hogy ha hivatalnokokat ápolnak bent, akkor kiürítik az épületet és csak ők lesznek odabent. Este mentünk, hogy a lehető legkevesebb személyzet legyen bent és a hivatanokon szobájába dobtuk a molotovokat, úgyhogy az orvosok és az ápolók el tudtak volna menekülni, de ahogy az első üveg landolt odabent, óriási robbanás rázta meg az épületet.

-Hogyhogy?

-Felültetett minket a titkosrendőrség. Az épület fel volt locsolva benzinnel, az ajtób be voltak zárva, a bentieknek esélye sem maradt menekülni. Hogy kik voltak odabent? Természetesen egy hivatalnok sem, csak betegek, idősök, néhány gyerek, meg a személyzet. Csak és kizárólag ártatlanok.- Remington szeme a semmibe révedt. Fájt felidézni ezeket az emlékeket, de muszáj volt elmondja Jinwangnak- Ügyesen dolgoztunk, nem hagytunk nyomot magunk után, a rendőrségnek nem volt semmije sem ellenünk, ezért így akartak szerezni, és még ott a helyszínen letartóztatni minket.

-Mi lett a téglákkal?

-Az egyik, képzeld, a társam volt. Kiderült hogy az egész személyes bosszúhadjárata hazugság volt. És én elhittem. Hogy mi lett vele? Lelőttem. Azóta te voltál az első ember, akiben megbíztam.

Hosszas hallgatás után Jinwang csak ennyit fűzött hozzá- Örülök, hogy kiérdemeltem a bizalmadat. Akkor is, és most is, hogy el merted mondani nekem ezeket mind. Ha akarsz, feküdj vissza, vagy gyere le hozzánk. Luisa néni csirkét sütött, illetve tiramisut is csinált.

-Mi az a tiramisu?- nézett értetlenül az időutazó. Teljesen összezavarta, hogy barátja ennyire lazán vette az előbbi történetet, és hogy még életében nem hallott tiramisu nevű ételről.

-Ez komoly?- tettetett sértődést Jinwang, de a feltörő kuncogást nem tudta sokáig elfojtani- Akkor ez eldöntetett. Nem fekszel vissza, hanem lejössz velem, most azonnal!