-Hinni akarok neked.- jelentette ki a halhatatlan, majd előrántotta hajlékony pengéjű kardját és azonnal a háta mögé húzta az időutazót. Remington megkönnyebbült, hogy nem szúrt el mindent véglegesen, de nem élvezhette ezt sokáig; két kard éles csendülése rántotta ki a gondolatai közül.

Ami először átfutott az agyán az volt, hogy milyen szerencse, hogy a két Jinwang annyira különbözik egymástól; ha a külsejük egyforma lenne, lehetetlenség lett volna megmondani, hogy melyikük melyik. Teljesen megegyeztek a mozdulataik, a lépéseik, ugrásaik, a stílusuk, a tekintetük, de még az is, ahogy levegő után kapnak egy sikeresen elkerült szúrás után.
Mindketten jól ismerték a kardjukat, pontosan tudták, hogy mennyire hajlik a penge, és milyen mélyre kell hajolni, hogy kitérhessenek előle. Tisztában voltak azzal is, hogy a fegyver különleges természete most semmiféle előnyt sem jelentett, mint a hétköznapi ellenfelek ellen; már-már hátrány.

Az időutazó lélegzetvisszafojtva figyelte a párbajt.

Egy ilyen természetű kardot egészen máshogy kellett forgatni, mint az egyszerű, merev pengéjűeket. Szúrásokra nem igazán volt alkalmas, inkább vágásokat lehetett vele jól ejteni. Védeni sem tűnt egyszerűnek vele, hiszen ha az ellenfél csapása elég erős volt, a penge elhajlott és így a támadás átsiklott felette. A halhatatlanok erre is találtak megoldást: kezükre vastag anyagból készült kesztyűt húztak, hogy meg tudják fogni saját fegyverük pengéjének a végét, így két ponton megtámasztva azt. Ha Remington emlékei nem csaltak, a régi Jinwang pont ezt a trükköt használta Akkóban, amikor keresztes lovagokkal küzdött.
A gond csak az volt, hogy most egyikük szabad kezén sem volt kesztyű, de attól még ugyanúgy alkalmazták ezt a fogást.

A másik Jinwang a kabátja belsejéből egy kést húzott elő szabad kezével, amit Remington is csak azért vett észre, mert az egyik gyertya fénye megcsillant rajta egy pillanatra.

-Vigyázz!- próbálta barátját figyelmeztetni a másik aljas húzására, de ezzel inkább kizökkentette a halhatatlant, mintsem segített neki.

A kés vágása elől csak az utolsó pillanatban tudott eltáncolni. Amíg azon volt, hogy visszanyerje az egyensúlyát, ellenfele habozás nélkül támadásba lendült; kezei olyan gyorsan mozogtak, akár egy robotnak. Minden vágás precíz, és ahogy a kés egyik kezéből a másikba cserélte, mintha nem is egy külön tárgy lett volna az, hanem valahogy a teste része, vagy mintha egy láthatatlan kötél az ujjaihoz kötötte volna.

Jinwang egyszer váratlanul hasba rúgta a múltbeli énjét, amire amaz sem számított, és jópár lépést kényszerült hátrálni. Zihálva néztek farkasszemet egymással, Remington pedig alig mert megmoccanni - nem hogy közbeavatkozni - nehogy megzavarja a barátját.
Tudta, mekkora kihívást jelentett neki ez a csata; megküzdeni önmagával, és nem csak képletesen, vagy gondolatban... ha ő és az időutazó élve akartak innen távozni, muszáj lesz legyőzzön egy olyan harcost, akinek a képességei, a mozdulatai, a fegyverei de még a stratégiája és a gondolatai is megegyeztek az övéivel. Még sosem volt része ehhez hasonló helyzetekben. Szívét félelem kezdte mardosni, hogy mi lesz, ha nem jár sikerrel és nem tudja legyőzni a másik Jinwangot.

-Na mi lesz? -próbálta támadásra sürgetni ellenfelét a feketébe öltözött halhatatlan.

-Bármelyikünk is kerekedne felül, annak kevés hatása lenne hosszútávon. Ha le is győzöl, ne hidd, hogy amint újra feléledek, nem megyek utánad akár a világ és minden idők végére, hogy...- hirtelen Remingtonra nézett. Nem. Rossz a hozzáállása. Nem szabad veszítsen, nem maradhat alul. Nincs olyan lehetséges végkimenetel, amelyik során ő veszít. Ha veszítene, a másik magával vinné az időutazót ki tudja hová, vagy mikorra, és akkor soha többet nem láthatná... azt nem bírná ki.

-Ó? Miért hallgattál el olyan hirtelen? Pedig olyan jól belejöttél már az üres fenyegetőzésbe! Gyerünk, támadj!

-Ugyan miért? Hogy halhatatlan létünkre addig harcoljunk, amíg a világ véget nem ér?

-Vagy add fel!- gúnyolódott tovább a másik Jinwang.

-Attól tartok az nem opció.- fáradtan megemelte kardját és szabad kezébe ő is kés vett; a csízmájának szárában ő is tartott egyet, biztos, ami biztos.

A feszültség tapinthatóvá vált, a másodpercek olyan lassan teltek, mint az órák.

A két Jinwang egyszerre indult meg. Hamar le akarták zárni a párbajt, mindketten egyetlen vágást terveztek ejteni, méghozzá a másik torkán. Ahogy felfedezték egymás szándékát, a másodperc tört része alatt változtattak, és hasonló védekező pozíciót vettek fel. Mintha a saját tükörképükkel küzdöttek volna, mozdulataik olyan szinten hasonlítottak egymáséihoz. Kívülről úgy festett, mintha a jövőbe látnának, a támadások és védekezések már-már felfoghatatlan gyorsasággal váltogatták egymást; Remington alig bírta szabad szemmel követni.

A két alak végül elsiklott egymás mellett; mindketten a vállukra szorították egyik kezüket és gyorsan szedték a levegőt. Hiába halhatatlanok, ők is elfáradnak és ők is véreznek, éreznek fájdalmat.

Remington nem bírta tovább. A régi Jinwang ott állt tőle nem messze, felé a hátát fordítva és a sebével törődve. Az időutazónak több se kellett, felkapta az egyik széket, ami a legközelebb állt hozzá, két hatalmas lépéssel a halhatatlan mögött termett és miközben minden erejét összeszedve meglendítette és szétzúzta azt a hátán és a fején, így kiáltott- Ezt azért a pokoli hétért!

A fekete ruhást váratlanul érte a támadás, négykézlábra kényszerült. Jinwang majdnem elnevette magát. A földre kényszerült halhatatlan olyan morgást hallatott, mint egy felbőszült vadállat. Lassan talpra állt és villámló szemekkel indult meg Remington fele, akinek arcáról egyből lehervadt az önelégült mosoly. Azonban mielőtt a harmadik lépését is megtehette volna a régi Jinwang, valami kemény és hideg szúrta át a mellkasát. Levegőt próbált venni, de csak nyöszörgés jött ki a torkán. Mivel a kardjuk hajlékon, Jinwang kénytelen volt a kandalló mellé készített piszkavasat használni és azzal megállítani ellenfelét.

-Ezt Idáért...- sutoggta saját maga fülébe a halhatatlan, majd még mélyebbre nyomta a kormos vasat a másik mellkasában- Hagyj fel Remington üldözésével és térj vissza a saját idősíkodra!

A válasz csak kétségbeesett és fájdalmas nyöszörgés és zihálás volt. A két vándor, az időutazó és a halhatatlan szinte már megsajnálták. Mikor szenvedései véget értek és a szeméből eltűnt az élet fénye, Jinwang kihúzta a vasat a testből. Remington kérdő pillantásaira röviden válaszolt.

-Nem jó arra ébredni, hogy a seb begyógyult, de a fegyver még benned van.- hiába nem vélekedett olyan sötéten az időutazóról, mint a másik önmaga, attól még sorstársat látott benne és úgy érezte, megértették egymást.

Miután mindketten megemésztették a történteket, Remington kijelentette, hogy mennie kéne. Jinwang először nem akarta ilyen hamar elengedni, de végül nem mondott semmit sem, amivel megállította volna. Visszamentek a házába, visszaadta az időutazónak a táskáját, és megígérte neki, hogy ha még egyszer elhagyja, többet nem cipeli utána évszázadokon át.

-Mikor látlak legközelebb?- kérdezte, miután már minden elő volt készítve az ugráshoz.

-Hát, a számításaim szerint ennyi energiával maximum 2011-ig tudok előre menni... 

-Miért nem...- de Jinwang elharapta a kérdését. Pontosan tudta, miért nem marad itt vele az időutazó.

-A családom számít rám. Ráadásul olyan időbe kell mennem, ahol egyszerű elektromossághoz jutnom. Nem maradhatok sokáig... veled ellentétben én öregszem.

-Akkor találkozunk 200 év múlva... szinte holnap lesz.- mosolygott keserűen a másik.

-Vigyázz magadra, barátom.

Mielőtt Jinwang bármit is mondhatott volna, Remington már el is tűnt, mintha sosem lett volna ott.

-Miért vagyok ennyire gyáva...?- kérdezte suttogva magától, ahogy a szoba sarkában álló tükörben farkasszemet nézett magával.