A hangos dörrenést felerősítette a terem visszhangja. Jinwang nem is gondolkodott, ösztönösen a karjai közé húzta Remingtont, hogy ezzel is védje, ha ő lenne a célpont. Ezúttal visztont elszámolta magát, ugyanis a golyó Idát találta el. Makulátlan ruháját a saját vére szennyezte be; ahogy a földre hullott a már halott teste, pánik tört ki a teremben. Több hölgy elájult férjeik karjába, a szülők a gyerekeik után kaptak és a kijáratok felé indult sietve mindenki.

Jinwang meghökkenve figyelte Ida dermedt és egyre sápadtabb arcát, homloka közepén a lőtt sebbel. A padlóra vér csorgott lassan, és egy kis tócsában gyűlt össze.
A halhatatlan teljesen mozdulatlanul állt, még Remingtont sem eresztette.

-Ez mire volt jó?!- kiabálta az időutazó, aki eleinte karjait Jinwang derekán pihentette, szintén reflex szerűen ölelte át a másikat félelmében, aztán eszébe jutott, hogy ez több tekintetben sem illendő a jelen helyzetben.

Remingtonnak nem is kellett megvárnia a választ. Hiszen egyértelmű: azt akarta elérni, hogy ez a Jinwang is megutálja őt és ehhez Idát használta fel. Miatta esett csapdába Wilton kisasszony, vele akarták zsarolni barátját, és mikor már kötélnek állt volna, átvágták és megölték a nőt. Ezek után bárki az időutazót hibáztatta volna, és úgy gondolta, az igazi Jinwang sem kivétel.

-Sajnálom, az én hibám.- suttogta a srác, hogy a másiknak ne kelljen kimondania.

-Szeretném eltemetni. Utána el akarok menni inni. Addig fogok inni, amíg már nem érzek semmit sem. Másnap pedig eljövök érted és megöllek.- levette tekintetét a halott menyasszonyáról- Ez az én világom, és nem fér el benne egy másik Xiang Jinwang.

Méltóságteljesen elengedte a fiút, majd lassan odalépett Ida teste mellé. Óvatosan a karjaiba vette és a kijárat felé indult. Saját ruháján is nyomot hagyott a nő vére, de nem foglalkozott vele. Ahogy visszapillantott a még mindig sokk alatt álló Remingtonra, odavetette neki

-Mit ácsorogsz még ott? Segíts végre, Shazi!

Eltemették Ida Wiltont. Sírjanak a gödröt némán ásták, levegőt is alig mertek hangosan venni, nehogy megzavarják a másikat, vagy a nő békességét.
A hold már magasan járt, mikor visszaértek Londonba. Levetették díszes-elegáns ruháik külső rétegeit, egy szál ingben sétáltak a nyirkos utcákon. Hófehér leheletüket sárgásra festették az utcalámpák fényei. A vékony, finom anyagból készült ruháik rájuk tapadtak az izzadtságtól - hiszen egy mély gödröt ástak a majdnem teljesen megfagyott földbe. Egyetlen pont nem volt rajtuk, ahol ne lettek volna koszosak.

Az első utcai kútnál megálltak, hogy kezet és arcot mossanak, hiszen rájuk fért. A jéghideg víz égette a bőrüket, kezdtek komolyan fázni.
Nem válogattak sokáig a kocsmák között; pár lépésre hívogató meleg és vidám, bár nem túl józan ének áradt ki egy nyitott ajtón át.

A helyiség zsúfolt volt, rengeteg koszos, büdös ember ült, állt és fetrengett mindenfelé. Alig felöltözött, élénken sminkelt nők jártak az asztalok között és úgy mosolyogtak, nevettek a férfiaknak, akik már a saját nevüket sem tudták, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Aki csókra húzta őket közelebb, készségesen odabújtak. Remington igyekezett nem bámészkodni.
Hoztak nekik egy-egy korsó sört, és csak ekkor szólalt meg Jinwang.

-Ittál már ilyet?

-Még nem.- a másik kétkedő pillantása nyomán az időutazó magyarázkodni kezdett- Ahonnan én jövök, ott nincs már sör.. legalábbis ilyen biztos nincs. Nem kifejezetten maradnak életben a növények, ahol meg mégis, ott inkább élelmiszert termelnek.

-Na és az utazásaid?

-Nem engedhettem meg magamnak, hogy az éberségem lankadjon, mert mindig...- elharapta váratlanul a mondatot.

-Mindig a nyomodban volt a másik Jinwang?

-Igen.- megkönnyebült, hogy egy teljesen másik személynek tartja az őt üldöző halhatatlant saját magától. Ezek szerint a múltban történtekért már nem vádolja magát.

-Hát, ma este nem kell aggódj miatta, ihatsz nyugodtan, amemmyit csak akarsz. Én állom.- a korsójáért nyúlt és megemelte, szemei a távolba révedtek, messze a falakon túlra- Idára.

-Idára...- motyogta Remington utánozva a másik mozdulatait.

Jinwang sorra rendelte az újabb köröket, oda sem figyelve hogy egyre kevésbé tud parancsolni a nyelvének, szájának, hangjának, a kezeinek, és a világ is forogni kezdett vele. Az időutazó eleinte meg akarta állítani, de végül jobbnak látta nem közbeavatkozni; most halt meg a másik menyasszonya, ez az este jogosan jár neki.

Idővel mindketten az alkohol befolyása alá kerültek, amin a füsttől és bűztől terhes levegő sem segített. A halhatatlan könyékből megemelte egyik kezét, majd valami olyasmit motyogott, hogy nem érzi jól magát és hogy kimegy a friss levegőre egy kicsit. Előbb az embereknek, majd a falnak támaszkodva kitámolygott a bejáraton. Az időutazónak csak ekkor jutott el a tudatáig, mit is mondott a másik és azonnal utána lódult, de ahogy felállt a székéről, kicsúszott a föld a lába alól. Elkúszott a falig, ahol megtámaszkodva újra lábra tudott állni és lassan de biztosan követte barátját.

A ház falának támaszkodva meg is találta; attól félt, hogy hányni fog, vagy valami ilyesmi, amit szerinte a részegek csinálnak, viszont csak állt ott és maga elé bámult. Ahogy meghallotta a másikat közeledni, megijedt. Inge a mellkasa közepéig ki volt gombolva, hosszú tincsei kócosan lógtak az arcába, bőre fényes volt a benti meleg miatt. Minden egyes lélegzetvétele látszott a hajnali hidegben.
Remington csak lassan tudott közelebb tántorogni.

-Tényleg meghalt, ugye?- hallotta barátja síron túli hangját.

-Igen. Fáj?

-Megígértem neki, hogy megvédem.

-Szeretted?

Mintha Jinwang ködös tekintete kitisztult volna egy pillanatra; kettejük tekintete összefonódott. Szemeikben eltéveszthetetlenül ugyanaz a kérdés csillogott: mi lett volna, ha...?

-Máshogy...

-Mint?

-Téged.

A megkönnyebbülés könnycseppje szaladt le a halhatatlan arcán a hirtelen vallomása után. Halkan felkuncogott.
Ő maga sem tudta, hogy mikor ért véget számára kettejük barátsága, és vált valami mássá, valami többé, valami sokkal veszélyesebbé. És annak ellenére, hogy egy ideje már tisztában volt az időutazót hozzá fűző érzéseivel, ő maga tétovázott, mérlegelt, túlgondolt mindent. Úgy fest, ha ma nem mennek el inni, végleg el tud nyomni magában mindent.

-Meggyőztem magam, hogy úgysem működnénk, hiszen néha csak úgy felbukkansz, majd eltűnsz, de az igazság az... hogy... nem bírom tovább nélküled, Remington Wilde.- hosszú szünetet tartott. Az időutazó eleinte nem akart hinni a másik szavainak, meg is csípte a karját, hogy biztos nem álmodja-e. Gyerekes tett volt, de hála az alkoholnak, teljesen logikus reakciónak tűnt akkor.

-Ha ez tényleg igaz,- suttogta, miközben közelebb kúszott a fal mentén a másikhoz. A hideg levegő nagyon jót tett neki, kezdte lassan visszanyerni az uralmat a teste fölött- akkor itt vagyok.

Most a halhatatlanon volt a sor, hogy ne higgyen a fülének. Azt hitte csak álmodik, mert a való életben közel sem lehet ennyire szerencsés.
Mikor Remington felé fordult, a srác csukott szemekkel pihentette a fejét a falnak támasztva.

Lassan közeledett hozzá, egészen amíg az időutazó már érezte az orrán kifújt levegő langyos simogatását. Bal kezével végigsimított a másik arcán, végül lassan és bizonytalanul megcsókolta.
Abban a pillanatban, hogy ajkaik találkoztak, tudatalattija mélyéből eszébe jutott az inas, hogy milyen aljas módszerrel forgatta ki az örökségéből és fosztotta meg minden jóhírétől. Hogy mennyi mindenen kellett keresztül mennie, amíg az ellenkezőjét akarta bizonygatni, és erre tessék! Itt áll Londonban, 1832-ben, az egyetlen alakkal, aki iránt valaha is többet érzett, mint egyszerű rajongás, vagy kedvelés és az egy másik férfi.
Megijedt, azonnal elhúzódott Remingtontól, ami neki is feltűnt.

-Jó érzés volt?- suttogta a halhatatlan füle mellett a srác. Alig merte elhinni, hogy barátja viszonozza az érzéseit, hát nem habozott kihasználni a helyzetet és kiélvezni; ki tudja, lehet ha kijózanodnak, soha többé nem lesz hasonlóra lehetősége. Önzőség? Talán. De nem érdekelte.

-Miért esett... ennyire jól...?

-Mitől félsz?- kérdezte Remington, szemeit le sem véve a halhatatlan ajkairól, miközben finoman, lassan végigsimított a másik felső testén a hasától egészen a nyakáig, majd végigfuttatta ujjait a hajában, arrébb fésülve a kócos tincseket Jinwang arcából, aki erre elkapta az időutazó csuklóit és egy hirtelen mozdulattal háttal a falhoz szorította.

-Hé..- szólalt meg, majd halkan elnevette magát.

Mielőtt újra levegőt vehetett volna, Jinwang újra megcsókolta, ezúttal sokkal határozottabban - nyoma sem volt a mozdulataiban a habozásnak. Egyszerre volt lágy, finom, és durva, önző az összes. Szabad keze hol Remington arcán simított, hol a derekát tartotta, mikor megérezte, hogy a másik lábaiból kiszalad az erő, hol pedig a ingénél fogva húzta magához még közelebb, de az sem volt elég közel neki. Csókjaik egyre óvatlanabbak és hevesebbek lettek, Remington nem egyszer érezte ahogy a halhatatlan nyelve az övét keresi.
Jinwang mikor jónak látta, nyomott egy-egy csókot a srác nyakára is, és nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el, mikor a másik száját halk sóhajok hagyták el.

Hirtelen a semmiből fény vakította el kettejük szemét. Két csendőr állt meg mögöttük, akik valószínűleg az éjszakai őrjáratukat teljesítették, és direkt a kocsma felé vették az útjukat, nehogy valami nagyobb verekedés törjön ki újfent a részeg vendégek között, mint már oly sokszor. Nem egészen azt találták, amire számítottak.

-Maguk meg mi a fészkes fenét művelnek itt?- kérdezte a két ziháló férfit, akiken félreérthetetlenül látszott, hogy éppen mit is csináltak valójában.