Egyetlen apró kitérőt kellett csak megtenniük, hogy Remingtonnak valami vállalható és a korból nem kilógó ruhát szerezzenek. Ő a feketét preferálta, így a fehér ingén kívül mindene ilyen színű volt; a cipői, a nadrágja, az öltönye... válaszott még neki egy sötétkék nyakkendőt és egy kalapot a barátja, illetve Ida is egy pár fekete bőrkesztyűt.

-Késő ősz van, az idő egyre csak hidegebb lesz.- indokolta röviden, tárgyilagosan.

Remington kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. A halhatatlan nem mondott vagy tett semmit, ami ezt előidézhette volna, mégis, volt valami furcsa a viselkedésében. Folyamatosan úgy tett, mintha elfelejtette volna, ami Rómában történt, viszont mióta újra találkoztak, a szokásosnál is jobban tartotta a távolságot.
Visszaemlékezve, hogy hogyan viselkedett aznap este, pontot tett a vitájára önmagával és kezdte elfogadni a tényt, hogy valóban van rá egy kevés esély, hogy megkedvelte Jinwangot és hogy számára ez a barátság kezdett többet jelenteni. Ahányszor erre gondolt, a gyomra görcsbe rándult, mert tudta, hogy érzéseit sosem fogják viszonozni... legalábbis nem az, akitől vágyja.

A bálra minden további nélkül beengedték őket, senki sem kezdett el problémázni azon, hogy hoztak még egy vendéget. A halhatatlan nyomatékosan megkérte, hogy húzza meg magát, ne keltsen feltűnést és semmi esetre se keverjen bajt. Ezek után Jinwang felkérte Idát táncolni, ő meg, mivel még sosem volt olyan éhes mint most, egy jól megpakolt tányérral elvonult egy sötét sarokba.
Keserű mosollyal figyelte az ünneplő tömeget. Az egyik báró a lánya születésnapját ünnepelte. Rengeteg féle ételtől - sültektől, mindenféle körettől, levesektől, gyümölcsöktől - roskadoztak az asztalok, a gyertyák alig érezhető füstös viasz illata elkeveredett a levegőben. Kint már sötét volt, az égen nem látszottak a csillagok a füstfelhők miatt; épp hogy a hold fénye átsütött itt-ott. Az ünneplők gyönyörű és zsínes ruháik csak úgy repültek, úsztak a levegőben a táncoló párok után. A zene kellemes hangerővel szólt, a beszélgetés sem volt zavaró, sőt! Remington nem tudott elégszer hálát adni, hogy félig-meddig a fordító gépe nélkül is értette a beszélgetéseket, hiszen itt is angolul beszélt mindenki... ugyan különbözött az ő angolától, de akadtak hasonlóságok is bőven.

A táncolókat figyelve teljesen elfeledkezett magáról. Nem gondolt semmire, nem keresett senkit sem a szemével és mégis... amikor észrevette a kecses Idával keringőző Jinwangot, egy könnycseppet törölt le az arcáról.

-Valakinek a születésnapját ünnepeljük, fiam, miért szomorkodsz?- kérdezte tőle egy idős, reszelős hang. Nem vette észre, ahogy mellé ült a sarokba egy elegáns, de már koros férfi. Követve Remington tekintetét, észrevette a párt- Miattuk?

-Nem, dehogy.- legyintett mosolyt erőltetve az arcára- A férfi egy régi barátom. Csak örülni tudok, hogy jegyben járnak. És Wilton kisasszony is boldognak tűnt. Ez az ami számít.

-Elszerette magától?- kérdezte a férfi mindenttudó hangon.

-Nem! Vagyis igen... egy bizonyos értelemben.

-Ne tarsd magadban, az sosem segít.

-Én azt hiszem, hogy kedveltem. Nem igazán éreztem úgy más iránt még soha, mint iránta. Megrémített ez az ismeretlen érzés és gondolat... talán rosszul adtam a tudtára? A lényeg, hogy nem viszonozta az érzéseimet. Legalábbis nyíltan sosem.- eszébe jutott, mikor Jinwang megcsókolta őt a nagynénje előtt, de azt csak azért tette, hogy kiborítsa a nőt és meg is ijedt, amikor ő véletlenül visszacsókolt. Viszont Rómában, mintha a halhatatlan tett volna így, aztán ellökte magától. Megijedt? Mégis kedvelte őt? Csak reflex volt, és amint rájött, hogy mit is tett, megbánta?

-A nők már csak ilyenek. Tanulj egy öregember hibájából és lépj tovább, minél előbb.

-A nők?- nézett kérdőn Remington a férfire, mire egy perc kínos csend ereszkedett közéjük- Hogy Wilton kisasszonyra gondol? Igen, valóban... a nők ilyenek, de mi, bolond férfiak így is folyton utánuk rohanunk.- igyekezett oldani a hangulatot. Ránézésre ennyi elég volt, hogy a másik is elfelejtse az előbbit- Magának mi a története?

-Én nem tudtam időben tovább lépni.

Remington, miután evett és kibeszélgette magát az idős úrral, egy kisebb ajtón kisurrant a hatalmas villa egy elhagyatottabb folyosójára. Egyedül akart lenni egy kicsit.
A sötétvörösre tapétázott falakon festmények sorakoztak, azokat kezdte el nézegetni. A többsége portré volt, de akadtak csendéletek, és harci eseményeket ábrázolók is.

-Remington...?- a szíve majdnem kihagyott egy ütemet, mikor meghallotta Jinwang hangját a háta mögül- Ide nem igazán lenne szabad bejönnöd.

-Addig nincs baj, amíg nem vesznek észre.- vonta meg hanyagul a vállát- Miért jöttél?

-Csak meg akartam veled beszélni valamit...

-És Ida? 

-Őt nem érinti. Nem számít hogy tud-e róla, vagy sem.

-Ennyit arról, hogy nincsenek titkaitok...- motyogta Remington. Maga sem értette, hogy miért beszél Jinwanggal ilyen flegmán. Semmi oka sem volt rá, el kéne tudja fogadni, hogy a barátja épp nősülni készül, mégis legbelül utálta azt a nőt. Szerencsére a halhatatlan nem vette fel a kesztyűt, onnan folytatta, ahol abbahagyta.

Még Rómában, másnap összefutottam a négy barátunkkal. Tudják, hogy itt vagy, úgyhogy vigyázz. Az ő helyükben én megfigyelés alatt tartanám magamat, hiszen ha valahol feltűnsz, előbb vagy utóbb egymásba botlunk, mintha a sors akarná így. 

-Sors? Vörös fonál, meg minden?

-Meglep, hogy hallottál a végzet vörös fonaláról.- elmosolyodott, mire Remingtonnak nagyot dobbant a szíve és másra sem tudott gondolni, hogy ez mennyire kínos neki- Magam csak módjával hiszek benne. 

-Láttad már őket?

-Nem még, pedig én se ma jöttem le a falvédőről. Azt hittem vannak olyan jó érzékeim, hogy észreveszem őket, vagy neadjisten túl tudok járni annak a 3-asnak az agyán, de kemény ellenfél. Minden esetre, mellettem... mellettünk nem vagy biztonságban. Beszéltek valami Árnyékról, amit szabadon akarnak ereszteni.

-Árnyék?

-Azt mondták, hogy nagyon veszélyes, de nincs más választásuk, ha el akarnak kapni téged. Nem tudom mi, vagy ki lehet az, de nagyon kell vigyáznod magadra. A legjobb talán az lenne, ha tovább állnál még ma.

-Az ő helyükben hogyan ejtenél engem csapdába?

-Őszintén? Azoknak ártanék, akiket szeretsz. Velük zsarolnálak.- az időutazó lelki szemei azonnal a halott Hiku arca seljett fel.

-Igen. Szerinted ki az, akiért a tűzbe mennék, akiért bármit kockára tennék? Aki miatt feladnám magam, csak hogy ne bántsák?

Jinwang nem felelt, de pontosan tudta, Remington kire gondol.

-Ida biztosan hiányol már, jobb lesz ha visszamész és megkeresed.