A lovaskocsi a körülményekhez képest egész gyorsan szelte London saras utcáját. Lágyan szitált az eső, pont csak annyira, hogy bosszantsa a kintre kényszerülőket. A nők színes esernyőik alatt tipegtek, rettegve, hogy a szoknyájuk sárfoltos lesz, a férfiak pedig türelmesen kerülgették őket; a gyerekek élvezték ezt az időt, bele-beleugráltak a sekélyebb pocsolyákba és fogócskáztak a csúszós járdán, hiszen így sokkal izgalmasabb volt, mint a száraz macskakövön.

A kocsi két, előkelő utasa mosolyogva figyelte a kintieket, szívük mélyén azonban örültek, hogy nekik azért telt egy kocsira, hogy elérjék úticéljukat.
A férfi elegáns, fehér ünneplő ruhát viselt, hasonlóan fehér csízmákkal. Szőke, már-már fehér tincsei nem voltak túl hosszúak, épp csak a nyakát csiklandozták; most szigorúan hátra volt mind fésülve, csak egy-két szál lógott makacsan a szemei elé. Zakóján minden dísz és kötelező kellék narancsszínű volt.
A vele szemben ülő nőn a barackszínű báli ruhája úgy állt, mintha csak ráöntötték volna. Vállait nem fedte a ruha ujja, a nyaka körül drágának tűnő, de nem nagy vagy hivalkodó nyakék. Ajándék lehetett a férfitől... a kapcsolatukat tükrözte: visszafogott, elegáns, de felbecsülhetetlen. Kesztyűs kezeit az ölében tartotta, gyűrűs ujján egy aranygyűrűvel játszott. Barnás haját befonatta, és kalapot is szeretett volna venni, de a férfi lebeszélte róla végül.

Egy bálba tartottak, ahova egy hete hívta meg őket egy londoni nemes. Ketten, csendben töltötték az egész utat, egészen addig, amíg hirtelen nem lettek hárman a kocsiban.

A semmiből, egyik pillanatról a másikra megjelent a kocsiban egy sötét hajú, tógás és rettentően összezavarodott srác. Egyenesen a hölgy ölébe érkezett. Kettőt pislogtak, mire a nő sikítozni kezdett, a férfi pedig igyekezett lerángati róla az újonnan érkezettet.

-Mégis ki az ördög vagy...?- kérdezte tőle idegesen, mikor a jövevény felé fordult, és tekintetük találkozott egy pillanatra.

-Túl hamar... hadd menjek...- kérte Remington, amint felvette a legszánnivalóbb arckifejezését.

-Te ismered ezt az alakot, kedvesem?- hagyta abba végre a sikítozást a nő, de mellkasa még mindig őrült tempóban emelkedett és süllyedt.

-Mondhatjuk úgy is... Remington Wilde,- mutatott a srácra- a hölgy pedig Ida Wilton, a jegyesem.

Remingtonnak kellett egy pillanat, mire felfogta a hallottakat. Jinwangnak menyasszonya volt?

Neki még csak egyetlen perc telt el, mióta megcsókolta barátját és időt ugrott. Arra számított, hogy megint valahol a város külső utcáin ébred, vagy a szigetország egyik hideg és halszagú tengerpartján... mindezek helyett azonban, hála a balszerencséjének, egyenesen annak a nőnek az ölében landolt, akit a jelek szerint Jinwang készült elvenni. A hír hidegzuhanyként érte, aztán már csak a harag maradt. Egyetlen perc alatt suhant át az agyán több emlék és gondolat is. Miért hitte azt, hogy élete több száz éve alatt a barátja egyszer sem köteleződik el valaki mellett? A régi Jinwang nem bírta a lelki traumát, hogy a szeretteit meghalni lássa, és elszigetelte magát mindenkitől, ezért is vált olyanná, amilyenné. Ez a Jinwang azonban sokkal nyitottabb az emberi kapcsolatokra, mégis... Remington féltette a lassan de biztosan bekövetkező elválás fájdalmától. Vagy csak rosszul esett neki valaki más mellett lássa a barátját? Valaki más mellett, aki nem ő...

-Viszont abban egyet értünk, hogy az időzítés nem a legjobb...- nagyot sóhajtott, majd segített Idának megigazítani a ruháját. Remington kimászott mindenki öléből és a két utastól a lehető legmesszebb eső ponton igyekezett apróra összehúzni magát. Nem érezte túl jól magát az időugrás után, mert megint majdnem kétezer évet utazott át- Tudtam, hogy 1832-ben újra találkozunk, de nem hittem, hogy így. Minden esetre máshogy szerettem volna bemutatni neked a menyasszonyom.

-Semmi gond, ne kérj elnézést.- legyintett Remington egy erőltetett mosollyal. Igen, fájt neki, hogy Jinwang boldog az a nő mellett. Úgy mosolyog rá, mint ahogy régen őrá... vagy csak képzelgett? Az idő így megszépítette volna az emlékeit?- De honnan tudtad, hogy itt leszek?

-Miután te megcs... te elmentél Rómából, - javította ki gyorsan magát- másnap összefutaottam a kellemetlen üldözőiddel. Mivel az egyik többé már nem lehetett velünk, elég morcos volt mindegyik és így már utánam jönniük is lett okuk. Ők mérték be, hogy mikor tűnsz fel majd legközelebb. Én csak megjegyeztem.

Remington szíve nagyot dobbant. Jinwang megjegyezte, és észben tartotta a következő lehetséges találkozásuk időpontját majdnem kétezer éven át? Mégis miért?
Haragudott rá még a barátja, amiért csak úgy a semmiből megcsókolta? Haragudott rá egyáltalán akkor? Miért nem jutott előbb eszébe és miért nem gondolkodott, mielőtt megtette volna? Hiszen Jinwangot azért tagadták ki a családjából, mert azt hitték, hogy erőszakoskodott egy férfival. Vajon hogy érezhette magát, mikor ő, anélkül hogy bármit is kérdezett volna, ráerőltette magát? Mégis mit képzelt magáról?

Nem figyelt oda, érzelmeit egyértelműen leolvashatta az az arcáról, aki ismerte.

-Remington, semmi baj. Nem haragszom érte.- közölte nyugodt, érzelemmentes hangon a férfi- Én már tovább léptem. Tudom, hogy neked egy perce történt mindaz, de kérlek, kövesd a példám és lépj tovább te is. Egyszerűen képtelen vagyok....

-Értem, nem kell mentegetőznöd. Kérlek, felejtsük el teljesen, többször nem fordul elő, ígérem.

Jinwang megértően bólintott, szemeiből mégis valami tudattalan csalódottság áradt; talán ő maga sem tudott erről az érzéséről, vagy nem igazán értette.

-Várjunk csak,- szólalt meg Ida, aki eddig csak kettejük között kapkodta a fejét- nem rég még teljesen egyedül voltunk, akkor hát hogy történhetett neki bármi is egy perce? Ő az az időutazó barátod, akiről meséltél?

Remington tátott szájjal bámult a párra.

-Igen, ő az. Látod, Shazi, nincsenek titkaink. Ida Wilton pontosan tudja, hogy kihez tervez hozzá menni. Tudja, hogy halhatatlan vagyok, hogy azok négyen üldöznek és hogy van egy időutazó barátom, aki...- itt elharapta a mondatot.

-Aki...?

-Ida kedvesem,- váltott témát gyorsan és ügyesen a férfi- mit szólnál, ha bedobnánk nemesi rangunkat és befolyásunkat és magunkkal vinnénk Wilde urat is a bálra, amire hivatalosak vagyunk? Már úgyis itt van velünk és a lelkiismeretem nem engedné, hogy csak úgy ott hagyjuk az utcán.