Remingtonnak szerencsére volt annyi esze, hogy elbújjon, így a rendfenntartók nem látták meg. Még őt is magukkal rángatták volna a végén. A szituáció viszont hátborzongatóan ismerős volt; Jinwangot elvitték, bezárták, pont mint Jeruzsálemben, és attól tartott, ha nem lép közbe, megint kivégzik. Mi a megoldás? Kiszabadítja. Mi sem lesz egyszerűbb; nem ismeri a várost, nem tudja, hova vitték a barátját és hogy milyen szigorúan őrzik. Hiába mondta a másik, hogy minden rendben lesz, túl sokszor hallotta már ezt a mondatot, hogy pontosan tudja, nem lehet hinni neki.

Felkapta a sarokban pihenő táskáját - olyan jó érzés volt újra a hátán tudnia! Magára dobta a heverőn pihenő narancssárga tóga-szerű ruhadarabot és kilépett az utcára.

Első dolga lett volna megkeresse Aulust és Cassandrát és tanácsot kérjen tőlük, de az utcán elment mellette pár fiatal és az elkapott beszélgetésük miatt inkább utánuk ment. A fiúk éppen azt taglalták, hogyan juthatnának be a császári palotába és engedhetnék ki az ott bezárt rabokat. Ez már a tervük egy sokadik lépése lehetett, ugyanis a beszélgetés elejéről lemaradt az időutazó.

Úgy festett, hogy Remington lopakodási képességei megkoptak a hónapok alatt, mert a fiatalok hamar észrevették. Erre a srác sajnos csak akkor jött rá, mikor egy kihalt sikátorban állt és körbe vették a fiúk. Magában hosszasan szitkozódott.

-Miért követtél minket? Mit akarsz tőlünk?- kérdezte a banda vezetője, miközben előrántott egy kis kést az övéből. 

Remington nem esett pánikba. Túlélte azt is, hogy Jinwang majdnem halálra kínozta, ezzel az arpó késsel ugyan milyen fájdalmat tudnak neki okozni? Előbb a pengére, majd lenézően a fiúkra nézett. Határozottan odaállt a banda vezetője elé, szinte hozzáért a kés hegye a hasához, majd mélyen a szemébe nézett. Egy hirtelen mozdulattal kiütötte a kezéből a fegyvert, majd minden pár nap alatt magára szedett latintudását és a kézjeleit bevetve próbálta elmagyarázni, hogy mi is a célja.

A banda, mikor megértették, hogy mit akar a furcsa idegen, aki nagyjából velük egykorú volt, szívesen fogadták a segítségét.
Mint kiderült, első sorban meg akartak valakit ölni a császári palotában, de egyelőre nem voltak hajlandóak több részletet elárulni. Az este be akartak szivárogni, megkeresni a célpontot és megkéselni, majd az összes igazságtalanul lecsukott rabot kiengedni. Elvileg volt egy emberük a palotában, aki bentről segíthette őket, ha a szükség úgy hozta.

Addig tervezgettek és beszélgettek, amíg le nem ment a nap; az éjszakai utcákat fáklyák világították meg. A fiúk árnyékokként suhantak a sötétben, a járőröző római katonák egyiküket sem látták meg.
A császári palota őrségén átjutni más nehezebb feladatnak bizonyult. Egy szemközti ház tetejéről figyelték a főkaput és csendben vártak.

-Hogy jutunk itt be? Nem lenne jobb keresni hátul egy kevésbé őrzött felszakaszt és ott bemászni? Vagy valami ilyesmi...?- kérdezte Remington türelmetlenül. Minden egyes elvesztegetett pillanattal több szenvedést okoznak Jinwangnak; ezt azért mégsem hagyhatta.

-Csak várj türelemmel, lassan ide kellene érnie...

Ekkor feltűnt a kapu túloldalán egy büszke, szürke páncélba öltözött férfi. Már maga a tartása megvetést sugárzott és tiszteletet parancsolt egyszerre; tipikusan az az alak, akinek nem szoktak ellent mondani. Nagy, de lassú léptekkel vonult egészen az őrökig, a hosszú, fehér köpenye csak úgy lobogott utána. Vörösesbarna hajában megcsillant valami koszorú-szerű hajdíszen a hold fénye. Váltott pár szót a kapuőrökkel, mire azok meghajoltak előtte és se szó, se beszéd, odébb álltak. Miután eltűntek a palota hatalmas oszlopai mögött, a fura alak egyenesen Remingtonék felé fordult, mintha tudta volna, hogy ott várnak és figyelnek, majd négyszer megütötte a saját combját finoman, ezzel jelezve a ársaságnak és elkezdte kinyitni a kapukat.

A kis csapat minden további nélkül bejtott a palotába, az alaknak hála. Remington először gyanús szemekkel méregette, hiszen paranoiája megint megkérdőjelezte, hogy bízhat-e ebben az alakban. Hirtelen eszébe jutott, ő miért is érkezett, ezért odalépett a szürke páncélos férfihoz és megpróbálta megszólítani

-Hé, ömm...- egyetlen szó sem jutott az eszébe, a másik viszont azt hitte, arra vár hogy bemutatkozzon.

-Brutus. A nevem Brutus, és mivel te is segédkezel apám meggyilkolásában, szólíthatsz is így.

Remingtonnak kihagyott egy ütemet a szíve. Az a Brutus? Az apja meggyilkolása? Ez a csapat fiatal szövetkezett Brutusszal, hogy megöljék a császárt, Julius Caesart?
Nem mert többet megszólalni. Tudta, hogy előbb-utóbb eljutnak a fogdákhoz is, ahol valószínűleg Jinwangot őrzik. Utálta magát, de annyira megrémítették az események, amikbe sikerült belekeveredjen, hogy levegőt is alig bírt venni. Csak ment a tömeg után és reménykedett, hogy szótlansága miatt mind megfeledkeztek már róla.

Tévedett.

Egy hatalmas és agyondíszített ajtó előtt állította meg a csapatot Brutus és suttogva folytatta

-Odabent alszik. Azok mennek előre, akik lefogják. Ki akar először szúrni?- Remington, ahogy hallgatta a tagot, hamar rá kellett jöjjön, hogy nem teljesen normális; ki az, aki így beszél, miközben arra készül, hogy megölje a saját apját?!

-Kezdjen az új fiú!- nevetett az egyik srác, amjd egy kést nyomott Remington kezébe.

Az időutazó nagyon megijedt.
Ölt már embert, el tudta rendezni a lelkiismeretét, de az mindig önvédelemből történt, vagy mások megmentése érdekében, és ott is csak mint utolsó megoldás merült fel benne. De hogy hidegvérrel leszúrjon valakit, miközben alszik, vagy miközben lefogják, az már sok lett volna neki.
Az agya teljesen kikapcsolt, nem emlékezett arra, hogyan ment a császár ágyához, arra sem, hogy mikor fogták le az áldozatot.

Caesar négy végtagját négy fiú szorította le, az ágya végében megjelent Brutus is. Egy ötödik alak a császár száját fogta be, nehogy az őrökért kiálthasson. Hamar felismerte a helyzetet, és a szájára tapadó kézbe harapott. Érdekes módon nem kiáltott segítségért, nem könyörgött, nem is sírt, csak a vele szemben álló férfire szegezte büszke és makacs szemeit. Ennyit suttogott

-Te is, fiam, Brutus?

-Ég veled, apám! Gyerünk, szúrd le!- fordult Remington felé, de a saját kezében is egy kés pengéje villant- Szúrd már le, te szerencsétlen!

Az időutazó remegő kézzel emelte a kést Caesar lefogott teste fölé, de még mielőtt bevihette volna az első szúrást, egy erős kéz megregedta az övét, és gyorsan kikapta belőle a fegyvert és maga súlytott le.