A császár egy apró kézmozdulatára súlyos vasrácsok emelkedtek meg a küzdőtér oldalában és a gladiátorokat pillanatok alatt vérengző vadállatok vették körül. Óriási barna bundájú mdvék üvöltöttek, aranyszínű oroszlánok rázták sörényüket, és velük egyméretű vaddisznók kaparták a földet maguk előtt; agyaraik elég nagyok lettek volna, hogy könnyedén felnyársaljanak egy embert. Párducok és leopárdok kezdték bekeríteni a középre tömörült tömeget.

-Ne már...- sóhajtott Cassandra csalódottan, majd helyéről felállva kezdett üvölteni- MEGINT AZ ÁLLATOK VÉGZIK A PISZKOS MUNKA NAGYJÁT?!

-Ülj már le, kedvesem!- húzta vissza maga mellé Aulus a nőt a kőpadra.

Mozdulatában semmi erőszakos vagy durva nem volt; igazából az egész férfiből csak az odaadó, feltétlen szeretet sugárzott. Mindig tisztelettel és végtelen kedvességgel szólt a feleségéhez, egyszer sem jött ki a sodrából, vagy veszítette el a türelmét Cassandrával szemben.
A nő pedig annak ellenére, hogy első ránézésre inkább hasonlított egy házsártos öregasszonyra, ahogy jobban megismerte őt is, látta, hogy ő egyszerűen így mutatja ki érzéseit. Most is, ahogy elsőre, egy szó nélkül visszaült a férje mellé, nem húzta el a kezét, hagyta, hogy Aulus oda sem nézve simogassa. Apró gesztus, mégis mindennél többet jelentett; bíztatás, megerősítés, szeretet, nyugalom, biztonság.
Elnézve őket Remingtonban is fellángolt a vágy, hogy találjon maga mellé valakit, akivel hasonlóan megöregedhet együtt, ilyen mélyen és őszintén szeretve egymást.

Cassandra előbbre ült pár sorral és hangosan kiabálva szurkolt a gladiátoroknak, hogy ne adják olyan könnyen magukat, mint az aréna többi nézője, de végül egyetlen sem maradt talpon, minddel végeztek a bestiák. A nő csalódottan csapott a kőkorlátra, majd felpattant és a kijárat felé fordult, amikor a császár is hirtelen felállt a trónjáról.

-Emberek, ne menjtek még! Különleges nap a mai, ezért olyat kaptok ma, amit már rég nem láttatok!- egy újabb csapatnyi gladiátor érkezett a küzdőtérre, és a császár felé fordulva várták, hogy folytassa a beszédét- Hős gladiátorok! Aki talpon marad ma közületek, annak annyi arany és ezüst adatik, amennyit ő maga nyom és mindennek fejébe még a szabadságát is visszanyeri. Küzdjetek hát, jó műsorral szórakoztassátok a népemet!

A gladiátorok elkeseredve és némileg összezavarodva egymásra néztek. Hol az ellenfél? Mikor eresztik rájuk a vadállatokat?
Ekkor esett le egyiküknek, aki úgy festett akár egy oszlop - egy magas és igazán vaskos oszlop - hogy senki sem fog rájuk támadni; nekik kell végezniük egymással. Kihasználva a többiek értetlenkedését, azonnal rávetette magát a legvéznább alakra. Egyedül a súlya elég volt, hogy kilapítsa a fiút. Erre reagálva egy pillanat habozás nélkül három kard lendült az élő oszlop felé. Utána megint beállt a feszült csend; senki se mozdult, senki se ölt, senki se mert még levegőt se venni. Egymást vizslatták, hogy ki mit lép erre.

Fény villant egy pengén, amit előrántottak. Senki se látta, hogy honnan, csak a magasan ülő Remington, akinek hirtelen óriásit dobbant a szíve ijedtében. A gladiátor, akinek arcát súlyos sisak takarta, testét pedig könnyű bőrpáncél, olyan kardot rántott elő, ami a dereka köré tekert hüvelyében pihent; egy hajlékony pengéjű kardot.
Az időutazó csak most kezdett több figyelmet szentelni a harcosnak. Jobb felkarjára egy narancssárga szalag volt kötve.. igen, semmi kétség. Ő volt az.

-Arany és ezüst?- kérdezte halkan a harcos, de hangját a hely akusztikája mindenkihez eljuttatta- Egyik sem érhet föl valaki szabadságával. Szórakoztató műsort akartok? Mindenkit meg tudnék ölni, aki itt van... Nem csak a gladiátorokat, de az őröket, és még magát a császárt is! De az nem adná vissza a szabadságom. A ti szabályaitok szerint játszok még egy kicsit,- kihúzta magát és kihívóan Caesar felé nézett, majd levette a sisakját. A helyzet drámaiságát növelte, hogy az épp akkor feltámadt szél belekapott hosszú szőke tincseibe. Remington nem bírta megállni, elkuncogta magát- úgyhogy aki nem akarja harc nélkül feladni és a halálát várni, az támadjon!

Itt azért elbizonytalanodott egy kicsit az időutazó. Barátja kétségkívül megváltozott, Kínában még biztos nem tartott vola hasonló szónoklatot. Gyomra azonnal görcsbe ugrott; mi van, ha megint egy vérszomjas gyilkossá vált az ő Jinwangja? Ez az egyetlen dolog, amitől igazán meg akarta óvni. Eszébe jutott, mennyire rosszul volt, miután leszúrta azt az inast... az, hogy most ennyire nem érdekelte, hogy meg kell öljön valakit, csak egy dolgot jelenthetett: azóta már sokakkal végzett.

Igazából, Remington jobban félre sem érthette volna a dolgokat.
Amióta elment, Jinwang minden napját úgy töltötte, hogy őt kereste. Bejárta a világot keresztbe-kasul, hogy valahol az időutazó nyomára akadjon, de semerre sem találta. Ennek ellenére sosem adta fel a reményt, mindig ment tovább. Nem tudta kiverni a fejéből azokat a történeteket, amiket a srác mesélt neki a jövőbeli énjéről, akivé válhat, ha nem vigyáz. Minden egyes cselekedetét épp ezért kétszer is megfontolta és az inas óta egyetlen emberrel sem végzett, kardját másra nem használta, csak ellenfelei lefegyverzésére és megsebesítésére, hogy rájuk ijesszen.
Ami meg az előbbi szavait illeti? Blöffölt, természetesen.

-Aulus, kérlek nyugtass meg, hogy akivel itt találkoznom kéne, az nem ő ott a küzdőtéren...- fordult Reminton a férfihez, de látva annak a döbbent tekintetét, már válaszra se volt szüksége.

-Amikor legutóbb láttam, még nem volt gladiátor és... annak már jó pár éve de... hogyhogy nem öregedett egy napot sem?