Remington miután még a fürdőben végzett a tisztálkodással újra egy ismerős problémával találkozott szembe: akkor most hogy is kellett felvenni azokat a kínai ruhákat...? Visszasírta régi kopott és saras, már megviselt holmiját. Az a sokzsebes barna nadrág volt a kedvence, mert annyi minden belefért egyszerre és azt a bordó ingjét is nagyon kedvelte, hiszen sosem volt benne melege, de nem is fázott. Elérzékenyülve nézett le bakancsaira; neki már csak azok a cipők maradtak...

Mikor elfogadta Cassandrától a reggeli mellé azt a kupac ruhát, hasonló problémába ütközött. Most akkor hogy is kell felvenni ezt a... valamt...?

Aulus, látva a fiú kétségbeesett tekintetét ahogy az óriási köpenyszerűséget forgatta a kezeiben, azonnal megszánta és odalépett segíteni neki. Gyorsan ráadta az alsóbb ruhákat és végül a felső, sötétkék tóga-szerű darabot. Bal vállához egy bronz csatot tűzött, hogy megtartsa az anyagot. Az idősebb férfi kezei gyorsabbak és ügyesebbek voltak, mint azt Remington feltételezte volna, azonban Jinwangéi nyomába sem értek... már megint hol járnak a gondolatai?! Csak tudná, hogy miért jut annyiszor eszébe a barátja.

-Húzd ki magad, fiam!- utasította Cassandra ellentmondást nem tűrő hangon. Lassan, kimérten végigjáratta a szemét a srácon, majd szelíden elmosolyodott- Van kedved  csatlakozni hozzánk a délután? Gladiátor viadalt tartanak ma. 

-Nem úgy volt, hogy találkoznom kell valakivel?- mutogatta el kérdését tisztán és világosan az időutazó. Aulus azonnal megértette.

-Ne aggódj, ő is ott lesz.

Ezzel az egy mondattal letudták a srác összes aggodalmát. Ahogy az idős párt követte az utcán, sokan összesúgtak mögöttük; egy családnak hitték őket. Remington megint egyedül maradt gondolataival. Ezúttal viszont - a változatosság kedvéért - nem Jinwang felé terelődtek, hanem csak elszégyellte magát. Már megint abba a hibába esett, hogy vakon megbízott ebben a párban. Lehet hogy idősek már és hogy kedvesek és jók voltak hozzá, de ezek a legelterjedtebb módszerei annak, hogy elaltassák valaki gyanakvását és csapdába csalják.
Ahogy az időutazó visszagondolt eddigi kalandjaira, ösztönei egyetlen egy esetben nem csapták csak be; azon kívül csak a rossz emberekben bízott meg, illetve olyanoktól vonta meg a bizalmát, akik meg rászolgáltak. Halkan elnevette magát, szinte alig észrevehetően... még hogy egyszer jók voltak az ösztönei... hiszen eleinte még Jinwangban sem tudott teljesen megbízni.

Mint utóbb kiderült, ahhoz a hatalmas arénához sétáltak, amit már a barlang szájából is látott. Észre sem vette, úgy megbújt a város házai között; a magas márvány épületek úgy ölelték körbe, mint egy körtáncot lejtő gyerekcsapat. Több járókelő is tartott velük egy irányba, valószínűleg ők is a viadalt akarták megnézni. Ahogy közeledtek az arénához egyre kevesebb gyereket és fiatalt láttak, és a délutáni nap is már a horizont felé húzott.
Fellépcsőztek a lelátóra mind a hárman, de tekintettel az idősebbekre nem mentek túl magasra. Mind pont ráláttak a küzdőtérre és pont szemben ültek le a császári páhollyal.

Rövid várakozás után megjelent egy fehér tógás alak a páholy elejében. Vörös köpenye szinte világított a naplementében, a fején pihenő aranyszínű babérkoszorún megcsillantak a lemenő nap utolsó sugarai, amitől feje körül fény jelent meg, akár egy isteni jelenés mögött.
Üdvözölte a tömeget, majd a neki szóló hatalmas üdvrivalgást elcsendesítve szólt pár szót az előttük álló harcokról. A tömeg szinte önkívületi állapotban várta az első ütközetet, amíg Remington a nyakát nyújtogatta, hátha kiszúr a nézőtéren egy narancssárga tógát, vagy néhány hosszú, tejfejér tincset.

Jinwangot sehol sem látta, viszont az első küzdők megérkeztek. A lehető legkülönfélébb alakok voltak; bőrük mindnek napbarnította, feltételezhetően az itteni időjárás és a sok kültéri "edzésnek" köszönhetően. Egyikük izmos testét nem borította páncél, csak egy sisak és valami rövid nadrágszerűség takarta. A másik alak még az időutazónál is véznábbnak tűnt, és már azon gondolkozott, hogy azokkal a fogpiszkáló-lábaival mégis hogy bírja el vastag páncéljának súlyát. Ami még feltűnt az időutazónak, hogy testalkatban csak ez a két véglet képviseltette magát, viszont fegyverek terén bőven akadt változatosság. Jó tizenöt gladiátor állt a küzdőtér közepére tömörülve, néhányan reszkettek is; hogy a félelemtől, vagy az izgalomtól, azt ekkora távolságból lehetetlen lett volna megmondani. Fegyverekből azonban bőven akadt választék: lándzsák, dárdák és tridentek hegyei meredtek az ég felé, kardok és szablyák pengéin csillant meg a nap és akadtak olyanok is, akik fél kezükben súlyos hálókat is lengettek.

-Az ott fent,- mutatott Aulus a császári páholy felé, a piros köpenyes, babérkoszorús alakra- ő ott Julius Caesar császárunk. Képzeld el, hadvezér volt, és nem is akármilyen! Alig akadt vesztes csatája. Pár éve valami belpolitikai viszályok miatt hazarendelték, páran azt is pletykálják, hogy merénylet készült ellene és mivel tudott róla, seregével a háta mögött lépte át Róma határát. Rövidesen véget vetett a viszályoknak, magához ragadta a hatalmat, és azóta ő uralkodik az egész birodalom fölött.- fintorogva keztde csóválni a fejét, mire a felesége közbeszúrta

-De azóta béke is van, nem?

-Édes Cassandra,- mosolygott gyengéden a nőre- az, hogy az utcán még nem ölik egymást az emberek, nem jelenti, hogy béke van.- na ezzel Remington is egyet tudott érteni, hiszen az ő Londonában is hasonló volt a helyzet. A Császár uralkodott és az emberek a sötétben, a háta mögött suttogták egymás fülébe a panaszaikat; az időutazó biztos volt benne, hogy rövidesen az elégedetlenkedő hangok megerősödnek majd és nyíltan is a rendszer ellen fordulnak.

Akadt egy olyan érzése, hogy ha nincs szerencséje, ide is épp akkor érkezett, amikor a népnek elege lesz a diktátorként uralkodó Caesarból és fellázadnak ellene valamilyen formán. Arcát a kezeibe temette, és úgy motyogta maga elé

-Mégis mikor volt utoljára jó szerencsém...