Remington kilépve a vízből egy teljesen új embernek érezte magát.

Egész jól összeismerkedett a mellette ülő alakkal; hosszasan beszélgettek a birodalmat érintő politikáról, hatalmi viszályokról de az akkori szórakozási lehetőségek is szóba kerültek. Megtanulta a férfitől, hogyan lehet meghívatni magad hatalmas és híres emberek által tartott lakomákra, vagy hogy melyik bordélyházban melyik hölgynek mit kell mondani némi kedvezményért és hasonló életmentő praktikákat, amikre ugyan az életben nem lesz szüksége, de szórakoztató volt eljátszani a gondolattal.

Az időutazónak szomorúan kellett észrevennie, hogy elhagyta a szeretett hátizsákját az összes hasznos szerszámával és holmijával a saját idejéből, amiket még a nővére, Alex készített neki össze. Szíve összeszorult, ha csak a testvéreire gondolt és hirtelen nyomasztó honvágy uralkodott el rajta. Már nyúlt volna a táskájáért, hogy elővegye a családja fényképét, de csak a levegőt markolta meg. Keserűen elmosolyodott és az égre emelte a tekintetét.

Odabent a férfi volt olyan rendes, hogy kölcsönadta neki a szappanát és az illatos olaját, amikor látta, hogy Remingtonnak nincs sajátja és utána még a szakállától és bajszától is megszabadította a srácot, aki ezért nem tudott elég hálás lenni (hiszen a borotvája is a táskájában maradt, egyetlen késével meg nem mert volna neki esni maga).

-Barátom,- kezdte a férfi, aki ezek szerint szintén könnyn megbízott idegenekben és hamar kezelte őket barátokként- meglásd, amint kész leszek, a hölgyek sorban fognak állni, hogy veled lehessenek, olyan jóképű vagy a barbár külsőd alatt! Ezelőtt lefogadom, egyetlen leány se csókolt meg!- nevetett jóízűen az idősödő alak.

Remington nem tudta hirtelen, hogy nevessen-e vagy sírjon... a férfi valahol igazat beszélt. Akaratlanul is Jinwang jutott eszébe. Így visszagondolva csak még kínosabbá vált az a csók. Ahogy visszaemlékezett az ápolatlan arcára, ha neki kellett volna egy ilyen alakot megcsókolnia, akit ő maga még bottal se piszkált volna, inkább ott helyben dobja el az életét. Jinwang ennyire oda akart szúrni a nagynénjének...?
Az arca elvörösödött kínjában, gyomra viszont újra megtelt izgalommal. Minél inkább igyekezett kiűzni agyából az emlékképeket, azok annál inkább megragadtak. Hirtelen úgy érezte, a helyiség felforrósodott és nem bírja tovább elviselni a hőséget, így gyorsan megköszönte a férfi kedvességét és elrohant.

A város kövezett utcáin végigsietve keresett magának egy szűk és magányos sikátort, ahova el tudott bújni az emberek elől. Alig két perce, hogy elhagyta a fürdőt, még mindig emlékeinek hatása alatt állt. Nekitámaszkodott két kézzel a ház kőfalának, majd szorosan lehunyta a szemeit.

Egyre mérgesebb kezdett lenni magára... miért képtelen lenyugodni most? Pedig csak egy emlék jutott eszébe! Semmi több! És nem is valami nagy dologról... csupán egy csók volt az egész. Akkor mégis miért nem képes uralkodni magán?
Szívverése az egekben járt, szabályosan érezte ott lüktetni a torkában. Hasában továbbra is az izgalom kavargott, lábain alig tudott megállni; érezte, hogy szinte bármelyik pillanatban kiszaladthad belőlük az erő. A falat támasztó tenyerei izzadtak, légzése kaotikus volt. Igyekezett nagy és lassú levegőket venni, de hamar kiderült, hogy nem megy.
Fejében egyre csak Jinwangot látta, az ő hangját hallotta és pillanatok alatt újraélte az összes kedves, hozzá kötődő emlékét. Váratlanul a semmiből ismét megérezte szájában azt a hideg és édes ízt, amit akkor is; nem bírta tovább, beleharapott alsó ajkába.
Sajnos saját vérének vasas íze sem segített neki megszabadulni ettől az egyszerre fojtogató és édesen vonzó érzéstől.

Jobb kezét ökölbe szorítva a falra csapott dühében- Mégis mi a francon jár az eszem?!- vonta kérdőre saját magát. 

Az estét abban a sikátorban töltötte, ahova előző délután bemenekült. Másnap reggel viszont arra ébredt, hogy a férfi, akivel annyit beszélgetett a fürdőben ott áll vele szemben. Egy bordó ruhás nő kísérte, büszke és szép, de az anyja is lehetett volna az időutazónak. A férfi szólalt meg végül, miután látta, hogy a srác felébredt.

-Tegnap meg akartam hívni vacsorára, de olyan hamar elrohant...- kezdte derűsen kacagva. Olyan szemekkel áldotta meg az ég, amik mindig mosolyogtak; mintha felnőtt testbe zártak volna egy bajkeverő gyereket- Az én nevem Aulus, ő pedig a feleségem, Cassandra. 

-Mivel Aulus azt mesélte magáról, hogy messziről jött vándor, gondoltuk segítünk egy kicsit beilleszkedni.- csak most látta meg a nő kezében pihenő ruhákat és a még gőzölgő cipót.

Hiába volt éhes, azért a híres paranoiája megint figyelmeztette, hogy csak óvatosan ezekkel az idegenekkel. Nem volt hozzászokva, hogy ismeretlenek ingyen legyenek kedvesek hozzá. Megkérdezte hát néhány egyszerűbb kézmozdulattal, hogy miért is csinálja ezt az idős pár.

-Van valaki, aki már nagyon rég óta keres, de most nem tudott személyesen eljönni, úgyhogy minket küldött, hogy vigyünk el hozzá.- Remingon szíve hatalmasat dobbant, szája azonnal kiszáradt. Lehet, hogy Jinwang az? De akkor mi ez a nagy titkolózás?

-Ne aggódj, fiam, hoztunk inni is.- mintha csak olvasott volna a másik gondolataiban a nő, majd egy mindent értő cinkos mosollyal odaadta a srácnak a ruhákat, a cipót, és egy kulacsnyi bort.

Az a pillantás... mintha az időutazó és az érzései egy nyitott könyv lettek volna a már idősödő hölgy tapasztalt, bölcs szemeinek. Szabályosan meg kellett fékezze magát, nehogy megkérje Cassandrát, hogy ha már ő ilyen jól megérti a srác érzéseit, hogy még cinkos mosolyokra is futja, akkor ugyan magyarázza már el neki is, mert ő maga viszont nem érti.

Ezer meg egy ellentétes érzés kavargott benne. Nem értette magát, nem tudott uralkodni a gondolatain, de még a saját fantáziáján se... megrémítette, hogy ennyire sebezhetővé vált saját magával szemben.