-Akkor miért is kell az a kard neked annyira?- suttogta Remington, mikor éppen egy bokor alatt hasalva figyelték a ház előtti mozgásokat- Az előbb még nem álltak őrök a bejáratnál!

-Túl jól ismer a nénikém, biztos kitalálta, hogy mit tervezek.

Már rég leszállt az este, éjfél is elmúlhatott. Az égen hidegen ragyogtak a csillagok, egyetlen felhő sem takarta őket; éppen újhold volt, így a fénye nem leplezte le az éj sötétje alatt osonókat. A szélnek sem kellett ahhoz fújnia, hogy Remington fázzon. A tél bármelyik napon megérkezhetett.
Kínos, délutáni beszélgetésük után senki sem szólt egy szót sem. Így ment ez egészen napnyugtáig, mikor Jinwang odalépett a már elkékült szájú, vacogó időutazóhoz és a kezébe nyomott egy kupac, összehajtogatott ruhát.

-Hát ez?- voltak Remington első szavai órák óta.

-Téli ruha.- vont vállat a halhatatlan hanyagul. 

Szűkszavú volt, mintha még ő lett volna megsértődve. Az időutazó bámulta egy darabig, végül a hideg győzött, elvette a ruhákat és elkezdett átöltözni. Rövidesen viszont rá kellett ébredjen, hogy a kínai ruhák titkát továbbra sem sikerült megfejtse - hogy melyik ruharéteg kerül alulra, melyik kötőt hova kell kötni, a öveket hogy húzza meg, hogy ne szorítson túlzottan - de büszkesége túl nagy volt ahhoz, hogy segítséget kérjen. Nagy büszkén lépett elő, hogy végre átöltözött, és indulhatnak, de ahogy Jinwang végignézett rajta, hangosan elnevette magát.

-Te meg hogy nézel ki? Na gyere ide...- kérésével ellentétben nem várta meg, amíg a sértett időutazó odament volna hozzá, maga lépett közelebb és mire Remington észbe kapott, ruhája külső rétege már a halhatatlan gyors és ügyes kezeiben voltak. Pár perc alatt felöltöztette a másikat, közben halkan motyogott magának, de alig érthetően. A fiú fordítója sem tudta értelmezni a fél szótagokat, amiket sikerült elkapjon, így inkább már oda sem figyelt rá, csak az őt öltöztető érthetetlen, dallamos szavait hallgatta.

-Nem számít, hogy tudja-e hogy jövünk,- folytatta Jinwang a bokor alatt hasalva- én nem hátrálok meg.

-Én sem hagyhatlak akkor magadra... hülyén is venné ki magát, ha most gondolnám meg magam. Mikor indulunk?- kérdezte színpadiasan sóhajtva az időutazó. Esze ágában sem volt most eltűnni; most, hogy végre kezdtek helyre állni a dolgok.

Önzőnek érezte magát... nagyon önzőnek. Nem merte kimutatni, de szíve mélyén majd megőrült a boldogságtól. Legjobb barátja megbocsátott neki olyanokért, amikért álmában sem hitte, hogy meg fog; esélyt kapott újrakezdeni. És most itt hasalt Jinwang mellett egy bokor alatt, aminek az ágai szúrták a tarkóját, a föld alatta nyirkos és hideg volt, mégsem tudta visszafolytani a széles mosolyát. Kezdetét vette egy új kaland.

-Mit mosolyogsz így?- kérdezte hirtelen a halhatatlan. Remington összerezzent, majd jól megfontolva a válaszát, csak három szót mondott

-Olyan boldog vagyok...

Jinwang nem egészen értette, miről is lehet szó, de nem kérdezősködött tovább. Pedig ha tudta volna, hogy az időutazó örömének a forrása az ő egyetlen szava volt! Mekkora csodákra képes is a "megbocsátok"...
Amióta megpillantotta a srác ezt a kort, és arra kényszerült, hogy elhagyja, a szíve egyre csak ide húzta vissza. Az a sok zöld, amit látott, a levegő, az illatok, az ételek, az emberek, maga a gondolkodásmód és a feltétlen kedvessség - ezek azok, amik igazán megérintették. Egy álma vált valóa azzal, hogy visszatérhetett.

-Itt az idő.- súgta Jinwang, majd gyorsan kikúszott a bokor alól és a házat körülvevő kőkerítés felé kezdett szaladni, mikor őrváltás volt, és senki sem figyelte az utcát.

Remington későn kapott észbe, úgy kellett rohannia, hogy beérje barátját. Átmásztak a kerítésen, a kertben pedig az épület túlsó vége felé siettek. A ház krémszínű fala elütött a tetejét borító vörös cserepektől. Egy-két szentjánosbogár repült el mellettük; az időutazó még sosem látott ilyeneket. Úgy elterelték a figyelmét, hogy egyszer megbotlott és majdnem ráesett a másikra.
A kert hátsó végében állt egy magányos épület, körülötte kőlámpásokban apró lángok égtek, egy kis tavacska sima tükrén tükröződött az újhold és a melette álló vörös levelű juharfák levelei halk zizgése volt az egyetlen zaj a környékükön. Az időutazót kirázta a hideg; túl nagynak találta ezt a csendet... és ezt a végtelen nyugalmat.

Jinwang lépett be először a szentélybe. Elvett az ajtó mellől három szál füstölőt és a helyiség közepén álló asztalon álló edénybe szúrta őket. Ahogy Remington követte, meglátta az asztal mögött álló emelvényt; tele volt rakva kis fatáblácskákkal, a táblákon számára olvashatatlan írás. A halhatatlan letérdelt, majd háromszor a földig hajolt.
Az időutazó maga sem tudta miért, de másolni kezdte a másikat; vett még három füstölőt, Jinwangéi mellé szúrta őket és esetlenül hajlongani kezdett ő is.

Hosszú csend után szólalt csak meg a kínai, teljesen elfelejtve, hogy bármelyik pillanatban lebukhatnak- Ezek a családtagjaim emléktáblái. A füstölőket nekik gyújtottam. Neked nem ett volna muszáj, mivel nem tartozol a családomba, de azért köszönöm...

-Már hogy ne tartoznék?- küldött egy cinkos pillantást a másik felé a srác- Hisz te vagy az én bátyám, igaz, Wang-ge?

-Ez egy olcsó húzás volt...- mosolyodott el Jinwang is, de volt abban a mosolyban valami szomorkás. Talán Remington megint átlépett valami határt...?

Jinwang végül felállt a helyéről, az apja táblájához lépett és levette az állványról. Mögötte egy hosszúkás fadoboz hevert, azt is levette, majd átnyújtotta a srácnak. Miután a táblát visszahelyezte, kinyitotta a dobozt felfedve a benne pihenő kardot. Remington halkan felnevetett és ha a keze nincs tele valamivel, akkor a homlokára is csap.

-Mi az?- kérdezte a halhatatlan a nevető srácot bámulva.

-Az a kard... már párszor láttam nálad. Így világos, hogy miért akartad annyira megszerezni.

-Valóban? És, milyen voltam vele?

-Őszintén? Amikor forgattad volt a mozdulataidben valami halálos elegancia... le sem tudtam venni a szemem rólad.- túl késő, már mindent kimondott; amit akart és azt is amit nem. Azért megpróbálta menteni a menthetőt, mert Jinwang kényelmetlenül elpirult arca mindent elárult- Nem volt olyan ellenfél, akit ne tudtál volna legyőzni.

-Hát... öhm... remélem fel tudok nőni ehhez a képhez.

-Kérlek, csak felejtsük el hogy megszólaltam...- temette arcát a tenyerébe a srác, majd elindult kifele. Jinwang megvárta mire elég messze ér, hogy ne érthesse amit mond és a szülei emléktáblái felé fordult.

-Most mi az?- kuncogott keserűen- Rendes fiú, ha még elsőre nem is tűnik talán annak. Arra kértetek, hogy mindig jól válogassam meg a barátaimat... vele kizárt, hogy mellé nyúltam. Érzem, hogy rá mindig számíthatok. Ő sem tökéletes, de felelősségteljes, őszinte, tiszta szívű, és még talán maga sem tudja, de én is talán annyi mindenért tartozok neki, mint ő nekem. Sőt... én csak az életét mentettem meg, Remington viszont értelmet adott az enyémnek. Miután kidobtatok, csak bolyongtam, cél nélkül és az hogy találkoztam vele, életem legnagyobb szerencséje lehetett...

-Végeztél már, te szégyentelen ferde hajlamú?!- sziszegte a nagynénje a szentély ajtajából- Vidd azt az átkozott kardot és hagyd békében nyugodni az öcsémet! Kotródj!

-Nem vagyok ferde hajlamú, te hárpia.- jelentette ki Jinwang fel sem emelve a hangját.

-Hallottad magad az előbb?- nevetett vicsorogva a nő.

A halhatatlan szó nélkül akarta hagyni ezt a megjegyzést, és így akarta otthagyni a nagynénjét, de mikor mellé ért, az leköpte. Jinwang élete legfagyosabb pillantását lövellte a nő felé, és végül csak megszólalt. Odahajolt a nő füléhez és belesúgta

-Ha tudnád, hogy milyen jól csókol...