A nap már igen közel járt a horizonthoz, vörös fényben fürdött az út és a kis falu is, ahova tartottak. Épp vacsoraidőben értek a fogadóhoz. Jinwang kikötötte a lovát, hogy el ne kószáljon; olyan zöld fűcsomók nőttek a lábai mellett, nem is lett volna oka elcsavarogni.

-Hogy hívják? Van neve?- kérdezte Remington először megszólalva a rövid reggeli beszélgetésük után. Korgott a gyomra és szomjas is volt, de nem tette szóvá, mert még a végén a halhatatlan akart volna főzni neki valamit.

-Még nem neveztem el...- vont vállat, mintha abszolút nem tartaná fontosnak a témát- Neked van ötleted?

-Hívjuk Chesternek.- vetette fel az időutazó, nyilvánvalóan kedvenc zenekara, a Linkin Park énekesére gondolva. Miért is ne? kérdezte magától, hiszen Jinwang úgysem tudja. És a lónak amúgy is olyan arca volt, hogy passzolt volna hozzá a név (teljesen függetlenül az énekestől).

-Miféle név az? Egy lónak? Előbb hívnám inkább őt is Remingtonnak!- lökte vállon finoman a másik nevetve- Szerintem hasonlítotok is.

Beértek a fogadóba, ahol a tulajdonos már várta őket, hiszen látta, amikor megérkeztek a kocsival. Mosolyogva üdvözölte őket, majd megjegyezte, hogy az időutazónak milyen különös ruhái vannak, hiszen még mindig a 18. századi francia divat szerinti ingét, nyakkendőjét és kabátját viselte. Egyetlen dolog volt csak állandó, a bakancsa. Már arra sem emlékezett, hogy a sála hol keveredhetett el... talán ott volt valahol a táskája mélyén a számtalan szerszáma és kütyüje alatt, talán nem.

-Még számtalan kiadó szobánk van. Kettő, ugye, a két utazónak? Miután lepakoltak, csak jelezzenek, és felvitetem a mai vacsorát. Az első étkezés mindig a ház ajándéka. Ma este a húgom chao shou¹-t készített, remélem maguknak is úgy ízlik majd, mint a többi vendégnek.

-Tökéletes!- válaszolt mosolyogva Remington, és már indult is volna a szobák felé, de mikor látta, hogy Jinwang nem nagyon mozdul, megtorpant- Mi a baj?

-Nem tudom mennyi pénz van nálad, de ha én fizetek, akkor jó, ha egy szobára telik. Bocsánat...

-Jajj, ne hülyéskedj!- legyintett az időutazó. Látta, hogy a kínai egyre kényelmetlenebbül érzi magát, és ő maga sem rajongott az ötletért, hogy egy kis szobában kell meghúzzák magukat. Persze éjszakáztak már az erdőben egymástól nem messze, vagy a szerzeteseknél, ahol szintén nem kaptak túl nagy helyet ketten arra az estére, de miután Remington annyi mindent átélt Jinwanggal, még mindig tartott tőle. És mindennek a tetejébe természetesen a régi paranoiája is felébredt, ami megállás nélkül suttogta a fülébe, hogy barátja nem is bocsátott meg neki, csak átveri, hogy egy óvatlan pillanatban bosszút állhasson.

-Akkor mi legyen?- kérdezte a fogadós, akit már kezdett zavarni a hosszú csend.

-Egy szobát kérünk.- mondták egyszerre.

A fogadós húga által főzött chao shou rendkívül finom volt, úgy fest nem csak üresen áradoztak róla. Bár Remingtonnak sok pohár vizet is meg kellett innia mellé, mert nem volt hozzászokva az ilyen erős ételekhez, még ő sem tagadta, hogy milyen jó lett. Igazi felüdülés Jinwang kásái után.

Hirtelen felindulásból megkérték a fogadóst, hogy hozzon már fel nekik pár üveg rizsbort. Ki egyikük sem mondta, nem is kellett, nem is merték, de ünnepléshez kellett. Mindketten másra ittak: Remington számára lezárult egy nagyon fárasztó és kínkeserves fejezet, amíg Jinwangnak csak most kezdődött el a történet.
Az első pohár könnyen csúszott. Olyan kellemes íze és illata volt az italnak, szinte itatta magát, hát hamarosan következett a második, harmadik és így tovább.

A szoba kicsi volt; egyik oldalt egy keskeny, egyszemélyes ágy, másik oldalt egy íróasztal-szerűség és egy szekrény. A helyiség közepén állt egy kis asztal, rajta egy szál friss virág, három szál füstölő és két pohár. Ehhez az asztalkához ültek le enni és utána inni is.
Aznap este nem kellett azon vitatkozzanak, hogy ki alszik az ágyban és ki a földön, mert hosszas iszogatás, és félig részegen játszott szójátékok után az asztalra dőlve aludtak el.

Jinwang istentelen fejfájással ébredt az éjszaka kellős közepén arra, hogy valaki motoszkál odakint. A falak roppant vékonyak voltak, a szobájuk teljesen kihűlt. Eleinte nem akarta barátját zavarni, de végül csak megbökte finoman az oldalát, majd amint az ébredezni kezdett, befogta a száját.

-Miaf....- tekintetéből sugárzott a "ha most nem engedsz el, megnyalom a tenyered, vagy rosszabb, meg is haraplak". Jinwang csak a szemeit forgatta, majd a saját szájára helyezte az egyik ujját, mutatva, hogy legyen csendben.

-Van kint valaki, de nem a személyzethez tartozik. Máshogy mozog...

Ekkor egy árny suhant el az ablakuk alatt. Remington egyetlen szerencséje az volt, hogy összenéztek egy pillanatra; Jinwang homlokán egy apró, piros pont remegett, pont olyan, mint amilyet egy fegyver lézeres célzója vetít. Azonnal cselekedett, megragadta a másikat a vállánál és a földre lökte, majd ráhasalt, egyrészt, hogy őt se találják el, mászrészt, hogy teljes súlyával lenyomja a másikat, hogy az még véletlenül se keljen fel.

Nem is kellett sokáig várniuk, a lövedék szinte azonnal be is csapódott, szerencsére csak a falba.

Remington gondolatai csak úgy cikáztak; lézeres célzóval ellátott nagy hatótávolságú puska? Ezek csak azok a levakarhatatlan ügynökök lehettek az ő idejéből! És mégis miért vetette rá magát Jinwangra? Hiszen halhatatlan! Semmi baja sem lett volna. Ráadásul az ő feje is hasogatott.

-Kik ezek, Remington?- suttogta a még mindig földre szorított halhatatlan.

-Régi jó barátok, akik visszarángatnának a saját időmbe. Először Akkóban botlottunk beléjük, azóta folyamatosan csak megnehezítették az életemet.- bosszúsan felsóhajtott- Sajnálom, hogy belekevertelek... igazán nem így akartam tölteni az időt. Itt nem leszünk biztonságban, reggel tovább kell álljunk.

-Semmi baj. Több napra úgy sem telt volna. Nagyon kevés pénzem van.- ismerte be szégyenkezve. Remington megjegyezte magának, hogy akkor majd út közben azt is kéne szerezzenek.

Author's note:
1 chao shou = általában valamilyen húsos töltelékkel töltött tészta megfőzve, zöldségleves levében vagy chilis olajban felszolgálva. Lásd: